Az alábbi szöveg az Alföld című folyóirat első internetes archívumából származik, abban a formában, ahogy az a megjelenés idején elérhető volt. A szövegben található esetleges hibák, tördelési és központozási hiányosságok technikai okokból keletkeztek, nem tükrözik sem az EPA, sem a folyóirat minőségi elveit.
Tudományos igényű felhasználáshoz javasoljuk a nyomtatott változat használatát.

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Krasznahorkai László
Járás egy áldás nélküli térben
Bukta Imrének, egy kiállítás elé

I. Templom az, ahol a szent iratok olvasása és megértése zajlik.
II. Az Ordinárius szomorúan áll a gyülekezetben, és azt mondja, a szent iratok olvasásának vége, a megtérés elmaradt.
III. Így aztán, mivel szent helyen csak az van megengedve, ami az Isten tiszteletének gyakorlását szolgálja, és tilos mindaz, ami nem fér össze a hely szentségével, s mivel a szent helyeket a bennük végbement súlyosan igazságtalan és a híveket megbotránkoztató cselekmények meggyalázzák, s ezért ott nem szabad istentiszteletet végezni addig, míg bűnbánati szertartással az igazságtalanságot helyre nem hozzák, az Ordinárius azt mondja a gyülekezetnek, hogy: "Az Úr veletek volt!", majd a reggelből éjszaka lesz, az éjszaka vége, aztán éjfél és koraeste, de a gyülekezet most nem virraszt, hanem álom nyomja el, az Ordinárius pedig az alkonyat beköszöntekor az Oltáriszentséget kiveszi a tabernákulumból, eloltja az örökmécsest, s így szól:
"Ne könyörögjünk! Mert értelmünk nem telt el az igazsággal, s nem dicsőültünk meg az Úr színe előtt. És ne fogadd el, Urunk, keserű gyülekezeted ajándékait, hiszen ebben a megszentelt házban néped a titkokon keresztül nem nyerte el az örök üdvösséget. És bizony méltó, igazságos, illő és üdvös, hogy bevalljuk mindezt, s most szomorúan visszalépjünk az imádságnak ebből az emberi munkával épített templomából, s így legyen ez a templom itt az el nem ért üdvösség háza és mennyei szentségek örökre elérhetetlen csarnoka."
IV. Kedves Testvéreim, mondja az Ordinárius.
V. Majd elfújja az oltárra helyezett gyertyákat, átadja az egyik szolgálattevőnek, s így szól a gyülekezethez: "Krisztus Világossága! Mindenható örök Isten" Vond vissza kegyelmedet erről a helyről, mert hiába segítetted itt azokat, akik hozzád imádkoztak."
VI. Az Ordinárius átadja a Tabernákulumot a másik szolgálattevőnek, majd leszedi a virágokat és az oltárterítőt is. Vond vissza áldásod, mondja, mindezekről, és ne fogadd el többé mindazok imádságát és hálaadását, engesztelését és kéréseit, akik itt Szent Fiad előtt hajdan leborultak.
VII. "Szent Fiad, aki Veled él és uralkodik mindörökké."
VIII. Az Ordinárius kiveszi a tömjént a füstölőből, eloltja a parazsat, s közben ezt mondja: "Urunk, imádságunk itt szállt föl színed elé, mint a tömjénfüst. Soha nem száll föl többé. Visszavonom az oltár, a falak, s e gyülekezet incenzálását." Az Ordinárius végigmegy az oltár előtt, a falak mentén s a gyülekezeten.
IX. A gyülekezet hallgat.
X. Az Ordinárius visszafordul a falakhoz, s lemossa róluk a krizmával való hajdani jelölés tizenkét keresztjét. Aztán az oltárhoz lép, s négy sarkáról letörli a szent olaj emlékét.
XI. És azt mondja: "Istenünk, aki Egyházadat megszentelted és kormányoztad, szent nevedet ünnepi énekkel dicsértük, de nem fogjuk többé. Mert kiszáradt néped ma ünnepélyesen visszaadja az imádságnak ezt a házát, hol bár tisztelt Téged, de igédből nem tanult és szentségeiddel nem táplálta lelkét. Úgy volt, hogy e templom jelképezi az Egyházat, amelyet Krisztus megszentelt saját vérével, hogy dicsőséges jegyesévé válassza, a hit tisztaságában tündöklő szűzként őrizze, és a Szentlélek ereje által boldog anyává avassa. Úgy volt, hogy a szent Egyház, az Úr választott szőlője, mely vesszőivel betöltötte az egész világot, és hajtásait a keresztfára futtatva felemelte a mennyek országa fölé. Ez volt az Isten hajléka az emberek között, élő kövekből emelt templom, mely mint sziklaalapra, az apostolokra épült, és benne maga Jézus Krisztus volt a szegletkő."
XII. És fönséges volt az Egyház, mondja az Ordinárius, a hegytetőre épült város, mely mindenki előtt tiszta fényben tündökölt. És örökké fénylett benne a Bárány dicsősége, és a boldogok éneke visszhangzott. Most szomorúan esengve kérünk, urunk, az ég minden áldását vond vissza, szüntesd meg a templom szent helyét, mert nem moshatja le többé az isteni kegyelem árja az emberek vétkeit, mert fiaid nem haltak meg a bűnnek, és nem születtek újjá az örök életre.
XIII. Az oltár asztala köré, mondja az Ordinárius, nem gyűlnek többé szétszóródó híveid, nem ünneplik meg a Húsvét szent titkát, s nem táplálja őket többé Krisztus igéje és testének vétele. A vesztés gőgje zeng itt a szívtelen búcsú hangján, mert emberi szó nem társul már az angyali énekhez. Nem száll még egyszer imádság hozzád a világ üdvéért, mert a szükséget szenvedők nem lelnek többé segítségre, az elnyomottak szabadságra nem jutnak sohasem, s az istenfiú méltóságától áttekinthetetlen távolságra van minden ember.
XIV. Nem érkezik el, mondja az Ordinárius, nem érkezik el senki a mennyei Jeruzsálembe, és kimondhatatlan a messzeség, mely a Te Fiadhoz vezet.
XV. "A Te Fiad, aki Veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké."
XVI. Az Ordinárius a két szolgálattevővel elbontja az oltárt, majd kiviteti velük, s így szól: "Vond vissza áldásod, Istenünk, mert nincs többé jele az áldozatot bemutató Jézus irántunk való szeretetének. E szép oltárhoz nem volt méltó a gyülekezet buzgósága. Hiába volt a hívás, nem vették körül, és nem részesültek itt az Eucharisztiában."
XVII. Az Ordinárius a két szolgálattevővel elbontja az ambót, az igehirdetés helyét, kiviteti velük, s azt mondja: "Vond vissza áldásod, Istenünk, mert hiába, az itt elhangzó szónak nem volt foganatja."
XVIII. És az Ordinárius a két szolgálattevővel leemeli az akasztott képeket, és elmozdítja a szobrokat, majd kiviteti velük őket, s így szól: "Mindenható Istenünk! Nem szabad többé látnunk Szent Fiad..."
XIX. "Szent Fiad, aki veled él és uralkodik mindörökké."
XX. "... És szentjeid képmásait, mert ha rájuk nézünk, csak vétkeink és az aljassághoz vezető út jutottak eszünkbe, s nem a szent élet. Vond tehát vissza áldásod rólunk, mert őket szemlélve nem erősödtünk meg hitünkben, s így azok, akik e képek és szobrok előtt imádkozva szentjeid közbenjárását kérték, nem nyertek oltalmat a földön és örök dicsőséget a mennyben."
XXI. Az Ordinárius felszedi az ereklyét az oltár alól, majd ezt mondja:
XXII. "Szeretett Testvéreim!"
XXIII. "Többé nem száll könyörgésünk a Mindenható Atyaistenhez Krisztus urunk nevében! Nem támogatják kérésünket többé a szentek, akik Jézus szenvedésében részt vettek, és asztalának vendégei voltak. Uram, irgalmazz nekünk! Krisztus, kegyelmezz nekünk! Szentséges Szűz Mária, Istennek Szent anyja, Szent Mihály Főangyal, könyörülj rajtunk!"
XXIV. "Szent Mihály főangyal, Mindnyájan Szent Angyalok, Keresztelő Szent János, Szent József, Szent Péter és Szent Pál Apostol, Szent András Apostol, Szent János Apostol, Szent Mária Magdolna, Szent István Vértanú, Szent Perpétau és Felicitász Vértanú asszonyok, Szent Ágnes Vértanú, Szent Gergely Pápa, Szent Ágoston Püspök, Szent Atanáz Püspök, Szent Vazul Püspök, Szent Márton Püspök, Szent Benedek Szerzetes, Szent Ferenc és Domonkos, Xavéri Szent Ferenc, Vianney Szent János, Sziénai Szent Katalin, Avilai Szent Teréz, Szent István Király. Szent Gellért Püspök, Istenek Minden Szentjei Mentsetek Meg Minket!"
XXV. Az Igeliturgia elhagyása után az Oriánius a Hajdani szenteltvíz nyomait a falakról s az egész gyülekezetről visszavonja, majd egy vízzel teli edény elé áll, és így szól:
XXVI. "Kedves Testvéreim!"
XXVII. "Amikor ezt az épületet ünnepélyesen felszenteltük, Urunkat és Istenünket arra kértük, áldja meg ezt a vizet itt, amellyel saját keresztelésünkre emlékeztetett. Most azt kérjük, vonja vissza ezt az áldást, mert nem követtük a Lélek indításait. Istenünk! Az élet világosságát általad nyerhettük volna el, de hiába határoztál úgy, hogy megtisztulva támadjunk új életre, nem támadtunk új életre, és nem lettünk az örök boldogság örökösei. Vond vissza hát hajdani áldásod erről a vízről, hogy ne emlékeztessen többé semmi mennyei kegyelmedre, melyet sohasem nyerhettünk el."
XXVIII. És akkor az Ordinárius a néma gyülekezettel a nyomában kivonul a templomból, bezárja a kaput, a kulcsot átadja a hajdani építőmesterek egyik kint várakozó küldöttének, aztán - miután visszavonja még az épület területének megáldására vonatkozó hajdani kérését, s betiltja a körmenetet - az építőmester segítségével kiássa az alapkövet, félretaszítja egy árokba, s így szól:
XXIX. "Úgy volt, hogy én, János, láttam az új eget és az új földet. Az első ég és az első föld ugyanis elmúlt, és a tenger sem volt többé. És én, János, láttam a szent várost, az új Jeruzsálemet alászállni az égből, az Istentől, mint férjének felékesített menyasszonyt. Akkor hallottam, hogy a trón felől megszólalt egy erős, zengő hang: "Íme, az Isten hajléka az emberek között! Velük fog lakni, és ők az ő népe lesznek, és maga az Isten lesz velük. És az Isten letöröl szemükről minden könnyet, nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom, mert ami eddig volt, elmúlt." Aki a trónon ült, így szólt: "Íme, újjáalkotok mindent."
XXX. A gyülekezet szétszéled, az Ordináriusnak nyoma vész.
XXXI. Odabent az elhagyott térben már havazik.
XXXII. A kiengesztelés egyetlen módja, ha egy kicsi szánkó járni kezd ebben a havazásban.
XXXIII. Csak egy kicsi szánkó. Csak egy kicsi havazás.
- És vége -
Felhasznált irodalom: Ordo dedicationis Ecclesiae, Egyházi törvénykönyv (CIC), Jelenések Könyve (21, 1-5a), A. E. McGrath: Bevezetés a keresztény teológiába, X. Léon-Dufour: Biblikus teológiai Szótár, Várnagy: Liturgika