Az alábbi szöveg az Alföld című folyóirat első internetes archívumából származik, abban a formában, ahogy az a megjelenés idején elérhető volt. A szövegben található esetleges hibák, tördelési és központozási hiányosságok technikai okokból keletkeztek, nem tükrözik sem az EPA, sem a folyóirat minőségi elveit.
Tudományos igényű felhasználáshoz javasoljuk a nyomtatott változat használatát.

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Lászlóffy Aladár

Önmagad

Az ingó megingathatatlan.
A mozdulatlan elrepül.
A tíz is meglehet a hatban,
csak tanuk nélkül, egyedül.
Van olyan elmélyült menekvés,
hogy másnap lelked hűlt helyén
az ottmaradt port összesepri
az ÉN helyén meghagyott én.
Meneküléskor én se tudtam,
hogy végül mi hordozhatóbb -
egy kincs a sziklacsőnyi kútban?
egy ver-lehelte könnyű bók?
A bóktól te mint Kleopátra
egy birodalmat dobsz el ím.
Helyemen magamat találtam,
hű, szolgálatkész hamvaim.
Máskor is voltál porviharban?
Honnan tudod, hogy ki lehetsz?
Ki intézi el, hogy e zajban
két értelem közt átmehetsz?
Naponta újrakezdenék
Mindig csak ugyanabban lakni,
minden helyett csak én legyek,
és folyton mindent beleadni,
mint egeret szülő hegyek.
Elég volt minden indulatból,
már önmagamból is elég.
Ha meg lehetne halni dacból,
naponta újrakezdenék.
De lenyelem ha fojtogatva
bármelyik ismert nyelvemen
egy kínos percre számba adja
magát, mint ciánpor, a NEM.
Ráhagyom, jó, a szív megálljon -
s várok az IGENIG vakon,
és maradok egy unt világon,
s a régi énem folytatom.