Alföld - 49. évf. 6. sz. (1998. június)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Kunszt György

Építészeti eszmék, formák, s világnézeti és társadalmi hátterük radikális kritikája a dekonstruktív építészetben

A New York-i Modern Művészet Múzeuma (MOMA) 1998-ban nagyszabású kiállítást rendezett a dekonstruktív építészet világszintű bemutatására. Az irányzat olyan nagyságai vettek részt, mint Peter Eisenman, Zaha Hadid, Daniel Libeskind, Bernard Tschumi, Hiromi Fujii és a Coop Himmelblau, de a kevésbé ismert nevű kiállító építészek művei sem kis feltűnést keltettek. Mindenki úgy gondolta, hogy Frank Gehry-nek és Rem Koolhaas-nak is ott lett volna a helye, s csak valami jelentéktelen ok miatt maradhattak távol.

A kiállítás anyagát Deconstruction - omnibus volume címmel hamarosan megjelentette a londoni Academy Editions kiadó, Andreas Papadakis szerkesztésében. A hatalmas kötet várható módon - bemutatta a kiállított épületfotókat, terveket és maketteket, ezen kívül azonban egy igen nagy terjedelmű építészetfilozófiai-építészetelméleti-építészetkritikai tanulmány- és interjúgyűjteményt is tartalmazott. Az építészetfilozófiai tanulmányok rangját kiemelkedően a már akkor is világhírű Jacques Derrida részvétele adta meg, az építészet-elméletiekét elsősorban Peter Eisenman írásai, az interjúkét pedig mindenekelőtt Charles Jencks, mint kérdező.

Polgárpukkasztó eleme volt a kiállításnak a Szovjetunió első éveiben kivirágzó orosz konstruktivizmus építészetének, elsősorban Csernyikov és Leonyidov terveinek és konstrukciós kísérleteinek a bemutatása. Ezzel a dekonstruktivisták az őseikre kívántak utalni, s az Omnibus volume vonatkozó tanulmánya nem győzte eléggé hangsúlyozni, hogy Koolhaas egyes-egyedül azért utazott ki a Szovjetunióba, hogy láthassa Leonyidov rajzait. Ez a szovjetorosz konstruktivista terem a MOMÁ-ban 1988-ban még jelentős kis fricska volt az - akkor még két - szuperhatalom képviselőinek orrára, hiszen ezek a korai szovjetorosz konstruktivisták mégiscsak a kommunizmus jövőjének igézetében alkottak, s ezért túlságosan nem lelkesíthették a végső győzelmére készülő kapitalista világot; ugyanakkor, szovjet szemeknek sem lehetett kellemes látni ezeknek a tehetségeknek a műveit, akik alkotói pályáját a sztálinizmus végérvényesen derékba törte.

A "dekonstruktív" jelzőt nem a kiállító építészek találták ki, hanem ők csak adaptálták Jacques Derrida filozófiájából, aki dekonstruktivizmusát előzetesen már maga is elkezdte alkalmazni, előbb a piktúrára (La vérité en peinture, 1978), majd az architektúrára is (Cinquante - deux aphorismes. Préface à Mesure pour mesure, Architecture et philosophie, 1987). Derrida ugyanakkor közhírré tette, hogy a "dekonstruktív" jelzővel ő Heideggertől vette át a stafétabotot, csak a heideggeri "destruktív" jelzőt "dekonstruktív"-vá szelídítette. Heidegger - ismert módon - mindenekelőtt a metafizikát akarta destruálni-dekonstruálni (lásd pl. az Überwindung der Metaphysik című írását, 1954), vagyis ezen a nyomon egészen Immanuel Kantig jutunk, aki átfogó projekt formájában elsőként kezdte meg a görög filozófia és a zsidókeresztény teológia házasságából született európai metafizika még kikezdettségében is impozáns, de lassan már műemlék-jellegű építményének lebontását, vagy legalább is a gyökeres átépítését. (Kritik der reinen Vernunft, 1781).

Azt mondhatja minderre az avatatlan olvasó, hogy az imént véghezvitt fogalmi eredet-feltárás lehet ugyan teljesen rendben, csak mi köze mindennek az építészethez?

A válasz az, hogy nem csupán van köze hozzá, hanem egyszerűen lehetetlen megragadni a dekonstruktív építészet differencia specifikáját enélkül az összefüggés nélkül. Bármennyire meglepőnek is tűnhet, Kant nevével sok helyen találkozunk Eisenman építészetelméleti fejtegetéseiben, a "metafizika" kifejezéssel még többször, ráadásul rendkívülien hangsúlyos, programmatikus módon. Olyannyira, hogy Eisenman írásainak nagy, németnyelvű válogatását (Aura und Exzess) a következő alcímmel adták ki: Zur Überwindung der Metaphysik der Architektur. Vagyis, a kiadó (Passagen Verlag, Wien, 1995) úgy ítélte meg, hogy Eisenman elméleti erőfeszítéseinek célja az építészet metafizikájának leküzdése. Mivel Eisenman írásai és épületei között különlegesen szoros a kapcsolat (igen sok írásában csak kommentálja az épületeit, vagy terveit), azt kell mondanunk, hogy Eisenman alkotó építészként és teoretikusként egyaránt egy "metafizikátlanított" építészet megteremtéséért küzdött, és küzd még ma is.

Mit kell ezen érteni?

Kan félelmetes kritikai apparátusa a metafizika (ezen belül a spekulatív teológia) döntően két kulcsfontosságú eszméjének felőrlését vette célba: Isten létezését és a lélek halhatatlanságát. Pontosabban: annak a - szerinte - tévhitnek a felszámolására vállalkozott, hogy ezek az eszmék racionális érvelés segítségével korrekt módon elfogadhatóvá tehetők. Tudjuk, ezt követően Kant arra törekedett, hogy ezeket az eszméket más módon tegye az értelmünk számára is elfogadhatóvá, egyelőre azonban bennünket az első fázis érdekel, a kulcsfontosságú hagyományozott eszmék detronizálása. Azért ez, mert ehhez kapcsolódva fedezhető fel a legjobban a hasonlóság a metafizika leküzdésének kanti és az eisenmani változata között. Amint Kant minden erejét megfeszítve arra törekedett, hogy megfossza rangjuktól az Isten létezésének és a lélek halhatatlanságának bizonyítására kikovácsolt racionális érveket, úgy tett meg mindent Eisenman, hogy detronizálja a funkció és a szimbolum építészeti eszméjét, azt az alternatív hiedelmet, hogy az építésznek vagy az a legfőbb feladata, hogy szolgálja az épületétől megkövetelt funkciót, vagy az, hogy öröklött, vagy újonnan alkotott szimbolumok segítségével szolgálja bizonyos értékek kultuszát. Eisenman mindkét eszmét könyörtelen radikalizmussal elveti.

A funkcionalizmus - és különösen a funkcióból egyenesen következő forma dogmája ("form-follows-function") Eisenman Posztfunkcionalizmus című tanulmánya (1976) szerint egy olyan 19. sz.-i pozitivizmus terméke, amelyet egy idealisztikus humanizmus jellemzett. Ez a II. világháborút követően elhatalmasodó fragmentálódás és dehumanizálódás feltételei között már nem tudja megtestesíteni valóságos érzékenységünket, s ezért olyan új, posztfunkcionalista magatartásra van szükség, amely számol azzal, hogy a szó hagyományos értelmében vett emberi szubjektum már nincsen jelen, s amely számára a forma már csak fragmentum-sorozat lehet. Mintegy félve attól, hogy teóriáját sokan nem értik meg, olyan ironikus anti-funkcionalista gegeket is megengedett magának, mint egyik családi házának egyik hálószobája, amelynek közepébe úgy állított be egy oszlopot, hogy garantáltan ne lehessen benne elhelyezni ágyat.

Az építészet szimbolumoktól való teljes megtisztításának eszméjét, programját Eisenman egy fordíthatatlan (legfeljebb értelmezhető) szójátékkal címzett írásában deklarálta a leghangsúlyosabban: miMISes READING: does not mean A THING, 1986. Ez az írás Mies van der Rohe korai házairól szól, s a címét úgy lehet értelmezni, hogy félreértenénk (misread) Mies korai építészetét, ha azt képzelnénk, hogy bárminek is a mimézisére (utánzására) törekedett volna, vagy bármit is kívánt volna vele jelenteni, jelképezni. A legkevésbé volt helye Mies építészetében annak az építészettörténeti antropomorfizmusnak, amely az emberi testnek a gerinc köré rendezett szimmetriájára akart hasonlítani minden egyes épülettel, kivált azok főhomlokzatával és legfontosabb belső terével.

Ami - Eisenman szerint - Miest ihlette, az a "szöveg" (a "text") volt, s ezzel - Eisenman - kimondta azt a varázsszót, amit a detronizált funkció és a detronizált szimbolum helyére ültetett. Igen nagy (és nem is feltétlenül sikeres) erőfeszítésre kell vállalkoznia annak, aki meg akarja találni a "szöveg" (a "text") pontos és teljes értelmét Eisenman elméleti munkáiban; első közelítésként gondolhat "struktúrára", a magyar nyelvű olvasó azonban hasznos asszociációt nyerhet emlékezetébe idézve, hogy a régi magyar szóhasználatban "textus"-oknak mondták a bibliának azokat a verseit, amelyekre a mindenkori vasárnapi prédikáció épült. Ezzel az asszociációval persze nyakig merültünk a misztikába, de egyáltalán nem véletlenül, mert - lelkesedve vagy viszolyogva - ezt ma már hatalmas, Eisenmannal foglalkozó monográfiákban is teszik, mint pl. Renato Rizzi, aki Eisenmanról írt Mistico Nulla (Misztikus Semmi) című művében a zsidó misztika csúcsát jelentő kabbalára támaszkodva igyekszik megmagyarázni Eisenman építészetét. Mindez Derridától sem esik távol, hiszen ő maga "negatív teológia"-ként értelmezte saját filozófiai dekonstruktivizmusát.

A 80-as évek vége óta megépült világhírű épületeivel és a különleges nemzetközi sokkhatást kiváltó meg-nem-épült terveivel Eisenman az építészeti metafizika rombadöntésének új dimenzióit is felnyitotta. Az Ohio-i Columbusban felépült Wexner Center for the Visual Arts (1983-1989) a megkívánt bővítés során különálló, már meglévő épületeket nyelt bele egyetlen összefüggő strukturált labirintusba, mintegy megvalósítva azt a heideggeri programot, hgoy a különálló "létezők" ("Seiende") feloldása révén jussunk el az osztatlan, totális "lét" ("Sein") valóságába. A szintén Ohio-ban lévő Cincinatti Egyetem építészkarának bővítése során (Aronoff Center) hasonlót művelt (1986-1994) egy meglévő, ágas-bogas épületkomplexumot ölelve körül a finoman rá-kígyózó bővítéssel; az eredmény itt is egy belülről kaotikusan áttekinthetetlen labirintus.

A francia filozófia Derrida után Eisenmant megbabonázó másik zsenije, Gilles Deleuze Leibnizről írott könyvében (Le Pli, 1988) a barokk redőződés folyamatának bizarr estrapolálásával alakított ki egy új kozmológiai koncepciót, s megint csak ő maga kezdte el ennek origami-szerűen hajtogatós, építészeti adaptálását is ("folding"). Eisenman azonnal lecsapott a formateremtésnek erre az új szisztémájára, s fantasztikus pályamunkákat nyújtott be a berlini "Max Reinhardt-ház" és a római "A 2000. év temploma" monumentális feladataira. Nem akadt olyan zsüri, amely ezeket a terveket el merte volna fogadni megvalósításra.

Ezekkel az épületekkel, valamint főként Gehry és Hadid újabb műveivel (pl. a bilbaoi Guggenheim-múzeum-mal és a cardiffi operaházzal) a "dekonstruktivista" néven számon tartott építészek mintegy kiléptek az Euklidész-Descartes-féle térből, s mintegy átléptek Bolyai, Lobacsevszkij és Reimann tereibe. Előbb a derékszögek tűntek el és az egymást csak a végtelenben metsző párhuzamosak, azután elferdültek a függőleges, majd a vízszintes síkok, s végül meg is görbültek.

Deleuze is (Kapitalizmus és szkizofrémia I-II., 1972-1980), Derrida is (Marx kísértetei, 1993) éles kritikusai a mai, már csak egyetlen szuperhatalmat ismerő világrendnek. Eisenman ebben is követi őket, s építészetét egy 1995 végén Bécsben tartott előadásában Kritikai építészet (critical architecture)-nek nevezte.

Azok az építészek, akik 1988-ban együtt állítottak ki vele New Yorkban, valamennyien igen aktívak, Frank Gehry különösen attraktív módon. Elméleti vállalkozásaiban kevéssé követik Eisenmant, megteszik ezt viszont a tanítványai, követői.