Alföld - 49. évf. 2. sz. (1998. február)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Kulcsár-Szabó Zoltán

NÉV, KONVENCIÓ, ÍRÁS

 

 

Zavarbaejtő címet kapott a tanácskozás. Miként arra Angyalosi Gergely is felfigyelt, a címet alkotó szintagma egy olyan kognitív keretet képez, amelyben a két fogalom ("novella", illetve "textus") többféleképpen is elrendezhető. Egyfelől egy feltételezett - és Angyalosi tézisei szerint meglehetősen ideologikus - irodalmi "fejlődés" két végpontját jelölhetik, másfelől egy horizontális kiterjedésű skálán elhelyezkedő változatokat. Érdemes még ennél a címnél időzni, hiszen az említett, kétféle tengely mentén kijelölt pozíciókat a szintagma összekapcsolja, így a köztük lévő viszony is értelmezésre szorul. Minthogy a cím olvasata alighanem a "novella" kifejezésből indul ki, ezt a "-tól -ig" viszonyt olyan mozgásként kell elképzelni, amely egy irodalmi műfaj nevétől az irodalom egyik legalapvetőbb létfeltétele, a szöveg felé tart. Nyilván elgondolható egy fordított mozgás is, a textustól a műfajig, ami - pl. - a műfajok kialakulására, illetve ennek egy felfogására utalhat, ám a tanácskozás címe a másik irányt választotta - ami önmagában is jelentéses lehet. A novellától a textus felé tartó mozgás nem ennyire magátólértetődő: talán célszerű lehet azt textuális (szemiotikai és/vagy retorikai) mozgásként is szemügyre venni.

Az Angyalosi által említett lehetőségek mellett szembeötlő pl. e - címben bennerejlő - mozgás egy olyan értelmezése is, amelyre éppen az említett, ellentétes irány hívja fel a figyelmet: ha egy műfaj létrejötte a szövegtől való távolodásként képeződhet le, akkor - legalábbis egy ellentétet, pontosabban egy chiazmus formáját tételezve - ennek inverze ("a novellától a textusig") azt sugallhatja, hogy a szöveg felé fordulás bizonyos értelemben a műfaji szabályok megszüntetését-felfüggesztését implikálja. A szöveghez való odafordulás - e folyamat tapasztalata az olvasás - persze különféle magyarázatokra tarthat igényt. Pl. Hans-Georg Gadamer Szöveg és interpretáció c. tanulmánya szerint a szöveghez való "visszafordulást" az értetlenség idézi elő - e kijelentés fényében a cím mintha azt a tapasztalatot közvetítené, miszerint a "novella" neve (ami - legalábbis egyelőre - egy műfaj megjelölésének, sokak, pl. Philippe Lejeune vagy Szegedy-Maszák Mihály szerint egy olvasási szokásrendszer jelzésének tekinthető) valamilyen kapcsolatban van az értetlenséggel. Vagyis - mint név - elszakadni látszik attól, amire vonatkozik, a "névtelentől", amit viszont éppen ez a név tüntet ki, e néven keresztül válik "önmagává" - a tanácskozás címe értelmében ez a név viszont ismeretlennek mutatkozik, a név eltávolodó mozgása mintha tulajdonosától való eloldódását jelezné.

Persze ez a mozgás visszaíródik a cím további lehetséges értelmeibe, mintegy maga is visszakényszerül megszilárduló jelentésétől e jelentés létesülésének textuális színterére. Az, hogy a novella név-jellege (amire még többször is vissza kell térni) mintegy együtt-íródik "a novellától a textusig" kifejezéssel, arra deríthet fényt, hogy a névtől való elszakadás itt egy másik mozgást is jelöl. Mégpedig azt, hogy a "novella" mint a műfaj neve egy (?) szövegszerveződési, illetve olvasási konvenciót nevez meg, elsősorban azonban, mint minden műfaj-név, szövegeket. Ezek szerint a műfajok rendszere nem más, mint textuális, retorikai áthelyeződések rendszerének a neve, ami azonban illúzió, hiszen maga is nevekből áll. Nevekből, amelyek - Paul de Man szerint - mindenfajta tropológiai mozgást megakasztanak, befagyasztanak, hiszen egy név a "névtelent" helyettesíti, ezáltal leleplezve minden nyelvi létesítés ("position") önkényét. A novella tehát, mint egy műfaj neve szétrobbanthatja a műfaji konvenciókat - a címben megfogalmazódik tehát egy felhívás, az interpretációs megszokások rögzítettségének kimozdítására való felszólítás és egy tapasztalat is, amely a novella konvencióinak alkalmatlanságára utal.

A novellától a textusig haladó mozgás tehát többféle textuális folyamatba ágazik szét és bomlik fel, ám ezek mégis rendelkeznek nagyjából közösnek nevezhető tulajdonságokkal. Transzgresszív, destruktív vagy inkább (elnézést a szóért:) dekonstruktív mozgásokról van szó: a túláradás, átcsapás, áthágás, kilépés dinamikájáról, s valóban, ha a műfaji elnevezés alkalmatlansága, megkérdőjeleződése a novella műfaji hagyományának (architextuális emlékezetének) destabilizálódását jelezheti, akkor a "textus" szó a műfajtalanságot határozza meg másik végpontként (ami - a fentiek értelmében - egy decentrált, határozott irány nélküli mozgás). A túláradás, kilépés mozgása azonban összekapcsolódik egy másik, idetartozó retorikai aktussal: magának a névadásnak (ahogy Jacques Derrida mondaná: a név adományozásának) műveletével. A címbeli "-tól -ig" ugyanis ezt is kifejezi - egy feltételezett utat a névtől (a műfaj-névtől) annak feltételezett tulajdonosáig. Az, hogy e szintagmábasn a névadás mozgása az említett transzgresszív, destruktív mozgásokkal kötődik össze, már egy lényeges következtetést vetíthet elő: azt, hogy a műfaj létrejöttének, elképzelhető (?) születésének pillanata (vagyis a lineáris, célelvű mozgás kezdőpontja) sem egy tiszta létesítő aktus - ugyanúgy kevert, heterogén vagy határtalan, mint a novella műfaji elbizonytalanodásának momentuma. Ez annál is valószínűbb, mert a novella létrejötte valójában szintén textuális folyamat, s mint ilyen, nem "születés". A név tehát bizonyos értelemben mindig egyszerre többet és kevesebbet is jelöl, mint saját létrejöttét vagy érvénytelenné válását, vagyis szignifikatív potenciálja önnön alapjainak aláásásában nyilvánul meg. Ahogy Derrida fogalmaz, a nevet hagyni kell saját eltörléséhez megérkezni. Ez az aporetikus "megérkezés" minden bizonnyal jelen van e tanácskozás témája (és címe) köré szerveződő diskurzusban. A műfaj neve egy összetett textuális dinamikában létezik, éppen ezért funkciója mindig korlátozottabb egy műfaj megnevezésénél, és mindig egyben több is annál. Hiszen - Derrida szerint - "ha a név eredendően és szigorúan véve soha nem tartozik ahhoz, aki kapja, akkor már, az első pillanattól fogva, ahhoz sem tartozik, aki adja."

Az eddigiek alapján talán belátható, hogy a név (a műfaj nevének) kérdése nem mellőzhető a novella kérdéseit (helyzetét, változatait stb.) tárgyaló diskurzusból. Thomka Beátának messzemenőkig igaza van abban, hogy a műfaj kérdése megkerülhetetlen e téma kapcsán. A novella műfaja, mint ilyen, viszont nem értelmezhető teljes biztonsággal, hiszen - ahogy ezt Derrida La loi du genre c. írása megmutatta - a műfajiság, s ezzel együtt a műfaj neve a szövegekkel, az "odatartozó" szövegekkel együtt íródik. A műfaj - minthogy nem "eredet" - egyetlenegy szöveget sem kebelezhet be. A szövegek viszonya a műfaj(ok)hoz sokkal inkább a részesülésen, érintkezésen, a határok megjelölés és megjelöltség kölcsönviszonyára épülő átjárhatóságán alapul, mintsem az odatartozáson. S végsősoron ebben is tettenérhető a névadás apóriája: a név nem tartozik hozzá sem az őt létrehozó diskurzushoz (jelen esetben a műfajelmélethez), sem a szöveghez, noha ez, miközben a név által jelölődik is egyben, (rejtetten) tartalmazza is azt (minden novellának - is - minősíthető szövegben odaérthetően és kikerülhetetlenül szerepel a novella név, pontosabban azok a jegyek, amely miatt ezt a nevet megkaphatja).

A novella és a rövidebb prózai műfajok elmélete amúgy a szokásosál is látványosabban viheti színre a műfaji kérdések eme heterogenitását. Legalábbis két okból. Egyrészt azért, mert e műfajok általában valamilyen explicitté tett viszonylat elemeként kerülnek szóba, vagyis nem (pusztán) önmagukért (pl. más műfajokhoz, elsősorban a nagyepikai formákhoz, illetve a többi rövidebb, egymástól csak vitatható érvekkel elválasztható műfajhoz, vagy egyéb körülményekhez viszonyítva). A novella mint műfaj deskripcióját tekintve tehát kétszeresen is túllép önmagán. Egyfelől a név már említett transzgresszív mozgása miatt, másrészt azért, mert a deskripció gyakran erőteljesen rá van utalva a mindenkori ellenpont, a mindenkori másik iránti igényre, arra a sorsra, hogy leírásának, identifikációjának fő célja valójában a másik jobb megértésében található. Műfajelméletileg tehát egyfajta szupplementáris logika uralja a novella történetét (s ezt megerősíthetik e tanácskozás címe és fő kérdései is). A másik említett ok az, hogy a novella teóriáját nem határozzák meg az olyan, átfogó (akár a forma szerint, akár történetileg tipologizáló) leírások, mint a különböző regényelméleteket, a novella elméletei nem választhatók el történetétől. Vagyis pl. a novella történeti elméletét nem lehet a novella elméletének történetétől függetlenül artikulálni (ami a regény tekintetében, pl. Wolfgang Iser vagy Franz K. Stanzel regényelméleti munkái esetében viszonylag egyszerűen elképzelhető). Mindemellett pedig az is némileg meglepő, hogy viszonylag sok olyan megközelítés akad, amely némileg idegenkedve kezeli vagy éppen más műfajokhoz képest eleve értéktelenebbnek fogja fel a novellát. Lukács György regényelmélete pl. a novellát közkeletűen jellemző vonásai miatt (a szubjektivitás által uralt "ábrázolás" torzított volta, "lekerekítettség", szelektivitás, sűrítés, egyfajta töredékesség) értékeli le. Szerinte "a novella a legtisztábban artisztikus forma: minden művészi megformálás végső értelmét mondja ki az alkotás hangulataként, a tartalmának értelmeként (...) Miközben az értelemnélküliség a maga leplezetlen, semmit sem szépítő meztelenségében megpillanthatóvá válik, e félelmet és reményt nem ismerő pillantás lenyűgöző hatalma a forma szentségét adományozza neki: az értelemnélküliség, éppen értelemnélküliségként, alakot ölt: örökkévalóvá vált, a forma jóváhagyta, megszüntetve-megőrizte és megváltoztatta." Ez - A regény elmélete kontextusában - nem hangzik túl hízelgően. André Jolles (az Einfache Formen 1956-os, második kiadásában) a mesével (mint egyszerű formával) szembesíti a novella modern műfaját (mint műformát) s szimpátiája a meséé: ez - ellentétben a novella formájával, amely Jolles szerint alakítólag hatol be a világba, - "elsősorban önmagát alkotja meg és így képes a világot ebben az alakban befogadni."

Az előbb említett, közismert vonások mellett szintén a novella nevéhez tartozik a műfaj "szórakoztató" képessége, egyfajta "könny(ed)ebb" esztétikai élvezet ígérete. Ez megintcsak a szupplementáris pozícióját hangsúlyozza, hiszen - és ez a mai irodalmi ízlésformák kanonizációs stratégiáit tekintve is fontos lehet - e "szórakoztató" jelleg (úgy is lehetne fogalmazni, hogy a műfaj "olvashatóságának") értéke vagy rangja mindig teljes mértékben bizonyos esztétikai koncepciókat leplező (és érvényesítő) kanonizációs folyamatok függvénye. Mindenesetre - és ez az aktuális, "történetszerűség" és "szövegszerűség" ellentéte köré szerveződő diszkussziók szempontjából is tanulságos - a műfaj eme könnyed, "fogyasztható" jellege láthatólag mindig is a "történet" felismerhetőségének, érzékelhetőségének feltételéhez kapcsolódott. Tieck pl. a novella kialakulását a "szórakoztatás" és a spontaneitás igényével hozta összefüggésbe, avval a tehetséggel, amely képessé teszi az elbeszélőt arra, hogy "minden rákészülés nélkül valamely megtörtént eseményt jól és érdekesen elmeséljen". Goethe nevezetes meghatározása ("valamilyen megtörtént, szokatlan esemény") szintén ehhez a paradigmához sorolható. Lehetséges tehát, hogy a novella, mint olvasás, mint olcvasási konvenció nem más, mint elsődlegesen a "történet" érzékelésének, felismerésének az alakzata. Vagyis (Szegedy-Maszák szemiotikai leírása alapján) az epikus közlemény "üzenetének" érzékeléséé. Ebből a szempontból nem véletlen, hogy a novella hálás műfaj pl. a "világkép" iránt kitüntetett érdeklődést mutató olvasásmódok számára, így pl. a magyar irodalomtudományban elsősorban az utóbbi évtizedekben végzett ún. irodalmi értékszociológiai vizsgálatok egyik fő "terepe" is ez a műfaj volt. Az "üzenet" felismerhetősége megóvhatja az említett akadálytalan olvashatóság könnyedségének sértetlenségét, és - valójában - egy olyan textuális mozgást támogathat, amely a szövegtől az üzenet felé, a szövegtől a világkép, az értelem felé, vagyis az olvasástól a nem-olvasás, egyszóval: a textustól a novella felé tart. Ez pedig a névadás inverz mozgása, ami azt is jelentheti, hogy a novella olvasása, a műfaj ilyen értelmű létesülése és a névadás textuális iránya egymással ellentétesek. Vagyis, a novella neve egyfelől a textusra íródik, másfelől, minthogy mindig már a textusban íródik, bár ugyanakkor ki is válik abból, valóban elszakad a névadás, az adományozás retorikai mozgásától. A novellát (a műfajt) éppen az őt létrehívó (a szövegben íródó) "név" eltörlődése tünteti ki, ami a név egy újabb apóriáját teszi láthatóvá: a nevet éppen saját eltörlése (legalábbis a textusként való megszüntetés értelmében vett eltörlése) érvényesíti.

Természetesen e folyamatok és a novella szituálhatósága az epikus műfajok rendszerében egy történeti tengelyre vetítve is dinamizálódnak. A modern, 20. századi novella alakulásait áttekintő Rafael Koskimies egyetlen általános érvényű megállapítást téve kijelenti, hogy e változásokat a "történet" központi helyzetének megkérdőjeleződése jellemzi. Vagyis: a novella olvasási alakzatának defigurációja, ami akár a novella identitásának megbomlásaként is érthető. Innen nézve nyilván belátható, miért rendeződött újjá oly gyorsan a novella közvetlen műfaji környezete - elsősorban más rövidprózai műfajok (újra)felfedezése révén. A legfontosabb ezek közül - kissé zavarbaejtő módon - a "rövidtörténet" nevet viseli. E jellegzetesen modern, amerikai származású műfajt teoretikusai (pl. K. Lubbers, L. Marx) a komplexitással, komprimáltsággal, töredékszerűséggel, intenzív utalásrendszerekkel (szimbolizációval) és a formai és tartalmi nyitottsággal jellemzik, persze elsősorban a novellához viszonyítva (a novella története amúgy itt némiképp ismétli önmagát: a Jónás könyvét a világirodalom első novellájaként interpretáló Hans Robert Jauß szerint pl. ezt éppen a többi prófétaelbeszéléshez viszonyított nyitottsága tünteti ki). Az Angyalosi által példaként említett műfaji különbségtétel ("betű szerinti", illetve "metaforikus") nem is olyan esendő, mint amilyennek első pillantásra látszik, főleg ahhoz képest, hogy a legáltalánosabb rendszerezések a bizonytalan terjedelmi határok mentén szerveződtek. A "short story" mellé pl. így egy egészen komikus alparadigma épült ki, a "long short story"-tól a "very short short strory"-ig.

A műfajnevek viszonylatában mindenesetre itt is képtelenség szisztémát felfedezni: az Angyalosi által felsorolt három szó (novella, elbeszélés, rövidtörténet) teljesen inkongruens, semmilyen értelemben nem helyezhetők egy szintre. Az első egy (meglehetősen aporetikus) konvenció neve (mondhatni, a név neve), a második egy beszédművelet, pontosabban egy mód neve, a harmadik pedig egy kompozitorikus epikai alakzat neve. Az e nevek által kijelölt mező teljesen deformálja e műfajok viszonyának lehetséges értelmezéseit, viszonylatuk (szigorúan) történeti elemzése talán csak bizonyos olvasásmódok neveiként kezelve képzelhető el. Egy másik, idekapcsolódó terminológiai zavar méginkább jelezheti, hogy minden összefüggésében nyelvi kérdésről van szó. A "short story" mellett az angol nyelvben nemigen használatos másik, novella-"értelmű" kifejezés, amiből az következhet, hogy a "rövidtörténet", illetve a "Kurzgeschichte" sokkal szűkebb körben érvényesek, mint az "eredeti" név, vagyis így a fordítás teheti láthatóvá az "eredeti" belső heterogenitását, vagyis azt a mozgást (és ez a "short story" névadásának egyik mozgásiránya), amely egy szinekdochikus viszonyt bont szét: a "Kurzgeschichte" és a "rövidtörténet" kapcsolatban van a "short story"-val, de nem azonosak azzal, sőt e kapcsolat egyrészt részesülés (egyfajta odatartozás), másrészt - minthogy e szavak eloldása az angol kifejezéstól, vagyis a differenciához való ragaszkodás elszakítaná a "rövidtörténetet" történeti kontextusától - érintkezés.

Könnyen elképzelhető, hogy a "rövidtörténet" szó második tagját ez a bonyolult összefüggés határozza meg. Legalábbis annyiban, hogy - noha e műfajt, főként mostanában, nem elsősorban a "történet" tünteti ki - a név mintegy a novellával való érintkezésre, a novella nevének egyfajta átsugárzására is utal. A "rövidtörténet" neve tehát a novella műfaji hagyományának felbomlását is megnevezi, ez a viszony azonban elsősorban a novella megértéséhez járulhat hozzá. A rövidtörténet nem nevezi meg magát - a novellának mintha sokkal nagyobb szüksége lenne a saját (némiképp tehát "elrabolt" nevére), e név íródásának, pontosabban ezen íródás transzgresszivitásának korlátozására, a névadás önmegnevezésként való elmaszkírozására (talán ideillő példát jelenthetnek a legutóbbi időkből Darvasi "magyar novellái"). A novella - műfaji hagyományának felbomlása miatt - rá van utalva, igényt tart e hagyomány nevére. Bizonyosan igaza van Thomkának abban, hogy a rövidtörténet alaktani rendszere ettől merőben eltérő és talán ezzel is magyarázható az, hogy - noha az utóbbi évek magyar irodalmának szinte "köznyelvévé" vált - fogadtatása meglehetősen ellentmondásos, hiszen bármilyen vonzónak is tűnik mint műfaj, viszonylag csekély a használható, jó elemzések száma (és lehet, hogy ez sem független a novella és a novellaolvasás műfaji hagyományától). Garaczi egy rövidtörténetének értelmezésében pl. egy szűkebb értelemben vett narratológiai elemzés bizonyos hatásmechanizmusok érzékelésén túl nem feltétlenül lenne képes megmutatni e szövegek újszerűségének mibenlétét. A novellával ellentétben a rövidtörténet ugyanis nem tart igényt egy bizonyos műfaji konvenció előzetes elismerésére, annak valamilyen egységes horizontként való tételezésére: nem provokál olyan olvasási stratégiákat, amelyeket aztán megkérdőjelez, pontosabban: megidéz ilyeneket, de nem képez belőlük értelmezési horizontot a szövegolvasás számára (ez jól megfigyelhető pl. Darvasi és Garaczi recepcióján: Darvasinál a novellaolvasás előfeltételezett alakzatának, a történetnek a valóságos vagy illuzórikus volta jelentette a fő kérdést, Garaczinál éppen egy ilyen felajánlott horizont hiányának tapasztalatáról vitatkoztak a kritikusok). A rövidtörténet nyíltabb szerkezetének elemzéséhez alighanem egyfajta megoldást jelenthet a szöveggel érintkező vagy abban reprezentált diskurzusoknak, ezek egymáshoz való viszonyának, illetve szövegbeli státuszának a vizsgálata, illetve - ahogyan ezt Thomka javasolja - a kulturális intertextualitás alakzatainak értelmezése.

A rövidprózai műfajok változatainak számbavétele a századvégen tehát meglehetősen bizonytalan vállalkozás. Az anticipált századvég mint értelmezési stratégia amúgy is szinte implikálja a bizonytalanság tapasztalatát. Angyalosi - posztstrukturalista indíttatású - idegenkedése a "világszerűség" és "szövegszerűség" fogalmaitól, illetve ezek viszonyának fejlődéssorként vagy történeti változásként való ábrázolásától megérthető, még akkor is, ha ezek a fogalmak valószínűleg inkább olvasásmódokat jelölnek - sőt, éppen ezért, hiszen ezek nem műfajtörténeti fogalmak. Persze, még így is kérdéses, hogy a "fejlődés" és a "korszerűség" fogalmai (illetve ez utóbbinak Szirák Péter által felajánlott alternatívái, a "fogadókészség", a "közlésképesség" és a "beszédkészség") valóban kezelhetők-e együtt, biztosan ugyanazt mondják-e. Az említett oppozíció mint történeti fogalompár valóban nem megfelelő. Ám ezen oppozíció létesülése, kiemelkedése az interpretáció nylvének retorikájából éppen olyan (textuálisnak is tekinthető) folyamat, amit - de Man kései tanulmányainak Angyalosi számára talán nem olyan idegen szellemében - "történetinek" lehet nevezni. A történeti megértésnek éppen az a feladata, hogy ezt a történeti eseményt, ezt a retorikai mozgást megfejtse. Az Angyalosi téziseiben szereplő "kiskáté" kifejezés, minthogy egy vita (a Simon Attila és Farkas Zsolt között az Alföldben lezajlott vita) egyik pozícióját idézi, nem annyira ironikus vagy gúnyos, mint amilyennek feltehetőleg szánták - sokkal inkább "elkötelezett", jelen esetben e történeti mozgás befagyasztása mellett (akárcsak az a - feltételezett - stratégia, amelyet bírál).

Persze az, hogy a "textualitás" mint szempont ilyen fontos és többértelmű pozíciót foglal el e diskurzusban, ismét visszavezet a tanácskozás címéhez: a novellától a textusig tartó mozgásirányhoz, a szöveghez való forduláshoz mint az értetlenség tapasztalatához. Ezt a diskurzust feltehetőleg nagymértékben meghatározza ez az értetlenség, amely - valószínűleg - nem független a novella műfaji hagyományának felbomlásától. Csakhogy (mint azt a novella neve elárulta) ez a felbomlás vagy leépülés mint textuális mozgás mindig is jelen volt a műfajokban. Az ilyen folyamatoknak a történeti érzékelése az, amire újra és újra vállalkoznia kell az értelmezőnek (kell-e külön hangsúlyozni, hogy a novella neve az "új" eme mozzanatából szintén részesül?). Egy hagyomány már mindig egyben meg is kérdőjelezi önmagát - méltányoló elismerése a fentiek értelmében nem lehet más, mint a névadás az - ebből fakadó - mindenkori értetlenségnek.