Alföld - 49. évf. 12. sz. (1998. december)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Vörös István

 

Ütközés a lehetetlennel

Egyszer-egyszer úgy tűnik,

csak szórakozottságunkon,

felelőtlenségünkön múlik, hogy

nem állítjuk meg az időt.

Csak egy szó kéne. Egy

beleegyező pillantás,

és a világ rendje lebomlana

akár egy rádioaktív elem.

Először az óramutatók tűnnének el.

És velük együtt a templom-

tornyok. Eltűnnének a

pályaudvarok, a pénzautomaták.

Még vissza lehet csinálni,

súgná oda a pincér

a törzsvendégnek borravalóra

várva, de aztán eltűnnének

ők is. Eltűnnének a kenyér-

boltok, a drogériák. A házak

földszintje. Ami maradna

fölöttük, ide-oda sodorná

a szél. Még vissza lehet

csinálni, mondaná a liftben

a boj. De nem lenne utas,

nem nyílna az ajtó. A metró

egyszerűen megállna. Egy

síelő, aki már majdnem fának

rohant, fönnakadna a levegőben,

tíz centire lenne koponyája

a fatörzstől, de még mindig egy másik

lesíklót bámulna gyanútlanul,

és már azt képzelné el, hogyan

tesz majd elé a menedékházban

forraltbort, hogyan veszi le

izzadt tagjairól a piros síruhát

és képzelegve megsürgetné az időt.

Csak minél előbb odaérjek, adná meg

a jelzést. A fa gyökeréig megrengene,

és néhány elkésett makk

csapódna a hóba, egyszerre

a holttesttel.

 

A koponya utasai

Ha nem lenne kopaszság,

nem láthatnánk, hogy

mindenkinek két feje van.

Az egyik előrebiccen,

a másik hátradől, úgy

nyugosznak egymásban, mint

a fehérben a színek.

A vékony sáv a koponya

tetején, a legfontosabb

határ, amit valaha is

átléphetsz, akkor dől

el, hogy gyilkos leszel,

áldozat vagy, mint a többség,

egyik sem. A verseny,

hogy melyik arcod kerül

fölülre, ötéves korban

végetér. A vesztes fog

beszélni, de a győztes látszik.

A vesztest sajnálják,

de a győztes az apjuk.

A győztes fog dönteni,

a vesztes határoz.

Az egyik evéssel oldja

meg a problémáit, a másik

alvással. Két fejed van.

Mind a kettő befelé

néz, de a szemed

kifordul, a szád kinyílik,

az orrodon betör

a levegő. Ha nem lenne

halál, talán túlvilág

se lehetne.

 

Fürdőző férfiak

A jéghideg hegyi patakba

csak ketten merészkednek be

közülünk. Egy grúz

és egy francia. A grúz

most jött a nagy honvédő

háborúból, egy hosszában

kettévágott villamoson, ahol

italokat szolgáltak föl nekünk

ingyen és a határon vaníliás

illat sodródott át, odaült hozzám,

hogy együtt szídjuk

az oroszokat. Neki már az

összes osztálytársa meghalt

a harcokban. Verseit könyv

nélkül mondta, szinte énekelt.

A patakba klottgatyában

ereszkedik bele, olyan

mint otthon, mondja.

A francia csak meztelenkedni akar.

Vagy tizen állunk a függőhídon,

irígykedve bámuljuk őket,

bár a híd a tábla szerint

öt főnél többet nem bír el.

Földobja magát a habokból,

érzi, hogy ez vershez méltó

téma. Nincs törülközőjük se.

A menedékházban majd

megisznak egy sört, éjszaka

megrohanják őket

a másik álmai. Egyikük fiúk

ölelését érzi és szűkölve adja

meg magát. A másik hiúzra

lő a hegyek között, de mellé

talál. Talán ha nem nézik

annyian őket. Talán ha nem áll

a vízben, mintha nem is lenne

sodra. pár ezüstszürke pisztráng.

Egyikük a hazáért, másikuk

a haladásért kockáztatott. De csupa

győztes figyelte őket, és nem

nevetett más, csupán egy nő.