Alföld - 48. évf. 8. sz. (1997. augusztus)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Szathmári István

Nehéz szüzesség

Úgy zsongott a nyár azon a délutánon a móló fölött, hogy szinte belefájdult az ember lelke abba a tömény augusztusba, ott a tavon járva, feküdve, henyélve, amely mint valami lusta, renyhe, kiömlött tej szuszogott, forrant még egy kicsit. A deszkákba vésett jelek, nevek néha életre keltek, kiléptek önmagukból, az ábrák egymásba csúsztak, színekbe szökkentek, tehát kellett már megint a megmártózás, mert ez az egész tébolyító is lehet. És a vízben minden ment tovább, de másképp volt ott nyár, másmilyenül, és úgy éreztem, valami bekövetkezett, megtörtént velem fellebbezhetetlenül. Kezem a combomra csúszott, és újból a lányok meztelen testét láttam, amint terpeszkednek a napon, mélyen magukba szívva a móló édeskés illatát. Valami megtörtént velem tehát, mert nem tudtam szabadulni ettől, és sejtettem, már nem is lehet. Odabéklyózott engem önmagához teljesen. És jöhetett vihar, miegymás, volt, ami volt. Így kellett lennie. Másnap délelőtt a hétvégi ház teraszán ücsörgött a szomszéd szeplős lánya, és ahogy hirtelen felállt a székről, kivillant egy piros szőrszál a színes bugyi alól. Akárha villám vágott volna belém, mint valami kinyilatkozás, én ennek már a rabja leszek. Jól tudtam, nincs menekülés.

És utána mentem ki a nem messzi kukoricásba, világos volt, alant a tó nyüzsög, sok ember, lárma, labda, sült csirkecomb, és én csak mentem a piros porban, amely néha sárgává változott, a levelek sejtelmesen zizegtek, ha valahonnét gyenge áramlat érkezett, fölöttem a kék ég feszült, a parti fecskék a lukaikban, pecásokat láttam, amint ereszkednek alá a vízhez, nagy, híres fogások reményében. Azt hittem, leheveredem akkor, és csak úgy leszek én felnőtt, de nem ment, éreztem a súlyt, de nem tudtam hová, merre tegyem. Mint amikor az ember észleli, hogy nő a haja, és nem tud vele, úgy igazából, mit kezdeni. Megérintett a világ, a nő, a vonzalom, és mégis úgy jártam-keltem, mint aki teljesen megzavarodott.

A haverjaim idősebbek voltak és faragatlanok. Széles, cserepes szájuk mocskos volt és kíméletlen. Ha lehetett, engem maceráltak, de azért lestem az egymáshoz intézett, elejtett szavaikat. Hátha, hátha megtudok majd valamit arról, mi is, milyen is ez az egész.

A szomszéd lány, aki szintén idősebb volt nálam, bejárt a mi kis hétvégi házunkba is, főleg akkor, amikor már akkor volt a hőség, hogy kint nem lehetett józanul lenni, a befüggönyözött, elsötétített szobában kártyáztunk ilyenkor, vagy színes képeslapokat nézegettünk, egy ilyen alkalommal a plafon felé nyújtottam a lábam, a kezeimmel kitámasztottam a derekam, a fürdőnadrágom lecsúszott egy kicsit, láttam, hogy látja. Egyikünk se szólt egy szót sem. Utána be is jött valaki. És ez többször megismétlődött. Akár valami homályos, mélyről jövő rituálé, amelynek az a célja, hogy elinduljon, elkezdődjön valami, végre, végre. Ma úgy mondanám, fölkérés volt a táncra, naiv, gyerekes módon persze, de kellett, ott volt ez az egész bennem, kidobni nem lehetett. Unokatestvérem, aki Pestről járt le pihenni, marhulni a tejszínű tó mellé, hogy utána bronzszínűen utazgasson a sárga villamoson odafönn, neki is egészen fehér haja volt, igen, ő egyszer kileste ezt a szeplős, göndörhajú lányt, a szobánkban, a szekrény mögül, hol a nyavalyában is lehettem én ekkor, a lány elnyújtózott a pamlagon, a színes képeslapok mellett, úgy fürdőruhásan, majd hirtelen ötlettől vezérelve, ő is az ég felé nyújtotta lábait, a kezével a derekát támasztotta, és csinálta azt, amit én szoktam, sőt még a színes bugyit is húzogatta egy kicsit, vöröslött ott minden, égett, Istenem, mesélte a rokonfiú, de hát ez így egészen más volt, nézni kellett volna, nézni, de ezt nekem, velem sohase csinálta, nem, nem, hőbörögtem, ki érti ezt. És akkor kértem, azért meséljen még, de már nem akart. És valahogy elmaradozott a lány is, hirtelen felnőtt, és alig köszönt. Maradt a Lizi a tóparton, aki szintén vörösen, szeplősen égett, de vele nem volt kedvem végigcsinálni ezt, még akkor sem, amikor szinte alig tudtam, tudhattam másról. Lizi el volt szállva egy kicsit, ilyen állapotban leledzett, mintha csak a nádasok fölött lebegne, akár valami Chagall képen, így ismerte mindenki, fiatal és öreg, sok férfit beavatott már, mégsem kellett, és csak húztam, vonszoltam magam, vagy inkább azt, ami ordítóan bennem lakozott, mint elaggott ló az igát. Hiába jött az iskola, a sok színes képekkel teli könyv, új tanár és osztály, a fiúk meséje, nyugtalan voltam, és ha Svédországból olyan füzet érkezett, zavartan lapozgattam a hamar elkoszolódó értéket. Hát igen, így voltam én akkor, és még egészen a tanítás kezdetén, akárha nyár lett volna továbbra is, anyámék valami ünnepségből vagy évfordulóból kifolyólag a palicsi Nagyteraszra készülődtek, mindig szerettem ezt az óriáscsipkés, bordó teret, az apró asztalokat, az olajos dobogót, ahol az elegáns, kiglancolt zenekar játszott, a fölfelé vezető deszkalépcsőt, amely nyikorgott, a fönti piciny termek bársonyos puhaságát, és hogy lent már-már a tavon ülünk, kivilágított vitorláshajók a csónakház kikötőjében, és egészen közel a pavilon, apró, fehér kavicsos út vezet oda, ringat, ha rálépsz, zenei matinét tartanak ott vasárnap, és azt is szerettem, ahogyan a nagy gesztenyefák benyúlnak a terasz csipkéin át a vendégek feje fölé, tehát ide készültek anyámék, de nekem velük mégsem akaródzott menni, azonban tudtam, úgy is ott kell lennem, és a nővéremnek is, aki ezidőtájt már egészen magas lett, még udvarlója is volt, egy idősebb, nagydarab férfi, de tagadta persze, a férfi tévéket javított, mindig volt csavarhúzó, apró fogó a zsebeiben, meg alátétek, csavarok, olyan furcsán is ment, és valahogy ő sem akart, most a család megy, mondta apám, hát mit tehettünk, az esthajnalból áttetsző este lett, halvány fények pislákoltak a zsúfolt sétány mentén, olyan asztalhoz ültük az teraszon, hogy mindent lássunk, finom szagok tolongtak a levegőben, meg sok-sok elszédült bogár a gömblámpák körül. A zene halk volt, anyám fehérpöttyös, mélyen dekoltált ruhában, hisz még majdnem nyár, világoszöld kabátkáját hanyagul egy üres székre terítette, apám még dús hajjal, felvillanyozva, akár azon az egészen fiatalkori fényképén, amikor két barátjával, nem messze ettől a helytől vidáman, büszkén néz a lencsébe, olajozott hajjal, annyira elégedetten, tudtam, hogy vacsorázunk, és hogy valakiknek látniuk kell bennünket, ez is benne van a programban, csak egy bólintás, egy lezser intés, ez is ide tartozik, ehhez, valami halvány bosszú lehetett talán, nem tudom, balkáni specialitásokat vittek a pincérek, hagyma és frissen sült hús szaga vonult utánuk, de volt bécsi és párizsi is, vacsora után már mászkálnom is szabadott, ődönghettem az asztalok között, megnézhettem, óvatosan persze, a keresztbe rakott női lábakat, a harisnyák vakító színét, hisz minden elkápráztatott akkor, csak női legyen, nőnemű, de láttam a zenészek finom nyakkendőjét is, a remegő, rezgő tokájukat, a keményített inggallér vágását, vonalát és a halvány, alig észrevehető izzadságcseppeket a kiborotvált arcon. Ha a tóval ellenkező irányba néztem, ott volt a zöld, az erdő, a bokor, persze most sötétben, szinte láthatatlanul, meg a vöröstalajú teniszpálya, a már omladozó Bagolyvár, meg a többi dolog, ami vonzó volt persze, de mégis befelé akartam lenni, újból vissza az asztalhoz, ahol apám épp a habzó, csipkés sört emelte az ajkához, nővéremet pedig egy jóvágású, magas, de hát kit érdekelt, férfi kérte fel táncolni, húzódzkodott, úgy kamaszosan, dacosan, büszkén, de azért ment, és látom, anyám örömmel könyveli el, és valahogy hirtelen könnyűnek éreztem magam, és még az sem zavart, hogy valaki a szomszéd asztalnál rosszul lett, hörgött, krákogott, arca kipirult, vöröslött, szemei szinte kifröccsentek a dalba, a sörben volt valami kóc, szövet, efféle, a kezei remegtek az idősödő férfinak, nem, nem érdekelt, éreztem, úgyis történni fog, valami jó és kellemes velem, valami olyan, amit nagyon, nagyon akartam már. Sejtés lehetett ez persze, a jóérzés, a meleg hangulatból adódóan, mert hát nem volt kedvem eljönni ide, és mégis egycsapásra élvezni kezdtem, olyan megmagyarázhatatlanul, de nem törődtem vele, a nővéremet kipirult arccal és furcsán csillogó szemmel kísérte vissza a férfi, akinek mint észrevettem, apró bajusza volt, az asztalunkhoz, apám bátorította, üljön hozzánk, közénk, csak egy rövid időre persze, talán egy helyen dolgoztak, nem tudom, mind többen táncoltak, olyan nagy tömeg lett, sürgés-forgás, gyerekek fogócskáztak a felnőttek között, föl kell mennem, a belső termekbe, mormogtam magam elé, különösen formálva a hangokat, akárha buborékokat alkottam, csináltam volna, akárha valami mély, pezsgő vízben leledzenék, nehéz volt áttörni a vidám, mozgó embereken, a mind jobban gyorsuló tánczenén, parfümök illata keveredett a sós izzadsággal, itt-ott részegek tántorogtak, egy-két szép lányt is láttam, fehér harisnyában, villogó, színes lakkcipőben, érett nők arcáról csorgott a festék, a falépcsőn elhasznált szőnyeg, de mégis hallottam a nyikorgást, és éreztem, éreztem a faszagot, olyan, mintha valami kajütben lennék, puha textil, bársony a falakon, himbálódzó hajópadló a lábam alatt, a kicsiny termekben, szeparékban fehér öltönyös szivarozó, cigarettázó férfiak beszélgettek egymással, vagy hosszúhajú, vonzó nők, melyik nem volt az, kivéve a tóparti lányt, persze, fésülködtek a beugróban a kivilágított, hatalmas tükrök előtt. Egy elhagyott táska a sarokban, kesztyűk, rúzs, a mosdók is erre voltak. A zene csak gyengéden szűrődött föl, amolyan más világ lakozott itt, áttételesebb, finomabb, olyan puhán történt itt minden. A szó, a lélegzés, a jókedv. A sarokban barna ernyőjű állólámpák álltak, és ha akartam volna, cigarettát is kapok, szerzek, több ilyen kis helyiség nyílt egymásba, az egyikben zöldes fény és furcsa, különös hangok. Be nem mertem menni, de éreztem, minden porcikám ezt diktálta, ott történnek a dolgok, zajlanak, és a lelki szemeimmel láttam a far, az öl, a kezek vonalát, a remegő ajkat, a ziháló mellet, ahogy mesélték nekem, vagy ahogy a svéd lapokból tudtam, de mindezt most élőben tapasztaltam, ott a küszöbön, szorosan a fal mellé húzódva, önmagamban. És már tisztán ott volt minden, egészen közelről, az izzadságcseppek a fénylő bőrön, a kifehérített szőrszál a fitos orr alatt, és hát a rózsaszín, az igéző rózsaszín, és jó is volt ez, meg olyan másféle is. Mert már tudtam, más is létezik, kell, hogy legyen. És valahogy erőre kaptam, nőtt bennem a tudat tettem egy-két bizonytalan lépést a hangok és a szagok felé, és már tényleg valósan láttam az asszony plafon felé fordított, már-már fölakadt szemét, és azt a szőrös kezet, amely az ölében matatott. De ugyanakkor érzékeltem azt is, hogy szól a zene, most már egyértelműen hallottam, és hogy viháncolnak, vidulnak odalenn az emberek, és a számban ott volt a sör kesernyés íze is, amit apámtól kaptam, csak egy kortyot, mondta, inkább a habot, és jólesett, most igen, és tudtam, másnap, tanítás után, fürödni megyek, szívni a móló édeskés illatát, átnézni a túlsó partra, és nagy, nagy halakra gondolni.