Alföld - 49. évf. 8. sz. (1998. augusztus)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Gerold László

Onnan. Innen.

Albert Pál: Alkalmak

A cím, melyet Albert Pál (alias Sipos Gyula) zömmel prózakötetekről, mindenek előtt regényekről, de kicsinyég tanulmánygyűjteményekről és verseskönyvekről, meg egy-két emlékiratról, útijegyzetről, színházi előadásról, filmről írt kritikáival, néhány laudációnak nevezett alkalmi, de életművet áttekintő köszöntővel meg nekrológgal harmincnyolc évet (1958-1996) átfogó könyvéről készülő ismertetőm (vizet a Dunába?!) élére gépeltem, a szerző Sánta Ferenc Az áruló című regényéről készült recenziójából való ("...a bizonyára önállóan megtalált, megszenvedett műfaj csak onnan (G. L.) nézve látszik merőben újnak, eredetinek; innen (G. L.) az ízlésváltozás buktatóit, gyengéit is jól mutatja..."), s választását az indokolja, hogy egyszerre vonatkozik, szól arról a helyzetről, amelybe az Alkalmak kritikusa került, miután 1956-ban elhagyta Magyarországot (ahol semmi esélye nem volt: "egyházi iskola, osztályidegenség, aztán tankok", nyilatkozta egy interjúban) és két évre rá Párizsból elküldte első írását Londonban az Irodalmi Újságnak, s ezzel útjára indult a szinte három évtizedig emigrációs státusban lévő, az Irodalmi Újság mellett a párizsi Magyar Műhelyben, a müncheni Új Látóhatárban, a Szer-ben, illetve a francia nyelvű rádióban és lektori jelentésekkel kiadói szerkesztőségekben otthonra talált (ha már nem lelte honját a hazában) ítészi buzgalom, de amely helyzetből megadatott néki, nagy-nagy előnyére azokkal szemben, akik "otthon" maradtak, meg irodalmi kritikánk javára is, hogy másképpen írhasson, mint ahogy az ideológiai karmesterpálca alatt a magyarországi kritikuskórus énekelt, énekelni kényszerült, hogy ami "onnan" érkezett, azt "innen"-ről, másféle irodalmi gondolkodás, szemlélet talajáról vizsgálja, elemezze, irodalmi műként, elsősorban úgy, de három évtized "magyar közérzület"-ének irodalomban transzponált politikai megnyilvánulásaiként, s tehette ezt abból a rendhagyó kritikusi pozícióból, melyet a szerző egyéni szenzibilitása mellett a magyar irodalmat belülről ismerő s kívülről látó nézőpont jelenthet, egyszerre avatott bennfentességből és idegen kívülállásból.

És itt, az egy szuszra begépelt nyitóbekezdés után, olvasóm, ha eddig nem húzódtál másféle olvasmány fedezékébe a könyv szövegeit némileg utánzó mondatlavinám elől, álljunk meg, vegyünk levegőt, bár akárha pontot is tehetnék mondandóm végére, lévén hogy a kezdő passzusban, mint afféle kritikai járlatlevélben illik, minden benne van, amit kritikaírás alkalmával az Alkalmakról elmondani fontos. De a legfontosabb, a hogyan - ami nem csak egy irodalmi művet, hanem a műről írt bírálatot is meghatározó módon jellemez(het) - bemutatása mégis hiányzik, s ezért feltétlenül folytatni kell a méltatást a legújabb magyar kritikaírás szempontjából mindenképpen egyedülálló válogatásról (jó lenne legalább függelékben látnia teljes corpust, amiből válogattak), amely ha másért nem, már azért feltétlenül figyelmet érdemelne, mert irodalmunkat és a róla való gondolkodást jóvátehetetlenül megnyomorító Király-Pándi-irányította (Aczél)prés szorítása idején, akárha ennek kezelése sokakat máig megtévesztően mosolyogva-cirógatva (gatva, getve) is történt, védte az irodalmat a politika terrorjával szemben. Felismerte és hirdette nem csak a Mészöly-Mándy-, majd a Konrád-Nádas-művek fémjelezte irodalom értékeit, művészi-emberi autentikusságát, hanem az olyan félbe-szerbe sikeredett kísérletekben is, mint a Próféta voltál, szívem, melynek szerzője "a felháborodást, a morális indulatot úgy engedi sisteregni, hogy ennek nem a napi politika, hanem az árnyaltabb igazság látja hasznát", mint a Sikátor, amely munkásregényként "lényeges, bár ritkábban feszegetett kérdésekről őszintén, hitelesen, tanúként vagy nagy beleérző képességgel beszél", mint Moldova protestáló riportkönyve (Rongy és Arany), vagy mint Raffai Sarolta vidéki tanár(nő) kiszolgáltatottságot ábrázoló regénye (Egyszál magam), hogy valóban a mai irodalmi tudatunkból kihullott műveket említsem, felfedezte az irodalmi érték csíráit.

Annak ellenére, hogy az Alkalmak szerzője valóban elsősorban a művek irodalmi minősége iránt érdeklődik, mi érdekelne egy vérbeli irodalmárt jobban az irodalomnál, kritikáiban rendre felismerhetők a politikai, jobb esetben az irodalompolitikai összefüggések, azzal az árnyalati különbséggel, hogy Az árulóban, a Sikátorban vagy az Egyszál magamban, a művek irodalmi minősége híján a politikai vonatkozások kerülnek inkább előtérbe, míg a Mészöly-, a Konrád- és a Nádas-kritikákban a politika csupán járulékos elem. A politika Albert Pál számára, érthetően, elsősorban ötvenhatot jelenti, következésképpen az írói becsületesség mércéje az 56-hoz való viszonyulásban mutatkozik meg, az írói tehetség kérdését pedig az ideológia vezényelte szocreál ellenében igyekszik meghatározni. S bár irodalmi vonatkozásban a két szempont, a tehetség és a becsületesség nem azonos kategória, Albert Pál kritikáiban gyakorta kéz a kézben járnak, ami egyenes következik mind a korviszonyokból, mind pedig a kritikus helyzetéből. Számunkra bármennyire is érdekesek a kritikus 56-tal kapcsolatos reflexiói (Birkásnak, írtja a szerző Vakvágány című regényéről, "még a nagy buktatókat is sikerült elkerülnie: az 56-os eseményekről nem hazudik, nem is ugrik át rajtuk, mint nem egy mai magyar regényíró..."; Szabó Magdának viszont felrója, hogy A Danaidában: "túlságosan engedelmesen mondja fel az otthon manapság járatos történelmi politikai leckét (...) az 1956-os eseményeket egyszerűen elintézi azzal, hogy a lövöldözéstől félő hősnőjével becsukatja az ablakot..."), mégis inkább a szocreállal az irodalom érdekében és javára folytatott küzdelem és leszámolás jelentős, annál is inkább, mert mintha a magyar kritikatörténet (talán a Leletmentésre vállalkozó Domokos Mátyást leszámítva) a néhány évtizedes szellemi terrorral a mai napig igazán megnyugtató módon, kritikusan, nem nézett szembe; vagy szinte megnemtörténtnek tekinti, vagy, ha az irodalomból évekig kitiltott írók műveivel foglalkozik, néhány sommás mondattal tesz róla említést. Albert Pál könyvének jelentős részét viszont az irodalmat megbénító ideológiával folyó leszámolás jellemzi. Sajátos, de teljesen érthető módon a kritikus leleplező gesztusára nem olyan művekben ismerhetünk, mint Az atléta halála, a Saulus, A látogató, A városalapító, a Mándy-kötetek, az Egy családregény vége vagy a Sátántangó, jóllehet, a róluk írt ismertetők, legalább a sorok közé rejtve, nem nélkülik az ideológia nevében esett torzításokra való utalásokat, hanem akkor, ha az Europe magyar különszámáról, A mai francia irodalom kistükre c. Bajomi Lázár-féle áttekintésről vagy A mai francia regény c. Mészáros Vilma-tanulmányról ír, ezekben lép ugyanis a nyilvánosság elé a természeténél fogva különben a háttérből intézkedő ideológia.

Kevés olyan vitriolos írása van a könyvnek, mint az Europe-nak a magyar irodalomhoz "javarészt méltatlan" számáról szóló kritika 1963-ból. Míg a líraválogatás úgy-ahogy elfogadható, hiszen ebben Illyés, Kassák, Vas, Weöres, Pilinszky, Nemes Nagy, Nagy László, Juhász Ferenc is helyet kap, de hiányzik Kálnoky, Csorba, Fodor, Kormos stb., viszont ott van Kis Ferenc és Keszthelyi Zoltán (velük "akarjuk-e Párizst meghódítani?"), továbbá "acsarkodó-csaholó kis klapanciáiról ismert, és azóta már otthon is leintett Györe Imre", a "próza terén" érthetetlen öncsonkításra került sor, Déry, Szabó Magda, Illés Endre és Lengyel József mellé Tabi Lászlót ("az egyébként derék humoristát és újságírót") vették fel, hogy a "magyar prózát" ő képviselje "Tamási Áron, Füst Milán, Tersánszky, Németh László, Kodolányi, Szentkuthy és Mándy Iván helyett" fölöttébb vicces elképzelés, de nem kevésbé "ostobaság", hogy a fiatal prózaírók közül Kertész, Gerelyes, Várkonyi kiszorította Sántát, Mészölyt, Moldovát, Fejest, Kamondyt, Hernádit, s hogy a tanulmányírók között nem szerepel Lukács. Mindezt nem magyarázhatja, hogy a vállalkozás mögött "az öreg sztálinista főszerkesztő, Pierre Abraham" áll, aki kiosztja Dérynek, Zelknek, Illyésnek az ideológiai pofonokat, s beletalpal a magyar emigráns írókba is, akiknek azért nem lehet helyük a válogatásban, mert külföldön maradva "nem osztoznak népük sorsában". Nála is inkább zabos a kritikus Pándira és Béládira, akik "förtelmes nyelvi hibáktól, képzavaroktól, stilisztikai ficamoktól hemzsegő" elmefuttatást produkáltak, abbéli igyekezetükben, hogy egyszerre bizonyítsák "az enyhülést" és hűségüket "a sztálinista ukázhoz", s közben észre sem veszik és elárulják magukat. Pándi azzal, hogy "képtelen lemondani adminisztratív elképzeléseiről, s míg azt bizonygatja, hogy "már nincs központi irányítás", lelkesedik, mert a "szellem munkásai (...) szervezetten dolgoznak", állandóan jogot, kötelességet, feladatot, munkát emleget, meg hogy "az irodalomban ésszerű rendnek kell uralkodnia". Mindez jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a különszám "súlyosan elhibázott vállalkozás" maradjon, amely "még az irodalmi szabadság" akkori "lehetőségeihez képest sem ad hű képet" a magyar szellemi életről, amiért az elvtársak méltán "pártfegyelmit érdemelnének". Ennél is elrettentőbb a modern francia irodalom áttekintésére vállalkozó kötet, melynek szerzőjét az vezérelte, hogy "pártos, de elfogulatlan (!) képet adva, segítse az ideológiai küzdelmet (...) az idejét múlta dekadens áramlatok ellen". A Bajomi Lázár-kötet párja a francia regényről írt munka.

Minek mindezt felhánytorgatni, visszaidézni a múlt szellemét, kérdezheti az olvasó, a válaszom: csak azért, mert Albert Pál kritikakötete arról a korról, az akkor írt művekről szóló bírálatok gyűjteménye, s mert semmi értelme nem venni tudomást ezekről a leleplező írásokról, melyek nem csak néhány művet hoznak vissza a feledésből, hanem egy időszakról tanúskodva utalnak a magyar kritika- és irodalomtörténet-írás jóvátehetetlen nyomokat hagyó torzulásaira. Ugyanakkor a válogatás érdeme, hogy csak jelzi a kritikusi epeömlést s inkább jelentős magyar művekről írt bírálatokat tesz publikussá.

Könnyen felismerhető, hogy Albert Pálhoz legközelebb Mészöly, Mándy, Nádas, Krasznahorkai és Hernádi művei állnak, ezekről írta legavatottabb, elemzés szempontjából valóban a műfaj csúcsát jelentő bírálatait, melyekből, ha több kritika is született, kirajzolódik egy-egy opus alakulásrajza, akárcsak a kritikus önportréja, ugyanakkor nem kisebb kritikusi tettre, mondhatnánk, tartásra mutatnak azok az írások, melyek jelentős írói pályák alakulásában nem csak meglátják a ficamokat, de meg is nevezik őket. Míg az író rangjához talán méltatlannak tűnő Szentkuthy-kritika jogosságához, lévén hogy az Angyali Gigi! c. novelláskötet valóban jelentéktelenebb több más művénél, jóllehet, a Szentkuthy-hívek az életmű egészére gondolva eltöprenghetnének a kritikus megjegyzésén, miszerint a mester mutatványai, kedély-szökkelései, nyelvöltögetései bizony olykor öncélúak, aligha férhet kétség, legfeljebb megjegyezhető, hogy az írónak és a kritikusnak nem volt egymáshoz szerencséjük, a Szabó Magda opusról, bár négy regénykritika közül három egyértelműen negatív, nyilván inkább megoszlanak a vélemények, akkor is ha az értelmes olvasó tudja, hogy a "kritikusi mesterség alapvető paradoxonja" szerint "a legalaposabb elemzés után is, a gondosan felállított premisszákból lehet ellentétes konklúziót levonni". Ugyanakkor a kritikus kritikusaként magam is inkább az Alkalmak-beli bírálónak adok igazat, amikor úgy látja, hogy a "Modernség és magyarság" nemes tradícióját példásan folytató Freskó után "megtorpanás" következik, a Pilátus olcsó szentimentalizmusba téved - "fáj kimondani a szót" -, "A 'falusi öregasszony Pesten' népszínműre emlékeztető hangjához közeledik", A Danaida "negédes", "mesterkélt", a Katalin utca pedig annak a bizonyítéka, hogy Szabó Magda <kiírta> magát".

A Szabó Magda-esethez csak részben hasonlít a Határ- és a Konrád-sztori. Mindkettejükért fölöttébb rajong a kritikus, de végül csalódik bennük. Határ Győző francia fordításban (1963) kiadott regényét, a Pepitó és Pepitát "egy uncia remekmű"-nek nevezi, amelyen "a privincializmus stigmái cseppet sem látszanak", de amikor harminc évvel később az egykor csempészáruként fogyasztott Prae és Héliane szerzőjének háromkötetes Életútját olvassa pletykaszájúságáért keményen elmarasztalja s közben módot ejt arra, hogy legalább jelezze, miért és hogyan torzult el egy jobb sorsra érdemes életmű. Konrád Györgyről három kritika található a gyűjteményben. A látogatóról, attól kezdve, hogy kritikája első sorában kimondja, "kitűnő új regényíró született a honban", kinek műve a kritikus talán "nem elfogult, nem különcködő" ranglistáján "tüstént a legjobbak közé" lépett, Albert Pál remek elemzéssel bizonyítja korszerűségét, aktualitását és irodalmi értékeit. A franciául és németül előbb, mint magyarul megjelent regényt, A városalapítót, már inkább "kíméletlen, emígy összegezve az országban nyilván még papírra nem vetett vádirat"-nak tartja, amely "valójában a sztálinizmus provinciálisan megalkuvó, szomorú-groteszk változásairól" készült vallomásként olvasható, s némi fenntartással fogadja, "vajon regény-e (...) ha alig van regényesen autonóm cselekménye?", úgy okoskodván, csupán "szöveg, a vég nélküli bővítés, a hangnemeket váltó visszatérő ismétlés szédítő-mámorosító lehetőségével, a boldog fogalmazás halmozó és nyitott struktúrájával, a retorika valamennyi pointe-jével, feszültséget teremtő és ironikus agytornára hívó eljárásával, dúsított és továbbfejlesztett metaforákkal, antitézisekkel, zeugmákkal, hipallagékkal, oximoronokkal, többségükben olyan alakzatokkal, melyek az elvontnak kölcsönöznek konkrét képi valóságot, s a köznapit emelik a stílus mutatványával a szökdelő gondolat attrakciójába", s megírására a "belső feszítő igényt" említi, míg "akár klasszikus ismérvekkel mérhető, akár új értékelő szabályokat követelő regénynek" már gyengébbnek véli. S hogy a kritikus előérzete nem volt alaptalan, mutatja Konrád következő műve, A cinkos, amely előtt újfent idegen nyelven, németül, franciául, angolul jelent meg, mint magyarul, de amely kapcsán már inkább civil kurázsit, mint regényírói érdemeket kell említeni, s ilyetén irodalmi műként csalódás is jóllehet, "szándékai szerint akár negyedszázad remeklése lehetett volna". De nem lett. És ezt a kritikus függetlenül minden előbbi lelkesedésétől kimondja, Konrád regénye csalódás, de a gond nem az olvasóé, aki "fájdalmasan" vesz erről tudomást, hanem az íróé, hogy "lehetségesen legjobb adottságainak fegyelmezésével képes-e visszaszerezni azt a kiváltságos rangot, az Ottlikok, a Mészölyök, az Esterházyk, a Nádasok, a Tandorik (...) szerencsésen szaporodó társaságában, melyet jelentkezésekor a magyar irodalmi közvélemény, az országban és a határokon túl, tüstént és egységesen szavazott meg néki". Nem vitás, majd negyven év kritikus munkássága maradéktalanul nem menthető át kötetbe, de egy eligazító, akár bibliográfiára feltétlenül szükség lenne ahhoz, utánanézhessünk, hogyan folytatódik, alakul a kritikus viszonya egy-egy írói opushoz, mit ír, ír-e Szabó Magda későbbi műveiről, foglalkozik-e Konrádnak A cinkos utáni könyveivel, s nem kevésbé, hogyan ítéli meg Esterházy Péter korán felismert tehetségét, módosul-e véleménye Lengyel Péter, kinek helyét jó érzékekkel jelöli ki egy arasszal a legjobbak mögött vagy Kardos G. György prózájáról, amit pontosan igényes bestsellernek minősít, mint látja Krasznahorkai, vagy Nádas munkásságának alakulását, valamint hogy írt-e Spiró, Pályi, Hajnóczy, Kornis, Grendel, Márton prózaírásáról az a kritikus, aki elméleti vonatkozásban valóban példás jártasságot tanúsít, és szinte mindenkit számon tart, aki irodalmunkkal foglalkozik. Ha a válogatás minden efféle elvárásnak eleget akart volna tenni, önmagát állítaná megoldhatatlan feladat elé, ezért fogadjuk el a gyűjteményt ilyennek, annál is inkább, mert egyrészt tartalmazza azokat a kritikákat, amelyről a műfaj történetében egy korszakról így senki sem írt, másrészt érzékelteti a kritikus affinitását, irodalmi eszményét, amely megítélésem szerint magas színvonalú, hibátlan, ahogy mindenekelőtt a nagy Mészöly-, a három-három Mándy- és Konrád-kritika, s a Krasznahorkai- meg a Nádas-bírálat, illetve a Tandori- és a Radnóti Sándor-laudáció tanúsítja. S bár illő lenne ezekkel részletesen foglalkozni, terjedelmi okokból arra sem vállalkozhatom, hogy kiidézzem a legtalálóbban jellemző mondatokat, jóllehet, már ezzel is megsérteném teljességükben kiváló bírálatok integritását. Hogy közülük a Tandorit köszöntő szövegre mégis felhívom a figyelmet, azért teszem, hogy a könyvhöz csábítsam azokat, akiket inkább a líra-, mint a prózakritika érdekel, s talán azért is, mert ebben sommázódik leginkább a kritikus irodalom, sőt művészet iránti érzékenysége, akárcsak írmodora, amely az első évtizedekben írt informáló, tartalmat célratörően, tömören ismertető és a véleménymondástól sem félő könyvismertetőktől ebben a laudációban jut el az irodalomról való gondolkodás legmagasabb fokú szuverenitását bizonyító összegzésig. Az éveken át irodalmi szemináriumokat tartó kritikus itt bizonyítja, hogy tud(na) irodalomtörténetet írni.

Végezetül, bár Albert Pál vaskos kritikakötetének számos szála nemcsak felfejtetlen, de említetlen is maradt, mert a leglelkesebb recenziót is egyszer be kell fejezni, visszatérnék a kritikus működését meghatározó onnan-innen alaphelyzethez, mely a bent is, kint is egyidejű kettősége folytán egyedülálló nézőpontot kínál(t), s melyet a kritikus nem csak olyképpen hasznosít, hogy a magyar irodalmat másféle szemléleti közeg fényében vizsgálja, hanem úgy is, hogy a magyar műveket világirodalmiakkal hozza kapcsolatba. Nincs írása a kötetnek, melyben ne lennének világirodalmi párhuzamok, de ezek sohasem formálisan hivalkodók vagy kioktatóan fölényeskedők. A Próféta voltál, szívem a kritikusban a modern olasz regényeket idézi, Fábián László regénye kapcsán, anélkül hgoy nagyságrend tévesztésével vádolhatnánk, úgy látja, "érdemes Proustra és Kafkára hivatkozni", a Sátántangó modernitásának jegyeit Camus-nél, Faulknernél kell keresni, főhőséről, "a piros nyakkendős, kockás zakós, hegyes orrú sárga cipőt hordó, ravaszkodó, sumákoló Irimiásról" Beckett bohócaira, Estragonra és Vladimirre asszociál, A pálya szélén című Mándy-regénynek, amely Ottlik műve után hosszú idő óta "alighanem a legjobb magyar regény", hőse "kissé Evelyn Wugh vagy I. Murdoch figuráit idézi, párbeszédei Nathalie Sarraute-ot, szemantikai játékai, iróniája, groteszk hangvétele a fiatal Queneau-t, furcsa költői környezete Obaldiát, s mindent elárasztó szomorúsága Marquerite Duras-t". Nem sok? Talán igen, de a nyugati olvasót informálni kell. Ugyancsak a Mándy-kritikában olvassuk, Nevek a falon című novelláról, hogy "teresített idejével, önmagába forduló terével akár Borges vagy Robbe-Grillet egy-egy kísérletére emlékeztetett". A látogatóról írt lelkes kritikában Kafka, Proust, Robbe-Grillet, Michel Butor, Beckett, Claude Simon neve egyaránt feltűnik. Tény, hogy, az Alkalmak szerzőjének hivatkozási listája szinte végtelen, de minden párhuzamnak tartalmi fedezete van, nem csak "innen-onnan" összeszedett díszítő, színező elemek.

Albert Pál kritikakötete fontos könyv - azért, amiről ez az emigrációból immár reméljük végérvényesen hazatalált ítész beszél, de főleg azért, ahogyan lát és megszólal. (Kortárs)