Alföld - 49. évf. 5. sz. (1998. május)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Háy János

A pásztor panasza

A hegyen laknak palotában,

mikor minket a völgyben

elseper a tenger.

Gabonánkat feleszi

a latyakos sár,

bárányaink vízbenyelnek,

és csak májusra

csorog le rólunk az ár.

Alighogy megszárad

egy keskeny járat,

a hegypalotán

ajtókat tárnak,

és jön egy csapat isten

hogy elvegyenek mindent,

ami megmaradt

a vízáram után.

Hol van az áldozat - kérdik.

Hol a bárányok füstölt húsa?

Hol a gabona pörkölt magja?

Víz vitte, szél söpörte - mondom,

s ki tudná ezt jobban, mint egy isten,

vagy tán a csapást a gonosz küldte?

Hallgass pásztor, haragszunk rád,

ha áldozat nincsen,

majd mi keresünk -

és isteni szájukkal

nekiestek a völgynek,

s miként korábban a tenger,

most ők kezdtek fölfalni mindent.

Ettek állatot és embert.

Mindegy volt férfi, nő vagy gyermek.

Hetekig tartott,

míg végre szájukban ételt

forgatva elmentek.

De a pásztorok tudják,

hamarosan vissztérnek,

mert unalmasak a hegyi termek.

Ezek nem istenek - mondogatják,

és többé nem tartják őket istennek,

csak éhes vadaknak,

akik örök életükben esznek.

És a pásztorok rettegnek tőlük,

és félnek, ha megreccsen

egy ág a hegyben,

hisz nincs az a mennyiség,

nincs az a fűszál,

ami fölérhetne

az örök idővel.