Alföld - 48. évf. 8. sz. (1997. augusztus)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Menyhért Anna

Kiejtett pillanatok

Kemény István: A néma H

1. "... kinek szellemét nem izmosítá szigorú fegyelem." - ?

Kemény Istvánról írva a kritika mostanában gyakran igyekszik "eldönteni", hogy a versei "jók"-e, vagy hogy milyen "hibákat" lehet bennük találni (például: "bántó modorosság és képzavar" - Jászberényi József: Ma gamrama radtam In: Az újraértett hagyomány, 1996.), illetve hogy mely pontokon lehetnének "jobbak", ha szerzőjük változtatna rajtuk, ha "pongyolaságait" (Szabó Szilárd: Bevezetés Kemény István módszerébe, Jelenkor, 1996/6.) kiküszöbölné, ha "saját játékszabályait" betartaná (Gács Anna: Egy hanyag kobold írásairól, Nappali Ház, 1994/3.) Az említett írásokban felsorolt kifogások egyfelől jogosnak látszanak, másfelől viszont sajátos szimptómának is tekinthetők, ha a jelenséget mint a recepció általános jellemzőjét vesszük figyelembe, annak tudatában, hogy ugyanakkor Kemény ugyanezen recepció szerint generációjának egyik legtehetségesebb képviselője.

Valószínűleg nem véletlen, hogy ezekben a "javítási útmutatókat" tartalmazó írásokban megfigyelhető még néhány közös vonás: egyrészt a "generációs" témakör, ilyen vagy olyan előjellel: mint a szövegekkel kapcsolódási pontokat létrehozó, értelmezésükhöz szempontot adó kiindulási alap, illetve a jelenség elleni tiltakozás; másrészt - és ez valószínűleg az előzőknek oka és következménye - Kemény István költészetének "érthetősége" (Szabó Szilárd szerint például ott kell "rámutatni a hibákra" és "jobb megoldást javasolni", ahol a versek értelmét nem lehet "felfejteni"), illetve ennek továbbfejlesztett változataként az "értendő-e egyáltalán" problematika. Ennek fényében úgy látszik, Kemény István korábbi köteteinek fogadtatása valamiféle - jobb híján nevezzük így - rejtély-érzet köré összpontosul, s a különböző kritikusok más-más módokat javasolnak arra nézve, hogy miként is álljunk hozzá a versekhez. A rejtélyesség egyszerű konstatálásától (misztika, balladisztikusság - Kozák László, Kritika, 1986/12., Aczél Ákos, Alföld, 1991/9; az allúziók szövevényessége - Bagossy László, Jelenkor, 1989/2) az értelmezés lehetetlenségének és esetleges feleslegességének felvetésén át (Aczél Ákos) a legutóbbi kritikák egészen addig az állításig eljutnak, hogy Kemény István szövegeit máshogyan kell "nem-értenünk".

Beck András erről a következőket írja: "...Kemény írását a megértéssel szembeni ellenállás jellemzi. (...) Míg a megértés művészetét a felszín mögé hatolás vágya jellemzi, az érzéki csábítás irodalmát (...) egyfajta kifinomult felületesség. A felülettel való találkozásunk formája pedig nem a megértés, hanem a megérintés..." (Az ellenség művészete. In: Csipesszel a lángot, 1994.) Beck András írásának ezen pontja többek között összekapcsolható Keménynek A forradalommal egyenértékű "édes stílus" (Témák a rokokó-filmből) című szövegével, amelynek ide vonatkozó passzusa a következőképpen hangzik: "Az »édes stílus« lényege a tökéletes felszínesség .... Hiszen a forradalom úgyis mint egy lavina bánik majd el a Felszínnel .... A lavina feltekeri a Felszínt, és csodák csodája: a felszínesnek hitt stílusok hirtelen mélységet kapnak ...", ahol mélység és felszín éppen nem rögzített oppozíciós párként állnak egymással szemben, hanem a két dolog viszonylagosságáról, átjárhatóságáról, egymás általi feltételezettségéről van szó, arról, hogy mélység és felszín egymás nélkül nem értelmezhető, viszont egymásba átfordítható, mivel a felszín csak a mélységhez képest felszín és viszont.

Ehhez a témához kapcsolható a Beck Andrást idéző Babarczy Eszter véleménye (Az elrugaszkodás, Nappali Ház, 1994/3), miszerint a szövegek "megfejtésének" eddig gyakorolt módozatai valamiképpen elcsúsznak Kemény szövegeinek felületén: "E többnyire finoman kiegyensúlyozott retorikus szerkezeteknek pontos megfejtése talán nincs, de ha van is: nem hozzáférhető. De ha pontos megfejtésük nincs is, van valami másuk: »stílusértékük«. .... A stílusérték a nem-megértés kitérő útja."; illetve: "... ha a világ értelmezésének értelmezéséhez szokott szemmel közelítünk e szövegekhez, akkor félreértjük őket."

Ezek az állítások nyilvánvalóan összefüggnek Keménynek az Egy gyűrű és egy pálca című írásában található egyik, a posztmodern mű jellegére vonatkozó tételével is (amelyhez hivatkozásul mellesleg Kulcsár Szabó Ernő egy tanulmányát említi meg, annak állításait eléggé sajátosan értelmezve), mely szerint "A posztmodern szöveg nem megértésre szánt dolog, hanem működésre. Azaz más művekkel folytat dialógust, azaz egyáltalán nem számít közönségre. (...) Vagyis egy-egy univerzumról van szó, önmagában való, önmozgó alkotásról, körről." A tétel nem teljesen világos, hiszen ha egyszer egy mű más művekkel dialogikus viszonyban van, hogyan lehet "önmozgó", hogyan jöhet létre elszigetelt szövegekből az írók és olvasók felett lebegő szöveguniverzum; az viszont érdekes jelenség, hogy effajta állítások és Kemény versei együttesen miért képesek tanácstalanságot kiváltani az olvasókból. Mert az említett kritikákból az kiderül, hogy mit nem "csinálhatunk" a versekkel, de az nem, hogy mit igen. (S hogy minden félreértést elkerüljek, hozzáteszem - bár persze maga a tény, hogy foglalkozom evvel a kérdéssel, világossá teszi -, hogy Kemény versei számomra is nehezen megközelíthetőek, nehezen "érthetőek" - s ezt éppen most, jelen dolgozat írása által próbálom megszüntetni.)

2. "... mintha a költő először is magának énekelne, amint kedve tartja, s csak azután gondolna arra, hogy hisz mások is hallgatják." - ?

Lehetséges, hogy avval a kortárs olvasói alapélménnyel van dolgunk, amit Szilasi László úgy fogalmaz, hogy a "mai magyar irodalom figyelmen kívül hagyja az olvasót." (Hát az olvasó hová lett? In: Csipesszel a lángot) S bár Szilasi írásából is kiderül, hogy ez az állítás nem "tud" igaz lenni, azaz hogy például a Kemény által említett "közönség" nem esik egybe az olvasónak az irodalomelmélet által elképzelt minden formációjával, mégis feltehető a kérdés, hogy a recepció jelenlegi körülményei között érdemes-e, lehet-e olyan olvasóvá válni, aki saját elvárásai alapján közelíthet Kemény szövegeihez - illetve, hogy lehet-e olyan olvasónak lenni, aki nem saját elvárásai alapján közelít bármilyen szöveghez. Ezen utóbbi probléma feloldásához Richard Rorty egy gondolata nyújthat segítséget: "...a világ nem lát el bennünket egyetlen olyan kritériummal sem, amelynek alapján az alternatív metaforák közül választhatunk, és a nyelveket vagy metaforákat csak egymással, nem pedig valami »ténynek« nevezett nyelven kívülivel tudjuk összehasonlítani." (Esetlegesség, irónia és szolidaritás, 1994. 36.), tehát - nagyon egyszerűen fogalmazva -, "más" nyelvét csak avval tudjuk összehasonlítani, ami a "miénk", s eközben a kettő folyamatos kölcsönhatásban van egymással. Azaz az olvasó valószínűleg nem tud máshogy olvasni, mint saját olvasási technikáinak alkalmazásával - az pedig más kérdés, hogy mennyiben módosulnak ezek egy-egy szöveg olvasása során és után.

Kemény István tehát új kötetével a fentiekben körvonalazott recepciós kérdés-szituációba lépett bele ismét, s a kötet mint erre adott válasz valamilyen módon feloldását nyújtja a vázolt problémáknak; másrészt pedig újabb kérdéseket állít olvasója elé.

 

3. "Ezért hangját sohasem erőltette az »édes hatás« kedvéért..."

Az új kötet talán legfontosabb témája/motívuma az idő, a versekben az egyes időpillanatok viszonyított volta jelenítődik meg ("Ha valóban itt az este,/ valójában reggeledik..." - Ítéletnap, reggel), de nem a modern illetve későmodern líra panaszos illetve ironikus "a jelen pillanat megélhetetlensége" témakörének jegyében. A Visszapillantó tükörterem című vers értelmezhető ennek tematizálásaként, amennyiben a vers egyrészt egyfajta explicit hagyománykijelölés, másrészt viszont a megjelölt hagyományhoz való kapcsolódási mód folytatva-"felülbíráló" jellegéről is árulkodik. A vers címe Petri György a Visszapillantó tükör című versére reflektál, szövege pedig Petrinek A pillanat című versével is összevethető. Az előbbi Petri-versben a személyes névmások hangsúlyos használata ("...benne Te meg én./ És néhány ő.") és az a tény, hogy nyilvánvalóan a szubjektum lát valami az ő térbeli helyzetéhez képest meghatározhatót a tükörben, ami szintén őhozzá képest nyer értelmet ("...fenyegetően jön egy kamion..."), Keménynél a teret minden oldalról "tükrösítő", ezáltal a benne látszódót végtelen számúvá sokszorosító, azaz a tükörbe nézés pozíciójából az én-t voltaképpen kimozdító tükörterem "uralmával" állítódik szembe: a versben a "látszik" ige szerepel ("Az látszik benne,/ Ami van."). A Petri-féle pillanat-meghatározásra "Három eset lehetséges/ (egyik lehetségesebb, mint a másik):/ a pillanat/ 1. késik/ 2. épp pillan/ 3. lekéstük/ (nem vettük észre)./ Már, persze, föltéve, hogy/ van pillanat." való utalás Keménynél összekapcsolódik a tükörrel: "Mondjuk ki nyíltan:/ A tükör pillan.", azaz látás és időérzékelés- pillan-ás és pillan-tás - egyaránt a tükör "cselekedete", függvénye lesz.

A kötetre jellemző az egyes szám első személy használatának és az igealakok elszemélytelenítésnek (felszólító és feltételes mód) váltakozása. Felfogható ez arra való utalásként, hogy a posztmodern szöveg számára "előírt" (kvázi-)személytelenség, a körvonalazható én visszaszorítása egyrészt más módon - például az imént említett pillanat-képzet, azaz idő és én viszonyának ilyetén felfogásával - is érzékeltethető, másrészt akként is értelmezhető, hogy bár Kemény az irodalomelmélet koncepcióival (a szövegalkotás, valamint szöveg és olvasó viszonya) tisztában van, és ennek hangot is ad - "Otthonodban firka készül/ idegenben szövegezik.", Ítéletnap, reggel -, mégis mintha lehetőségeket mutatna fel arra nézvést, hogy ezen információk tudatában is lehet "hagyományosan", egyes szám első személyben verset írni, hiszen az elszemélytelenített, az én-t (grammatikailag is) tematizáltan felolvasztó versírás csak egy a versírás módozatai közül, az én decentráltságának - némiképp nosztalgikusan történő, de ezt a nosztalgiát a környezetüktől elütő stílusértékű szavak használatával stilárisan azonnal lefegyverző - elméleti belátása után lehetőség nyílik az én szövegbeli használatára. ("Elmentek a pásztorok, mert dolguk akadt,/ mondták is talán, de úgyse érteném./ Ülök és hallgatom a távolodásuk,/ szinte futnak ezek a sokezer éves/ bácsik, gyorsan fakul a viháncolásuk, (...) Elmentek a pásztorok öreg fejükben/ a renddel, és ha ma éjjel újjászületik/ az ember, akkor is gazdátlan a jelen.", Éjjel a nyájaknál)

Az Igazságosztásban szembetűnő a nagybetűvel kezdett és határozott névelővel ellátott szavak és a felszólító módú igealakok dominanciája. A vers első szava a "legyen", és ez a címmel együtt valamiféle kinyilatkoztató, uralmi pozíció hatását kelti, ez azonban már a második szó bekapcsolódásánál átértelmeződik: "legyen ősz" - hangzik a felszólítás, amely egyben meg is szünteti felszólítás-voltát - ősz "úgyis lesz", a mondat a szó-használó viszonylagosságára, a beszéd nem-aktus voltára is rámutat. A felszólítások egy hangsúlyozottan kitalált világra vonatkozó javaslatokká szelídülnek, aminek paradox volta abban rejlik, hogy a versben a javaslatok grammatikailag nem realizálódnak - nem kerülnek át jelen időbe - a vers viszont ezekből a javaslatokból áll, azaz tulajdonképpen önnön javaslat-voltáról beszél. A versben megjelenő szubjektum nem-beleírottsága által íródik a szövegbe, a fontos az lesz, hogy nem szerepelhet jelen időben, mivel hogy a szövegnek nincsen jelen ideje; íródó és olvasódó javaslatokból áll, szövegszinten köztes - versbeli múlt és versbeli jövő közötti - állapotokból.

Az idő felfogásának sűrített képeként értelmezhetjük a kötet címét: A néma H. A néma H a francia nyelvben csak írásban szerepel, nem ejtik ki, a beszédben mégis érezteti jelenlétét (az utána álló magánhangzóval hangkötést létesít, az előtte álló magánhangzót pedig kilöki). A néma H tehát a beszéd időbeli folyamatában valamiféle bújtatott, előre és visszafelé is működő hatás; ezt a kötet viszonylatában értelmezve azt mondhatjuk, hogy a jelen pillanat is ekképpen határozódik meg. A néma H című versben a H betű grafikai elemként is jelen van "A hatalmas, néma H-nál/ futottunk akkor össze/ (kórházba rohantam éppen...", s ebben a grafikai képben mintha a két ember találkozáskor játszódó pillanatnyi egymás felé fordulása jelenne meg, a vers végén pedig - "Az utca lejtett előtte/ és emelkedett előttem,/ emelkedett és lejtett,/ végig működött közben." - mintha a H betű két szára ellentétes irányba fordulna s maga a betű szétbontódna, a két szereplő ellentétes irányú mozgásba kezd. Ahogy a néma H a beszédet folyamatszerűvé teszi, miközben ő maga kiiktatódik, úgy teszi a jelen pillanat saját fölszámolódásával folyamattá az időt; de nem célirányos folyamattá, hiszen - ahogy a kötet utolsó sorainak Dante-allúziójában ("Az emberélet útjának helyén/ Egy nagy sötétlő allé és a semmi.", Nagymonológ) az "emberélet útjának" helyébe kerül az "allé" és a "semmi" - az idő mint folyamat a valahonnan valahova tartás képzete helyett fixálhatatlan, nem jelenlevő "jelen" pillanatok halmazaként állítódik elénk.

Furcsa kettősség az olvasó alapélménye a kötet kapcsán: első benyomása az lesz, hogy ki van zárva valamiből, hogy valamiféle információhiányos helyzetbe került, és emiatt "nem ért" valamit. (Ide kapcsolódhat a generációs kérdés - a generációs élmények közössége adhat(?) kulcsot(?) ezekhez a versekhez.) Ez az elsődleges kizáratás-élmény köszönhető például a nagybetűs, mintegy szereplőket jelző szavak ("Szűz", "Matróz" stb.) használatának, amelyek "mögöttes jelentést", "titkos", megfejtendő összefüggéseket sejtetnek; de csak sejtetnek, a sejtés nem igazolódik a későbbiekben, a titok nem bontódik ki, azaz sejtésből előbb rejtély lesz, majd pedig rejte(gete)tt híján a rejtély is, a sejtetés is felszámolja magát, azaz végső soron a kizáratás-élményt is: ha nincs miből kizáratni, akkor értelemszerűleg az ember nem záratódik ki. Hasonló hatásúak az ismételten felbukkanó különös alakok ("bácsi", "ördögérsek"), valamint a szövegek szintaktikai furcsaságai. Mindezekre jó példa Az Érvrendszer elhagyása, amely többszöri olvasás után sem válik sem szintaktikailag, sem pedig szemantikailag teljesen világossá: "A lovas, ez a titokzatos érv/ éjfél körül a legendája mellett,/ kettő felé a levont tanulság,/ négy körül a róla szóló hírek/ közelében, és végül a jóslat/ szerinti ponton is áthaladt./ Immár váratlanul ér." Világos a jóslat-hír-tanulság-legenda logikai sor megfordítása, de vajon miért "érv" a "lovas"? És - a szintaktikai szempont - mi az alanya a "váratlanul ér"-nek?

Mindazonáltal nem hinném, hogy meg kéne mondanom Kemény Istvánnak, miként "javítsa ki" ezt a verset (persze úgy, hogy én értsem.) Már csak gyakorlati megfontolásokból sem gondolnám, hogy "benne felejtett" egy-két "hibát" - egy 28 versből álló kötet 3 év alatt nem teszi ezt túl valószínűvé. Inkább valami olyasmiről lehet szó, amiről Paul de Man ír Lyric and Modernity (In: Blindness and Insight, 1983. 172.) című tanulmányában. Paul de Man idézi Hugo Friedrichnek a modern költészetről való véleményét, amely meglepő hasonlóságot mutat a fent idézett Szilasi-írás témájával: "A modern költészetet már nem érdekli az olvasó. Nem akarja, hogy megértsék ..... Ezek a szövegek szubjektum nélküliek, »én« nélküliek." Paul de Man egyfajta referencializálhatóság hiányolásaként értelmezi Hugo Friedrich véleményét: "Friedrich nem mutat fel semmiféle elméleti magyarázatot arra nézve, hogy a reprezentáció elvesztése ... és az én elvesztése ... miért függ össze ily módon." Ezt a gondolatsort továbbvive, feltehető a kérdés, hogy milyen összefüggés mutatkozik az én hiány(olás)a és az olvasó mellőzöttség(-érzet)e között. Ezen a ponton valószínűleg a kortárs olvasó és a szerző generációba "foglaltságát" is érinteni kell: éppen hogy nem közös "kódot" nyújt a kortárs kritika számára az egykorúság, hanem valamiképpen mű és kritika kölcsönhatásából származnak azok az esetleges jelentések és jelentésmódosulások, amelyeknek mibenlétét más szempontból látva az időben visszatekintő értelmező más kérdéseket tehet fel. Számára már nem lesz "idegesítő" és megoldandó probléma az, ami a kortársakat új olvasási technikák kidolgozására ingerli, és éppen ezért, és éppen a kortársak "idegeskedésének" köszönhetően lesz képes más szempontokat felvetni. Amikor a kortárs olvasó úgy érzi, hogy őt az adott szöveg "nem veszi figyelembe", arról lehet szó, hogy az olvasás során át kell "verekednie" magát más olvasási stratégiákat igénylő szövegeken kondicionálódott olvasástechnikáján, újra és újra ki kell "vívnia" az értő olvasó pozícióját, hogy aztán saját értésének esetlegességét is felismerhesse. De ezt semmiképpen nem tudja oly módon tenni, hogy tudatosan félreteszi saját olvasási tapasztalatait, és úgy sem, hogy a szöveget "kijavítva" létrehoz egyfajta, a maga számára érthető referencialitást. Ahogy Paul de Man írja: "Minden reprezentációs költészet mindig egyben allegorikus is...", és "Mindenfajta allegorikus költészetnek szükségképpen tartalmaznia kell reprezentáló elemet is, amely az értést invitálja és arra hagyatkozik, de ennek csak az a felismerés lehet a következménye, hogy a megértés, amelyet elér, szükségképpen hiba." (Ibid. 185.) - tehát reprezentáció és allegória ambivalenciája felismerésének és működtetésének függvénye lehet valamiféle önnön viszonylagosságának tudatában lévő jelentésképzés; jelen esetben Kemény István saját szituáltságuk esetlegességét hangsúlyozó verseinek hasonló olvasási tapasztalata.

Péterfy Jenő: Ifj. Ábrányi Kornél: Edmund párbaja (1880.) In: Péterfy Jenő magyar irodalmi bírálatai, Bp. 1938. 19. o. A másik két idézet - a 2. és 3. pontban - származási helye: Péterfy Jenő: Lévay József összes költeményei (1846-1880), (1881.) Ibid. 32. o.