Alföld - 48. évf. 11. sz. (1997. november)
Haragvó tengerár, vad alkonyég, Finistére!
Mélázgatok, miként egy száműzött miniszter:
Sétálok föl s alá, mint Hugo Jersey-ben,
Sajogtatom tovább rég összetört szívem...
Tarajló hab, dagály, morajló tompa düh ráz:
Tajtékos szirt a lelkem, kopár Pointe du Raz!
Hatalmas zord vagyok, mint Hugo Jersey-ben:
Fölzúgok, duzzogok... Mindenség ver szíven!
S egy kérdés ver szíven...
Mit neked Hugo?
Mit neked Jersey?
Tompul a fő, míg
Telik a persely...
Fontosabb az, hogy
Pontosan verselj!
Agyő poétapóz,
Beteg rabszolgabéke!
Világ csücskén csücsülsz:
Lábod lelóg a légbe!
Világ végén csücsülsz
Megingó szikla-félén,
Ha éppen írsz... Akárha
A zajló semmi szélén...
Már-már isten vagy akkor,
Nem szenvelgő miniszter!
Félig műkedvelő,
Félig bohém filiszter -
Túl vagy már mindenen,
De boldogan fityegsz még
Az űrbe, mint Finistére!
Kelt Quimperben, 1882 júliusában -
Bretagne partjain, nyaralás közben.
Breton kálváriák:
Saint-Pol, Tréguier, Quimper.
Fölködlő góthika:
Kő s tenger itt az ember...
Félig legenda már,
Komorló tornyú táj:
Lét s nemlét közt lebeg
A kelta Cornouaille...
Vannes (Morbihan), 1882 júliusában
Halandó volt: sem jós, sem halhatatlan,
Mint ama másik
Xanthosz, az égilakó hadimén,
Kit Péleusznak nászajándokul
Külde Poszeidón,
Hogy majd Zephürosz szélvész sarjaként
Száguldjon át a trósz térségeken...
Halandó volt: nem hűvös halhatatlan,
Mint ama másik
Xanthosz, az emberi hangon
Szólni tudó ló, az Akhilleuszé,
Aki könnyre fakadt
Fönt Ilionban,
A harcra kisürgő mürmidonok seregében...
Halandó volt: veszendő földi pára.
Ám szent lovaknál százszor ékesebben forgatá
Magát s okos szavát körünkben, séta közben -
Úgy kérdezett, ha kellett, úgy viselte
Ő sajátjaként, büszkén a beszéd adományát,
Mintha ruhát, szép vértezetet -
Hordta szelíd fegyverzetét a nyelvnek...
Halandó voltát méltón elviselte.
Hírlett, hogy kedves Xanthoszunkat a dús
Kolophón szülte, de Szmürna nevelte
És Klazoménai,
Szidón után pedig Magnésziába ment,
Majd a milétoszi partra küldte tanítani
Mestere, Kószi Aszandrosz...
Így érkezett mihozzánk:
Porverten, mint a szikkadt nyáridő.
Persze, Platónt sohasem magyarázta
Bölcsebben nála senki -
Igaz, csak néhanapján...
Inkább Homéroszt s másegyéb
Költőcskéket idézgetett...
Jócskán ivott:
A bort sosem keverte.
Főleg Bakkhoszra esküdött e barbár,
S Hermészre még!
Meg a knídoszi Aphrodité mosolyára!
Nőkért bomolt:
Nem tört magas tökélyre.
Mondták, hogy titkon megtagadta tán
Delphit, Apollónt, déloszi Artemiszünket,
Pallasz Athénét, Éleuszisz ligetét,
Sőt: Kübelét is! Káromlások füstjébe fonván
Mind az olümposzi isteneket vakult hitében!
Mi több: köpött a hellén s a perzsa módira,
Szónoklattanban sem tűrt cifraságot...
Kevélységünket folyton szidta, feddte,
Habár rajongtunk érte: megszerettük,
Akárha lelkünk rejtett része volna...
Végtére mégis széjjeltéptük őt.
Széthordtuk őt, mint thesszál vérebek.
Halandó volt: őrült szeméthalom.
Nem lehetett sem jós, sem halhatatlan.
Nem az én költeményem: az egyiptomi
Alexandriából hoztam magammal, még
annakidején. Egy magamfajta műkedvelő
hivatalnok és költő ajándékozta nekem
néhány más versével egyetemben... Évekig
foglalkoztatott... Most végre lefordíthattam
görögből Maros-Vásárhelyt, 1927. július 9-én.