Alföld - 49. évf. 8. sz. (1998. augusztus)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Bodnár György

Akinek létformája a költészet

A hetvenéves Juhász Ferenc Krisztus... után

Juhász Ferenc hatvanöt éves volt, amikor 1993-ban róla írt monográfiám megjelent. Most, hetvenedik születésnapján ünnepi kivonatot adhatnék azokból a tanulmányokból és kritikákból, amelyekbe majdnem fél évszázad alatt párbeszédet folytathattam vele, műveivel, kísérleteivel, önreflexióival és vitáival, s amelyeket már beleépítettem kidolgozott pályaképébe. Az ünnepi visszatekintés is elkerülheti a pátoszt, hiszen a változó idők, szemléletek és módszerek utólag módosíthatják még a monográfus véleményét is. Vállalnám ezt a revíziót és önrevíziót, ha Juhász Ferenc-monográfiámban nem vártam volna ki az áttekintett pálya elérkezését az összefüggő mű kilátópontjához, s a magam eszköztárának kialakulását az autentikus megközelítések, elemzések és összefüggés-keresések számára. De ha a szerencsés (és bizonyára önfelmentő) kivárás mentesít is most a revíziótól és önrevíziótól, a továbbfolyó idő közbeszólását figyelembe kell vennem.

Monográfiám megjelenése után Juhász Ferenc három kötetet adott ki, amelyeknek feldolgozásával és elemzésével ma feltétlenül ki kell egészítenem a korábban adott pályaképet. A pótfejezet a Világtűzről (1994), a Pupillákról (1995) és a Pipacsok a pokol fölött című verseskötetről (1996) maga is érvényesebbé tehetné a monográfia köszöntőjét Juhász Ferenc hetvenedik születésnapján, mint az ünnepélyes kivonat. De a tovább folyó idő mélyebben is átminősítette a költő és kritikusa között kialakult félévszázados párbeszédet. Amikor Juhász Ferenc-monográfiám megjelent, utolsó fejezete a művek időrendjében még bemutathatta a fentebb említett, történelmi kilátó pontot nyújtó kötetet, a Krisztus levétele a keresztről című eposzt (1993). Valóban összegző alkotás volt ez, s korfordulót jelzett mind a történelemben, mind pedig a költő életművében. Nyilatkozataiban magányról, szegénységről és írói ki- és beszorítottságról számolt be ekkor Juhász Ferenc. Folyóiratát, az Új Írást 1991 végén megszüntették. A Szépirodalmi Könyvkiadó, amelynek évtizedeken át szerkesztője és szerzője volt, összeomlott, csak nevében maradt fenn. Ő egyik napról a másikra a nyugdíjasok tengődő világába került: újra vissza kellett szoknia a szegénységhez. Íróbarátai meghaltak, s a megmaradt néhány mellett úgy érzi, magányba szorult. Az otthon és a család szeretet-szigete nem pótolhatja a szellemi és társadalmi közösséget. A rendszerváltozás szükségességét már régóta érezte, a szocialista rendszer bűneit felismerte, s a törvénytelenségek következményeit személyesen családjában is átélte. S mindezt a vádak árnyékában kellett átélnie Juhász Ferencnek. De nemcsak az igazságtalannak érzett vádak, a pletykalapok alantas támadásai és a hallgatások tették örömtelenné, még mélyebben aggasztották a korforduló hordalékai. Szerencsére a bénító depresszió ekkor elkerülte: az írás nem lett hűtlen hozzá, s az ő válasza a korforduló történelmi kérdéseire és gerjesztett indulataira egy újabb eposz. S nemsokára a könyvkiadás szerencséje is utoléri: az új alapítások egyike, a Pannon vállalkozik kézirata kiadására. 1993-ban így jelenhetett meg a Krisztus levétele a keresztről. Az én válaszom az ítélkezőknek ez a vers... - mondja ekkor nyilatkozatában a költő. - Ez az én ötvenhatom, nem politikatörténet, hanem inkább szenvedéstörténet, megváltástörténet, kudarctörténet, tékozlástörténet, reménytelenség. Mindezek szövedéke. Ez a nyilatkozat átgondoltan emeli ki a vers összetevői közül az 1956-os forradalom témáját, hiszen ez az 1989-90-es korfordulónak is legfontosabb viszonyítási pontja volt. S a költő nyilatkozata okkal utalt akkor a Babonák napjára is: "Ötvenhat után belestem egy mély depresszióba. A szokásos két kérdés zaklatott: miért nem tetted, miért tetted?" E kérdések tovább élnek, s a szocialista rendszer összeomlása után felerősödnek benne, s arra késztetik, hogy régi válaszát újragondolja vagy felnagyítsa a térben és az időben. Juhász Ferenc mindig személyes történelmet ír, ezért a maga elindító világát, a szegénységet ugyanúgy a történelem tétjének látja, mint a forradalmat. A szocializmus bűnei az ő számvetésében nem hitelteleníthették a szegénység felszabadulás-igényét. S ő a történelemben és a társadalomtörténetben gondolkodva sem felejti el, hogy elindító világa is az egyetemes élet része, s annak ügye az emberiség, a nemzet, a létbe helyezett egyén, s a biológiai és pszichológiai egyed sorsának függvénye. Ezért számvető eposzában a forradalom leverésének csöndje az ember dimenziójában halálos csönd. A keresztről levett Krisztus metaforái és hasonlatai nyilvánvalóvá teszik, hogy a bibliai motívum magának a világnak a jelképe. Nagy ügyet szimbolizál ez, a bűnt, a megváltást, s a temetetlen holtak iránti kegyelet erkölcsi parancsát. Fel lehetne nyitni ezt a szimbólumot, s akár a történelmi számvetés jelképeként lehetne értelmezni, ha az így kifejtett jelentés közvetlensége nem mondana ellent a Krisztus-motívum és a forradalom-idézés összeillesztésének. Mint annyi Juhász Ferenc-versben, minden történelem és egyéni élet közös nevezője is megjelenik itt a létezés szomorúságát és színességét megszólaltató képekben. S benne az ember válaszlehetősége kavargó történelmére ugyanúgy, mint az önnön életének végleteire. Az igen igen, és a nem nem. Ezt a többdimenziós emberi életet azért tudja bemutatni Krisztus levétele a keresztről a poétikai egység széttöredezése nélkül, mert a mikrokozmikus eposzban a történelmi megközelítéshez ugyanúgy eszközt talál, mint az emlékezés lélektanának és hangulatának kifejezéséhez, valamint a mitologikus motívum beépítéséhez. Amikor a költő az Istent idézi, aki hagyta, hogy a világ világ legyen, de nem tudta, az milyen lesz, mert csak néhány alaptényt gondolt ki, s engedte, hogy a semmiben tenyésző pontokból önmagát összerakja a világ, a maga költői ihletének természetrajzát is jellemzi.

Az e számvetésben visszatükröződő pálya és életmű, mint belső küzdelem és eredmény - a második világháború utáni magyar irodalom történetében határhelyzetből indult el. Csak rövid kezdeti szakasza kapcsolódik iskolához, amennyiben Petőfi, Arany és Illyés Gyula eszményeit követi, s egy új népnemzeti realizmus jövőjét ígéri. Ha eme irányát megőrzi, beilleszkedik az 1945-48-as közötti tájékozódó korszak színképébe. Juhász Ferencet azonban a politikai elégedetlenség, a sematizmus elleni belső tiltakozás és a poétikai magánforradalom hamar eltérítette nemcsak elindító irányzatától, hanem attól a költészettörténeti szerkezettől is, amelybe beleszületett. A sejtések néhány évét átélve az 1954-es Tékozló ország után olyan - Vörösmartyra és Adyra emlékeztető - újromantikus költészetet teremtett, amely társtalan nemcsak az 1948-ban elhallgattatott irányzatok közegében, hanem a hatvanas-hetvenes évek elvont tárgyiassága és az újabb posztmodern törekvések mellett is.

Ez a költészettörténeti határhelyzet egy ugyancsak határhelyzetű történelmi meghatározottság függvénye is. Juhász Ferenc ahhoz a magyar írónemzedékhez tartozik, amelyik a második világháború után indult el, és együtt nőtt fel a német megszállás és az antidemokratikus politikai rendszer uralma alól felszabadult szegénységgel. Bár ez a felszabadulás egyidejűleg újra megszállás is volt, a magyarságnak ekkor nyílt lehetősége a társadalmi kasztok anakronisztikusan konzervált falainak lerombolására, és a szegénységből jött tehetségek tömeges felléptére. Sajnos szomorú történelmi közhely, hogy a magyar fejlődés elkésettségéből és a megszálló szovjet hatalom jelenlétéből következően a demokratizálási törekvések hamar összeütköztek a hidegháború, a politikai dogmatizmus és a társadalmi embertelenség programjával. Egyáltalán nem csupán történelmi lecke ez itt: Juhász Ferenc költészete mindettől elválaszthatatlan volt. Ő az elsők között volt, akik költői nyelven kifejezték a háború utáni társadalmi lendületet, de ugyancsak az elsők között kezdte el a küzdelmet az ötvenes évek társadalmi és politikai bűnei ellen. Így alakult ki társadalmi és költői magatartása: a küzdelem vállalása egy új világért, és az új világgal való perlekedés. Ezek a határhelyzetek nemcsak Juhász Ferenc eredettörténetét határozták meg: egész pályáját végigkísérték. 1954-56-ban a forradalom egyik szellemi előkészítője. A forradalom leverése után béna tollú író. A hatvanas évek elején hosszú ideig kell várakoznia, míg legfontosabb kötete megjelenhet. Ezután termékeny és megjelenésekben gazdag korszaka következik, de magányos és egyre elszigeteltebb. Írótársai és a kritikusok közül többen a Kádár-rendszer kegyeltjének tekintik. Hozzájárulnak elszigeteltségéhez azok a konfliktusok is, amelyekbe az Új Írás főszerkesztőjeként bonyolódik: a polarizált és túlpolitizált irodalmi élet nem értékeli egyetemes, irodalmi értékekre figyelő szerkesztői koncepcióját. Kizárólagos költészet-felfogások egész világát és stílusát megkérdőjelezik. 1989-1990-ben a társadalmi és politikai rendszerváltást ezen a senki földjén éli át.

Ebben a közegben Juhász Ferenc csak ritkán lehetett boldog alkotó. Gazdag életművében eruptív erővel feltörő művek és bénító csendek váltják egymást. S teremtő szavakat és formákat önkínzó tépelődések és tehetetlen ismétlések szorítanak vissza. S költői természetrajzában a személyiség jellemvonásai ugyanúgy benne rejlenek, mint a sors következményei, amelyek történelmi és társadalmi kényszereket közvetítenek. Így lett számára a kor az érzelmek, a történelem és a költészet iskolája; így lehetett önépítésében a cselekvő társadalmi létezés nem háttér, hanem sine qua non, így jelenhetett meg műveiben a teljes ember, amelyben a pszichológiai-, a történelmi-, társadalmi- és a létdimenzió egymást feltételezi, s így tárulhatott fel előtte a világ térbeli és időbeli összefüggéseinek távlata. Gazdag életművében a szubjektív líra és a nemzeti eszmény ezért hívja elő az egyetemes világhoz való tartozás gondolatát, s a társadalmi és történelmi ember ezért jelenik meg a végtelen történelem és a kozmosz részeként. Első kísérleteitől eltekintve sohasem csak az új valóság-részletek kifejezéséért és nem is csupán költői önmegvalósításáért küzdött. A korfordulók nagy költőinek feladatvállalását követi: miközben megtagadja a világ egy részét és szűkebb világáról tudósít, a mindenség újraértelmezésében és újrafogalmazásában látja végső célját. Ez vezeti el az eposzhoz, amelyben azonban nem a műforma vonzza, hanem a teljes világkép kifejezése. Azt vallja, hogy a lírai költőnek is meg kell építenie a maga világegyetemét, s ehhez mindent fel kell használnia, amit a nyelv, a látvány, a látomás, a tudomány, a történelem és a mítosz nyújt. Egységesítő közege a stílus. Számára a kép a mondandó részecskéje, meg akarja teremteni benne a megjelenítés és a jelentés egységét. Képzuhatagai ezért láncreakciós folyamatokat sejtetnek, melyekben kép képet szül, s ez által távlatot adnak az elindító élménynek. Innen nézve eposzai inkább hosszúversek, amelyekben a belső nyitottság ölt poétikai formát. Életműve csak látszólag monoton, ismétlései valójában spirális emelkedések. S a nyolcvanas évek elejétől kezdve radikálisabb poétikai váltás is megfigyelhető pályáján. Jelképes, hogy Juhász Ferenc ekkor a család mikrokozmoszából tekint ki korára, és tekint vissza önnön múltjára. A hetvenes évek bénító emberi és költői válsága után ebben a mikrokozmoszban újra megtalálta a maga szilárd pontját. S nagy eposzai is - mint például az 1985-ös Halott feketerigó - apró konkrétumok, víziók és messze futó képgondolatok szintézise. S az apró tények, a megfigyelések, a dolgok s a reflektáló gondolatok egységesítő közege immár a poetizált naplószerűség. Tiszta formájában ez a verstípus még szabadabb és nyitottabb, mint az eposz-szerű hosszúvers, hiszen annak haladása a végtelen felé nem mindig látható át, s tagolója olykor a retorikus, gondolati közbeszólás vagy lezárás. A poetizált napló mindent a konkrétumok, a víziók és a meditációk önérvényesítő esetlegességeire igyekszik bízni. A Krisztus levétele a keresztről ezt a költészettípust is hasznosítja. Megőrzi az egyes epizódok költői megjelenítésének esetlegességét, de ezeket egy összfolyamat részeivé teszi, amelyben előttünk horgolódnak egységgé a különböző forrású és természetű motívumok. Ez a belső egység poétikai teljesség is, amely nem igényel retorikus kiegészítést. Ezért a Krisztus levétele a keresztről, miközben történelmi számvetés, formateremtő alkotójának következtetése is. Az utána következő Juhász Ferenc-műveknek tehát az a kérdése és mértéke, hogy merre haladnak a téma, a tárgy, a gondolat, az indulat és a poétika közegében. Értelmezőjük köteles figyelembe venni, hogy Krisztus utáni művek.

A mikrokozmikus történelmi eposzt követő első kötet, az 1994-es Világtűz még párhuzamos utat mutat be, hiszen az 1989 és 1993 között született verseket rendszerezi. A nagy számvetés hátterét állítja tehát elénk, ahol a kor hatása, a külső és belső vita, valamint az életmű logikájának alakulása egyedi lírai reflexiókban, naplófeljegyzésekben, meditációkban és alkalmi feladatvállalásokban nyilatkozik meg. Ezek is jelezhetnek bizonyos egységet, amennyiben a külső hatás mélyebben változásokat közvetít, s az életmű logikája karakteres új következtetéseket hordoz magában. Az életmű egységei azonban nyilvánvalóan különböznek a műegészektől, még ha azok az esetlegességek poétikai kompozíciói is.

A Világtűz darabjai hamar meggyőzik az olvasót, hogy Juhász Ferencet a Krisztus-vers hátterében is önnön helyzetértékelése köti le. Először eszményképe, József Attila emlékéhez tér vissza (1991). Ki figyel már a te törvényes szavadra - teszi fel a kérdést, s ezt követi végig az egész versben, miközben felveti a kor valamennyi gondját a szegénység és a munkanélküliség újjászületésétől az új kapitalizmus reményeiig és illúzióiig. S e társadalmi és történelmi helyzetértékelést mindvégig áthatja az az eszmény, amelyben benne rejlik a lét tragédiájának felismerése, s amely a költészet törvényét állítja szembe a történelem, a társadalom és a halál képtelenségével. De van-e esélye ennek az eszménynek a kilencvenes évek Juhász Ference számára. A kinőtt halál (1991) szerint a költő válasza rezignált: Meg kellett volna halni már még időben. Következtetése pedig panasz-versek sorozata, s fellebbezése a lét törvényszékéhez. A kiásott halottakban (1991) azt ismeri fel, hogy sehova sem tartozik, ami viszont számára azonossága a mindennel. Űrbe néző elítéltnek érzi magát, akit kifordítanak sorsából és szennyel borítnak el. Szorongatja a magány, s életvágya kozmikus bánatba süllyed. Úgy érzi, gondolati válaszkeresésre nincs is lehetősége, s lírai reflexiókban löki ki magából indulatait és érzés-gondolatait. A csönd-gyászból kitakart lét (1993) perlekedés a kiátkozókkal. A Vas-dörgés, átok-virág (1991) Vörösmartyra emlékeztető átokvers: Megátkozom az emberiséget - Anyámat is, aki világra szült, - Apámat is, ki részegen zenélt... - Megátkozom az emberiséget... - Költő, tépj össze minden papírost - S vakard a fényt hűséges szívedről. Helyzetértékelése olykor jelképekhez vezeti, amelyek a gondolati válaszkeresésnél és az indulatnál teljesebben tudja egyesíteni társadalmi kétségbeesését és kozmikus hitét. Az Elvágtatás a képzelet-lovon (1991) a történelem és a kozmikus történelem egymásra vetítése. A társadalmi világot itt a zászlók, a győztesek, a veszteségek és a félelmek idézik fel, a kozmikus történelem távlatait pedig a tűzözönben elégő földgolyó rémképei.

E helyzetértékelés poétikai következményeit azonban leghitelesebben a kötet absztrakt tájképei fogalmazzák meg. Már a panaszversekben feltűnik egy távlatos sor: A világból kizárva, versembe bezárva. Az irodalmi kiátkozottság és a társadalmi magány egyetlen túlélési lehetőséget hagy meg a költőnek, s ez az alkotás. Egy egész ciklust szentel ennek, amelynek beszédes címe: A napszámos és a költő (1992). A költő létállapotát fogalmazza meg ez a metafora, a napszámos már-már öntudatlan munkáját azonosítja a kozmosz működésével. Hozzánőve él ő is a szorgalomhoz, s veszteségit eltemetve napszámosként sző mindenséget.

De profánul racionalizálva e metafora megfejtését: vajon teleologikus-e a kozmosz működése, miközben a művészi alkotó munka feltétlenül az. Mert az alkotó munka lehet önterápia a versébe bezárt költő számára, de ennek közvetlen indítékától függetlenül is önérvényesítő világszerű jelentéssel bíró művekhez kell elvezetnie. Ha nem fogalmazza is meg, alkotás-lélektanában a magányos Juhász Ferenc is kivárja a túlélés vágyának találkozását az esztétikai indítékkal. Olykor a csakazértis hit megfogalmazásában, vagy a mindenség közös nevezőjében találja meg a panaszversek feloldását is, gyakran azonban a magányra és kiátkozottságára nem csupán indulatokban és védekező gondolatokban reflektál, hanem olyan absztrakt tájképekben, amelyek éppen a versbe zártság nézőpontjából jeleníti meg a külső valóságot. Az elvont és a konkrét keverése Juhász Ferenc képvilágában már régóta csökkenti a mindent elmondás kényszerét és segíti a víziók gondolati telítését, de a képvilág természetrajzát nem alakítja át. A Világtűzben azonban A teremtés birtokosa (1991), a Duino sziklái (1992) és a Temető-madárház (1991-1992) képei már úgy viszonylanak a látványhoz, mint az absztrakt festők színei, kockái, vonalai, foltjai, vagy nyüzsgő szövedékei a természet alakzataihoz. Az elsőben nagy üveg-késekkel kaparta le a celofánkezű szél a fákat; a kő-öböl megdőlt fény-rács cápa-porc-váz alak, kotyog a fényben a fény, egymásból nőve, egymásba törten, s e tájban a költő mintha már a túlvilágban lenne, az idő kővé ég. A Duino szikláiban a sziklára épített ház fény-arany röghöz ragasztott pókselyem nyálgolyó, körülötte gigászi szálkás mozaikos kőkaréj, kettéhasadt kör, függés, zuhatag, felhőkbe dagasztott nap, vicsorgó aranyfogsor, amely éppen absztrakt zsúfoltságával jeleníti meg az emberhiányt. A Temető-madárházban pedig szürreális asszociációk, geometriai vonalak, formák és terek, valamint ugyancsak elvont tenyészet-foltok, kvázi-konkrétumok kötik össze a reális részleteket, s vezetnek el a tudatosan vállalt lírai kiszóláshoz: Én vagyok a madárház. A Juhász Ferenc-verseket régóta könnyű lefordítani festményekké. A fordítónak ma sem kell absztrahálnia az alapszöveget, elég, ha a költői leírást követi, a festői lejegyzés maga vezeti el a vonalakhoz, alakzatokhoz, színfoltokhoz, szürrealista nyüzsgéshez, vagy kvázi-konkrétumokhoz.

A helyzetértékelések, a panaszversek és az absztrakt tájképek mellett különös módon az alkalmi költemények érvényesítik Krisztus után Juhász teljesség-igényét. A sugár-jajszó őszi napfogyatkozás (1989) a nagybeteg Sőtér István portréja, a romló test és a hajdani testemlék pontosan megfigyelt leírása. A múló időt és a változó anyagot a konkrét emlékképek és a szellemi tulajdonságok metaforái foglalják egységbe. A ferdén gomolygó járás, a nagytömbű, súlyos ember, a vaskos marokba fogott pohár vörösbor, az ember-gőg-pusztulás, az angyalhűség, a lepusztult borostás arc mint görög tragédia-álarc és Agamennon arany-álarca. A bőr vörös foltja, mint a villámcsapástól égő házban bent rekedt alvó ember meztelen üvöltése, a szelíd szorgalom, a mosolygó kiszolgáltatottság, az okos szorongás és a kegyelemkérő tekintet egyszerre foglalja magába a megidézett alakot, a múltat és a halált, valamint az emlékező szeretetét. Egy másik asszociáció-sor pedig a megidézett szellemi világát állítja elénk: a boldog-fulladtan kimondott Delphoit, Emily Brontët, a magyar reformkor nagyjait. S az indító motívum - a vaskos marokba fogott pohár vörösbor - közben átalakul a létezés kelyhévé, amelyben az árnyak tülekvő, lapos, mohó alvilága, a függőleges sík zokog, s a vörösbor az elveszett szabadságharc. Íme a lét, az egyéni élet és a tudósi témavilág egybeépítése a másik természetben, a műalkotásban.

Hasonló szuverén költői teljesség foglalata a Raghuvir Sahai indiai költő halálára írt alkalmi költemény (1991-1992). Indiai utiélmény leírása ez, amely azáltal kap egyetemes távlatot, hogy benne a téma és a költői világ eleve egybeesik. Juhász Ferenc emlékeiben India a valóságban is a tenyészet országa, s nem csupán az öntudatlan lét metaforája. e talált tárgy leírásában ezért jelenhet meg applikálás nélkül az emlékező helyzetrajza, valamint létfilozófiája és halálfelfogása, amelyben nemcsak a maga vigaszát találja meg a magyar költő, hanem az indiai társ szellemi hagyatékát is.

Ezek a halottsiratók avagy költői gyászbeszédek - amint látható -, visszavezetik a költőt hosszúverseinek világába. Itt is őriz egy-egy életrajzi indítékot vagy naplómozzanatot, de ezeket a költemény hátterében hagyja. A Pupillák című kötet hosszúverse is - Az ohridi források (1994-1995) utiélményre épül. Juhász Ferenc többször részt vett a vers macedóniai nemzetközi ünnepén az ohridi tó mellett. 1993-ban megkapta a Strugai Költői Estek Aranykoszorúját. Költői beszámolója az ohridi napokról emlékképként fogalmazódik meg, hiszen a macedón költőtársak invokálásával kezdődik: Hol vagytok költők, barátaim? Hol vagytok költők? - a vers sörényébe kapaszkodó társak? A hosszúvers egyik szólama ehhez az invokációhoz tér vissza újra és újra s rokoni hitvallást hirdet, hiszen a balkáni kis ország költőinek eszményében a maga céljait találja meg: a mámor verstemplomának, s a szegénység hit-katedrálisának fölépítését, amelyben a nyomor ragyogás is, s a vers öröklét. Az invokációt azonban újra és újra egy nagy természeti élmény emléke szakítja meg: a költő egy csónakban lebeg a tavon, alatta és körülötte a víz, a zuhogó forrás, a hínár, a mélység zöldje, a magasság kékje és mindennek tömege, a csend. Megkettőződött lebegés ez, a költőé és a tükörképéé. De valójában szükséges-e ez a megosztás? A macedón költők invokálásának indítékát éppen ez a természeti kép egészíti ki: minek a megosztás, - ha ugyanaz mindkét oldalon? ... - Az összetett lét-izgalom - a bonyolult-tudatú világlét-anyagon... És nincs határa, mert önmaga a határa.

A Pipacsok a pokol fölött című kötetben hasonlóképpen megtaláljuk az életmű belső logikáját követő hosszúvers és az alkalmi vers találkozását. A Galapagos (1995) című nagy kompozíció Juhász Ferenc József Attila költői elemzéseit folytatja. Indulati és gondolati kiindulópontja József Attila ide-oda temetésének hatása. E temetések emlékképei egybeépülnek azzal a halottsiratóval, amelyben Juhász Ferenc édesanyjától búcsúzik szakadatlanul. Mindezek hátterében pedig megjelenik a Munkásmozgalmi Parcella betonsivataga, az újratemető hatalom jellemzése és a környező sírok történelmi és művelődéstörténeti mozaikképe. E halál utáni sorstükörben, mint az emlékező reflexiója azután megjelenhet ismét Juhász Ferenc önnön helyzetértékelése, s a félelem, a magány, a vereség, az elárultatás, a kifosztottság és a szegénység felpanaszlása. A gőg, a gyűlölet, az önzés és a rettenet áldozatában is sorstársát találja meg az utód, s az egyetlen lehetséges következtetés megtestesülését: Nincs más énnekem a gyászban... Mint Kozmosz-végtelen műved értelme, hűség-szabálya. Ami hűség önmagához. Ennek a gondolatmenetnek a közege pedig Juhász Ferenc hosszúverseinek már kidolgozott polifóniája: a látvány, a konkrét leírás, a halottak tenyészvilágának felidézése, s az eszmék és politikumok felvillantása.

Közben persze Juhász Ferenc magányos műhelyében tovább folyt az életmű megszerkesztett építése is, sőt minél elszigeteltebbé vált élete, annál nagyobb szerepet kapott benne a lelki egyensúlyt fenntartó tervezés. Nyilatkozataiból tudjuk, hogy párhuzamosan építi nagy kompozícióit, amelyek jegyzetekben, részletekben és kísérlet-sorozatokban várnak a kiteljesülésre. Bizonyára ezek közé tartozott egy ideig a Macska-éposz (1995) is, amely a Pipacsok a pokol fölött című kötetben ugyancsak helyet kapott. Ezért nem is új gondolataival és eszközeivel hívja fel magára a figyelmet, hanem egy konkrét életjelenség kinagyításával, amely ugyanúgy megtestesíti a mindenség természetét, mint a korábbi történelmi víziók, kozmikus és mikroszkopikus életképek, vagy a mitologikus eposzok sora. Annyira konkrét a Macska-éposz életjelensége, hogy voltaképpen egyetlen megállított pillanat kinagyítása, amelyet egyetlen sor is rögzíteni képes: - Kis macska ült az ablakomba. A kinagyítás, mint annyi más Juhász Ferenc-műben, a hasonlatok, metaforák és asszociációk révén telíti gondolattal és jelentéssel a jelenséget, miközben mögötte feltárul a macskavilág karakterológiája. Az egy pillanatra feltűnő kis macska hasonlatai és metaforái révén lesz kis éhes bánat, proletár-állat, hegedű-magány, könyörgés-hüvely, a semmit legelő szem, a teljesség tudat-hiánya, csöpp-koldusegész, az unalom, a hunyorgás-végtelen. A társadalalomrajz és karakterológia Juhász Ferenc művében emlékeztet T. S. Eliot antropomorfizált macskavilágára, de rendszere nem a társadalmi osztályokat és típusokat követi, hanem a tragikus lét és a bűnös történelem működését. Így különülnek el a gazdag hulladékok győztesei, az egeret pofozók, a tetőn sétálók, a bebalzsamozott szentek, a seggbebaszottak, a leendő prémgallérok, a jégbefagyottak, a halottal összezárt emberevők, az elmegyógyintézet kóborai, a mítosz-állatok, a vadászok, a templomtornyok akrobatái, az erdők lakói, az elzavartak, a kísérleti anyagok és az elpusztítottak, vagy egyszerűen halottak. Sorsok ezek is a történelem vagy az időtlen rossz függvényei. Bemutatásuk és jellemzésük ezért vezethet végig a történelem, a művelődéstörténet és az erkölcs útjain, s érkezhet el a Juhász Ferenc-életmű alapgondolatához, a mindenség egységéhez, s az önmagáról tudó ember létének végzetes fölényéhez:

Nézi egymást két valóság-türelem.

Én veled vagyok, te nem vagy velem.

Te engem, én téged nézlek:

Nézi egymást két végzet!

Mint két élő kivégzett!

Mint két égitestről két idegen, aki egymáshoz sose ér el!

Juhász Ferenc Krisztus utáni költészetében a Pupillák című kötet (1995) azonban újra fordulópont is. Hacsak az életmű uralkodó műfajaival és poétikai természetrajzával vetjük is össze, aligha kerülheti el figyelmünket, hogy kohéziós középpontja két szonett-ciklus.

Az első Radnóti Miklósnak állít emléket 1994-ben, tehát a költő-előd méltatlan halálának ötvenedik évfordulóján. Alkalmi mű tehát, amely kezdetben bizonyára egyetlen szonettben öltött testet. A műfajt is talán az ünnepélyes alkalom hívta elő, mivel zártsága és választékossága eleve sugallta az emelkedettséget és a nemzeti Panteonok időtlenségét. A ciklus azonban azt bizonyítja, hogy Juhász Ferencben a szonett új gazdag gondolat- és indulatforrást fakasztott fel, amely magához igazította költői eszközeit, egymásba épülő kis- és nagy szerkezeteit. A ciklus szövegei arra vallanak, hogy a költő nem fordított hátat kozmikus láthatárának, történelem-felfogásában változatlanul összekapcsolja a történelmi ember világát a részecskék és a végtelen időtlen térbeliségével, s az emberi élet dimenzióit még mindig az egymást kiváltó asszociációkkal jeleníti meg, de célja most nem az élet eredendő nyitottságának költői megőrzése, hanem az ember másik lehetősége, az idő és a tér végtelenségével szemben. Ez a kimetszés, amely egyszerre foglalja magába az emberi gondolkodás, képzelet és történelem belátható tartományait és távlatait. A Radnóti emlékének szentelt szonett-ciklus ezért egymásba tudja építeni a nagy előd halál-útjának történetét és állomásait, s az emlékező személyes történelmét és reflektáló gondolatait, amelyekből egyszerre rajzolódik ki a második világháború végi Magyarország tragikus élete, valamint az emberi létezés képtelen távlata. A kiindulópont egy személyes élmény: Juhász Ferenc látogatása Borban, ahol ő avatta fel Radnóti Miklós szobrát. Az első szonett azonban nem a személyes élményt rögzíti egy bori látképben, hanem a halálút kiindulópontját. S a második ugyancsak a bori tábort idézi fel egy kegyetlen szójáték keretében, amely a borban az igazság bordalát állítja szembe Borral, a halál megtestesülésével. Ezután gyors vágással Juhász Ferenc a szülőföldjén vetődő eleven éhséget. S ezt a halálmenetet a 4. szonett beiktatja a háborús vonulások apokaliptikus filmjébe: először a háborús menekültek özönlenek át a fő utcán életmaradékaikkal, majd - a 6. szonettben a deportált zsidók, a kitelepített svábok, s a szabadság-hit, a felszabadulás-ígéret, s a megszállás hadseregének katonái zárják le a halálos vonulásokat. De vajon lezárták-e? A 6. szonett újabb apokaliptikus képekkel zárul:

És azóta is: háborúk, lágerek, szétfűrészelt emberek, anyából kitaposott magzatok, emberszemekkel pöckölők,

emberfejekkel labdázó eszelős boldogok! S nincs kapu, csak üreggel

átfűtött Idő-Szív a bűnös és a bűn között.

Közben folytatódik a bori külszíni bánya bemutatása is, s a rabok szörnyű hétköznapjaiknak rekonstruálása. Miközben az emlékezést átitatja a költő személyes testi fájdalma, amelynek felpanaszlását hamar megakasztja a nagy előd szenvedésének felidézése. A személyesség azonban Juhász Ferenc Radnóti-ciklusában nem marad meg az élmény szintjén, hanem absztrakt tájképekben egyesül a szellemi és erkölcsi örökség vállalásával: Én vagyok a tested sírja. Ami azután visszatéríti a ciklust Radnóti testének exhumálásához. A csonttá enyészett test metaforája a tulipán: a költészet és az örökkévalóság időtlensége. Máshol a ciklus egy szkíta fejedelem sírjával hasonlítja össze az elkapart Radnóti első nyugvóhelyét, s ennek nyomán az ünnepéé tett halált, a minden emberi tartalmától megfosztott pusztulással. Ezután az abdai gyászhely körül ismét kitágul a történelem apokaliptikus világa, s megjelenik benne a névtelen áldozatok szörnyű halott-tömege, a kutakban, folyókban, falu szélén, temető-árkokban, szeméten és állatszarban rothadó férfiak, nők, fölcsinált kis anyák, csecsemők, lángelmék, kurvák, hülyék, ártatlanok és gyilkosok tenyészete. Ismét Vörösmarty kétségbeesését váltja ki ezt a gondolat Juhász Ferencben: az ember fáj a földnek, az ember alakú lény röhögve gyilkol tovább, s csak a motyogó könyörgő ima ellenerejét hagyja meg a bűntelennek, mint a Babonák napjában: Ments meg uram minket a gonosztól! Az ima azonban nem oldhatja fel a tehetetlenséget, s a kétségbeejtő számvetés folytatódik a szonett-ciklusban. A névtelen áldozatok határtalan sírhelye mellett megjelenik egy Dunába lőtt zsidó bakancspárjának kinagyított képe, s egy biai menekült zsidó lelövésének drámája. Az előzőben a bakancspár metaforája - halál-oltáron fekete kelyhek - vezet el a költői reflexióhoz: És csönd volt, és irtózat és szégyen. A másik emlékképben pedig a dráma színterének kontrasztja fogalmazza meg az ítéletet:

...Még másnap is ott feküdt a sárga kukorica-kéve kúpok között a

halál-újszülött, a gátszakadás-véres gyermek.

S mint emberégetés hamuja a hó. Aztán fagytiszta éj. S szemgolyószélig kupola-tág gnu-szempilláján hemzsegő csillagmilliárd. Mint a tetvek.

Itt már elkerülhetetlen az emlékező költő kérdése: Mit tettem, hisz mit is tehettem? A ciklusban egy pillanatra felvillan a túlélő - a tizenhatéves katonaszökevény önfelmentése: Hisz halálra-ítélt voltam akkor én is! A nemzeti lelkiismeret-vizsgálat kínzó kérdését azonban ez nem hallgattathatja el és képtelen feloldani a tehetetlenséget. S annál zaklatóbb ez a belső számvetés, minél kevésbé látható az utókorból a bűnösség határa. Mert bűnös-e a halálra gyengült munkaszolgálatosokat szállító szekér közkatona kocsisa, aki parancsra vagy önként majd lelövi a háború képtelen racionalitása szerint fölösleges emberroncsokat, s rágyújt, s kifújja a füstöt, mint hosszú fehér vattatrombitát? Mert lehet-e erkölcse egyáltalán a tudattalanságnak, amelybe a felidézett kor tragikus kérdéseiben csak a természet és az emberiség dönthet, s ez csak a bűnnel szemben csak a névtelen és visszhangtalan, semmibe hulló mártíromságot hagyja meg az egyes ember számára, vajon milyen választ kényszeríthet ki a fellebbezés az élet egyetemes fórumaihoz? A Radnóti-ciklus utolsó előtti szonettjében a halottsiratók költője először antropomorfizálja a természetet, annak ártatlanságából eredeztetve bűnösségét. De záró soraiban végleg visszakényszerül az egyéni számvetés kérdéséhez, amelyre nincs, s talán nem is lehet válasz.

És hogy számolsz el szívedben a keresztre-feszítettel, szemgolyóiban a vérezüsttel, liliomkehely-finom orrlikaidban az emberégető kemence-füsttel?

A megválaszolatlanul sejtetett kérdés magában hordozza a társadalmi és történelmi bűn elítélését és ennek egyneműségét a létezés képtelenségével. Juhász Ferenc képzettársításai ezért kapcsolják össze Radnóti személyes halálútjának történetét, a háborús Magyarország történelmét, az emlékezés személyes motívumait és a halálra épülő emberi létezés, valamint a közömbös természet végtelenségét. De a nemzeti és egyéni lelkiismeret-vizsgálat vissza-visszatérő és végül is elháríthatatlan kérdése azt is kifejezi, hogy a történelem, a társadalom és az egyén egymást építő dimenzióiban a bűnösök felmentése vagy önfelmentése a metafizikai rossz mégoly egyetemesen érvényes törvényének hatálya alatt is erkölcstelen.

Radnóti szonettjei szerkezetükben is ezt az egybeépülő kettős gondolatmenetet követik. Mindegyik klasszikus rímképletű, strófaszerkezetű és szabályosan ritmizálható. A ciklus rendszerében azonban rövid és megnyúlt sorú szonettek váltogatják egymást, aszerint, hogy a képzettársítások és a kép-láncreakciók milyen emberi dimenzióba vezetik el a költő gondolatmenetét, illetve indulatait. E különbségen túl mindkét szonett-típus magában hordozza a tragikus és apokaliptikus emlékvilág, valamint a klasszikus, tiszta és fegyelmezett forma ellentétének feszültségét. Az e szonett-ciklust író Juhász Ferenc emlékezetében bizonyára élt a Radnóti-ciklusa így szavak nélkül is meg tudja jeleníteni a felidézett drámát, s ki is tudja egészíteni a halál-út epikus töredékeit. Juhász Ferenc e ciklusának vershelyzete emlékeztet Krúdy és Kosztolányi novellaciklusának tematikai, világképi és poétikai indítékaira. Egy egybefüggő nagy kompozíció aligha harmonizálhatott volna azokkal a belső gondolati vitákkal, indulatokkal és lételméleti szembesítésekkel, amelyeket Radnóti halál-útjának felidézése Juhász Ferencben elindított. A töredékesség itt nem a teljesség hiánya, hanem az összefüggések autentikus megjelenítése. A térközök pedig a szavak és a hosszú és megnyúlt sorok szótlan folytatásai.

Nem kétséges, tudatos kompozíció ez a szonett-ciklus. A tudatosságot már a címe is kifejezi: Gyászhímzés-kendő Radnóti Miklós koponyáján. A záró darab, a 23. szonett már ennek csak ars-poeticai leírása lehet.

A szonett olyan tartós ihletet adott Juhász Ferencnek, hogy a Pupillák és a Pipacsok a pokol fölött című kötetekben újabb ciklusokban is a lírai reflexiók, a gondolat-felvillanások, a lezárhatatlan perlekedések, és a tömör tájképek szembesítésére ösztönözte a fiktív zárt formai egységek fegyelmével és mozaikos kompozíciójával. Ezek persze már nem olyan ciklusok, mint Krúdy Szindbádja, vagy Kosztolányi Esti Kornélja. Ahogy a költő mondja: szonett-kazlak inkább, amelyek ugyancsak alkothatnak mozaik-kompozíciót, de inkább őrzik a folyamatosan működő ihlet terét, mint a poétikai alakzatát megtaláló kimetszett élet zártságát.

Amikor most köszöntés helyett befejezem Juhász Ferenc-monográfiám kiegészítését, máris újabb pótfejezet írásához kezdhetnék: a hetvenedik életévéhez közeledő költő 1998 könyvhetén újabb kötettel adott életjelt magányos, komor és küszködő műhelyéből. Költészet-eszményéhez és személyiségéhez illő bizonyítéka ez annak, hogy létformája, a munka - létezésével azonos. Ennek a létezésnek a hetvenedik születésnap is csak egyetlen megállíthatatlan pillanata lehet.