Alföld - 49. évf. 5. sz. (1998. május)
A vásározók tudták, hogy jönni
fognak, nem illik menekülni,
mondták, fekete szemöldökük
összefutott, ládákat pakoltak,
szezámolajat ittak csorba pohárból.
A szerzetesek tudták, hogy jönni
fognak, kinyittatták a kapukat,
letettek kést, kisbaltát, ujjukról
lehúzták a gyűrűt és a könyveik
mögé tették.
A gyerekek tudták, hogy jönni
fognak, csapdákat állítottak,
fapuskát kötöttek, mintha
a barátjuk látogatását várnák.
Éjszaka jöttek meg.
Szőkék voltak, és alig
egy méteresek, a hajuk
világított a szobában. Mégse
ébredtünk föl. Nem féltek
járványtól, kutya nagyságú
poloskától. Nem hoztak élelmet.
Nem ismerik a bort.
Ami megtörtént, úgy hever
a semmin, mint egy papír-
nehezék a munkaidő vége
előtt befejezett iratokon.
Senki se olvasta még őket,
és másnapra eltűnnek
az irodából. Ablak, ajtó
sértetlen. De nyomozás
se indul. A titkárnő, aki
épp piros ruhában
lesz, megírja őket újra,
csak másként. Könyökével
leveri a levélnehezéket,
a lakkozott kavics kettéhasad,
kiabálni fognak vele, otthon
átizzadtan vet a szennyesek
közé minden kimoshatót,
a ruhája után szeretne ugrani,
a zuhany alá lép, hátán lila
anyajegy. Mintha szívdobogást
hallana a szobából. Meg se
törülközik, bemegy. Húsz
órát lesz eszméletlen. A legócskább
szükségszerűségek is szabad-
kezet kapnak. De nem lesz
betartható semmilyen jó-
szándékú parancsolat.
Az aranyhalak beledermednek
az akváriumba, a rádió egy szót
ismételget unásig, csipkerózsikának
húsz óra nemlét jut, aztán fölébreszti
egy sürgős telefon.
Egy pisztoly lövedéke kering
másfél méter magasan a föld körül.
Megsebesülsz, de nem
esel össze. Összeesel, de
még látsz és hallasz.
Nem hallasz, nem látsz, de
még gondolkodol. Egy
pisztolylövedék. Elszabadult
kottafej. Nem tudni, mi hajtja.
Ezen gondolkodol, a sebedből
tiszta víz ömlik a fekete homokra.
Holnap lesz napfogyatkozás,
azt még szeretnéd megnézni.
Nem gondolkodol, de még vagy.
Föltápászkodsz. A golyó messze
jár. Én lőttem ki, mondod,
jó húsz éve. Te lőtted ki,
mondja, aki húsz éve lőtt,
téged vádol. Egy öngyilkosság
kitágult terében élsz, sokan
meghalnak ezalatt, fehér lombok
hajolnak a kocsid elé, csónakban
ülsz, tavirózsák között evezel.
A múlt felől megtagadnak téged,
látsz és hallasz. Te lőtted ki,
mondja. Egy öngyilkosság táguló
tere, ami van. Pisztolylövedék
kering, óriás elektron, darazsak
közé vegyül. Egy fehér neutrínó,
ami nincs, Beleharapsz, mint egy
almába. Kásás, édeskés. Kést
veszel elő, meghámozod. Drótok
hajolnak ki a külvilágba.
Eddig a tények. Innentől minden
papír, lélegző puha papír,
a belsejében egy levágott
disznófej dobog. Közeledik,
ami elmúlt. A keringő golyón
mostantól egy unatkozó ember ül.