Alföld - 49. évf. 12. sz. (1998. december)
Egyszer-egyszer úgy tűnik,
csak szórakozottságunkon,
felelőtlenségünkön múlik, hogy
nem állítjuk meg az időt.
Csak egy szó kéne. Egy
beleegyező pillantás,
és a világ rendje lebomlana
akár egy rádioaktív elem.
Először az óramutatók tűnnének el.
És velük együtt a templom-
tornyok. Eltűnnének a
pályaudvarok, a pénzautomaták.
Még vissza lehet csinálni,
súgná oda a pincér
a törzsvendégnek borravalóra
várva, de aztán eltűnnének
ők is. Eltűnnének a kenyér-
boltok, a drogériák. A házak
földszintje. Ami maradna
fölöttük, ide-oda sodorná
a szél. Még vissza lehet
csinálni, mondaná a liftben
a boj. De nem lenne utas,
nem nyílna az ajtó. A metró
egyszerűen megállna. Egy
síelő, aki már majdnem fának
rohant, fönnakadna a levegőben,
tíz centire lenne koponyája
a fatörzstől, de még mindig egy másik
lesíklót bámulna gyanútlanul,
és már azt képzelné el, hogyan
tesz majd elé a menedékházban
forraltbort, hogyan veszi le
izzadt tagjairól a piros síruhát
és képzelegve megsürgetné az időt.
Csak minél előbb odaérjek, adná meg
a jelzést. A fa gyökeréig megrengene,
és néhány elkésett makk
csapódna a hóba, egyszerre
a holttesttel.
Ha nem lenne kopaszság,
nem láthatnánk, hogy
mindenkinek két feje van.
Az egyik előrebiccen,
a másik hátradől, úgy
nyugosznak egymásban, mint
a fehérben a színek.
A vékony sáv a koponya
tetején, a legfontosabb
határ, amit valaha is
átléphetsz, akkor dől
el, hogy gyilkos leszel,
áldozat vagy, mint a többség,
egyik sem. A verseny,
hogy melyik arcod kerül
fölülre, ötéves korban
végetér. A vesztes fog
beszélni, de a győztes látszik.
A vesztest sajnálják,
de a győztes az apjuk.
A győztes fog dönteni,
a vesztes határoz.
Az egyik evéssel oldja
meg a problémáit, a másik
alvással. Két fejed van.
Mind a kettő befelé
néz, de a szemed
kifordul, a szád kinyílik,
az orrodon betör
a levegő. Ha nem lenne
halál, talán túlvilág
se lehetne.
A jéghideg hegyi patakba
csak ketten merészkednek be
közülünk. Egy grúz
és egy francia. A grúz
most jött a nagy honvédő
háborúból, egy hosszában
kettévágott villamoson, ahol
italokat szolgáltak föl nekünk
ingyen és a határon vaníliás
illat sodródott át, odaült hozzám,
hogy együtt szídjuk
az oroszokat. Neki már az
összes osztálytársa meghalt
a harcokban. Verseit könyv
nélkül mondta, szinte énekelt.
A patakba klottgatyában
ereszkedik bele, olyan
mint otthon, mondja.
A francia csak meztelenkedni akar.
Vagy tizen állunk a függőhídon,
irígykedve bámuljuk őket,
bár a híd a tábla szerint
öt főnél többet nem bír el.
Földobja magát a habokból,
érzi, hogy ez vershez méltó
téma. Nincs törülközőjük se.
A menedékházban majd
megisznak egy sört, éjszaka
megrohanják őket
a másik álmai. Egyikük fiúk
ölelését érzi és szűkölve adja
meg magát. A másik hiúzra
lő a hegyek között, de mellé
talál. Talán ha nem nézik
annyian őket. Talán ha nem áll
a vízben, mintha nem is lenne
sodra. pár ezüstszürke pisztráng.
Egyikük a hazáért, másikuk
a haladásért kockáztatott. De csupa
győztes figyelte őket, és nem
nevetett más, csupán egy nő.