Alföld - 48. évf. 8. sz. (1997. augusztus)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Vörös István

 

A csodaöreg

Csodaöreg szeretnék lenni.

Harminc évesen kezdenék hegedülni, öt év alatt sajátítanám el

az alapokat. Attól fogva fellépnék

minden családi ünnepségen. Negyven éves koromra

konzervatóriumot, ötven éves koromra zeneakadémiát végeznék.

A fejlődésem egyre lassulna.

Tizenöt év múlva még mindig csak ígéretes

tehetségnek tartanának. Közben érne egy

szívinfarktus, de lábon hordanám ki,

és senki se tudná meg, a végrendeletem tiltaná,

hogy felboncoljanak.

Hetven évesen fedeznének föl.

Aztán koncertek, mindennapos munka a sikerrel.

A vezénylés is megkísértene,

de nyolcvankét éves koromban,

most még számomra is megmagyarázhatatlan okból,

visszavonulnék. Az érdeklődés mégse

lankadna, Amerikában és Oroszországban is

csodaöregek bukkannának föl.

Ülnék hegedűvel a kezemben,

a kottafejek mint örvénylő

fekete lyukak mélyednének a papírba.

A nyolcvannegyedik születésnapomról maradt

torta utolsó szelete száradna az asztalon,

visszahajtott abrosz, az idő hirtelen

a másik irányba kezdene telni, és én

zuhantamban összezúznám magam a csilláron.

 

Faust-labdák

Egy atommag kering,

alig valamivel közelebb mint a Föld,

a Nap körül. Ott is van

éjszaka, vannak elektronmikroszkópnyi

évszakok. Vagy egy narancs,

ahogy legurul a hegyoldalon.

Ugrálni kezd, fákat dönt

és fákat ültet, igent és nemet

mond. Az év ott kerek háromszáz

napig tart. A sarkokon

jégsapkák, az egyenlítőn

dzsungelöv. Vagy egy hegytető,

ami a világ végének támaszkodik.

Világos jön a semmi felől,

és mindig sötét a másik oldalról.

Esőfelhők járnak arra, mint

a határőrők. Egy vaddisznó

szarvasgombát lököd be a szakadékba,

aztán maga is utána esik.

Egyvalaki lakik ott,

könyvet ír éjszaka,

de összetépi nappal, rég

nem is az atommag, körülötte

a rengeteg papír látható.

Alkonyatkor föl is tűnik

a Létra csillagképben. Vagy

a jelzőeső, aminek egyetlen

cseppje fontos, egy sétáló

homlokára pottyan. Ezzel

lép érvénybe a szerződés.

 

A folt körül

A gondolkodás a másik oldalára

fordul, csecsemő a széles ágyon.

A gyékény falvédőt kaparja. Magában beszél,

nem a játékaihoz, tőlük tudja, amit

magyaráz. A szeles júniusi délelőttön

kihallatszik ide a szava, bár a szomszéd füvet

nyír. A cseresznyefa tetejéről egy harkály

száll el rendreutasítólag. A gondolkodás

a másik oldalára fordul, nevetés fut végig

a Duna felszínén, és fut már minden,

ahogy csecsemőbeszédben a hangok. A fák

százlábú mód a gyökereiken, nagy rögöket

hagynak maguk után a betonúton, fut a jázminbokor,

a szederinda, szembe fut velük egy borzas

hal. A történetét vetíti valaki most a csecsemőnek.

Ő kihúz egy szálat, hurkot köt rá, és maga

elé veti. A falvédő, mint egy rossz ügyvéd,

összeomlik. A vesztett ügyek szerelmese,

akit nem véd régimódi öltözék, birtokviszályok

ügyintézője, arról álmodik, hogyan veszíthetne

mind a két fél. A fát, ahová a fülemile szállt,

ki kell vágni. A tárgyalás után rosszkedvet

színlel, a gondolkodással egy alagsori

kocsmában isznak. Az egyik pohárban csupa

szám, a másikban csupa betű. A pulton

kígyópálinka. Ez az a kép, amit a csecsemő

már látni se akar. Fellöki az edényt,

amiben a főzeléke van. Nézi a sürgölődést

a folt körül.