Alföld - 49. évf. 5. sz. (1998. május)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Hárs Endre

"A sorozat törvénye"

Botho Strauß prózája és intertextuális olvasata"

Navigation tools are the compass, map and sextant. Browsing tools are the magnifying glass, notebook and butterfly net."1

Botho Strauß, a magyar olvasóközönség számára sem ismeretlen kortárs német szerző számos irodalmi és publicisztikai munkájában artikulálódik a posztmodernség és a modernség sajátos dialógusa.2Jelen dolgozat nem tárgyalja e téma- és problémakör jellegzetességeinek teljességét. Eljárásmódjának köszönhetően ‘félrehord', és Strauß prózájának intertextuális vonatkozásaiból, pretextusai fiktív párbeszédéből kiindulva egy az azok hátteréül szolgáló ‘dekonstruktív' szöveg- illetve olvasásfogalmat céloz meg. Vizsgálódásom torzítása, fading-je abban áll, hogy Strauß prózájának tárgyalását, amelyhez a keretet amúgy egyetlen Strauß-regény, az 1989-es Kongreß. Die Kette der Demütigungen (Kongresszus. A megaláztatások lánca) nyújtja,3e próza néhány jellegzetes pretextusának az azokat szervező primér szövegtől már-már elszakított olvasatával helyettesítem, genette-i terminológiával élve: a szöveg néhány hypertextuális vonatkozását metatextualizálom;4 a pretextusok részletes tárgyalása egyszerre mutatkozik majd túlságosan ‘referenciális', illetve túlzottan önkényes olvasatnak. Az ellentmondásos eljárás jogosultságának kérdésére azonban most nem térek ki, az olvasat tanulságai feltehetően e kérdésben is válasszal szolgálnak majd.

Strauß Kongreß. Die Kette der Demütigungen című regényének itt tárgyalandó mozzanatait illetően most talán csak egyetlen szűkebb műfaji kapcsolódást érdemes kiemelni, nevezetesen, hogy annak a ‘regénytípusnak' inkább fanyar, mintsem parodisztikus változatáról van szó, amit Umberto Eco David Lodge kapcsán "akadémiai pikareszknek" nevezett.5 Főhőse, Friedrich Aminghaus professzionális olvasó. Visszavonultságából Hermetia, a könyvtündér zavarja fel, aki saját megtestesülésének csábító ígéretével ráveszi Aminghaust, hogy szokásával ellentétben elmenjen egy konferenciára, amelynek címe: "Gondolkodási idő. Eventualisták nemzetközi kongresszusa" (24.). Itt csakugyan megismeri Hermetiát egy idős professzor feleségének személyében, s a regény ehelyütt bővebben nem tárgyalandó - számos műfaji architextusra6 visszanyúló - második része aztán arról a ‘szerelmes' éjszakáról szól, amit Aminghaus és Hermetia - arra várva, hogy a professzor döntést hozzon a válásról - sajátosan pornográf történetek mesélésével töltenek.

Az alábbiakban két pretextust tárgyalok részletesebben és a regény szövegétől elkülönítve. Aminghaus a kongresszusra a "varázstalanított világ és új varázsvilágok"(22.) témából készít előadást, ami "Feloldható-e a világ a varázs alól? Max Weber napjainkban"(24.) címmel kerül meghirdetésre. Aminghaus nem kis meglepetésére azonban - betegségére való hivatkozással - az utolsó pillanatban törlik előadását a programból, s mivel egyébként sincs sok kedve a nyilvános szerepléshez, annyiban hagyja a dolgot.(34.) Igy nem sok derül ki közvetlenül arról, hogy miképp is válaszolt volna az előadásában feltett kérdésre.7 Max Weber megemlítettségének intertextuális intenzitása8 viszont ehelyütt arra csábít - hogy mennyire önkényesen avagy jogosultan, az legyen ugyancsak a későbbiek tárgya -, hogy részletesen foglalkozzam a világ varázs alóli feloldásának fogalmával, mitöbb ehhez egy konkrét szöveget is segítségül hívjak. Legyen ez Weber 1917-ben a Szabad Diákszövetség "A szellemi munka mint hivatás" című előadássorozatának keretében tartott beszéde, illetve ennek A tudomány mint hivatás (Wissenschaft als Beruf) címmel 1919-ben megjelent írásos változata.9 A másik szöveget ugyancsak Aminghaus viszi magával a kongresszus színhelyére, egy olyan könyv formájában, amit még apja kölcsönzött el, s amit apja egykori barátja, aki nem más, mint Hermetia férje, előzetesen levélben visszakért tőle. Ez a könyv a biológus Paul Kammerer ugyancsak 1919-ből származó munkája, amelynek címe: Das Gesetz der Serie. Eine Lehre von den Wiederholungen im Lebens- und im Weltgeschehen (A sorozat törvénye. Tanulmány az élet- és világtörténés ismétlődéseiről).10 E könyv funkciója látszólag kimerül abban, hogy Aminghaust Hermetiához vezeti; a regényesemények szintjén nem tudni meg többet róla.

A Strauß-regény e két pretextusát nem elsősorban a nevesítettség különbözteti meg a szöveg más - bújtatott, avagy idézetszerű - intertextuális vonatkozásaitól. Különleges státuszuk abból a sajátosságból ered, hogy szövegtárgyakként - mint előadástéma és könyv - is felbukkannak regényvilágban, illetve hogy szövegtárgyakként a figurális-tematikus deklarációk szintjén majdnem teljesen ismeretlenek maradnak. A pretextusok témája kétségtelenül enélkül is felismerhető a regény sok más vonatkozásában; ám ismeretlen szövegtárgyként való jelenlétük közvetlen aktualizálhatóságuk problematikus voltára is figyelmeztet.

Akad egy harmadik ilyen szövegtárgy is , amely mintát kínálhat a két pretextus tárgyalásához. Hasonlóképp olvasatlan marad ugyanis egy másik könyv is, melynek címe megegyezik a regényével: "Kongresszus. A megaláztatások lánca", s amiben Aminghaus a regény és az átvirrasztott éjszaka végén saját történetére ismer. Ám csak épp annyit olvashat el belőle, amennyiből ráismer a vele megesettekre; a történet folytatására már nem futja idejéből, mert amikor utánanézne, "miképp is végződik számára a regény" (184.), megzavarják az olvasásban. Az élettörténet prediktív olvasásának értelme éppen az volna, ami kényszerűen meghiúsul: a jövőről szerzett tudás. Igy a ‘könyv a könyvben' toposza, a kicsinyítő tükör autotextusa11itt a megismerhetetlenséget hangsúlyozza, s ezt a könyvet is elsősorban mint ismeretlen szövegtárgyat teszi jelentésessé. A regény autotextuális öntükrözése a regényszövegben felbukkanó egyéb szövegtárgyakkal párhuzamba állítva nemcsak arra bátorít fel, hogy Webert és Kammerert úgy olvassuk, mint magát a regényt, illetve hogy a regény olvasását a pretextusokra is kiterjesszük, hanem a párhuzamos olvasatok eredményeit illetően is útmutatóul szolgál: az egymásravonatkoztatás fokozódó transzparenciája helyett olvasói kudarcot ígér. Hogy ez mit is jelent, avagy miképp következik be, arra viszont csak az intertextuális olvasat kerülője adhat magyarázatot.

A világ varázs alóli feloldása Weber megfogalmazásában az intellektualizálódásnak és a racionalizálódásnak a "nyugati kultúrában évezredek óta tartó folyamata", amely "nem jelenti az ember saját életfeltételeinek fokozódó általános ismeretét. Hanem valami mást jelent: annak a tudását vagy az abban való hitet, hogy ha akarjuk, bármikor megismerhetjük ezeket, hogy tehát itt elvileg nem működnek közre semmiféle titokzatos, kiszámíthatatlan hatalmak, ellenkezőleg, számítással uralmunk alá hajthatunk - elvben - minden dolgot. Ez azonban azt jelenti, hogy feloldjuk a világot a varázslat alól."12 Weber tudományelméleti szempontból abban látja e fejlődés súlyos problémáját, hogy a - mai szemszögből hozzátehetjük: klasszikus13 - (természet)tudomány csak a tudást tiszteli, ám nem képes számot adni saját működésének illetve tudásának végső értelméről.14 A (klasszikus) tudomány vakfoltja saját előfeltevéseinek félreismerése; illúziója, hogy a tudás követelménye előfeltevésnélküli és időtlen. "A természettudományok, mint például a fizika, a kémia, a csillagászat, magától értetődőként előfeltételezik, hogy a kozmikus történés végső (...) törvényei méltóak a megismerésre. Nemcsak azért, mert ezek az ismeretek technikai vívmányokat tesznek lehetővé, hanem (...) önmagukért is. Maga ez a feltevés teljességgel bizonyíthatatlan. S még inkább bizonyíthatatlan, hogy a világ, amelyet a szóban forgó ismeretek leírnak, érdemes-e arra, hogy létezzék, hogy van-e értelme, és van-e értelme létezni benne."15Weber tudománykritikája nem a tudományellenesség jegyében áll, korának ilyen megnyilvánulásaitól Weber tudatosan elhatárolta magát. Elképzeléseinek fontos momentuma, hogy az okozatisággal és a "célracionalitással" az érték racionalitását, a ‘magasabb' értelem kérdését állítja szembe; nem helyezi hatályon kívül a racionalitást, hanem csak egy átfogóbb morális keretbe foglalja.16 Tagadhatatlan azonban, hogy ezzel egyben utat nyit "a végső értelmezések pluralizmusának és összeütközésének" is.17

Aminghaus Weberrel kapcsolatos állásfoglalásáról saját fiktív életösszefüggéseiben - a figurális deklaráció explicitásával - csak kevés derül ki. A kongresszus körüli események szolgálnak ugyan néhány támponttal a weberi teoréma aktualizálásához: a kongresszus résztvevői, a "humánosok" (37.), "pedagógusok, etikusok és devianciakutatók"(39.) megtekintenek például egy computerizált üzemet, s vitába elegyednek a gyártástechnológiai intézet vezetőjével, avagy "mesterével"(37.), ami elég alkalmat kínál a weberi aggodalmak és argumentumok kibontakoztatására. A figurális pro és contrák mögött azonban a Max Weber-pretextusnak is támad intertextuális ‘vitapartnere', Paul Kammerer Das Gesetz der Serie. Eine Lehre von den Wiederholungen im Lebens- und im Weltgeschehen című könyve. A pretextusok közvetlen aktualizálása helyett (illetve azt megelőzően) ezért talán érdemes a regényszöveg mentén (el)haladó intertextuális olvasatot folytatni, s Kammerer rövid tárgyalásába bocsátkozni.

Kammerer olyan látszólag véletlenszerű ismétlődéseknek szenteli figyelmét, amelyek nem vezethetők vissza ugyanarra az okra. Az úgynevezett "sorozat" Kammerer kiinduló definíciója szerint "azonos vagy hasonló dolgok és események törvényszerű ismétlődése (...) az időben vagy a térben, aminek egyes esetei nem köthetők egyazon közös ok működéséhez".18 Terjedelmes könyvében Kammerer e sorozatokat vizsgálva áttekinti a természettudományok teljes palettáját, de példákat merít a hétköznapi élet legkülönbözőbb területeiről, és konzekvenciákat von le a művészetekre vonatkozóan is. Világítsa meg két, a könyv több mint hatvan ilyen feljegyzése közül választott példa, miként is néz ki egy sorozat a hétköznapi életben: "1909 május 24-én reggel kilenckor másodosztályú nemdohányzó kupéban Hackingból (Bécs elővárosából) a Fővámház megállóhoz tartok. A kocsiban egész úton (...) kizárólag férfiak ülnek. Egy másik alkalommal - ugyancsak kilenckor - túlnyomórészt idősek, máskor csinos fiatal hölgyek. Legközelebb feltűnően sok úr száll be, újonnan vásárolt kalapokkal, papírzacskókban (...). - Feleségemmel a Károly téren szállunk villamosra (...) terjedelmes csomagokkal. Ezáltal sorozatot kezdeményeztünk, amelynek következtében ettől kezdve a legtöbb utas - notabene késő este volt már, jóval a boltok zárása után, és nem karácsony táján, stb. - nagy csomagokat szállított."(55.)19 "1915-ben két fiatal katona feküdt a kattowitzei kórházban, mindketten súlyos tüdőgyulladással, mindketten Sziléziából, mindketten önkéntes fuvarosok, s mindkettőjüket Franz Richternek hívták. Egyikük haldoklik, de tévedésből a másik rokonait értesítik; ám olyan nagy a két drusza hasonlósága, hogy a rokonok nem ismerik fel az idegent a haldokló Richterben. Az igazi Richter, immár gyógyultan, jóval a temetés után jelentkezik az övéinél."(10.)20

Kammerer mint biológus nem kevesebbre vállakozik, mint hogy feltárjon egy a fizikális és organikus világra (valamint a szociális élet jelenségeire) is kiterjedő, átfogó "sorozati alapelvet".21 Feltevése az, hogy bár az ismétlődések látszatra indokolatlanok, mégsincs szó véletlen egybeesésekről.22 Kiindulópontja azonban annyira radikális, hogy nem elégedhet meg a valószínűségek retrospektív mérlegelésével sem. Ezért termodinamikai törvényszerűségekből - az energetikus kiegyenlítődést, "az egymással szomszédos dolgok (...) végső soron valamennyi adottságának hasonulását" utánzásként értelmezve - levezet egy általánosan érvényes úgynevezett "imitatorikus természetelvet".23 Ennek érvényesülései lennének a sorozatok (is), amikor is az események nem egyazon okból, hanem egyfajta tehetetlenségi erőnek engedelmeskedve utánozzák, azaz ismétlik egymást. Ha például egy villamosra gyászba öltözött utas száll fel, megnő annak valószínűsége, hogy ezt az eseményt annak kitartó ismétlődéseként utánozza egy másik: a következő utas is gyászt fog viselni. Mivel az ilyenfajta ismétlődés ténye végső soron egy adott esemény okának is tekinthető, a kauzalitás körén belül kénytelen két típust elkülöníteni: a hagyományos, úgynevezett "érintkezési okozatiság" esetében az ok közvetlenül megelőzi az okozatot; az okozatiság másik típusát Kammerer - a tehetetlenség (Trägheit) terminust annak pozitív komplementerével, a kitartással (Beharrung) felcserélve24 - "kitartó okozatiságnak" nevezi el, aminek esetében az ok távol esik az aktuális eseménytől, mert letűnik a sorozatkezdő első okozattal.25 "Mivel a hullámzást kiváltó ok megszűnt, a hullámok terjedése, a hullámhegyek és hullámvölgyek ismételt becsapódása ok nélkülinek, akauzálisnak tűnik."26

A három, a regényben ismeretlen szövegtárgyként megjelenő szöveg (Weber előadástémájának, Kammerer és ‘Strauß' könyveinek) közös mozzanata egyetlen kérdésben foglalható össze: Mi végre történnek a dolgok, azaz milyen értelem rendelhető az események tetszőleges sorához? A három szöveg a kérdést természetesen gyökeresen eltérő aktualizálhatósággal fogalmazza meg. A Strauß-regény önmagát kicsinyítő tükörként felidéző autotextusa a jelentésteremtő irodalmi fikcionalitással űzi játékát. A szociológus Weber előadása a történeti differenciálódás folyamatának, azon belül is a tudomány fejlődésének szükségszerű következményéről, a tudományos belátások elvont (‘morális') értelem- és célvesztéséről szól. Kammerer, a biológus pedig a fizikális és organikus világ eseményeinek miért-jét kutatja, s több-kevesebb sikerrel a magyarázhatóság kiterjesztésén fáradozik.

E téma-(tudomány- illetve fikció-)specifikus szövegek azonban válaszaikban is nagyon közel állnak egymáshoz. Weber tudományelmélete nem merül ki a klasszikus tudomány kritikájában.27 Ha a racionalitás maga is hitkérdés, amely a technikai és természettudományos célracionalitást megelőzi, az nemcsak azzal a következménnyel jár, hogy a természettudomány nem appellálhat többé nagyobb objektivitásra a kultúra beismerten értelmezésfűggőbb tudományos diszciplináinál. Az előfeltevésnélküliség lehetőségének cáfolata ennél átfogóbb episztemológiai jelentőséggel bír. Bármely tudományos, tágabb értelemben bármely megismerő tevékenység tartalmazza az értelmezés mozzanatát, ami viszont nem más, mint az értelmezhetetlen pillanatot átugró megindokolhatatlan (első) döntés: "az élet, mindaddig, amíg önmagán alapul és amíg önmagából kell megérteni, csak az (...) istenek örökös egymás elleni harcát ismeri, vagy képek nélkül mondva: az élettel szembeni egyáltalán lehetséges végső álláspontok összeegyeztethetetlenek, harcuk végig nem vívható, következésképpen mindenkinek dönteni kell, melyiket választja közülük".28

Kammerer koncepciójának alapproblémája ugyancsak a kontingencia megszüntethetőségének kérdése. Hiába a "kitartó okozatiság" és az "érintkezési okozatiság" fogalmi elhatárolása, az események megfigyelőjét a tehetetlen ismétlődés elvének ismerete sem segíti hozzá a tényleges okok belátásához. Az "imitatorikus természetelv" nem illik a klasszikus természettudomány feltárta reverzibilis és determinisztikus törvényszerűségek közé. A kitartó okozatiság jelensége végső soron nem szünteti meg a véletlent. De törvénnyé sem avatja, hanem a magyarázhatóságot az események logikája helyett a megfigyelő képességének illetve lehetőségeinek függvényévé teszi. A Webernél és Kammerernél egyaránt kirajzolódó alaphelyzet lényege a szembesülés egy önmagában (avagy eredetileg) értelmetlen és értelmezhetetlen eseménnyel (eseménysorral). Ezt az elementáris idegenszerűséget Weber az emberi megértésnek, míg Kammerer az események fizikális és organikus rendjének feltételei felől járja körül, eredményeiket tekintve azonban e két szempont kompletálható: sem a szubjektum, sem az objektum nem szolgál a másikra vonatkoztatható előzetes magyarázattal. E tanulsággal cseng egybe a Strauß-i (élet)regény autotextuális olvasata is. A könyvbe pillantó Aminghaus a történet végében saját sorsának alakulásával szembesülhet. Mivel a kezében tartott könyv egyfajta előre nem látott véglegességgel tartalmaz mindent a jövőre vonatkozóan, a könyv zárlata a figura életének finális értelmével rokonítható. A figurális élet (intradiegetikus) értelmét egy (intradiegetikusan) hozzáférhetetlen extradiegetikus könyvértelem mintázza.29 Figyelembe véve, hogy Aminghaus a prediktív olvasást annál a pillanatnál kényszerül megszakítani, amit meghaladni egyedüli célja volna, úgy is fogalmazhatunk, hogy lényegi funkcióját tekintve a(z) (élet)regény eleve olvashatatlannak bizonyul. Maguk az események akadályozzák meg a rendjükbe való betekintést. Az említett vágykeltő éjszakai történetlánc sem a várt célba ér, a professzor lemond ugyan feleségéről, ám Hermetia a történetek keltette izgalmát végül nem Aminghaus-nak, hanem Czech-nek, a család barátjának karjaiban csillapítja, aki közös megegyezés szerint mindvégig semleges harmadikként felügyelte, hogy Aminghaus és Hermetia ne idő előtt találjon rá a boldogságra. Igazi csábítónak a kívülálló, a kiszámíthatatlan véletlen bizonyul.

Ha Aminghaus olvasásának kudarcát az (intradiegetikus) élet tervszerű ‘végbemenetele' és váratlan fordulata közötti konfliktus metaforájaként szemléljük, könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy a regényszöveg fikcionális világa a pretextusok jegyében a magyarázhatóság felfüggesztettségét, a véletlenszerűnek a teleologikus értelemmel szembeni elsődlegességét demonstrálja. A három szövegtárgy tanulsága egybecseng.

Kérdés azonban, hogy mindez mennyire radikálisan értendő. Az Aminghaus körüli események intradiegetikus véletlenek, akárcsak sok más fikcionális szövegben, amely a véletlenről ‘szól'. Csakhogy az intradiegetikus véletlennek önmagában kevés köze van a teleologikus értelem felfüggesztettségéhez. Ernst Nef meghatározása szerint az irodalmi véletlen az "események olyan koincidenciája, amely hozzájárul a cselekmény menetéhez, és sem az elbeszélőtől, sem közvetlenül a cselekményből nem származtatható"; "a rendezőelv, amelytől ez a véletlen eltér, a cselekmény menetének zártsága és logikus következetessége".30 Az irodalmi véletlennek ez a meghatározása látszólagos radikalitása ellenére is annak szükségszerűségét implikálja, hogy az értelmezés teremtette összefüggések felfogják és megszüntessék a pusztán véletlenszerűt. E dilemmát a regényre vonatkoztatva azt mondhatjuk, hogy ha másképp történik is minden, mint ahogy gondolnánk, magától értetődő, hogy a dolgok másképp is csak véget érnek. Az irodalmi vég minden peripeteia ellenére is olyan valami, ami szükségszerű, extradiegetikusan (re-)konstruálható értelemmel bír. Még ha a pragmatikus életösszefüggések tendálhatnak is az értelemvesztés felé, a hermeneutikai értelemadáson alapuló irodalmi szövegértés esetében aligha beszélhetni az értelem felfüggesztettségéről.31 Joggal mondja tehát Odo Marquard a véletlen kapcsán, hogy a művészet (akárcsak a vallás) törekvése, hogy a forma által felszámolja a tetszőlegességet és a kontingenciát. Ami már eldőlt, nem tetszőleges többé, annak már ‘így kellett történnie': "történeteket ezért nem lehet tervezni, hanem azokat el kell mesélni".32

Ám az az ésszerű belátás, hogy a szöveg poiészisz, megcsinált, s így szükségszerűen értelmes dolog, azokat a határokat is meghúzza, amelyek áthágása az irodalmi szövegre vonatkoztatott radikálisabb véletlen-fogalmat kíván. Még egyszer visszakanyarodnék a regény pretextusaihoz. Talán kiterjeszthető olvasásuk e radikálisabb véletlen-fogalom irányába is. Kammerer könyvének abban a fejezetében, amit a művészetnek szentel, a sorozatokat és a kitartó ismétlődést egyfajta formalista művészetkoncepcióban látja megvalósulni: az ismétlődéssel kapcsolatos sajátosságok, mint például a ritmus és a szimmetria elsődlegesek az értelemmel szemben, ez utóbbi nem szabja meg a művészi matéria, a mi esetünkben a nyelv rendjét, vagy Weberrel szólva, aligha oldhatja fel a varázs alól azt, aminek maga is függvénye. Bárhogy fáradozzon is az értelem, "[a] sok régi isten - megfosztva varázsától és ezért személytelen hatalmak alakját öltve - kiszáll a sírjából, hatalomra tör életünk felett, és újra megkezdi egymás között örök harcát."33 E megfogalmazások a véletlent egy olyan renddel hozzák kapcsolatba, amely nem értelemszerű. Rávilágítanak arra, hogy a véletlent az értelem felfüggesztettségeként csak negatívan határoztuk meg, s hogy lehetséges egy olyan másfajta közelítés is, amely a megmagyaráz(hat)atlanságot a világot (és a nyelvet) varázsától megfosztó értelem produktumának tekinti, és a dolgok varázslatos láncolatával, egy másfajta összefüggés fátumával állítja szembe.

E ponton érdemes felidézni Jean Baudrillard-nak egyik tanulságos fogalomtriászát. Le fatal ou l'imminence réversible (A fatális avagy a reverzibilis közelség) című írásában a véletlent mint az oksági magyarázat hiányát az okozatiság ellenpárjává nyilvánítja.34 E két fogalommal szembesít egy harmadikat, amely egy másik, se nem véletlenszerű, se nem oksági, és mégis e két tulajdonságot egyesítő ‘rendet' jelöl. Akárcsak a véletlen, ez sem bír értelemmel, ugyanakkor rendszert alkot, akárcsak a kauzalitás. Ezt a véletlenszerű rendet nevezi Baudrillard fatálisnak. Ám érdemes még tovább pontosítani: a fatális nem úgy nem bír értelemmel, ahogy a véletlenekre nincsen magyarázat, hanem egy olyan "mágikus rendet" jelent, amely "a metamorfózisok nyughatatlan körforgásán, a formák és a jelenségek csábító láncolatán" alapul,35 nem túl kevés, hanem túl sok értelmen.36 Ha minden mindennel értelmes kapcsolatba lép, az ugyanúgy felborítja az okozatiság rendjét, mint a véletlenszerűség. A fatális csábító láncolatok és kapcsolatok formáját ölti magára. A csábítás lényege, hogy "ha sikerül feloldanunk az ‘objektív' oksági elvet, bizonyosak lehetünk abban, hogy semmi sem semleges vagy indifferens, hogy minden dolog közelít egymáshoz".37 A fatális csábító ereje Baudrillard felfogásában a művészetével rokon: "Ha ki akarjuk cselezni az okozatiság körforgásait, kódszerű önkényes jeleket kell bevezetnünk, mint a játékszabályok esetében; csalóka képekre van szükség, amelyek megkerülik az oksági rendet és a dolgok objektív menetét, s utat nyitnak fatális láncolatuknak. (...) [A]z írás viselkedik így - a költészet és a teória sem más, mint egy önkényes kód illetve rendszer (játékszabályok kitalálásának) projekciója, ahol a dolgok egy fatális folyamatban egymásba gabalyodnak."38

Az intertextuális olvasatnak ez a "költészetre és teóriára" történő kiterjesztése a pretextusokat már nem egyszerűen a regény tematikus mozzanataira, a fikcionalizált véletlen megnyilvánulásaira vonatkoztatja. Az értelem lehetőségeinek és a kontingencia felszámolásának kérdése a megjeleníthetőség illetve olvashatóság, az irodalmi értelmezés problémájába megy át. A pretextusok megoldást kínálnak az értelem és az értelem nélküli (véletlenszerű) közötti viszonyra, Kammerer értelmében ‘kitartó' olvasásra csábítanak. A szöveg a pretextusok ‘csábító elméletének' tükrében az értelmezés lezárhatatlan folyam(at)ává alakul. A szükségszerűen értelmes olvasás nem számolja fel a kontingenciát, hanem koincidenciává változtatja: az értelem felszámolása helyett annak túllicitálásába kezd. Ám a lezáratlanság létrehozta ellentmondások nem az olvasás végcéljai, hanem a (sorjában)39 mindent mindennel összekapcsoló értelmezés melléktermékei. Annak illusztrációi, hogy "a megértés és a[z] [zárt H.E.] értelem nem sziámi ikrek, hogy elválaszthatatlanul össze legyenek nőve";40 illetve hogy "a váratlan és majdnem megmagyarázhatatlan lökésszerű felismerések", amelyek "a pusztán valódit megkérdőjelezik",41 nem egy magasabbrendű valódiság igényét demonstrálják, hanem a valódiság mindenkori határait. Ez az olvasás természetesen erős szubjektumkritikai potenciállal is bír: nem teleologizál, destruálja a tapasztalati világban szerzett értelmezési stratégiákat. Ugyanakkor nem is a szövegnek egyfajta, a szubjektum intencionális zártságával rokonítható megkonstruáltsága szolgáltat alapot az értelmezés ilyesfajta öncáfoló eltúlzására, hanem szövegszerűsége mint olyan. "A szöveg materialitása - David E. Wellbery szavával - nem anyag, amely megformálását megelőzően hozzáférhető lenne a tapasztalat számára, nem pozitivitás (...); A materialitás sokkal inkább az értelemhordozó differenciák feloldását jelenti abban a médiumban, amelybe azok beleíródnak. A materialitás medialitás: az értelem lehetőségének feltétele illetve annak határa, a cél-eszköz viszonyból kiszabadult hordozás, ami az értelem mindenfajta artikulációját megelőzi és egyetlen értelemfunkcióra sem redukálható."42

A teoretikus ‘lelet' - főképp a Wellbery emlegette "medialitás" - tükrében a "humánosok" és a "computertechnikusok" már említett regénybeli vitája is szövegelméleti jelentőségre tesz szert. E vitában szó esik egyrészt a computerizált "megaemlékezet[ről]"(56.), "minden folyamat visszacsatolásá[ról]"(56.), ami a véget a történelem "nyílszerű haladásá[nak]" értelmében fölöslegessé, sőt lehetetlenné teszi. Másrészt ugyanebben az összefüggésben neveztetik az irodalom a nagy "totum simul[nak]"(17.), minden idők emlékezetének: Aminghaus úgy hódol az olvasásnak, mint egy "második nagy időköz[nek]", amelynek segítségével mindent, "ami egymástól valójában száz vagy még több év távolságban létrejött, az asztalán, akárcsak az elméjében szorosan összetol, és egy késztető jellegű, nyugtalanító szomszédságba hoz"(17.). Az olvasás eredménye, hogy "a történelemhez kötődő dolgok levál[n]ak alapjukról, s beleszövőd[n]ek az idegszálak egynemű közönyébe"(17), hogy "az elbeszélés romvárosá[ban]" "minden együtt lakoz[ik] egymással", "végtelen egymásmellettiség[ben]"(18) - "legalábbis, ha az ember mindig továbbolvas[ott]"(17). Amit a computertechnikáról és az irodalomról egymással vitázók - elsősorban Aminghaus - nem ismernek fel, az az, hogy az összeférhetetlennek tartott szakterületeikről mondottak feltűnően egybecsengenek, mitöbb a - regényben amúgy megemlítetlen - hypertext fogalmában, a computerkorszak "fraktálisan dimenzionált" "elektronikus írásterében" találkoznak.43A hypertext - Norbert Bolz szavaival - "a véletlen világa és a lehetséges világoké", az "effektusok tiszta színrevitele", a - Baudrillard-ra emlékeztető - "posztszimbolikus kommunikáció tere".44 A hypertext "többszintű szimultán megjelenítést" tesz lehetővé, benne - akárcsak a Kammerer-féle sorozatiság esetében - "konfigurációk lépnek (...) a klasszifikáció és az okozatiság helyébe"; használatbavétele (‘olvasata') egyrészt "szigorú szelekciós aktus", valamennyi egyenrangú lehetőség kizárása, másrészt "az argumentáció szövegesülése, ami se nem egyvonalban, se nem körkörösen, hanem sajátos szalagként halad előre".45

Miközben a hypertext a ‘kitartó' olvasás - nem irodalmi vonatkozású - iskolapéldáját ígéri, Aminghaus erős - az irodalmi vonatkozásnál ugyancsak tágabban értett - aggodalmakat táplál vele szemben. A computerszimuláció "sztázisz-tapasztalatá[ban]"(56.), "az eltűnt idő letűnt tudatá[ban]"(57.) hiányolja a "a búcsú nagyszabású hangulatait, az epika melankóliáit", egy a "végleges Sohatöbbé keltette édes és keserű borzongást"(44.). Ugyanakkor hiányérzete anakronizmusát is reflektálja: "Hiszen hol is vannak a hozzánk tartozó régi jó idők? Hol van korábban? Korábban csupán az általános bomlás egy másik pontján tartózkodtam. (...) Valószínű, hogy mindig valamely a hagyományhoz kötődő dolognak kell tovatűnnie, a visszamaradott ártatlanságának kell felvillannia ahhoz, hogy a búcsú hangulatát érezzük. És szó sincs erről akkor, ha, mint jelenleg, egy haladó szellemű tudat egy haladó szellemű naivitásba megy át."(44., Kiemelés tőlem. H.E.) A computertechnikusok optimizmusát illető aggodalmak itt a ‘kitartó' olvasásra is vonatkoztathatók. Az intertextuális olvasat kínálta ‘csábító elmélet' csakugyan egyfajta reflektálatlanságra, naivitásra hív meg. A ‘kitartó' olvasás ugyanis nem gondoskodik arról, hogy "az új jelentésképzésben a már mondottak és eleddig odaértett érvényes jelentések előzetes megértésformája is felismerhetővé váljék".46 Ennek oka a ilyesfajta metapozíció "posztszimbolikus" eleve bekebelezettsége. Az olvasás naivitása épp e ‘túlságnak' köszönhetően "haladó szellemű". S e naivitás felől érthető meg Aminghaus szemrehányása is, hisz a hypertext olvasásáról aligha mondható el, hogy "a letűnt dolgokat a változtatás aktusában megőrzi emlékezetében".47

A "haladó szellemű naivitás" azonban nemcsak a szöveg ‘kitartó' olvasására találó, de a figurális reflexióba ágyazottsága arra a kérdésre is hozzávetőleges válaszlehetőséget kínál, hogy hogyan is olvasható maga a regény az intertextuális olvasatban nyert ‘csábító elmélet' tükrében. A metafizikus aggodalom megkésettségének imént idézett reflexiója felvillantja Aminghaus számára annak lehetőségét, hogy saját pozícióját is immár egy olyan korszak48 részletének tekintse, amely maga is a hypertext "szövedék[e], hálózat[a], rizómá[ja]"49 mintájára szerveződik, s amely, mint minden más lehetőségszintű pozitivitást, akár a metafizikus veszteségérzetet - s általa a metafizikus értékek fenntartását - is megengedi.

Ám - akárcsak az (élet)regény olvasásakor - az intradiegetikus figura e kérdésben sem jut el az önmegismerésnek arra szintjére, hogy - ez alkalommal - felismerje a computerszimuláció és saját tevékenysége közötti kapcsolatot. Végső soron félreérti saját irodalomértését: a ‘kitartó' olvasás professzióját. De ez a beteljesületlenség talán szükséges is a regény ‘kitartó' olvasatához. Hisz hogyan is juthatna a regény értelmezése az intertextuális olvasat tükrében bármely értelmes végkövetkeztetésre (például a figura közvetítette reflexív nyugvópontra), anélkül hogy le kellene mondania ‘csábító elméletéről'? A regényszöveg megengedi, hogy ugyanaz a figura a világnézeti pozíciók (intradiegetikus) vitájában világos, ugyanakkor gyökeresen ellentmondó pozíciókat képviseljen. Aminghaus, a ‘kulcsfigura' olvasói gyakorlata hű képe mindannak, ami ellen a computerszimuláció következményeként kifogást emel, szemléletmódja pedig egyszerre hordozója egyfajta szomorú modernségnek, s egy az értékekkel szemben közömbös posztmodernségnek. Ennek köszönhetően szögezheti le - ráadásul polémikus éllel - éppen ő azt, amit sokkal indokoltabb volna a hypertext képviselőinek mondania: "Ezért ti [computertechnikusok H.E.] ott, Platón gyárában, engedjétek, hogy még egyszer feloldjuk a konstrukciókat és a bizonyítékokat! Hadd éljünk az alkalommal, hogy egy végtelen és vigasztalan rendhagyóságot fedezhetünk fel. És a szépség, sőt végső soron egy finomabb és álomszerűbb rend kedvéért: engedjétek meg, hogy még egyszer mindent összezavarjunk! Ártatlan az első, a második és minden további pillantás. A tudat maga naiv szerv. A világ nem fosztható meg a varázstól. Az elgondolatlan dolgok mindenfajta tudásnál gyorsabban és kimeríthetetlenebbül újulnak meg."(58-59.) A figurális tudat, amiként a figurális identitás is instabilnak bizonyul, a vélemények gazdát cserélnek, a figurák (intradiegetikus valószínűségeket cáfoló) szupplementáris sorozatokba rendeződnek. Aminghaus és vitapartnerei, akárcsak Aminghaus és Hermetia jellemző módon folyamatos eszmecserét folytatnak. Tulajdonképpen a párbeszéd saját logikája az, ami a figurális pozíciókat mozgásban tartja, s ami hozzájárul ahhoz, hogy azok nyelviségük allegóriáivá zsugorodjanak.51 Feltehetően ez a figurális, de tágabban az olvasói értelmezést is megelőző nyelvi mechanizmus az, ami a regény ‘kitartó' olvasását lehetővé teszi.

Botho Strauß-szal kapcsolatban nem számít újdonságnak a rendhagyó szöveg- illetve olvasásfogalmakkal való kísérletezgetés.52 Erősen kérdéses, hogy a Strauß-szövegekből (re)konstruált szerzőképről elmondható-e az, hogy "a rend (a rendszer fenntartása) és az entrópia (a rendszer feloszlatása) erőinek harcában (...) az entrópia oldalán" áll.53 Nem sok Strauß-szöveg (legkevésbé maga a szerző, illetve a szerző világlátásának kritikusai) erősítené ezt meg, s ez a kijelentés így - abban az értelemben, ahogy Manfred Frank a "neostrukturalisták" anarchizmusára vonatkoztatja - tulajdonképpen még a ‘kitartó' olvasásban sem nyer egyértelmű megerősítést. Bizonnyal akadnak azonban olyan szövegek is, s a Kongreß véleményem szerint ezek közé tartozik, amelyek a bevett - hagyományos - értelmezői előfeltevések szubverziójára csábítanak. Hozzátehető azonban, hogy e ponton szét is ágaznak az értelmezés útjai. Az az értelmezés, amely ‘kitartóan' felülírja saját megoldásait, bizonyos szempontból túl van az előfeltételeit rögzítő leírás tételezettségén. Olyan aprólékos szövegmunkát követel, amelynek minden lépése "szigorú szelekciós aktus",54 s következésképp a teljesség igényét még előfeltételként sem tartalmazza.55

Ezt a már elvben is problémás tanulságot itt nem illusztrálhatja kiterjedtebb olvasat. Meg kell hát elégednünk azzal az olvasattöredékkel, amit intertextuális olvasatnak neveztem, s amellyel elméleti támpontok rögzítése céljából bizonyos mértékig vissza is éltem. A - gyanúsan egybecsengetett - pretextusok lánca mentén megkonstruáltam a regényszövegnek azt a címéhez hű, ámde szövegszerűen külsődleges és végteleníthető diszkurzusát, amely a dolog természetéből adódóan rejtett módon a tágabb avagy szűkebb értelemben vett intertextualitásról is folyik. Hisz mi sem áll közelebb az intertextualitás fogalmához, mint a szövegeknek illetve olvasatoknak az értelem felfüggesztésével, a véletlen csábító uralmával és a jelek önkényének fatális rendjével körülírt mechanizmusa. Ezt a visszaélést (részlegesen) korrigálandó következzék befejezésül két rövid megjegyzés arról, miképp számolja fel magát a ‘csábító elmélet', s kerül észrevétlenül - de nem véglegesen - a megcélzott ‘dekonstruktív' szövegfogalom sodrásába. Először is: A multimediális szaknyelvből kölcsönzött hypertext - hogy ismét Genette-re emlékeztessek - hypertextus is, a virtuálisan szétágazó adatbank csak az időben és térben szerteágazó intertextuális szövedék új neve. A problémás szövegfogalom tisztázása helyett csupán egy szövegmetafora tautológiája. Amiképp egy ‘csábító elmélet' is csak ismételgetheti mondandóját, anélkül hogy egy lépéssel is közelebb kerülne a szöveg ‘kitartó' olvasásához. Másodszor pedig: Az olyan pretextusok mint Weber, Kammerer, avagy a hypertext-diszkurzus, mint elmaradt előadás, olvasatlan szövegtárgy, illetve félreértett vitatéma térnek ki az explikáció elől, és válnak a szövegiség allegóriáivá. Ha máshol nem is, hát legalább e ponton hű maradtam az intertextuális olvasatban nyert szövegfogalomhoz: nem az objektív beláthatóság, hanem szöveg és pretextus olvasásának önkénye vezetett eredményre, és segít hozzá annak utólagos zárójelbetételéhez.

 

Jegyzetek

1. Norbert Bolz: "Hypertext im Posthistoire". In: Zeitreise. Bilder/Maschinen/Strategien/Rätsel. Hrsg. von Georg Christoph Tholen - Michael Scholl - Martin Heller. Zürich 1993. 391-408., 398.

2. Botho Strauß magyarul megjelent műveinek bibliográfiáját V. Horváth Károly állította össze. Jelenkor 1995/3. 244.

3. Botho Strauß: Kongreß. Die Kette der Demütigungen. München 1989. (Oldalszámhivatkozások a továbbiakban a szövegben; fordítások tőlem. H.E.)

4. Gérard Genette: "Transztextualitás". Helikon 1996/1-2. 86., 85.

5. David Lodge: Saubere Arbeit. Aus dem Englischen von Renate Orth-Guttmann. München 1992. 2.

6. Gérard Genette i.m. 85.

7. Bár Weber gondolatvilága tagadhatatlanul felismerhető Aminghaus más megnyilvánulásaiban, illetve a regény néhány egyéb mozzanatában.

8. Manfred Pfister: "Konzepte der Intertextualität". In: Intertextualität: Formen, Funktionen, anglistische Fallstudien. Hrsg. von Ulrich Broich und Manfred Pfister. Tübingen 1985, 1-31., 25.

9. Max Weber: "A tudomány mint hivatás". In: Uő.: A tudomány és a politika mint hivatás. Ford.: Glavina Zsuzsa. Kossuth 1995. 5.

10. Paul Kammerer: Das Gesetz der Serie. Eine Lehre von den Wiederholungen im Lebens- und im Weltgeschehen. Stuttgart und Berlin 1919.

11. Lucien Dällenbach: "Intertextus és autotextus". Ford.: Bónus Tibor. Helikon 1996/1-2. 51-66., 52.

12. Max Weber i.m. 22.

13. Vö. Ilya Prigogine - Isabelle Stengers: Az új szövetség. A tudomány metamorfózisa. Ford. Dévényi Levente. Budapest 1995. 1-19.

14. Max Weber i.m. 28.

15. Uo. 30.

16. Jean Séguy: "Moderne, Rationalisierung, ‘Entzauberung der Welt' bei Max Weber". In: Verabschiedung der (Post-)Moderne? Eine interdisziplinäre Debatte. Hrsg. von Jacques Le Rider-Gérard Raulet. Tübingen 1987. 23-38., 24. - S habár a világ varázstalanítása weberi értelemben is inkább megfosztás mint feloldás, okfejtése messze nem hordozza azokat az indulatokat, amelyekkel például Horkheimer és Adorno A felvilágosodás dialektikájában 1944-ben a világ varázs alóli feloldásáról beszél.

17. Johannes Weiß: "Max Weber". In: Metzler Philosophen Lexikon. Hrsg. von Bernd Lutz, Stuttgart 1989, 803-807., 805. - Fordítás tőlem. H.E.

18. Paul Kammerer i.m. 36. - Fordítások tőlem. H.E.

19. Uo. 33. - Kiemelések az eredetiben.

20. Uo. 25.

21. Uo. 100.

22. Uo. 93.

23. Uo. 448.

24. Uo. 448., 452.

25. Uo. 453.

26. Uo. 453.

27. Mint ilyen arra mutat rá, miképp idegenítik el az embert környezetétől a klasszikus természettudomány által feltárt determinisztikus és reverzibilis törvényszerűségek, amikor nem kínálnak magyarázatot az emberi élet irreverzibilis egyszeriségére, s a fentiek értelmében megelőlegezi a természettudományos önreflexiót, hogy az ember nem idegen- és véletlenszerű lény egy mechanisztikus értelemmel bíró univerzumban, hanem egy önmagában értelmetlen - de nem feltétlenül véletlenszerű - univerzum rendjének (nem problémátlan) garanciája.Vö. Prigogine-Stengers i.m. 2., 9.; illetve Stephen Hawking eszemfuttatásait az "antropikus elvről". ("A világot azért látjuk olyannak, amilyen, mert létezünk.") Stephen Hawking: Az idő rövid története. A Nagy Bummtól a fekete lyukakig. Ford.: Molnár István. Budapest 1989. 129.

28. Max Weber i.m. 44. - Kiemelések az erdetiben.

29. Az intra- illetve extradiegetikus terminusokat Gérard Genette-től kölcsönzöm. (Intra-)diegetikus az, ami az "elbeszélés tér- és időbeli univerzumához" tartozik. Mivel "minden esemény, amit egy elbeszélésben elmondanak, eggyel magasabb diegetikus síkon helyezkedik el, mint az azt létrehozó elbeszélő aktus", az elbeszélés elbeszélő instanciája per definitionem extradiegetikus. Ehelyütt nem bocsátkozom vitába azzal az implicit (és problémás) Genette-i tézissel, hogy az extradiegetikus ‘kívülség' egyaránt ‘helye' az elbeszélés szerző-elbeszélőjének és recipiensének. Vö. Gérard Genette: Die Erzählung. Aus dem Französischen von Andreas Knop. München 1994. 162-165., 313., 280-281., 289. - Fordítás tőlem. H.E.

30. Ernst Nef: Der Zufall in der Erzählkunst. Bern-München 1970, 6-7. - Fordítás tőlem. H.E.

31. Ezzel cseng egybe a történetírás és a költészet arisztotelészi megkülönböztetése is. Vö. Poétika. Ford. Sarkady János. Budapest 1963. 25-30.; Bernáth Árpád: "Arisztotelész Poétikája és magyar fordítása". Irodalomtörténeti Közlemények 1979/5-6. 648-653.

32. Odo Marquard: "Apologie des Zufälligen. Philosophische Überlegungen zum Menschen". In: Uő.: Apologie des Zufälligen. Philosophische Studien. Stuttgart 1987. 117-139., 128-130. - Fordítás tőlem. H.E. - E belátás narratológiai szempontból azt jelenti, hogy a kanti öntudat transzcendentális egységének mintájára még a legnagyobb "sokféleséget" kínáló prózai szöveg is egy a ‘narratív ész' biztosította a priori szemléleti egység konstitutív kontrolljának van alávetve, aminek a funkcióját ha más nem, hát legkésőbb a szöveg (re-)konstruktív olvasata tölti be. Az e belátáshoz kapcsolódó narratológiai következményekről Vö. H. E.: "‘Én' avagy a narratív ész kritikája". Megjelenés alatt In: A szerző neve. DEkonFERENCIA IV. 1997.; valamint Jochen Mecke: "Kritik narrativer Vernunft. Implosionen der Zeit im nouveau roman". In: Zeit-Zeichen. Aufschübe und Interferenzen zwischen Endzeit und Echtzeit. Hrsg. von Georg Christoph Tholen und Michael O. Scholl. Weinheim 1990. 157-176., 160-161.

33. Max Weber i.m. 39.

34. Jean Baudrillard: "Das Fatale oder der umkehrbare Lauf der Dinge". In: Uő.: Laßt euch nicht verführen. Übersetzt von Martin S. Leiby. Berlin 1983, 73-108. - Fordítások tőlem. H.E.

35. Uo. 82.

36. Uo. 85.

37. Uo. 88. - Az intertextuális olvasat ‘javára szól', hogy a tárgyalt szövegek amúgy is ‘közelítenek egymáshoz': Baudrillard a fatális rend két Kammereréhez meglepően hasonló példájával zárja dolgozatát, melyeket akárcsak Kammerer, ő is saját életéből merít. (Baudrillard. i.m. 94., 96.) De ugyancsak a sorozat törvénye ismerhető fel abban a véletlenben is, hogy míg Aminghaus elmaradt előadását egy "Max Weber és a modern vulkanológia" című helyettesíti (34.), a regényszöveg pedig számos katasztrofikus képzetet és pretextust idéz fel, addig Baudrillard itt tárgyalt szövegét az idézett német kiadásban "A szeizmikus forma" ("La forme sismique"), illetve közvetlenül annak illusztrációja, "A szent Heléna vulkán kitörése (USA)" előzi meg. (Baudrillard. i.m. 72.)

38. Uo. 88-89.

39. "Annak az olvasásnak, amely egyben saját folyamatszerűségét is reflektálja, be kell ismernie, hogy az értelemkonstrukciót csak az önkorrekció (időbeli) keresztülvitele teszi lehetővé, és hogy azonban ez a keresztülvitel felbomlasztja az egyik értelmet, amikor hozzáolvassa a másik értelemhez fűződő differenciát. A megállapított értelem nem állapodik meg (...) egészen; határai porózusak. Ám az értelem gazdagságáról, poliszémiáról sem beszélhetünk, hisz a konkurráló konstrukciók nem rendelhetők hozzá egyetlen közös fogalomhoz sem. Sokkal inkább a nyelv általi és nyelvként való időbelivé válás megtapasztalásáról van szó (...)." David E. Wellbery: "Interpretation versus Lesen. Posthermeneutische Konzepte der Texterörterung". In: Wie international ist die Literaturwissenschaft? Methoden- und Theoriediskussionen in den Literaturwissenschaften: kulturelle Besonderheiten und interkultureller Austausch am Beispiel des Interpretationsproblems (1950-1990). Hrsg. von Lutz Danneberg - Friedrich Vollhardt. Stuttgart - Weimar 1996. 123-137., 131 - Kiemelés és fordítás tőlem. H.E.

40. Klaus Weimar: "Annotationen zu David Wellberys Thesen". In: Wie international ist die Literaturwissenschaft? I.m. 142-144., 143. - Fordítás tőlem. H.E.

41. Rolf Günter Renner: Die postmoderne Konstellation. Theorie, Text und Kunst im Ausgang der Moderne. Freiburg im Bresgau 1988. 297.

42. David E. Wellbery i.m. 132. - Kiemelés tőlem. H.E.

43. Norbert Bolz i.m. 399. - Fordítások tőlem. H.E.

44. Uo. 393., 394.

45. Uo. 397., 396., 401., 397.

46. Kulcsár Szabó Ernő: "A "befejezett" műalkotás - a befogadás illúziója és az olvasás retorikája között. Az esztétikai tapasztalat nyelviségének kérdéséhez". Alföld 1996/9. 67-74., 73.

47. Rolf Günter Renner i.m. 264. - Fordítás tőlem. H.E.

48. Aminghaus töprengései nem irodalom- hanem mindig korszakelméletiek, illetve -történetiek.

49. Norbert Bolz i.m. 402.

50. Hermetia például a könyvtündérből - Aminghaus által Hermetiaként interpretált - nőalakok egész során megy át, míg a professzor feleségévé változik; amiként a professzor, Czech és Aminghaus is egyetlen szeretői sorozatot alkotnak, és így tovább.

51. Nem ejtettem szót a regény auktoriális elbeszélőjéről, mert nem kitüntett jellemzője a szövegnek: nem figuralizálódik, csupán észrevétlen médiuma a diegézisnek, s így nem látom szükségesnek szövegének ellentmondásstruktúráját célzottan az ő "hangjára" vonatkoztatni. A regény itt tárgyalt nyelvisége egyneműsíti az intra- és extradiegetikus szempontokat.

52. Példaként csak két ehelyütt hivatkozatlan munkát említenék: Jürgen Förster: "Subjekt-Geschicht-Sinn. Postmoderne, Literatur und Lektüre". Der Deutschunterricht 43 (1991) 58-79.; Henriette Herwig: "Postmoderne Literatur oder postmoderne Hermeneutik? Zur Theorie und Praxis der Interpretation zeitgenössischer Literatur am Beispiel von Peter Handke, Botho Strauß, Bob Perelmann und Nicolas Born". Kodikas/Code 13 (1990) No. 3/4. 225-243.

53. Manfred Frank: Was ist Neostrukturalismus? FfM 1984, 37. - Fordítás tőlem. H.E.

54. Lásd a 45. lábjegyzetet.

55. A csábító értelmezésekkel kapcsolatban pedig szerényen csak Frank Kermode szavait rónám magamra feladatul: "[M]aga a Vég, a modern irodalmi cselekményszövésben elveszti hangsúlyos, tonikus-domináns véglegességét, és úgy gondolunk rá, ahogy a teológusok az Apokalipszisre: inkább immanens mint imminens. Igy, mint látni fogjuk, inkább a krízis, mint időbeli végek fogalmaiban gondolkodunk; és nagyon fontosnak tartjuk a kifinomult megcáfolódást és az aprólékos peripeteiát. És figyelünk a cselekmény (...) sugallta determinisztikus minta; és az e cselekményen belüli szereplők döntési, s így struktúrát (a kezdet, közép és vég viszonyát) megváltoztató szabadsága közötti konfliktusra." Frank Kermode: "A vég". Ford. Novák György. In: A hermeneutika elmélete I-II. Szerk. Fabiny Tibor. Szeged 1987. 565-590., 586.