Alföld - 49. évf. 5. sz. (1998. május)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Vörös István

A szelídekre várva

A vásározók tudták, hogy jönni

fognak, nem illik menekülni,

mondták, fekete szemöldökük

összefutott, ládákat pakoltak,

szezámolajat ittak csorba pohárból.

A szerzetesek tudták, hogy jönni

fognak, kinyittatták a kapukat,

letettek kést, kisbaltát, ujjukról

lehúzták a gyűrűt és a könyveik

mögé tették.

A gyerekek tudták, hogy jönni

fognak, csapdákat állítottak,

fapuskát kötöttek, mintha

a barátjuk látogatását várnák.

Éjszaka jöttek meg.

Szőkék voltak, és alig

egy méteresek, a hajuk

világított a szobában. Mégse

ébredtünk föl. Nem féltek

járványtól, kutya nagyságú

poloskától. Nem hoztak élelmet.

Nem ismerik a bort.

 

A piros ruha

Ami megtörtént, úgy hever

a semmin, mint egy papír-

nehezék a munkaidő vége

előtt befejezett iratokon.

Senki se olvasta még őket,

és másnapra eltűnnek

az irodából. Ablak, ajtó

sértetlen. De nyomozás

se indul. A titkárnő, aki

épp piros ruhában

lesz, megírja őket újra,

csak másként. Könyökével

leveri a levélnehezéket,

a lakkozott kavics kettéhasad,

kiabálni fognak vele, otthon

átizzadtan vet a szennyesek

közé minden kimoshatót,

a ruhája után szeretne ugrani,

a zuhany alá lép, hátán lila

anyajegy. Mintha szívdobogást

hallana a szobából. Meg se

törülközik, bemegy. Húsz

órát lesz eszméletlen. A legócskább

szükségszerűségek is szabad-

kezet kapnak. De nem lesz

betartható semmilyen jó-

szándékú parancsolat.

Az aranyhalak beledermednek

az akváriumba, a rádió egy szót

ismételget unásig, csipkerózsikának

húsz óra nemlét jut, aztán fölébreszti

egy sürgős telefon.

 

Pisztolykeringő

Egy pisztoly lövedéke kering

másfél méter magasan a föld körül.

Megsebesülsz, de nem

esel össze. Összeesel, de

még látsz és hallasz.

Nem hallasz, nem látsz, de

még gondolkodol. Egy

pisztolylövedék. Elszabadult

kottafej. Nem tudni, mi hajtja.

Ezen gondolkodol, a sebedből

tiszta víz ömlik a fekete homokra.

Holnap lesz napfogyatkozás,

azt még szeretnéd megnézni.

Nem gondolkodol, de még vagy.

Föltápászkodsz. A golyó messze

jár. Én lőttem ki, mondod,

jó húsz éve. Te lőtted ki,

mondja, aki húsz éve lőtt,

téged vádol. Egy öngyilkosság

kitágult terében élsz, sokan

meghalnak ezalatt, fehér lombok

hajolnak a kocsid elé, csónakban

ülsz, tavirózsák között evezel.

A múlt felől megtagadnak téged,

látsz és hallasz. Te lőtted ki,

mondja. Egy öngyilkosság táguló

tere, ami van. Pisztolylövedék

kering, óriás elektron, darazsak

közé vegyül. Egy fehér neutrínó,

ami nincs, Beleharapsz, mint egy

almába. Kásás, édeskés. Kést

veszel elő, meghámozod. Drótok

hajolnak ki a külvilágba.

Eddig a tények. Innentől minden

papír, lélegző puha papír,

a belsejében egy levágott

disznófej dobog. Közeledik,

ami elmúlt. A keringő golyón

mostantól egy unatkozó ember ül.