Alföld - 49. évf. 2. sz. (1998. február)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Cserna-Szabó András

Elbitangolt, kuruc egy szív

Lassacskán összeáll a kép.

Egyesek azt mondják, milyen rettenetes, ami itt történt. Erre én azt mondom, hogy az ilyen mindenhol megtörténik, s talán szégyen is volna a városra nézve, ha pont itt nem történne ilyen. Meg azután kellene az ilyen dolgok, hogy kicsit felkavarják a pocsolyát. Hogy az állóvíz végre bugyborékolni kezdjen, pezsegni.

Én, személy szerint, még kicsit büszke is vagyok a történtekre. Úgy érzem, hogy ha csak a pálya széléről is, de résztvevője voltam az eseményeknek. Hiszen egy házban éltem vele. Láttam mikor megvett az alattunk lévő lakást, láttam, amikor beköltözött, láttam, amikor hazahozta azt a böhöm, tizenöt éves Mercedest. Tudtam azt is, hogy benzinben utazik, cikázik napjában tucatszor a határon ki-be, tudtam, hogy van susija rendesen. Találkoztam többször a nőjével is, egy szegedi csajjal, hidrogénszőke, az arca nem túl szép, de a teste!, azok a felfújt lufik a topja alatt, ahogy duzzadoztak, mint a túlérett gyümölcsök, mikor szabadulni akarnak a héjukból. Meg az a bőr! Szerintem egyszerűen téliálmot aludt a szoláriumban. Szóval igényes, pöpec egy tyúk volt, annyit mondhatok, olyan, aki a magamfajtának nem is köszön. A magamfajta meg, hogy kikerülje a nemköszönés okozta sokkot, bemagyarázza magának, hogy ez egy buta pincsi. Hogy egyszerűen az intellektuális szakadék miatt lehetetlen a magamfajta és egy ilyen hidrogénbomba kapcsolata. Pedig dehogy buták az ilyen lányok!

Karcsú, izmos, pénzes, talpraesett, bátor fickókat akarnak. Ettől lennének buták? Attól, hgoy az esti Wittgenstein-idézetért cserébe nem nyelik le a zsírpocakot, a bűzös lábszagot, a tutyimutyi, esetlen mozdulatokat az ágyban? Nem hiszem, hogy ez ostobaság lenne. Ez a csajszli sem volt buta. Rékának, igényei voltak, ennyi az egész. Gondolom szerette, ha egy kemény és fiatal férfitest jól megbassza elalvás előtt, szerette, ha arany lóg a nyakáról, a füléből, a csuklójáról, a bokájáról, szerette ha valaki kifizette helyette a szolibérletet, a mozijegyet, a gintonicot, szerette, ha a taxi hátsó ülésén puhán belemélyed feszes popója a puha kárpitba, szerette, ha nyitott kocsiban borzolja szívott haját a szél, szerette, ha gyakran megcsörren ridiküljében a mobil. Hát olyan nagy bűn ez? És, ha ezt Drazsan meg tudta adni, akkor miért ne szerette volna Drazsant? Miért ne becézte volna Drazsénak, meg pici francia Drazsénak? Miért ne csókolt volna bele gyakran a kormányt lezseren, félkézzel kezelő Drazsan nyakába? Hülye lett volna, ha nem ezt teszi.

Soha nem kérdezte Drazsét, hol volt, mit csinált. Miért is kérdezte volna? Tőle sem kérdezték meg, honnan van neki pénze szolibérletre. Annyit tudott, hogy Drazsan szolgált a francia idegenlégióban. Annyit, hogy járt Dzsibutiban. De, hogy letöltötte-e az öt évet vagy megszökött, ezt nem tudta Réka és soha nem is kérdezte.

Hetente talán háromszor, ha láttam. Ilyenkor is csak pár percem volt, hogy megfigyeljem az ablakból. Piros sportkocsival érkezett, a márkáját nem tudom, nem értek a kocsikhoz. Néha leszaladtam az újságért, hogy összefussak vele, rákezicsókolomoztam, de a hangját soha nem hallottam, mert csak biccentett nekem a fejével.

Ilyenkor mindig az jutott eszembe, hogy nem magyar-történelem szakos tanárnak kellett volna mennem. Pedig eleinte voltak sikereim. Néhány gyors szeretkezés a töri szertárban, a térképek között, néhány hirtelen smár és tapi osztálykirándulásokon, de ezek mind-mind fiatal tanár koromban történtek. Mára már nem jut nekem semmi. Ma már az érettségi sem ér semmit. Talán Rékának sincs érettségije. Hol vannak már azok az idők, amikor az érettséginek olyan súlya volt, hogy korrepetálásra lehetett a jelölt lánykákat csábítani, ráadásul a lakásomra. Most már érettségiért egy lány sem teszi szét a lábát. Lassan elfelejtem használni magamat.

Az első lövés még télen, január vége felé dörrent el. Egy nyugdíjas nénit talált el, ahogy kifelé battyogott a Penny supermarketból. Ésszerű volt a következtetés, miszerint valamelyik kisebb bolt tulajdonosa követte el a merényletet, hiszen a trafikokat, éjjel-nappalikat, közérteket mind-mind tönkretette ez az alacsony árakkal dolgozó nagyáruház. De miért pont egy nyugdíjas néni volt a célpont? Ez nem fért a fejünkbe.

A rendőrség példátlanul gyors és alapos munkát végzett. Két hónap alatt 33 ezer szentesi lakost ellenőrzött le, de a nyomozás ezen szakaszának eredménye csupán annyi volt, hogy bizonyíthatóan nem szentesi polgár követte el a bűncselekményt. Persze a gyors munkának alapfeltétele volt az a friss találmány, amiből mindössze három darab volt az ország területén. A vidobűnből - így nevezték el ezt a korszerű műszert - csak a fővárosi, a soproni és szegedi rendőr-főkapitányságnak jutott. A szegediek adták kölcsön a szentesieknek. Amikor rám jutott a sor, akkor nekem is be kellett tennem a fejem egy műszer alá, ami a régi, búrás hajszárítókhoz volt hasonló. A búrából drót vezetett egy embernagyságú képernyővel bíró televíziókészülékig. A képernyő és a búra egyaránt össze volt kötve egy videóval, ezen lehetett beállítani, hogy a vizsgált személy múltjának melyik időintervallumára vagyunk kíváncsiak. Természetesen a január 23-ai napot állították be minden kihallgatott személyen, a koradélutáni órákat.

Néhol elég volt pár percre belekukkantani a videóbűnbe, s rögtön kiderült az ártatlanság - mesélte a Szélkakasban Keresztes - a tiédbe például csak ipek, hogy belenéztünk és láttuk, hátul a kertben metszed a rózsákat és közben fiatal lányokról álmodozol.

Keresztes annyira röhögött, hogy mindenki felénk fordította a fejét, de megnyugtatott, hogy diszkréten fogja kezelni, amit a videóbűnben látott. Rákérdeztem Drazséra is. Nekem ő volt a leggyanúsabb a városban. Mégiscsak idegenlégiós volt. Nem lenne szabad elárulnom semmit - mondta Keresztes, a rendőr - de annyit mondhatok, hogy amilyen kemény fiúnak néz ki ez a Drazsé, olyan gyermeki lélekkel bír. Végignéztük az egész január 23-áját és a Cartoon Network futott rajta. Nyilvánvalóan egész nap a tévé előtt ült. Erre én okosan azt válaszoltam, hgoy a náci tisztek voltak a legjobb családapák, Don Corleonéról nem is ejtve szót, Sztálin meg egész nap Chaplint nézett a házimozijában. A második lövés májusban hasított bele a szentesi tavaszba. Egy óvónőt terített le, még mielőtt munkahelyére érhetett volna, reggel. Ez már belekerült a félnyolcas pesti híradóba is, szegény nőnek semmi nem maradt a fejéből, az egyik ovis meg azt mondta a riporternek, hogy tulajdonképpen ő nem is szerette annyira ezt a Marika óvónénit. Biztos jól lepofozták otthon szegénykét. Mostmár csak azoknak a fejére került a videóbűn búrája, akik nem tudtak alibit felmutatni. Engem már meg sem néztek, amit nem nagyon bántam, mert nem voltam biztos Keresztes diszkrétségében, s egy ötvenes férfi fejében annyi minden foszforeszkál reggelente. Drazsanra a rendőrök kisebb pénzbírságot vertek, mert a videóbűn eléjük vetítette, ahogy a határ túloldalán gumicsővel szívja a benzint a Mercije tankjából.

A rendőrség tanácstalan volt. Idegesek voltak, a minisztérium eredményt követelt, lehetőleg minél hamarabb. A szentesi kopók azzal takaróztak: hogyan is találhatnók meg ők a tettest (tetteseket), amikor az elkövető nem szentesi. És ebben volt is valami.

Keresztes is egyre depressziósabb lett, ez látszott a kocsmaszámláján is. Persze mindent kipofázott a kocsmában. Az én perverz vízióimat éppúgy, mint Drazsé benzines túráit. Mindegy, mert Drazséról úgyis mindenki tudta, hogy csempész, mert hát a fél város csempész volt. Engem se kellett senkinek se bemutatni. Sokaknak nemcsak a feleségét kúrtam le, de gyakran már a lányát is. Kicsit büszke is voltam erre, mert a jelenemre már nem nagyon lehettem büszke. Nem rúghattam labdába a nőknél, amíg a háború tartott. Hogyan is versenyezhettem volna a kigyúrt fiatal srácokkal, akik húsz évükkel és a nagytankú dzsipjeikkel meg Mercédeseikkel odaálltak a Szélkakas elé. Övéké volt a világ. Jobbára csak otthon ültem a híradó előtt és drukkoltam a békének. Nem mintha olyan nagy pacifista volnék, egy történelem tanár soha nem pacifista. Nekem olyan a háború, mint a focirajongóknak a gól, vagy a Forma-1 bolondjaink, ha felrobban egy autó pilótástul. De tudtam, hogy, ha vége a háborúnak, akkor ezek a fiúk visszamennek autószerelőnek, benzinkutasnak, kazánfűtőnek, birkózónak, főiskolásnak és akkor talán lejátszhatom életem alkonyát úgy, ahogy én képzeltem. És én sok-sok szerelemmel képzeltem el életem alkonyát. Bevallom, én voltam az, aki a harmadik lövés után, a zsaruk meddő tapogatózásait megunván, tippet adtam a bűnüldöző szerveknek. Ez a golyó egy gimnazista lány oldalába fúródott, s igaz, nem halt bele a sebesülésébe, de felháborított, hogy a dolgok ilyen közel merészkedtek hozzám.

Egy délután, tanítás után, beslattyogtam a rendőrörsre és előálltam az ötlettel. Keresztest kerestem meg először, ő látott fantáziát abban, amit javasoltam és felvitt a városi parancsnokhoz. Azt mondtam, szerintem minden városnak van szíve. A szív pedig mindent tud. Kössük össze a hagyományt a technikával, abból még semmi rossz nem lett. Keressük meg a város szívét, kapcsoljuk rá a videóbűnt és a szív mindent elárul nekünk. A parancsnok furcsán nézett rám, láttam, ahogy odafordul Kereszteshez és hallottam, ahogy halkan, hogy ne halljam, azt kérdezi, ki ez a barom. Keresztes visszasúgta, hogy a gimiben magyar-történelem tanár. De nem volt más választása, a nyomozás egyhelyben toporgott. A nagy kérdés csak az volt, hogy hol keressék a rendőrök a város szívét. Azt mondtam, hogy a város szíve biztosan nagyon el van bújva, mert bizony régen nem gondolt vele senki. Bizonyosan nagyon meg van sértődve és ezért semmiképpen nem a város központjában kell keresni, ahol egyébként normális bánásmód mellett tartózkodna, hanem inkább a város széle felé, még az is lehet, hogy a kertvárosban, vagy a tanyavilágban bujdosik. Azt mondtam, a város szívét úgy kell keresni, mintha kuruc volna. A rendőrök öreg bácsikat és néniket hallgattak ki, de egyik sem tudta, hogy hol a város szíve. Arra még emlékeztek, hgoy valamikor volt a városnak szíve, de hogy most hol van, azt senki nem tudta. Aztán végre találtak egy parasztbácsit, aki azt állította, hogy a főtéri Kossuth-szobrot ráállították a város szívére, azóta nem tud az előbújni. A rendőrök kidöntötték a szobrot, kétméteres gödröt ástak alatta, de a szívnek nyoma sem volt. Aztán egy hamut is mamunak mondó, volt munkásőr azt mondta, hogy a város szíve annak a ponyvás teherautónak a hűlt helyén van, amelyről annak idején Lukács György agitált. a levéltárosok összedugták a fejüket, azután egy forgalmas csomópontban kijelölték a néhai teherautó helyét. A rendőrök feltúrták a betont, de semmit sem találtak, eltekintve néhány avarkori cseréptől. Keresztes már szét akarta verni a pofámat a Szélkakasban, hogy a bolondját járatom vele. Hiába fizettem neki, egyre mérgesebb lett. Biztos rá is idegesek voltak a felettesei.

Már vége volt a Petőfi utca - Ady utca kereszteződésében végzett rendőrségi ásatásoknak, amikor egy este a piros sportkocsi megállt újra a ház előtt. Tudtam, hogy Drazsan nincs itthon, láttam, amikor két nappal ezelőtt elviharzott a Mercin. Az újságot sajnos már felhoztam, úgyhogy maradtam a tévé előtt. Le voltam sújtva, a háborús helyzet csak fokozódott a szomszédainknál. Csöngettek. Remélni sem mertem, hogy Réka az, persze akkor még nem tudtam, hogy Rékának hívják. Csak akkor tudtam meg, amikor kinyitottam az ajtót és ő bemutatkozott. Ott állt bundában és teljes sminkben. Azt kérdezte, megvárhatja-e Drazsant nálam. Zavart, dadogó igen volt a válaszom. Garronéval kínáltam meg, mindig van itthon, soha nem lehet tudni, hátha tényleg olyan lesz az alkonyat, amilyet elterveztem. Azt kérdezte whisky nincs-e. Volt egy üveggel, a fiam esküvőjére tartogattam, de beláttam, most nem mondhatok nemet. Kinyitottam a whiskyt, öntöttem neki, raktam a poharába jeget. A music centerbe egy Rolling Stones kazettát tettem, attól mindig felgyorsul a vérkeringésem. Azt mondta inkább kapcsoljam át rádióra. Szólt a hipp-hopp, néha híreket mondtak, a háború tartott. Vontatott volt a beszélgetésünk, nem nagyon érdekelte a százéves háborúról tartott rövid eszmefuttatásom. A bundáját nem akarta levenni. Nem nagyon bántam, mert olyan rövid bunda volt, hogy keresztbetett, fekete harisnyába bújtatott lábait majd a combtőig figyelemmel kísérhettem. Azon a télen mini volt a divat bundában. Aztán mélyen a szemembe nézett és barátságos hangon szólt.

- Maga mit tud a város szívéről?

- Csak annyit, - válaszoltam meglepődve kérdésén - hogy régebben minden városnak volt. Ott lakott a főtéren és mindent tudott.

- És hol lehet most ennek a városnak a szíve?

Elmondtam neki azt, amit már a parancsnoknak és Keresztesnek is. Réka ekkor üzletet ajánlott nekem.

- Ha megmondom, hol van Szentes szíve, akkor nem adja át a rendőrségnek? - tapogatózott Réka. - Maga történész, sokmindent megtudhat a szívtől, de a videóbűn búrája alá nem kerülhet. Értse meg, én szeretem Drazsant! Már láttam, hogy a bunda alatt rejteget valamit.

Egy kikötésem volt. A lány tényleg szerette Drazsant, mert belement. Együtt töltöttük az éjszakát és én újra férfi voltam. Nem álltam meg, hogy néhány Wittgenstein-idézettel ne fűszerezzem a szeretkezést. Reggel átadta a kis, piros szívet. Azt mondta, a szív sokmindenre megtanította. Mostmár tud szeretni. Azt mondta, engem is szeret, bár nem vagyok a típusa, idegenkedik a lábszagtól, a zsírpocaktól és kicsit tutyimutyi vagyok az ágyban. Nem sértődtem meg, mert búcsúzásképpen szájoncsókolt. Rákérdeztem még, hogy hol találta meg. Réka szomorúan válaszolta, olyan szomorúan, mintha ő is szentesi lett volna, hogy a szív Szegeden, az alsóvárosi Tóth-kocsmában vedelt, amikor Drazsannal végre rátaláltak. Ott a vasútállomásnál, kérdeztem, mert egyetemista koromból jól ismertem Szegedet. Ott, válaszolta Réka és elment.