Alföld - 48. évf. 8. sz. (1997. augusztus)
Csodaöreg szeretnék lenni.
Harminc évesen kezdenék hegedülni, öt év alatt sajátítanám el
az alapokat. Attól fogva fellépnék
minden családi ünnepségen. Negyven éves koromra
konzervatóriumot, ötven éves koromra zeneakadémiát végeznék.
A fejlődésem egyre lassulna.
Tizenöt év múlva még mindig csak ígéretes
tehetségnek tartanának. Közben érne egy
szívinfarktus, de lábon hordanám ki,
és senki se tudná meg, a végrendeletem tiltaná,
hogy felboncoljanak.
Hetven évesen fedeznének föl.
Aztán koncertek, mindennapos munka a sikerrel.
A vezénylés is megkísértene,
de nyolcvankét éves koromban,
most még számomra is megmagyarázhatatlan okból,
visszavonulnék. Az érdeklődés mégse
lankadna, Amerikában és Oroszországban is
csodaöregek bukkannának föl.
Ülnék hegedűvel a kezemben,
a kottafejek mint örvénylő
fekete lyukak mélyednének a papírba.
A nyolcvannegyedik születésnapomról maradt
torta utolsó szelete száradna az asztalon,
visszahajtott abrosz, az idő hirtelen
a másik irányba kezdene telni, és én
zuhantamban összezúznám magam a csilláron.
Egy atommag kering,
alig valamivel közelebb mint a Föld,
a Nap körül. Ott is van
éjszaka, vannak elektronmikroszkópnyi
évszakok. Vagy egy narancs,
ahogy legurul a hegyoldalon.
Ugrálni kezd, fákat dönt
és fákat ültet, igent és nemet
mond. Az év ott kerek háromszáz
napig tart. A sarkokon
jégsapkák, az egyenlítőn
dzsungelöv. Vagy egy hegytető,
ami a világ végének támaszkodik.
Világos jön a semmi felől,
és mindig sötét a másik oldalról.
Esőfelhők járnak arra, mint
a határőrők. Egy vaddisznó
szarvasgombát lököd be a szakadékba,
aztán maga is utána esik.
Egyvalaki lakik ott,
könyvet ír éjszaka,
de összetépi nappal, rég
nem is az atommag, körülötte
a rengeteg papír látható.
Alkonyatkor föl is tűnik
a Létra csillagképben. Vagy
a jelzőeső, aminek egyetlen
cseppje fontos, egy sétáló
homlokára pottyan. Ezzel
lép érvénybe a szerződés.
A gondolkodás a másik oldalára
fordul, csecsemő a széles ágyon.
A gyékény falvédőt kaparja. Magában beszél,
nem a játékaihoz, tőlük tudja, amit
magyaráz. A szeles júniusi délelőttön
kihallatszik ide a szava, bár a szomszéd füvet
nyír. A cseresznyefa tetejéről egy harkály
száll el rendreutasítólag. A gondolkodás
a másik oldalára fordul, nevetés fut végig
a Duna felszínén, és fut már minden,
ahogy csecsemőbeszédben a hangok. A fák
százlábú mód a gyökereiken, nagy rögöket
hagynak maguk után a betonúton, fut a jázminbokor,
a szederinda, szembe fut velük egy borzas
hal. A történetét vetíti valaki most a csecsemőnek.
Ő kihúz egy szálat, hurkot köt rá, és maga
elé veti. A falvédő, mint egy rossz ügyvéd,
összeomlik. A vesztett ügyek szerelmese,
akit nem véd régimódi öltözék, birtokviszályok
ügyintézője, arról álmodik, hogyan veszíthetne
mind a két fél. A fát, ahová a fülemile szállt,
ki kell vágni. A tárgyalás után rosszkedvet
színlel, a gondolkodással egy alagsori
kocsmában isznak. Az egyik pohárban csupa
szám, a másikban csupa betű. A pulton
kígyópálinka. Ez az a kép, amit a csecsemő
már látni se akar. Fellöki az edényt,
amiben a főzeléke van. Nézi a sürgölődést
a folt körül.