Alföld - 48. évf. 12. sz. (1997. december)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Kalmár György

Richard Rorty: Esetlegesség, irónia és szolidaritás; Heideggerről és másokról

Amit Richard Rorty ír, az talán a kortárs amerikai filozófia legjava. Rorty önmagát leggyakrabban a liberális, ironikus, pragmatista, historicista, nominalista, ritkábban a Deweyiánus, Wittgensteiniánus, esetleg Heideggeriánus címkékkel jelöli. (Vagy egyszerűen csak azt mondja: mi, filozófusok.) Ebből az "egyvelegből" valami nagyon izgalmas dolog kerekedik, elsősorban azért, mert Rorty nem csak az európai filozófiai hagyomány dekonstrukció és pragmatizmus felőli újragondolója, de ugyanakkor utópista gondolkodó is. Egyfelől tisztában van a dekonstrukció belátásaival, és mint ilyen, kötelességtudóan olvassa újra Hegelt, Nietzschét, Heideggert és Derridát, másfelől ezen tevékenységében egy liberális utópia megvalósításának vágya motiválja, olyan eszmék, mint a Szabadság kiteljesítése, az emancipáció, a lehető legtöbb ember boldogsága, a társadalom végtelen javítgatása és így tovább, mely eszmék jó részét sokan - így Lyotard és Foucault - bizonyára a hitelevesztett nagy elbeszélések közé sorolnák. A "poszt-korszakok" (szak)irodalmát olvasgató ember bizony nagyon meglepődik (sőt, eme változatosság láttán némi beteges öröm tölti el), mikor szembesül vele, mennyire nem "le philosophie pur le philosophie" Rorty munkája, mennyire erősen létező(nek tételezett) a referens, az aktuális társadalmi valóság. A Rorty esszéivel kapcsolatos legtöbb "probléma" is ezen fenti kettősségből, a két gondolati pozíció (a dekonstrukció filozófusa és az utópista gondolkodó) helyenként észrevehetővé váló inkompatibilitásából fakad. Bizony, egyszerre hinni a Nagy Francia Forradalom eszméiben (mint például egy eddig még nem létező új ember megalkotásában) (vö. Esetlegesség 22) és ezek megvalósítása érdekében a "poszt" korszak belátásaihoz nyúlni, nem kis bátorságra vall. Mindazonáltal nemegyszer nem csak érdekes az eredmény, de meggyőző is. Az alapkoncepció valahogy így fest: az igazság nem "odakint van" (nem is "odaát"), hanem a nyelvben. Az igazságot azok a szótárak teremtik (azok a nyelvjátékok, ahogy Wittgenstein mondta), melyeket használunk. Az igazság ezek egyik funkciója. Persze nincsen szótárak fölötti, (nyelvjátékon kívüli) igazság. Minthogy a nyelv (a szótárak) teremti(k) mind az igazságot, mind a személyiséget, mind a társadalmat (vö. Az Esetlegesség első három fejezetével), és nincsen szótáraktól független igazság, vagy változatlan emberi, a szótárak megváltoztatásával mindezen dolgok is szabadon változtathatóak. Így aztán ha el akarjuk érni a liberális utópiát, nem kell mást tennünk, mint új szavakat és a szavakkal egy új szótárt hozni forgalomba, mely aztán automatikusan megteremti az új ember(isége)t és az új társadalmi valóságot. Ebben az értelemben Rorty könyvei is szerszámok (nyelvi szerszámok a Wittgenstein-féle értelemben - vö. Filozófiai vizsgálódások), melyeket azért írtak, hogy az olvasó kezébe vegye, és ha hasznosnak találja, hát ezentúl használja is őket, azaz az általuk ajánlott szótárral írja le (alkossa meg) magát és a világot. Ez a gondolatmenet eléggé logikusnak tűnik, azonban a dekonstrukció szempontjából nézve lehet, hogy akadnak vele problémák. Ezek főleg a nyelv és a szubjektum fogalmai, illetve a kettő viszonya körül jelentkeznek, egészen pontosan pedig Richard Rortynak, ezen "eszköz" megteremtőjének a játékban betöltött szerepével kapcsolatban válnak különösen markánssá. Itt van először is a kérdés, hogy mi volt előbb, a szubjektum, vagy a nyelv (a tyúk, vagy a tojás). Erre a kérdésre a poszt-strukturalizmusban azt szokás felelni, hogy inkább a nyelv. (Nyelvi megelőzöttség tapasztalata.) Azok a nyelvek, melyeket a Rorty-féle egyszeri ember a földön heverve talál, már előtte is ott voltak. Amikor felveszi és kipróbálja (használni kezdi, mint egy szerszámot), még nem tudja, hogy mire is lesz az jó. Ha szeget beverni, hát arra, ha halat fogni, hát arra. Csak használatában derül ki, hogy mire is szolgál, mit is tud egy szerszám (nyelv). Ezt Rorty is pontosan látja, fel is hívja az olvasó figyelmét a wittgensteini analógia ilyetén hátrányára (ugyanis "A mesterember már rendszerint tudja, hogy milyen munkát kell elvégeznie, még mielőtt a szükséges szerszámokat kiválasztja vagy feltalálja" Esetlegesség 27). A gondolkodónak, vagy a nyelv használójának azonban - a mesteremberrel szemben - csak "Új szótára teszi lehetővé először, hogy saját célját megfogalmazza." (28). Az egyik problémám Rorty könyveivel, hogy nem vagyok egészen biztos abban, hogy valóban ugyanígy gondolkodik önmaga és könyvei viszonyáról. Igencsak úgy tűnik, hogy ő egy idea felől, egy új emberiség utópiája felől érkezik elénk, és ezen utópia megvalósítása érdekében alkot meg (vagy vél megalkotni) egy bizonyos nyelvet. Nyilvánvalóan egy bizonyos intencióval írta a könyveket, méghozzá azzal, hogy az azt olvasó emberek kicsit hasonlóbbak legyenek az általa elképzelt új emberhez, mint az olvasás előtt voltak. Tehát Rorty egy új szótárat akar alkotni. Abban a pillanatban, hogy nem csak leírja a szótárak és szubjektumok viszonyának "természetét", hanem maga is aktívan részt akar venni a szótárak, világok és szubjektumok változásaiban, és ezen intencióhoz igazítja szavait, ugyanúgy kiemeli magát a leírt rendszerből (elköveti a self-referential inconsistency hibáját), mint az általa bírált gondolkodók. Amint megjelenik egy effajta cél, amint tudatosan két szinten kezd működni a szöveg (leírás és változtatás, kívül állás és belebocsátkozás attitűdjeiben), szerzője, aki addig a nyelv, szubjektum és társadalom esetlegességének nagyon "korszerű" hirdetője volt, - legyen ez bármilyen abszurdnak tetsző analógia - egyszer csak más olyan, tudatosan új embert alkotni kívánó figurák társaságába kerül, mint Nietzsche, Dr. Frankenstein, Marx, vagy az 1984 O'Brien-je. (Hogy rosszabbul csengő neveket ne is említsünk.) Még ha nem is vonjuk kétségbe Rorty eszméinek szépségét, ha morális szempontból nem is, de módszerében mégiscsak ezen urak mellé kell, hogy állítsuk, ami mégiscsak szomorú dolog. A "poszt" korszak egyik legfontosabb belátása talán épp az emberi tudatosság és intenciók korlátozottsága, annak felismerése, hogy ha az ember végtelen alakíthatóságának elképzeléséhez a tudatos alakítás vágya társul, abból mindig csak rossz sül ki. Az a szubjektum pedig, aki úgy kezdi a mondatait, hogy "Mi, filozófusok úgy gondoljuk...", "Mi, pragmatisták azt szeretnénk...", "Mi, liberálisok elképzelhetőnek tartjuk..." bizony gyanús, hogy benne ragad a kartéziánus hagyományban, legalábbis abban, ahogyan ezt a bizonyos "mit" elképzeli. Rorty kijelentései bizony nem egészen következetesek, amikor saját (illetve a "mi") pozíciójáról és céljairól beszél. Mikor általában ír a szótárak változásairól, így fogalmaz: "... Európa fokozatosan elvesztette azt a szokását, hogy bizonyos szavakat használjon, és fokozatosan hozzászokott más szavak használatához" (Esetlegesség 20). "Ilyen ügyekben a döntési kritériumokat éppen úgy nem magunkban kell keresnünk, mint ahogy a világban sem" (21). Amikor azonban az általa is követett hagyományról ír, mintha a döntéseket hozó (előbb még üresen hagyott) helyét betöltené ez a "mi": "A francia forradalom óta a politikai utópisták nem azt érzékelték, hogy a 'természetellenes' vagy 'irracionális' társadalmi intézmények egy maradandó, alapvető emberi természetet nyomtak el és fojtottak el, hanem inkább azt, hogy a nyelv és egyéb társadalmi gyakorlatok megváltoztatása olyan embereket hozhat létre, amilyenek korábban nem léteztek" (22) (kiemelés tőlem). Mint látjuk, itt már nem a nyelvek spontán változásáról van szó, (melynek okát keresni egy olyan, a metafizikai hagyományban gyökerező kísérés, melynek ellenállnunk kell,) hanem tudatos változtatásról. Valakik megváltoztatják a nyelvet és ezzel az embereket. De a Rorty által leírt világban vajon létezhetnek-e ilyen emberek? A nyelv (a szótárak) és a szubjektum viszonyának következetlenségeire lássunk még egy példát. Legyen ez a nyelvek fejlődésének kérdése. Ennek kulcsfrázisa az "egyre használhatóbb metaforák megjelenése". Ez a kifejezés megszabadul ugyan a pozitivista, illetve romantikus elképzelésektől, miszerint a nyelv fokozatosan közelít a fizikai világ, illetve a szellem igaz természetéhez, de megtartja a rendszer teleologikus szerkezetét. Világos ugyanis, hogy használhatóságról csak egy bizonyos értékrend függvényében beszélhetünk. A nyelv története, mint "egyre használhatóbb metaforák" története nyilvánvalóan egy utópia megvalósulásának története, melyben a világot alkotó metaforák egyre használhatóbbak lesznek ezen utópia megvalósulása szempontjából. Az ehhez hasonló részekből, valamint az olyan mondatokból, mint "... bizonyos célok érdekében bizonyos szerszámok jobban alkalmazhatók a világra, mint mások" (Esetlegesség 37) egy olyan szubjektum képe rajzolódik elénk, aki uralja és céljai szerint használja a nyelvet. Minthogy Rorty szerint minket embereket, és azt, ahogyan a világot látjuk is ezek a szótárak határozzák meg, egy ilyen ember világ fölötti (transzcendentális) státuszt kapna, olyat, amely Rorty szerint lehetetlen. Rorty a szubjektumokat vélekedések és vágyak esetleges szövedékeként próbálja leírni. De egy ilyen szubjektum (melynek vélekedéseit és vágyait szintén a használatban lévő szótárak határozzák meg) hogyan uralhatná a nyelvet, mely őt magát megalkotta? Jól látható tehát, hogy a világ jobbításának morális kötelessége olyan állításokra ragadtatja Rortyt, melyek kilógnak saját gondolati rendszeréből. Ez annál is feltűnőbb, minthogy maga a gondolati rendszer a ma "korszerűnek" tekinthető nyelv- szubjektum- és világfelfogásnak egyik legvilágosabb megfogalmazása. Az Esetlegesség első három fejezetét, valamint a Heideggerről és másokról Heideggerről és a dekonstrukcióról szóló részeit minden egyetemi bölcsész szakon tanítani kellene. Még akkor is, ha - mint láttuk - a társadalmi elkötelezettség és a dekonstrukció nem mindig férnek meg egymás mellett. Most csak a nyelv és a szubjektum viszonyának problémájáról szóltam, de a könyvek számos egyéb kérdést is felvetnek, mint például a metafizikai hagyomány halottnak nyilvánításának lehetségessége, az a kérdés, hogy vajon működhet-e az "elkerülés technikája", meghaladhatjuk-e a metafizikát, ha egyszerűen megfeledkezünk róla. Ezek a kérdések, csakúgy, mint az általam csupán vázolt nyelv-probléma komoly végiggondolást és további tanulmányokat érdemelnének meg.