Alföld - 48. évf. 10. sz. (1997. október)
Két homokóra a kredencen:
a fogyó életet jelentem,
a fogyó életet jelented,
markolod, morzsolod és mented.
Markolom, morzsolom és mentem.
Két homokóra a kereszten.
Mint hó, mint só. Mint aprószálú
esőben önmagunkra várunk.
S mióta így megy ez, mióta!
Faust vagy Kant vagy Don Quijote
fejére áll, hogy újra élje
okosságát vagy három éjre.
Különös-félelmetes lenne
tudni, hogy mennyi maradt benne.
Tudom, hogy fejünk nem oly gazdag,
de érzem: bennem még havaznak.
Ki gondoskodott így a jóról:
adagolt világnakvalóról?
Valaki méri még a csendet,
melyet e havazás teremtett?
Mert porból lesz - vigyázz a porra!
Egyszerre üt két homokóra:
fejére áll, hogy odamérje
eszméletét az örök éjbe.
Tudom, hogy csak a sorsunk gazdag.
De jó, hogy benned is havaznak.
Kántor Lajosnak
Kötelességeim ma reggel
listába vették önmaguk.
Álom-kolostorok, -kaszárnyák,
se himnuszuk, se gyászdaluk.
Elhuny egy ország lassan bennem,
pedig naponta ébredek
s a szél nem rázza úgy a fákat,
mint én a fáradt két kezet.
Mégis e régentartó élet
már csak hazám szép alkonyát
jelképezi: bennem is népek
vészeltek annyi mindent át,
magam is fiatalon haltam
s épp úgy nem lelik testemet,
mintha drégelyek, segesvárok
nyelték volna el estemet.
Hol van helyem honfoglalója,
ki elhitte: ha lángragyúl,
egy világ fog fényénél látni -
nem ő ég világtalanul!
Agg mesterek csúf rigolyái
s ifjú honok naiv tana,
azonos hullámhossza máig:
még egy-két év nem ártana
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
még ezer év nem ártana...