Alföld - 48. évf. 11. sz. (1997. november)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Tornai József

Szív-odüsszea

Telihold-abszurd. A buddhista szerzeteshez betör egy rabló. Semmit se talál, amit érdemes volna ellopni. Közben hazaérkezik a gazda. A rabló elinalna, de a szerzetes megállítja: "Nem engedhetlek el üres kézzel. Itt van a ruhám." És levetkőzik. A rabló el. A bikkhú meztelenül üldögél a kunyhója előtti padon.

Nézi a teliholdat: "De kár, hogy ezt nem adhatom neki!"

Mi végett vagyunk a világon?

Ilyen egyszerű. Hallgatni, ahogy Sebestyén Márta énekli:

"Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem" - s az ember tudja, mi a magyar kultúra lényege. "Tenger fenekéről fehér gyöngyöt hozok, a fehér gyöngyökből gyöngykoszorút fonok."

Japán egyneműség. Amilyen egységes Japán etnikailag, olyan sokféle kulturálisan. Kínai, koreai, nyugat-európai és amerikai művelődési elemeket kellett magába építenie az előrehaladásához. Minden japán lett, de semmi sem eredeti.

Lovak, lovak! Háborús filmet nézek. Jobban érdekelnek a lovak, mint az emberek. Az utóbbiak tudják, kit támadnak meg, kit akarnak elpusztítani. Ott van bennük az ördögi-démoni destruktivitás. A lovak jámborul mennek: nem tudva semmiről, az együgyű teremtmény bizalmával, hiszen aki rajtuk ül s a sortűzbe hajtja őket, nyilván valami isten!

Már csak szellemi élet. Fizikakönyvet olvasok. Pontosabban egy francia fizikus-házaspár könyvét (A tudomány metamorfózisa), s azt érzem, már csak szellemi életem van. Nem rossz: biztonságos

Vallás-koktél. Hetvenen fölül vallás-koktélt állítunk össze magunknak. Keverd jól össze a kereszténységet, brahmanizmust, manicheizmust, buddhizmust és mohamedanizmust, rázd össze lelked zöldes, áttetsző üvegtáljában. Azonnal iható. Töltsd poharakba, kínáld meg szerelmeidet, barátaidat is, innen és túl a síron.

A tél varázslói. Nagy nap. Hetek-hónapok óta csak varjak, feketerigók, szajkók, kisebb énekesmadarak, verebek: sehol egy más években olyan gyakori gerle. S ma, mikor már minden rosszat elgondoltam -, a nagy, dupla-terebélyű japánakácon, fönn a csúcson tizenegy gerle. Egy csapatban. Mintha csak most érkeztek volna valahonnan messziről. Mi lesz most? Itt maradnak a tél varázslóiként?

Az emberek tele vannak gyűlölettel - próbálom egy irányba terelni töprengésemet. Csecsen-földön a lázadók ma hajnalban lemészárolták a Nemzetközi Vöröskereszt hat alkalmazottját. Benyomultak a vöröskereszt jelével jól megkülönböztetett kórházba, és közvetlen közelről főbelőtték a világ minden tájáról származó áldozataikat. Egy nemzetközi csapatot tehát.

Közvetlen közelről - a kép alapján az összes többi, másutt végrehajtott (s míg írok nyilván éppen végrehajtás alatti) gyilkosságokra, háborús gonosztettekre gondolok. Az emberiség ilyen? Igaz a kijelentés, miszerint történelmünk egyetlen nonstop mészárszék eseménysorozata? Valamikor négyezer évvel ezelőtt megszülettek a brahmanista szutrák, a Bhagavad Gita eleddig legmélyebbre ható erkölcsi tanítása, később Mózes törvényei, Zaratusztra fényről és sötétségről szóló metafizikája, van Jézuskánk, aki minden karácsonykor világra jön a szeretet jászolában. Ráadásul két-háromszáz éve megindult az újkor nagy virágzása természet-tudományban-technikában és a politikai szabadság általánossá és intézményessé tételében. De közben állandó háborúk, rablások, gyilkosságok a gyarmatokon: Indiában, Kínában, a két Amerikában és másutt. Népirtások és kegyetlenkedések ilyen vagy olyan nagy eszme nevében. Századunkban a két világháború.

Azt hiszem, a megváltóknak már csak azért is szomorú a szívük-lelkük. Az emberi fenevad nem szelídül meg a legszebb igéktől sem.

A fontosság ellen. A buddhizmus teljesen laikus értelmezésében mindenesetre annyit mond, hogy semmit se tartsunk fontosnak. Radikalizmusa arra int, hogy még a legfontosabb, legfájdalmasabb dolgokat sem, tehát istent, tehát a gondolkozást, tehát a művészetet, tehát az emberi kapcsolatokat, tehát a szerelmet, tehát az élet végét, a halált sem.

Mi köze a szenvedésnek az istenhez való viszonyunkhoz? Angol film: Árnyékországok. Alapmondatok: "Mostani boldogságunknak a jövendő szenvedés az alkotórésze." A film végén megfordítva: "Mostani szenvedésünknek a jövendő boldogság az alkotórésze." Szenvedéseink rákényszerítenek az isten felé fordulásra. A kín, a gyötrelem nem hagy számunkra más utat-módot.

Odüsszeusz Kirkéről. "Folyton meg kell "erőszakolnom". Ezt várja, ha tud róla, ha nem. Kölcsönös viszonyra nem képes. Természetem ellenére brutálisnak, tolakodónak kell lennem. Ilyen perverz, abszurd a kapcsolatunk. Ez a tartós szerelmi viszony. Folyton a szakadék szélén, folyton a moirák kezében, a teljes, tökéletes semmivel szemben. Így marad meg, így létezik, működik - vagyis állandóan a nem-létezés, nem-működés kontrasztjában. A biztonság, kiszámíthatóság abszolút hiányában. Abszolút paradoxonban: mert nem működik - úgy működik, mert vége van, így folytatódik, mert naponta elveszítem: így őrzöm meg továbbra is."

Az ontológiai félreértés. Napóleon is egy ontológiai félreértés áldozata-bohóca: azt hitte, mindaz, amit tesz: csaták, győzelmek, hódítások, császárrá koronázás a Notre Dame-ban, európai politikai csínytevések, dinasztia alapítás, szerelmi ügyek - fontosak. Éppen az ellenkezője igaz: csak a megvilágosodás, a fölébredés, hogy mindezek nem léteznek a valóság más szintjén, csak ez a fontos. Egyesegyedül ez. A világot nem lehet megváltoztatni, megváltani, tisztára mosni. A világ a kárhozat a maga pokoli önismétlésében. Csak egy választásunk lehet: vele fortyogni vagy kilépni belőle.

Ezért nincs univerzális üdvösség. Minden efféle vallásos történelem értelmezés hamis.

Eckhart mester a Ding an sichről. "A kezdetek kezdetén nem volt Istenem, magam voltam önmagam ősoka. Semmit sem akartam, semmi után nem sóvárogtam, puszta lét voltam, a magam valójának ismerője."

Lemondani. Isteni lelkek szava: lemondani. Miért kell lemondani? Mert minden a tied. Húzódzkodj vissza magadba, mert a magadé se vagy.

A kettős látás egyik formája. "Nyikorog a koporsó: én vagyok a bölcső" - már semmit se láthatok másként, mint teljes ellentétével együtt. Ez is a kettős látás egyik formája. De megfelel a dolgok természetének s ekként élettapasztalatom s gondolkodásom eredménye. Semmi sem azonos harmonikusan önmagával. Csak az ellentétével: az isteniben ott az ördögi, az ördögiben az isteni. Ez az örökös, föloldhatatlan kettősség éppen elég magyarázat arra, miért nem lehet harmonikus vagy boldog a világ, miért ambivalens az ember viszonya mindenhez és mindenkihez. Az viszont tény, hogy ha már a pozitív mindig csak a negatívval együtt jelenhet meg, a negatív is csak valamilyen pozitívval egyetemben szól bele sorsunkba. A szörnyűségek mellett ott a szépség, az elvesztés, a halál mellett a szerelem, az újjászületés is. A Nicolaus Cusanus-féle (ellentétek keresztezési pontja az ember) igazságnak ez mindenesetre sokkal általánosabb érvénye. Véget vet mindenfajta üdvtannak, végleges megoldásnak, hiszen ontológiai meghasonlást tár föl. Ha a lét ilyen, hogyan lehetne helyük az utópiáknak?

A seb. A költő egy napon ráébred, hogy semmije sincs, hogy egyebe se maradt csak az a titokzatos seb, amely kora ifjúsága óta fáj és vérzik testében-szellemében. Mások, okosak érzékenységnek nevezik ezt a különös betegséget, melyből nem lehet kigyógyulni: ez a seb sose heged be. Ez maga az a rejtelmes nyílás, melyen a mindenségbe, sőt istenbe nyílik bejárásunk.

Ég, föld, szerelem, életszomj elmúlik: ez a seb múlhatatlan, vérzik, gyötör és ragyog a dolgok és a mindenség égboltjára, mint testvérei, a csillagok, naprendszerek, üstökösök. Ez a seb a fájdalom és teremtés letörhetetlen pecsétje.

Az ismeretlen testvériség, melyet fiatalon a "kapcsolat filozófiájának" neveztem, az a kötés, mely egyenlővé tesz, nemcsak a dolgokkal, lényekkel, hanem istennel is. Hiszen ő az Ismeretlen Testvér, akit meg akarunk ismerni, s persze, hiába. Mégis a testvérünknek érezzük legjobb óráinkban.

A vita mindig akörül robban ki: Hitler 33-tól rendbehozza Németországot, megszünteti a munkanélküliséget, visszaadja a németek önérzetét. És főleg: épít és épít és épít.

Később persze mindez háborúba, népirtásba torkollik, de akkor még, eleinte ... zseniális államférfi, Führer, aki hitet lehel a nemzetbe, az ifjúságba. Csakhogy Hitler akkor is gonosz, mikor jót tesz, akkor is embertelen, mikor gyermekek, szülőanyák fejét simogatja. Akkor is destruktív, maga a pusztítás, mikor épít: ez az ő szörnyű, szennyes, egyáltalán nem szent titka!

Tudom már, mi gyötört napok, hetek óta, mitől borult rá a melankólia a legjobb pillanataimra is: az öregség, betegség, haláltudat. Az, hogy akármilyen jól érezném egy-egy kis időre magam, azaz merülnék el írásba, szerelembe, filozófiai levezetésekbe, e három rémet semmi sem hessenti el, ők hárman ott állnak az út végén mint egész életünk csúf cáfolata, elértéktelenítése.

Megértem, szent Pál miért tanította a keresztényeknek, hogy Krisztus föltámadt s ezzel mindnyájunknak megnyitotta a halálból való menekülés kapuját. Csakhát maradnak a kérdések: miért kell meghalnunk, ha úgyis föltámadunk, illetve, minek születünk örök lelkünkkel, ah mégis elveszejt az öregség, betegség, halál?

Modernül abszolútnak. Nőismerősöm mondja: "A férjem nem szeretőm, hanem házastársam, nem barátom. Egyszerűen lehetetlen megmondanom, minek tartsam."

Így vagyunk szinte valamennyien: nem tudjuk meghatározni kapcsolataink jellegét. Pedig valamilyen viszony van egymás között. Csakhogy egyik jól körülhatárolható szerepünkkel se akarunk azonosulni, ezért ezek a szerepkörök is elmosódnak. S marad a bizonytalanság, az anarchikus - szabadság. A szabadság mélyében ez a kényszerítő erő dolgozik. Nem adjuk oda magunkat senkinek-semminek.

Pedig a forma-adás nemcsak a művészetekben elsőrendű követelmény. Ha a társadalmi, nemzeti, politikai élet formái olvadni, összezavarodni kezdenek, előáll a káosz, az ősállapot, teremtéselőtti óceán-hullámzás, amelybe minden belehullik s nem tudni, milyen szörnyek buknak föl belőle. Az ember szabadabbnak érzi magát, ha látszólag nem dönt elvei, kapcsolatai, vállalásai között. Ezt is, azt is akarjuk, vagyis teljesen semmit sem. Ez korszellem s belső késztetés, amely mindent viszonylagossá tesz. Miközben talán mégis vágyakozunk valami igazi után. De erre már nincs lehetőségünk. Az irodalom, a művészetek, a filozófia posztmodernizálódása (értsd: kiüresedése formában, mondanivalóban) jól mutatja ezt. Állandóan Babits verssora jár eszemben: "A jobbak elmaradnak." Igen: korszerűtlennek lenni jobb. Anakronisztikusan klasszikusnak, abszolútnak, megfordítva határozó és főnév viszonyát Rimbaud jelszavában. Nem abszolút modernnek, hanem modernül abszolútnak kell lenni: il faut etre modernement absolut!"

Az ember pokla nem az, amiről a vallások beszélnek. Van egy pokolibb pokol: az, hogy az ember tudja, minden ízében, zsigerében érzi: mindent tudna jobban is csinálni, mint ahogy csinálja. És itt megnyílik a föld alatta, mert azt a "jobbat" sose érheti el. S beszélhet nekünk Buddha lemondásról, Jézus a bűnbánatról, Zaratusztra a jóról meg a rosszról, Mohamed Allah föltétlen imádatáról: senki, semmi nem húz ki minket a "jobbat szeretnék, mégse tudok" gyehennájából. Etikai gyehenna ez, a mi lényegünk keresztje.

Mégegyszer: isten története. Most, hogy a dolgok nemcsak "bonyolultak", hanem definiálhatatlanok is, megint a jó és a rossz eredetéről kell gondolkodnunk. Azaz istenről. Kezdem azt hinni: az Ószövetség könyvei teljesebb képet adnak Jahvéról, mint az Újszövetségéi, mint az egész keresztény teológia. Ha isten legjobb leírása az, hogy ő az abszolút, az abszolútum, akkor természetes, hogy minden, a legellentétesebb tulajdonsággal is rendelkeznie kell. Nemcsak a jóval (amit természetesnek veszünk), de a rosszal is.

Együgyű vers a sündisznóról. Ez a kis sündisznó nem érte meg a tavaszt, itt találtam a fűben mozdulatlanul, a kert már kész, hogy zöldbe lángoljon, ő szürkén, szomorúan néz rám, mint a kő a lépcsőföljárónál.
Megváltás? Ó istenem, hogy megértem a megváltókat! Mennyire szerették volna egy tiszta eszme mintájára átprogramozni a világot. De a világ nem eszme, pontosabban nem is eszme, nem is teljes realitás. S ezen nem lehet változtatni. Ez a dolgok léte, melybe talán csak isten nem tartozik bele, mivel az abszolútnak nem szükséges léteznie. Ami létezik, az megválthatatlan, megváltoztathatatlan (miközben folyton változik valahogy!) - s ez a megváltók számára fájdalmas tanulság. Lehet, hogy Jézus is ezért sír föl a keresztfán: "Éli, éli, lamma szabaktani?" Még halála gyötrelmében sem tudott belenyugodni, hogy az enyészet-világ (mája-fátyol) szilárdabb, mint az ő látomása az Atyáról, bűnök bocsánatáról, utolsó ítéletről.

Jung istenről: "Létét nem lehet bizonyítani, csupán megélni. A vallásos élmény abszolút, nem lehet vita tárgya. Csak annyit vethetünk ellene: "Nekem nem volt ilyen élményem." Mire partnerünk: "De nekem volt."

Jung egy másik alkalommal: "Én nem hitre alapozom isten létét. Én tudom, hogy van."

A misztikusok beszélnek így.

A rettegés. Ma éjjel jött a rettegés. Mitől? Hogy akit szeretek, legyőzött, és nekem el kell vesznem és veszítenem őt, örökre elveszíthetetlenül.

A legtürelmesebb vallás. A buddhizmus kiiktatta tanításából az istent, nincs, nem lehet vita arról, kinek milyen az istenképe, milyen teológia híve?

Jézus Indiában? Nem először hallok e föltevésről. Jézus életében csakugyan ott a rejtély: hol volt, mit csinált 12 és 33 éves kora között? Holger Kersten (volt református lelkész, most író) szerint a megfeszítés előtt és után Indiában élt, buddhista lett s Boddhiszatvaként tanított a Közel-Keleten, míg Jeruzsálemben el nem fogták. Jézus tanítása azonban sehogyan sem közelíthető Buddháéhoz. Az egyik az Atyában, a Mennyek Országában, az örökéletben, bűnbocsánatban, az ellenség szeretésének szükségességében hisz. A másik nem hisz Istenben, se lélekben, se túlvilágban, még az Én-ben sem. Az egyik a szenvedést az üdvösségre vezető legfőbb eszköznek tartja, a másiknak egyetlen rögeszméje: a szenvedés módszeres megszüntetése.

Nehéz probléma elé kerül Kersten a föltámadás tagadásával kapcsolatban is. Nem tudunk arról, hgoy bárki is túlélte volna a keresztrefeszítést. (Kersten is elismeri: Jézust déli 12 órakor feszítették meg s csak este 6-kor vették le a keresztről) A föltámadást én amúgyis egy mítosz részének tartom: nem látom értelmét annak, hogy valóságos vagy nem valóságos voltáról vitatkozzunk. Azokhoz a bizonyítékokhoz, útleírásokhoz, melyek szerint Máriának és Jézusnak megtalálható a sírja Indiában, nem áll módomban hozzászólni. A könyvnek egy értékes része van: a turini lepellel foglalkozó. Láttam a Lepelről szóló dokumentumfilmet. Már akkor s most Kersten ismertetése alapján is úgy gondoltam: aligha van még Jézus szenvedéstörténetének és testi megjelenésének hitelesebb-hihetőbb emléke. A sokféle tudományághoz tartozó vizsgálat csak azt erősítette meg, hogy a lepel a nagy vallásalapítóé. Nem lehet hamisnak nevezni. Legföljebb azt mondhatjuk: ha ez hamis, akkor tökéletes másolata az eredetinek. S így odajutunk, ahová Homérosz vagy Shakespeare esetében: ha nem az előbbi írta az Iliászt meg az Odüsszeát, illetve nem az utóbbi a drámákat és a szonetteket (mint sokat igyekeztek már bizonyítani), akkor egy homéroszi, illetve shakespeari költő géniusznak kellett megírnia. S ezzel a kör bezárul.

De miért nem fogadja el a bizonyítékokat a katolikus egyház? Mert a lepel nem egy halotté, hanem egy keresztről levett csodálatos, eksztatikus arcú férfié! A leplen izzadtságfoltok vannak s nem vérnyomok. Márpedig a halottak nem izzadnak! Más biokémiai vizsgálatok is a halál ellen szólnak. Ha tehát Jézus mégis túlélte a kínszenvedést, akkor nem beszélhetünk föltámadásról. Marad egy sor kérdés (hova tűnt a sziklasírból, hol bujkált üldözői elől a Nagy Eretnek - hiszen az volt -, mikor halt meg stb.), de akkor a Pál-féle tanításról, hogy Jézus kereszthalálával lemosta rólunk az eredendő bűnt, s föltámadásával megtörte a halál hatalmát -, már nem lehet szó. A lepel tehát bármilyen hiteles - nem lehet az, mert vannak dogmák, melyek előbbrevalók. Éljen a hit, vesszen az igazság! Ennek a kétezeréves "bölcsességnek" az eltakarásához még Krisztus halotti leple sem elég nagy és súlyos?

"Neked egy felé győzni kellett, nekem harcolni két felé". A Babits-idézetek mostanában gyakrabban időszerűek. A vallásos dolgaiban például. Ha elfogadom a keresztény tanítás ószövetségi és újszövetségi kiinduló pontjait, vigyáznom kell, nehogy az egyházak megrekedt tételeit is magamévá tegyem. Mert sok ilyen van. Ugyanígy: ha a racionalista, természettudományos, sőt néhány ateista érvet indokoltnak érzek, az még nem jelentheti, hogy a nihilizmus lelkes terjesztője legyek.

Különben is csak a taoista, hindu és buddhista gondolkodás ismeretében válik nyilvánvalóvá, hogy az ógörög vagy Krisztus előtti zsidó filozófiai, illetve vallásos hagyomány alapfogalmait elfogadva, minket európaiakat ez miként lökött egy sajátos világ- és istenkép vágányára. A fölvilágosodásnak azért kellett jönnie, mert ezek a sínek az újkorra vakvágánynak bizonyultak. Csakhogy a meginduló s azóta is tartó, sőt fokozódó szekularizáció sem más, mint végzetes, sok áldozatot kívánó kisiklás. Amerika és Európa a tökéletes nihilizmus felé halad. Azért mondom, hogy "felé", mert még nem tökéletes, még nincs egészen a célban. Még nem érte el a metafizikai örökség tudatlan-tudatos, de mindenképpen diadalmas megsemmisítését. Lehet, ha a szekularizáció helyett a keleti vallás-filozófiai szemlélettel találkozunk az újkor kezdetén, nem következik be az a szellemi, etikai, lelki kiüresedés, melyben ma a nyugati világ szenved. Ez a nihil az Antikrisztus. Harcolj ellene, ha még nem formált át a saját képére és hasonlatosságára!

József Attiláról a legutóbbi években mindig maga a költészet jut eszembe. Mondhatnám: a költészet mai gondjai. Persze, a költészet győzelme és méltósága is! József Attila megváltoztatta a magyar világot, megváltoztatott engem is. Ady is ezt tette velem, ő talán még egyetemesebb értelemben is, mint nagy utóda. De Ady már addig az ideges rettegésig nem jutott, nem juthatott el, amivel a század a harmincas-negyvenes évektől megfertőzött minket. Ady nem tudhatta, mi jön az úgynevezett forradalmak után. Kommunizmus és nácizmus, világrombolások, az emberi lényeg semmivététele után. Attila tudta s méginkább: megérezte-sejtette. Ez az ő nagy újdonsága: a modern emberiség kiszolgáltatottsága mindennek, ami gonosz és pusztító erő. Ráadásul nem is csak ezek a külső démonok, hanem a belsők. Amikor megpróbál ezek ellen orvosságot, védelmet találni, akkor írja az ideológiai rácsszerkezetekbe kényszerített verseit. Ezért, hogy amilyen lázadásában is hatalmas vers-látomás a Téli éjszaka, olyan fogaskerekek, gépies eszmék közé gyűrt plakát-rajz A város peremén. A legfilozófikusabb magyar költő itt olyan kifejezéseket használ, mint: "az anyag gyermekei", "az elme tudomásul veszi - a véges végtelent, - a termelési erőket odakint s az - ösztönöket idebent... (mintha marxizmussal-freudizmussal elűzhető volna az a Félelmetes, amitől rettegett!) Nem kevesebb kétkedéssel olvasom, amikor a vers szerint "A költő... (az adott világ - varázsainak mérnöke) - tudatos jövőbe lát - s megszerkeszti magában, mint ti - majd kint, a harmóniát." Istenem, pontosan tudjuk mennyire nem vagyunk mérnökök, mi költők s hogy tudatos jövőbe csak politikusok jó vagy rosszindulatú demagógiáján át láthatunk!

József Attila a nagyvárosi és vidéki táj, a magyar sors és történelem: egy kicsivé torzított nép, nagynak maradt nemzeti lélek kulcsszavainak kimondásával hozott "új borzongást" a mi eszmélkedésünkbe. Új történelem-, lét- és szerelem-filozófia: ez az ő hármas diadalíve! Magyarul melyik szaktudós írt hozzá hasonlíthatót? Aki a század második felében gondolkodó lény itt (s érzékeny idegzetű is) A Dunánál, az Eszmélet vagy az Óda iskolájában tanulva faragta magát abszolút magyarrá s modernné.

S ezzel egyidőben lesz József Attila az egzisztencialista magány megszenvedője is! A Reménytelenül s a többi hasonló fogantatású versre gondolok. Beney Zsuzsa ezt írja róla: "A "semmi ágán" több, mint az érzelmeiben magányos szív panasza; több, de egzisztenciális magánya a személyesben emelkedik önmaga fölé... A homokos, vizes síkra, az emberélet partjára érő költő a semmivel találkozik... Az ősvilágból felmerülő semmi fenyegetését József Attila úgy próbálja elhárítani, hogy tudatosítja nemcsak érzelmeit, hanem mindazt, ami értelmileg is tudatosítható. Legtöbb versét, hangulatilag is, a megkülönböztetés és elhatárolás, a világosság jellemzi. Varga Ervin a József Attila-irodalomban alapvető jelentőségű patobiográfiájában azt írja, hogy József Attila fenyegető skizofréniájának uralomra jutását öngyógyító, elhárító mechanizmusként verseivel kompenzálta." Találó sorok: tudjuk, a halála előtti évek verstermése ezeknek a kétségbeesett és elszánt küzdelmeknek az eredménye. Mindenesetre tény: József Attila az első magyar költő, aki a semmit, Heidegger semmijét gondolkodása és költészete részévé teszi. Utána Pilinszky az, aki ugyanezt a semmit már kiindulópontként, alapérzésként összes versei üzemanyagaként működteti. A tárgytalan szorongás a semmitől, mert a semmitől szorongani valóban tárgytalan, meghatározhatatlan érzés, benne általánosabb, kikerülhetetlenebb, mint József Attilában. Mégis Attila az, akiben ezt a század magyar költői között fölismeri, pontosabban ráismer arra, ami benne amúgyis ott van. De József Attila mindezt előbb élte meg. Tizenhét éves korából való a Köntösök: kezdő, illetve később variált két sora mindig megdöbbentett: "Rettegni kell a vérsötét - gyökérző bánat köntösét." Nem mottója ez a kései nagy, fájdalmas verseknek?

A semmi élményének azonban többféle következménye lehet - s ez a költészet egyik mai gondja - az, például, hogy a modern, racionalista ember a nihilizmus áldozatául esik. Nem mond neki semmit a költészet, a szabadság és általában a metafizikai értékek világa. A vers-kultúra ma elsősorban e nihilizmus miatt van visszaszorulóban. József Attila életsorsa és műve azért fontos, mert belőle a semmibe való beleütközés ellenhatásképpen a szabadság, az isten, a szerelem, a haza iránti odaadást váltja ki. Így írja meg élete utolsó esztendejében (amelyet talán szárszói évnek is hívhatunk) az Ars poeticát, legtöredelmesebb istenes verseit, a Flóra-sorozatot és a Hazám című költeményt, amely magyarság-féltésének végső megvallása, összefoglalója, szinte tudományos taglalása. "Adj magyarságot a magyarnak", - követeli - hogy mi ne legyünk német gyarmat." Milyen időszerű! Mert most mintha megint valami - ha nem is német -, de gyarmatosítás fenyegetne minket. "Bukj föl az árból" - könyörög még istennek. Aztán már csak a Mama marad, őbelé lehet még, tud még kapaszkodni:

Édesanyám, egyetlen, drága,

te szüzesség kinyílt virága

önnön fájdalmad boldogsága.

Istent alkotok (szívem szenved)

hogy élhess, hogy teremtsen mennyet,

hogy jó legyek s utánad menjek!

József Attila, ez a törékeny testű és pszichéjű költő a XX. századi magyar világkép legnagyobb teremtő szellem lett. Demiurgusznak, mindenség-alkotónak neveznénk, ha még a mítoszok világában élnénk. Rá is pontosan illik, amit ő Adyról mondott: "eke hasít barázdát új húsában, - mert virágzás, mert élet és örök."

Szív-odüsszea. Egyik versemben szerepel ez a szóösszetétel, vagyis az, hogy az ember előbb-utóbb hazatér a "millió-éves szívodüsszeából". Az utóbbi időben írtam, kedvenc versem egyike lett, s csak most gondolkodom el azon, mi az, hogy szív-odüsszea?

Az embernek, azt hiszem, át kell élnie a világot, a létet, lelkileg, pszichésen, nemcsak az értelmével. Átélni s csak aztán értelmezni. Ez a mi valódi evolúciónk: a bensőségünk kialakulása, rengeteg katasztrófával vallási, filozófiai, praktikus zökkenők miatt. Istent azért vetítettük ki magunk fölé, mert belül nem volt elég világos, mit keresünk, mire van szükségünk az Abszolútban. Az Abszolút megközelíthetetlen maradt számunkra, érzelmileg és értelmileg is. S mégis a szív szomjúságának céljaként, szeretett tárgyaként közelíthettük meg legjobban. Értelmileg mint a magunk ürességét találtuk meg, mint semmit, mely semmi-jellegénél fogva támadhatatlan, bizonyíthatatlan, de nem is bizonyítandó, mivel ezt a semmit betölti a Megnevezhetetlen. A tökéletes paradoxia. Értelmünk számára az abszolút csak paradoxonként, föloldhatatlan ellentétként jelenik meg. Erre felé tehát nincsen út.

A szív-odüsszea arra szolgál, hogy miután elhelyezkedtünk ősi pszichénk jelképeivel a világban, visszatérhessünk kiindulópontunkra, ahol még ismertük a paradoxon-nélküli létet és létezést. S akkor ér a meglepetés: isten világa, az, melyet költőként-művészként alkotott a maga kedvére és a maga formagazdagságában, - nélkülünk meghal, nincs. Csak ha mi látjuk, gondolkodunk rajta, fölfedezzük és rangsoroljuk az értékeit: csak akkor van. Ez, az, amit egy másik versemben (A seb) "titokzatostestvériségnek" írtam le. Ez osztozásunk az Abszolúttal a mindenségen. Nem kívül vagyunk rajta, hanem belül: birtokosaiként, ha nem is abszolútumként. Az abszolútat nem érhetjük el csak önmagunk megszűnése árán.

Kérdés, hogy az önmagunkban, az Énünk lényegében megtapasztalt semmi képes-e az Abszolútat föltárni? Az üresség a teljességet? Hogy a két kiengesztelhetetlen pólus találkozhat-e valahol (nirvána?), amint a misztikusok szeme látni véli?

Acélkarperec. Be kell vezetni a csuklónkra forrasztott karperecet, javaslom. Koncentrációs táborban élünk. Személyiségünket, nevünkkel együtt megszüntették az állam ismeretlen hivatalnokai. Csak a számokat fogadják el, akár adót kell fizetni, akár tiszteletdíjat veszünk föl: adószám, tajszám, ha nyugdíjas vagy, nyugdíjas igazolványod száma, ha még nem vagy az, csak személyigazolvány szám kell. Mint ember már nem létezel.

Jöjjön tehát az acélkarperec, melyen ott vannak a lelked-szellemed kiiktató összes számok. Ó szabadság! Ó egyéniség! - mi mind a tieid vagyunk - volnánk! De így csak karperecek, így is fognak eltemetni. Kíváncsi vagyok, a temetkezési vállalatok melyik számot fogják kérni a sok közül? Vagy egyszerűen csak levágják holttestünkről a karperecet? Ugye, mondtam: a halál a megszabadulás abból a szörnyű gépvilágból, hol már élő szívnek-elmének semmi helye?!

Szegény Catullus, kit Lesbiája otthagyott, azon töpreng: szerelem volt-e egyáltalán, mely hozzáforrasztotta. Mert, ha nem volt az, csak a hús igézete, akkor nem is mondhatja: végetért, hiszen nem létezett, ami véget érhetett volna. Ráadásul benne tovább pusztít az elnyomhatatlan szenvedély. Ég a visszautasítás poklában, és ettől az infernális energiától hajtva-űzve, írja a verseit, melyekre Lesbia "mit se felel, elfeled".

Üzenet alumínium-lemezen. Tegnap hajnalban egészen különös álomforma. Egy elhagyott réten megyünk a többiekkel együtt, olyan a hely, mintha valamilyen háború, csata dúlt volna ott, s hirtelen megakad a szemem egy csillogó alumínium-lemezen a bokrok alatt, árokparton, fűben. Vakító csillogás, s azonnal tudom, nekem szól. Odamegyek, fölemelem, olvasom a belenyomott nagybetűket: "Jóska, sokat gondolunk rád, Dalma és Attila." Még soha nem álmodtam a néhány éve egymásután elhunyt színészházaspárral, Lelkes Dalmával és Nagy Attilával. Még azt is érzem, hogy elsősorban Dalma az, aki ezt a különös üzenetformát kitalálta, mintha csak ismeretlen égitestről érkezett űrhajósok volnának régi barátaim.

A jelentése? Az ember tudatalattijából előjönnek, kiket szeretett s akik szerették, hogy nehéz helyzetében erőt adjanak? Furcsa, titokzatos: a közvetettsége miatt. Halott barátaim meg se jelennek csak az élettelen lemez. A lelkeknek kell valami tárgy. Nem ennek a jele a lemezre írt üzenet? Valójában anyagszerűbb, mintha "csak" beszéltek volna velem. De itt a csavarás, mert mi az, hogy anyagszerű, hiszen az alumínium-lemez is csak álomszimbólum?

"A nagy közhelyeket kell jól megírni." Baudelaire tanácsát csak kellő értelmezéssel lehet megérteni, vagyis ha tudjuk: a nagy közhelyek a nagy határhelyzetek, melyek egyhangúan ismétlődnek az emberi életben. Az ifjúság, a szerelem, a szépség, az isten-viszony, a szomorúság, az öregedés, betegség s főleg a halál kikerülhetetlen konfliktusai. Követik a homo sapienst a kezdetek óta, semmi új nincs bennük, olyanok, mint a filozófia alapkérdései, melyekre nincs, nem lehet megoldás, válasz. Baudelaire azt akarja mondani, hogy aki nem ezeket fejezi ki, nem juthat el a csakugyan jelentős, nagy művekig, akár regényben, drámában, akár versben otthonos. Évezredek óta ugyanazok a nagy alaptémák: monotónia. Csak formában, hangsúlyban, színezésben, megközelítési módokban lehet megtörni ezt a monotóniát. A korszellem-adta újdonságokban. A nagy közhelyek nem változnak. Anatómiánk végleges, csak ruháink szabása lehet újszerű.

A kettős magányosság. Van egy szerelme, aki nem szereti, de lehetetlenné teszi, hogy máshoz közelítsen. Félszárnyú szerelem: kétszeres egyedüllét. Írni, hogy jelen legyen, aki hiányzik. Agónia.

Isten: szimbólum. Isten a szentnek, a fölfoghatatlannak, a metafizikainak a jelképe. Eredendő hajlamunk és képességünk, hogy jelképeket, hasonlatokat, analógiákat teremtsünk. Vagy, hogy ami titok, megfejthetetlen, megszemélyesítsük, hiszen mi személyek vagyunk s magátólértetődőnek tartjuk, hogy a szellem, a lélek személy, személyes képességek, érzékenységek és kifejezései módok központja, öble, ahová minden hajó befut. Ha fölismerem, hogy vannak jelenségek, melyek egyszerre léteznek és nem léteznek, mint az idő, a szépség, a jóság, az igazság, hogy csak a legfőbbeket említsem - a viszonyomat ennek megfelelően kell velük kialakítanom. Az a bizonyos "leise Dialogen taglicher Stunden mit dem Ewigkeit" kezdődik és folytatódik ilyenformán életem végéig, melyről Rilke beszél.

Vallásosság ez?

Igen, lényegében. De ha a meglévő világvallásokra gondolok, nem. Főként, ha azokra, melyek úgynevezett kinyilatkoztatott vallások. Nehéz ugyanis elfogadni, hogy a Misztérium megnyitja, elmondja nagy titkát. Az Abszolút abszolút megközelíthetetlen marad a maga közvetlen valóságában. És akkor még nem is beszéltem a dolgok, a végső dolgok paradoxonjáról. A látszatos és igazi ellentéteknek és ellentmondásoknak azokról a vonásairól, melyektől isten sem mentes: nem lehet az. Mert maga a lét paradox. Vagy ontológiailag vagy legalábbis az emberi értelem számára. Isten föloldhatja magában a pozitív és negatív értékeket: nekünk embereknek választanunk kell. Ebben áll az isteni meg az emberi szabadság különbsége. A mi szabadságunk csak részleges lehet, ezért nem láthatjuk a szent Egy-et, a misztikus Egységet csak földöntúli elragadtatásaink ritka-ritka alkalmaival, egy-egy versben, zeneműben, filozófiai gondolatban, vallomásban, a vallások egyik-másik tételében, tanításában.

Egyik régi versemben azt írom:

Ha meg tudlak szólítani, létezel.

Máskor csak a tiszta közöny vagy: üresség.

De mikor tudom megszólítani?