Alföld - 49. évf. 5. sz. (1998. május)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Márton László

Színesek

Szív Ernő: Hogyan csábítsuk el a könyvtáros kisasszonyt?

Darvasi László, nemzedékének egyik legjelentősebb írója, rendszeresen és folyamatosan aprópénzre váltja tehetségének egy eléggé nagy részét.

Azt lehetne hinni, hogy ez egy igen éles kijelentés. De aki ezt gondolja, téved. Mert hát, először is: az aprópénz nem hamis pénz. És még csak nem is utalnék az idevágó közhelyekre (hogy az egyik műfaj, nevezetesen a tárca műfaja önmagában véve nem kevésbé értékes, mint a másik vagy a harmadik; hogy többet ér egy jó tárca, mint egy rossz nagyregény; hogy némely nagy írók a tárca utolérhetetlen művészei voltak, s életművüknek ez a része éppoly fontos, mint lírájuk vagy elbeszélő prózájuk; hogy például nem feltétlenül járt volna jól az olvasó, ha Karinthy nem váltja aprópénzre istenáldotta tehetségét, és tervezett nagy műveit alkotja meg a pillanatnyi ötletek sugallta, napi szükség kicsikarta humoreszkek, szösszenetek és egyéb rövid remekek helyett), ha ezek nem volnának igazak. Másodszor is: Darvasi a talentumának csak egy részét használja fel napi céljaira, s azt is megoldotta, hogy ezt a részt elkülönítse a többitől. Mondhatnám, másik zsebében tartja. Mert a címlapon szerzőként feltüntetett Szív Ernő egyrészt azonos Darvasival, másrészt mégsem azonos vele. Szív Ernő könyvei hozzátartoznak Darvasi László életművéhez, ellenben Darvasi könyvei nem tartoznak hozzá Szív életművéhez, már csak azért sem, mert Szívnek, a dolog természetéből fakadóan, nincs életműve. S ez így van rendjén. Harmadszor: Darvasinak van miből gazdálkodnia, jut is, marad is. Köztudott, hogy évek óta dolgozik egy nagyszabású regényen, amelynek sokat ígérő részletei olvashatók folyóiratokban, s ennek az egészében még nem létező műnek fogadására máris nagy várakozások állnak készen. S ez a tény önmagában véve akkor is elfogadhatná a Szív-tárcákat, ha nem volnának többek a nagy munka melléktermékeinél, sőt még akkor is, ha unalmasak, érdektelenek, egy szóval rosszak volnának. Ezzel szemben a dolog úgy áll, hogy a Szív-tárcák jók. Ezt ilyen egyszerűen ide lehet írni. Feltéve, hogy utána az ember kísérletet tesz annak kifejtésére, mitől és meddig jók.

Darvasinak nyilvánvalóan nemcsak elbeszélői, hanem tárcaírói vénája is van; bár ez utóbbit helyénvalóbb volna feltételes reflexnek nevezni. Mindenki tapasztalhatja, aki huzamosabb ideig írásból él, hogy bizonyos műfajokban gerincvelőből is lehet (és néha kell) profi munkákat írni. A lapzárta nem mindig egyeztethető össze az ihlet pillanataival vagy a koncentráltság negyedóráival, a tárcaírói reflexnek azonban a megszabott határidőre meg kell találnia mindenkori tárgyát, s azt a megszabott terjedelemben végig is kell futtatnia az észjárás kacskaringóin, függetlenül attól, hogy a napi munka jó vagy rossz napon zajlik-e. Nem az a jó író, akinek nincsenek rossz napjai, hanem akinek az írásain nem látszanak meg.

Úgy képzelem, hogy Darvasi minden helyzetben és állapotban tudna tárcát írni, égő házban, sodródó jégtáblán és tizenkét huri közt Mohamed hetedik mennyországában egyaránt. Más kérdés, hogy bizonyára nem mindig egyformán van kedve ehhez a művelethez, de ez nem látszik meg az írásain. Másrészt úgy képzelem, hogy Darvasinak időnként muszáj átmennie Szív Ernőbe; testileg-lelkileg megsínylené, ha életének szokásos ritmusában nem írhatná le (és meg) rövid fesztávú ötleteit. Csakis ezzel (nem pedig profi voltával) tudom magyarázni, hogy minden tárcájában érződik egy bizonyos fajta frissesség, az ötlet megragadásának, kibontakoztatásának, variálásának spontán öröme. Leleménye, a tárcaírás határai közt, ezért látszik kifogyhatatlannak és el nem fáradónak.

Darvasinak van egy trükkje. (Lehet, hogy nem is egy van, hanem kettő, de most csak erről az egyről beszélek.) Minden értékelhető írónak vannak több-kevésbé bevált szövegformáló eljárásai, de a jó író tud ezen túlmenően is valamit. Például, hogy Darvasi egyik kedvenc tréfáját idézzem, meg tudja nyalni a szemöldökét. Vagy pedig, ami több ennél: el tudja hitetni, hogy képes erre. Ezt a többletet nevezem, hanyagul és jobb híján, trükknek. Darvasinak az a trükkje, hogy naivnak mutatkozik. Kicsit pontosabban: azokkal a nyelvi jelzéseivel, amelyek a beszélő naivitásáról, néha már-már együgyűségéről vannak hivatva mondatról mondatra biztosítani az olvasót, már rövid távon, kis terjedelmű szövegben is nagy belső feszültségű, bonyolultan reflektált motivikus viszonyrendszert teremt. Sőt azt hiszem, ez a trükk a rövid szövegekben válik be igazán, ezekben lehet a naivitás látszatával a fantázia gazdagságának, a teremtő erő zabolátlanságának és eredetiségének, a kedély gazdagságának illúzióját felkelteni. S ahogy ez már ilyenkor lenni szokott, minél inkább illúzióból fakad az illúzió, visszamenőleg annál hitelesebbnek bizonyul.

Darvasi tehát menetrendszerűen átmegy Szív Ernőbe. Szív Ernő elindul sétálni. A téma, illetőleg a tárgy az utcán hever, Szívnek csak le kell érte hajolnia. Lehajol, felveszi, faragni kezdi. Akkor is lehajol, ha a kék égről van szó, mert ebben az értelemben az égbolt is az utcán hever; és akkor is faragni kezdi, ha a tárgy történetesen bárányfelhő (lásd a Szeged felett az ég című kötetnyitó írást), mert a Szív-tárcának az az egyik legfontosabb jellegzetessége, hogy mire három-négy, olykor öt-hat flekk terjedelemben végére jár önmagának, faragvány lesz belőle.

Szív Ernő nem cseveg, vagy ha mégis, akkor sem a csevegés tárgya számít, hanem az a szótlan ámulat, amellyel be lehet kandikálni mögé. Nem élcelődik, vagy ha mégis (márpedig mégis mindig élcelődik, főleg, ha szomorú), akkor sem a poén a lényeges, hanem az élcre fakadás gesztusának érzelmi töltése. Van a Szív-tárcákban egyfajta áradó líraiság, ami különös ellentétben áll a duktusnak - a műfaj adottságaiból következő - szigorú és gyors kanalizálásával. A Szív-tárcából mint oldatból nagyrészt a költészet kristályosítható ki, nem az esszé, még csak nem is az elbeszélés. Ebben a tekintetben Darvasi a magyar tárca egyik mesterét, a névválasztás által elődjének is nyilvánított Szép Ernőt követi; még a helyenkénti érzelgősség is Szép Ernőre emlékeztet. Ugyanakkor a Szív-tárca trükkje mégis alapvetően más irányultságú, mint Szép Ernőé. Szép Ernő az érzelgős gesztusok révén minden megragadhatót a megszólaló szubjektumba igyekszik gyömöszölni, miközben a szubjektum helyén, mint azt utólag észrevesszük, tulajdonképp semmi sincs, legfeljebb egy elpattant szappanbuborék nedves nyoma; a Szív-tárcában viszont az érzelgősség a kinyújtott mutatóujj gesztusával párosul. Szív Ernő ebben a értelemben egy nézőpont, egy optikai eszköz; s ha történetesen szereplőként is felbukkan (ami gyakran előfordul), akkor a szöveg látens módon mindig kétségbe vonja a figura és a nézőpont egybeesését. És épp e rámutatások, e kandikálások révén válik Szív Ernő kézzelfoghatóbb lénnyé, mint a tárcákban említett vagy szerepeltetett többi személy. (Ami persze megint csak illúzió.)

A kortársak közül leginkább Parti Nagy Lajos rövidprózájával vethető össze a Szív-tárca. Abból amit föntebb Szív Ernőről elmondtam, sok minden igaz Parti Nagyra is: főleg az áradó, mégis kanalizált líraiság, valamint az a feszültség, amely a felmutatott érzelmi impulzusok reflektálatlansága és a nyelvi rétegek reflektáltsága között áll fenn. Külön érdekesség, hogy Darvasi is, mint Parti Nagy is nagyjából egy időben kezdett drámát írni, s mindketten a rövidprózává oldott líraiság nyelvi elemeiből igyekeznek működőképes (egyszersmind, ennek megfelelően, radikálisan új) dramaturgiát létrehozni. További hasonlóság, hogy Parti Nagy is hajlamos átmenni valaki másba, az ő médiumát Sárbogárdi Jolánnak hívják. Itt azonban véget is ér a párhuzam, mert Sárbogárdi Jolán nem megy sétálni (továbbá a Se dobok...-at író Parti Nagy sem), hanem ő vonzza magához a nyelvi impulzusokat, ezeknek pedig Parti Nagy rövidprózájában nem tárgya van, hanem ürügye, s a kész írás ennek megfelelően nem faragványra emlékeztet, hanem apró csecsebecsékkel megtömött, lyukacsos nejlonzacskóra. A Parti Nagy-tárcának lényegesen nagyobb a szemantikai telítettsége, mint a Szív-tárcának, nála minden egyes mondatban, azon belül minden egyes szintagmában egy-egy közhely, klisé vagy más nyelvi giccselem dekonstruálódik, s ebből tapad össze, mintegy grammatikai ősnemzés révén, az a néhány nagy horderejű költői kép, amely közvetlenül a lírikus Parti Nagyot idézi. A Szív-tárcák ennél jóval szellősebbek. Darvasi úgy tesz, mintha "tényleg" le akarna írni "létező" dolgokat, de mire igazából foglalkozni kezdene az egyikkel, csordultig telt szíve arra kényszeríti, hogy máris a másik felé forduljon. Odafordul és átugrik rá, mintha szigetről szigetre ugrana, majd egy pillanatra visszanéz: lám csak, azért ezek a dolgok valahogy mégis összetartoznak. Vagy pedig úgy tesz, mintha történetet mondana el, mintha egy eseménysort juttatna el valahonnét valahová. Valójában egy viszonyrendszert vázol fel, de mire kifaragja, rájövünk, hogy valami egész más rendszer ölti fel körvonalait a vázlat hűlő helyén. Sétái során Szív Ernőnek eléggé nagy mozgástere van a költői reflexió cicomáitól (lásd: Nyárvégi cikk vagy Labdáznak az angyalok) a publicisztikus problémafelvetésen és -elvetésen át (ilyen a Rossz író leszek vagy A kritikus felesége) egészen az anekdotáig (példa rá A világbajnok); hogy egy-egy sétája során ezek közül melyiknél köt ki, azt kell hinnem, a véletlentől és a csillagok állásától függ.

Bárhogy van is, Szív Ernő időről időre megkezdi sétáját, megtalálja és megmunkálja tárgyát, s rövid idő múlva ott pompázik a napi- vagy a hetilapban a Szív-tárca. Úgy vonzza magához az olvasó tekintetét, mint amikor borús időben, valamelyik magaslatról végigtekintve, megpillantunk egy napsütött erdőfoltot.

Mint mondtam, a Szív-tárca jó. Az egyik metaforával élve: a faragvány soha sincs elrontva; a másik metaforával élve: az oldatban mindig érezhető a szesz. Megfordítva viszont elmondható, hogy van jó Szív-tárca és van még jobb. Például a nőt mint olyat (illetve mint tárcatárgyat) üzembiztosan megbírja a retorika is, ám elegánsabban ki lehet bontani a szegedi séta lokálpatrióta gesztusával összekötve, és, hogy az előbbi képzavart még tetézzem, a séta gesztusát az érzéki szemle síkjára is lehet emelni, ahol az ötletből egyszerre fakad irónia és szenvedély. El kell olvasni egymás után a Nőnapi köszöntő, A szegedi nő és a Nyárvégi cikk című írásokat. Vannak fokozatok.

Kérdés azonban, méghozzá a műfaj sajátosságaiból következő kérdés, hogy az a kötet is jó-e, amelyben a Szív-tárcák vannak összegyűjtve. Milyen hatást kelt csupa napsütött erdőfolt, szorosan egymás mellett, immár nem a borús újságpapíron, hanem a fehér könyvborítók közé szorítva? Elsőre azt lehet mondani, élesen és kíméletlenül, hogy a Szív-tárcák kötetbe rendezve rontják egymás hatásfokát. A tárcák sokfélesége az újságban (ahol a megjelenések közt eltelt idő feledtetteti vagy elhomályosítja a régebbi írásokat, ám e homályos emlékezet hozzáadódik a szemünk elé táruló friss tárca hatásához) az írói lehetőségek sokféleségének, a mozgástér tágasságának látszik; a kötetet viszont egyenetlenné teszi. Nem a jó és a jobb közti különbség ötlik szemünkbe (ami szintén nem feltétlenül szerencsés), hanem az a benyomásunk támad, hogy Darvasi Szív Ernője hol erre, hol meg arra indul, s bármily könnyedén lépked vagy ugrál, mégsem jut messzire.

A Hogyan csábítsuk el... figyelmes olvasói azonban észrevehették, hogy eddig csupán a könyv első harmadáról beszéltem, a szorosabb értelemben vett tárcák ugyanis itt vannak; bár a kötet utolsó harmadában olvasható groteszk egyperces novellák és a középső harmadban A berlini fekete füzet visszaemlékező-vallomásos feljegyzései is többé-kevésbé magukon viselik a Szív-tárca jellegzetességeit.

A berlini fekete füzet című középső rész főként abban különbözik az első résztől, hogy itt Szív Ernő nem tudja néhány gépelt oldalon, rövid terjedelemben abbahagyni, befejezni vagy félbeszakítani sétáját. A séta itt kisregény hosszúságban zajlik, anélkül, hogy maga az írás kisregény volna, mert jelenlegi formájában egyfajta óriástárca (eredeti formájában egymásba kapcsolódó, folytatásos tárcák láncolata volt; a varratokat, aki nagyon keresi őket, még itt a könyvben is megtalálja). Szívnek itt egyik tárgytól, ötlettől, anekdotától a másikig kell sétálnia, addig, amíg vissza nem kapja ártatlanságát (mármint Szív, mivel az ártatlansághoz, egy női szerelő véleménye szerint, "szenvedni kell"), vagyis amíg meg nem gyászolja barátja, Bakó András Szegeden élt költő halálát (mármint Darvasi, mivel nyilván ő volt az, aki"elborzadva vette észre, hogy úgy készül a barátja halálára, mint valami visszataszító szerepre"). Könnyű volna Bakó Andrást azonosítani, ideírni azt a nevet, amellyel "a valóságban" jelölhető Bakó alakja, ahogyan Szív Ernő nevével Darvasi László; én azonban nem azonosítom és nem írom ide. Egyrészt azért nem, mert ez a nagyranőtt tárca a látszat ellenére sem hommage (mint például az Ilia Mihály című írás, ahol Darvasi gondosan ügyel rá, nehogy Szív Ernő a létező Ilia Mihályról írjon - éppen azért, mert a létező személy iránti szeretet az a tárgy, amelyet tárcává akar faragni). Másrészt azért nem, mert a "valóságos" referenciák elfogadásával értelmezhetetlenné válna Darvasi trükkjének működése ebben a négy ívnyi szövegben, az, ahogyan a berlini és a Bakó körüli síkok váltogatásával, az ártatlanság és a gyász munkájának folyamatos jelzésével valójában egy kimondatlan szövegréteg jelentését, e jelentés határait igyekszik kijelölni. E különös eljárás előtanulmányának tekinthető a Meghal Vilma néni című szöveg, amelyet Darvasi akár be is építhetett volna A berlini fekete füzetbe, már csak azért is, mert Bakó András itt is szerepel. (Nyilván azért nem építette be a ...Vilma nénit a ...fekete füzetbe, mert nem annak időszakában keletkezett; s megfordítva, a ...fekete füzetben is van legalább tizenöt-húsz részlet, amelyet önálló tárcaként is ki lehetett volna dolgozni, így azonban Bakó szegedi és Szív berlini kálváriájának válnak hátterévé.) A kijelentés, miszerint meghal Vilma néni, egyrészt világos jelentésű, köznapi kijelentés volna, ha tudható volna jelöltjének kiléte. "Vilma néni lehet néger, orosz vagy kínai is." Másrészt tehát, különös tekintettel a mindenkori elhangzás körülményeire, a kijelentés valami egészen mást és többet, szavakba nem foglalhatót is jelent, olyasmit, ami a szeptemberi áhítatok és a hajnali részegségek eksztatikus-elégikus pillanatait tölti be. Ezért gondolom azt, hogy a Bakóval kapcsolatos mozzanatok is csak részben jelentik Bakó András költő felidézését, illetve siratását, mert részben inkább magát a beszédmódot jelentik, lévén a Szív-tárca vissza-visszatérő lírai eksztázisának nyelvi referenciái.

Nem ide tartozik annak taglalása, hogy a szavakba nem foglalható eksztázis eddig hová vezetett és ezután hová vezethet Darvasinál. Éppen csak utalni szeretnék rá, hogy ez a szövegformáló eljárás feszegeti, illetve a kötet középső részében szétfeszíti a tárca kereteit, s ezért olvasás közben olyan perspektívák tárulnak fel, amelyek voltaképp nincsenek is benne a szövegben. Ezzel magyarázható az is, hogy a ...fekete füzet előtti tárcák egyenetlensége nem bontja meg a kötet kompozícióját. A második részben mintha ugyanezek az egyenetlenségek volnának fel- és kihasználva, s éppen az erőteljes váltások adnák a szöveg lendületét. (Érdemes például megfigyelni, hogy a padlizsán-epizódba szőtt spontán nemzet-karakterológiából és Erotikmuseum-beli élménybeszámolóból milyen magától értetődően sarjad ki előbb a Majorka-féle pozitív falusi riport, majd a három berlini keretbe illesztett magyar anekdota, végül Juhász Gyula telefon-etűdje; a szövegszintek közti űrt a szellemidézés tölti ki. S éppen ezért a ...fekete füzet, ellentétben az előtte olvasható ciklussal, korántsem egyenetlen, Szív Ernő inkább mintha csak imitálná a tárca szokásos egyenetlenségeit.)

Az tehát, hogy a kötet jó-e vagy sem, eléggé sokáig eldöntetlen marad. Voltaképp nem is a második, hanem a harmadik rész, a Zöld hegedű című ciklus dönti ezt el. Nem is elsősorban azért, mert itt olvashatók a kötet - szerintem - legsikerültebb írásai, hanem inkább azért, mert innét az előző két rész írói eljárásai mintegy felülnézetből szemlélhetők. Arról, hogy a Meghal Vilma néni miképp világítja meg az előző rész problémakezelését, már beszéltem. Ugyanilyen tanulságos az első ciklusban szereplő Rossz író leszek összehasonlítása Az elfelejtett írással, amely a kötet legvégén olvasható. A két írás nagyjából ugyanarról szól, az írói önértékelés pillanatnyi elbizonytalanodásáról. De míg a Rossz író...-ban Szív csupán eljátszik az irodalmi értékelés kliséivel, anélkül, hogy kétségbe vonná érvényüket vagy éppen értelmüket, Az elfelejtett írás tétje a tényleges kudarc bevallása, illetve az ebből meríthető erő. Az előbbi szöveg monológ, s valamilyen fiktív hallgatóságnak vagy a mindenkori olvasónak van címezve; az utóbbiban, különös leleménnyel, maga az elfelejtett, rossz írás szólal meg, vele folytat párbeszédet a szerző. A kötet legvégén, visszatekintve annak egészére, az írói munka mint probléma az élet megélt, megszenvedett (és elveszíthető) tartalmaként mutatkozik meg; a kötet elején Szív a nagyrabecsült, sokat foglalkoztatott író (vagyis értelemszerűen a jó író) biztos pozíciójából játszik el azzal a tréfás gondolattal, hogy esetleg rossz író is lehetne. A kötet elején fel sem merül, hogy a jó írónak lehetnek rossz napjai; a kötet végén Darvasi alkatának és munkájának egyik fontos paradoxona (elmondás és elhallgatás, ezen túlmenően rövid és hosszú táv kiegyensúlyozatlansága) nemcsak témaként jelenik meg, hanem az írásokba tudatosan be is van építve. Itt, a kötet végén többnyire az írói típusú felfedezések továbbadhatóságáról van szó, s a legtöbb szövegből az derül ki, hogy "az író" (a mesélő, a megszólaló) akkor talál önmagára, amikor világossá válik, hogy nem találja olvasóját vagy hallgatóját. (Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a megszólaló szubjektum is az olvasók, illetve hallgatók közé tartozik.) A kötet végén olvasható írások nemcsak feszesebbek és érzékenyebbek, hanem jóval egységesebbek is az első ciklus tárcáinál. A Zokogás, az 5643. számú hallgató, a Vettem az Istenből egy darabkát és Az elfelejtett írás igazi remeklések: nemcsak azért, mert a könnyedség egyesül bennük a koncentráltsággal, hanem azért is, mert érezhető mögöttük Darvasi egész írói és tárcaírói tapasztalata.

Akár azt is mondhatjuk rájuk, hogy színesek, de nem árt hozzágondolni, hogy ezek Darvasi jellegzetes színei. Szívei. (Jelenkor)