Alföld - 48. évf. 11. sz. (1997. november)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Lázáry René Sándor

Agyő romantikák!

Haragvó tengerár, vad alkonyég, Finistére!

Mélázgatok, miként egy száműzött miniszter:

Sétálok föl s alá, mint Hugo Jersey-ben,

Sajogtatom tovább rég összetört szívem...

Tarajló hab, dagály, morajló tompa düh ráz:

Tajtékos szirt a lelkem, kopár Pointe du Raz!

Hatalmas zord vagyok, mint Hugo Jersey-ben:

Fölzúgok, duzzogok... Mindenség ver szíven!

S egy kérdés ver szíven...

Mit neked Hugo?

Mit neked Jersey?

Tompul a fő, míg

Telik a persely...

Fontosabb az, hogy

Pontosan verselj!

Agyő poétapóz,

Beteg rabszolgabéke!

Világ csücskén csücsülsz:

Lábod lelóg a légbe!

Világ végén csücsülsz

Megingó szikla-félén,

Ha éppen írsz... Akárha

A zajló semmi szélén...

Már-már isten vagy akkor,

Nem szenvelgő miniszter!

Félig műkedvelő,

Félig bohém filiszter -

Túl vagy már mindenen,

De boldogan fityegsz még

Az űrbe, mint Finistére!

Kelt Quimperben, 1882 júliusában -

Bretagne partjain, nyaralás közben.

 

Finistére

Breton kálváriák:

Saint-Pol, Tréguier, Quimper.

Fölködlő góthika:

Kő s tenger itt az ember...

Félig legenda már,

Komorló tornyú táj:

Lét s nemlét közt lebeg

A kelta Cornouaille...

Vannes (Morbihan), 1882 júliusában

 

Xanthosz

Halandó volt: sem jós, sem halhatatlan,

Mint ama másik

Xanthosz, az égilakó hadimén,

Kit Péleusznak nászajándokul

Külde Poszeidón,

Hogy majd Zephürosz szélvész sarjaként

Száguldjon át a trósz térségeken...

Halandó volt: nem hűvös halhatatlan,

Mint ama másik

Xanthosz, az emberi hangon

Szólni tudó ló, az Akhilleuszé,

Aki könnyre fakadt

Fönt Ilionban,

A harcra kisürgő mürmidonok seregében...

Halandó volt: veszendő földi pára.

Ám szent lovaknál százszor ékesebben forgatá

Magát s okos szavát körünkben, séta közben -

Úgy kérdezett, ha kellett, úgy viselte

Ő sajátjaként, büszkén a beszéd adományát,

Mintha ruhát, szép vértezetet -

Hordta szelíd fegyverzetét a nyelvnek...

Halandó voltát méltón elviselte.

Hírlett, hogy kedves Xanthoszunkat a dús

Kolophón szülte, de Szmürna nevelte

És Klazoménai,

Szidón után pedig Magnésziába ment,

Majd a milétoszi partra küldte tanítani

Mestere, Kószi Aszandrosz...

Így érkezett mihozzánk:

Porverten, mint a szikkadt nyáridő.

Persze, Platónt sohasem magyarázta

Bölcsebben nála senki -

Igaz, csak néhanapján...

Inkább Homéroszt s másegyéb

Költőcskéket idézgetett...

Jócskán ivott:

A bort sosem keverte.

Főleg Bakkhoszra esküdött e barbár,

S Hermészre még!

Meg a knídoszi Aphrodité mosolyára!

Nőkért bomolt:

Nem tört magas tökélyre.

Mondták, hogy titkon megtagadta tán

Delphit, Apollónt, déloszi Artemiszünket,

Pallasz Athénét, Éleuszisz ligetét,

Sőt: Kübelét is! Káromlások füstjébe fonván

Mind az olümposzi isteneket vakult hitében!

Mi több: köpött a hellén s a perzsa módira,

Szónoklattanban sem tűrt cifraságot...

Kevélységünket folyton szidta, feddte,

Habár rajongtunk érte: megszerettük,

Akárha lelkünk rejtett része volna...

Végtére mégis széjjeltéptük őt.

Széthordtuk őt, mint thesszál vérebek.

Halandó volt: őrült szeméthalom.

Nem lehetett sem jós, sem halhatatlan.

Nem az én költeményem: az egyiptomi

Alexandriából hoztam magammal, még

annakidején. Egy magamfajta műkedvelő

hivatalnok és költő ajándékozta nekem

néhány más versével egyetemben... Évekig

foglalkoztatott... Most végre lefordíthattam

görögből Maros-Vásárhelyt, 1927. július 9-én.