Alföld - 48. évf. 8. sz. (1997. augusztus)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Kántor Lajos

Helykereső

Irodalmi(as) jegyzetek, az 1996/97-es fordulón

Tudom, persze, hogy akár szegénységi bizonyítványként is föl lehet fogni, ha valaki életének a 60. évében még mindig a "helykeresésnél" tart. Éppen ezért nem is a személyes jellegű mentségeket keresem, igyekszem elősorolni, hogy az eddigi 59 és fél esztendő alatt merre kereskedtem és milyen eredménnyel - csupán a tőlem nagyjából független időt hívom tanúságul, magyarázatképpen.

Ezzel a "forduló" is világosabbá válhat. Ismét nem arra gondolok, hogy a MÚRE (Magyar Újságírók Romániai Egyesülete) elnöki tisztétől négy év után megválva, sőt az 1997-es tavasz jöttén ezt a jobb sorsra(?) érdemes csapatot (ajtóstul-ablakostul) odahagyva, az elgondolkodtató kerek évforduló visszatérésre késztet a "komolyabb" irodalomhoz. (A szerkesztési örömök és bosszúságok vállalásában, a Korunk-munkában, úgy tervezem, egyelőre nem lesz lényeges változás, változtatás.) Túl az egyéni ambíciókon, vállalásokon, az 1996-os év vége és az 1997-es év kezdete az erdélyi magyarság helyzetében hozhat újat. A pozitívnak ítélt politikai elmozdulás, a tegnapi ellenzék győzelme, a Romániában élő magyarság képviselőinek bekerülése a hatalomba történelmi premiernek számít (bizonyára nem azonosítható a fél évszázaddal ezelőtti helyzettel!). Ez a jegyzetíróra szinte kötelező feladatokat ró, még akkor is, ha inkább az irodalom, a kultúra felől nézi a dolgokat. Nem programszerű tehát a maga publicisztikai fordulata (ha van ilyen), a hétköznapok hozzák magukkal. Mint ahogy azt is, hogy ide-oda (inkább kötelességből, mint kedve szerint) utazva, a tegnapi társak, barátok, kollégák jelenlétét regisztrálja az Erdélytől távolibb világban.

De azért mégsem olyan távoliak már ezek a világok. És így az itt következő (hétről hétre írt, most megrostált, bevezetett és itt-ott kiigazított) jegyzetek is megmaradnak, továbbra is, erdélyieknek.

Szerepvállalás, szereptévesztés

Már jóval az idei helyhatósági választások előtt föltehető volt a kérdés - Kolozsvárt, Nagyváradon vagy akár a Székelyföldön -, s most sem csupán bizonyos RMDSZ-balsikerekre, az ellenzéki összefogás hiányára (például: Funar újraválasztásának magyarázatára) kell szorítkozni, amikor elit-értelmiségünk s a romániai magyar politikusok, politizálás viszonyát tesszük szóvá. Végső soron nemcsak erdélyi (meg bukaresti) magyar ügyről van szó, hanem sajátosan romániai, sőt közép-kelet-európai helyzetről, helyzet alakulásról. azt hiszem, feltétlenül érdemes tehát saját speciális bajainkat összevetni, együtt szemlélni azzal, amit kitűnő román értelmiségiek tesznek szóvá a román politikai életben tapasztalt jelenségekről. Igaz, ők - egy Sorin Alexandrescu, egy Gabriel Andreescu, egy H. R. Patapievici - nem prófétaságról, "múltittas", és "sopánkodó" nemzeti magatartásról beszélnek, hanem az 1989 decembere utáni értelmiségi közszereplés inflációjáról, az 1996-os keresztútról, amelyhez a román értelmiségiek elérkeztek (Sorin Alexandrescu); a nacionalizmusnak a nemzetre veszélyes megnyilvánulásairól, a betáplált magyarellenességről (Gabriel Andreescu); a többség-kisebbség konfliktusának korántsem szükségszerű, civilizációk és vallások ütközéséből következő, hanem doktrínák vak követéséből levezethető, a kormányon lévők érdekeit szolgáló jelenségeiről, ezeknek lehetséges katasztrofális következményeiről (Patapievici). Kár volna azonban azzal hárítani el magunktól ezeket az olykor kiváló és irigylésre méltó okfejtéseket, hogy nem rólunk van szó, nekünk mások a problémáink, és legfeljebb közvetetten érintenek minket (mint szenvedő alanyokat) a románság belső ügyei, az ellenzékiek részéről elhangzó bírálatok. Ha a tükröt nem nekünk tartják is, érdemes belenézni.

Rendkívül tanulságos az a kép, amelyet a Hollandiából hazalátogató irodalomtudós, egyetemi tanár, Sorin Alexandrescu vázolt fel a román (és általában e térséghez tartozó) értelmiségről, a nemzeti tudat fenntartásában, formálásában játszott szerepéről a diktatúra éveiben; a külföldre távozott disszidensek s az önálló gondolkodást feladó, pártaktivistává lett értelmiségiek közötti skálán helyezkedtek el azok, akiknek a szava így-úgy hatott az itthoni közegben. A június közepén a Társadalmi Dialógus Csoport keretében szervezett, Mihai Sora által vezetett vita, illetve Alexandrescu bevezető előadása középpontjában azonban nem e történelmi vázlat állt, hanem az 1989 utáni értelmiségi magatartástípusok elemzése volt az igazán érdekes. A nyugat-európai tapasztalattal rendelkező vendég korántsem véli természetesnek, hogy az értelmiségiek egyformán, egységesen reagáljanak az eseményekre; nem tartja normális jelenségnek, hogy (az ellenzékiek) tömegesen a PAC-ot, a Polgári Szövetség Pártját választották, s így az ma tulajdonképpen értelmiségi pártnak számít. Az értelmiségiek sehol a világon nincsenek hatalmon, viszont sok országban - így az Egyesült Államokban, Franciaországban - az értelmiségi elitek beépülnek a (professzionista) politikai elitbe, a gazdasági, társadalmi és értelmiségi menedzsmentbe. Pozitív román példaként Sorin Alexandrescu azt a Gabriel Liiceanut (a Humanitas Kiadó igazgatóját) említi, aki nem egy pártra tett - és megőrizte súlyát a román társadalmi életben.

Más oldalról közelíti meg az amatőr és profi viszonyt, a jelenkori román értelmiségi magatartást Gabriel Andreescu a Dilema hasábjain közölt cikksorozatának legújabb darabjában. Lényegében visszatér hetek-hónapok óta folyó vitájára Octavian Palerrel és Alexandru Paleologuval. (Paler a Románia libera címoldalán "bizarr esetnek" minősíti Andreescu állásfoglalását a nacionalizmus kérdésében, s a román nemzeti érzés nevében száll szembe vitapartnere európaiságával, Európa-szemléletével.) Gabriel Andreescu most is "furcsa" azaz megdöbbentő dolgokat mond. Kijelenti például, hogy Romániában még mindig meghatározó a kulturális-humán kiválóságok, a rendkívüli meggyőző erővel rendelkező személyiségek szerepe (így az Octavian Paleré vagy az Alexandru Paleologué). Odaveti egy zárójelben, hogy a nacionalizmus a kulturálisnak a meghosszabbítását jelentheti a politikában. És idézi egyik kollégája, Liviu Antonesei megállapítását (a bukaresti Contrapunctból), hogy a képzelőerő nélküli politika nemcsak középszerű, de eredménytelen is; ugyanakkor a pusztán képzeletre építő politika szükségszerűen katasztrófával végződik. Aztán egy példával világítja meg, mit jelent a kompetencia a világ (társadalmi és nem irodalmi jellegű!) megértésében. Itt már közös munkára van szükség, nem elég az intelligencia és a jóérzés mitologizálása, az erre épülő ideologizálás.

Ami mindezek után figyelemre méltó és örvendetes: Gabriel Andreescu az RTV 2 szerkesztőinek hívására közös műsorban szerepelt Alexandru Paleologuval, s mindketten érdekes, rendkívül időszerű nézeteket fejtettek ki nacionalizmus-ügyben. Ezúttal a Paleologu egyik okfejtését jegyeztem meg mindenekelőtt. Arról beszélt, hogy a tradicionalista felfogású provanszálokkal szemben a katalánoknak azért van sikere (nemzeti önazonosságuk, autonómiájuk megélésében), mert ez utóbbiak a gazdasági élet fellendítésére alapoztak.

Vajon - akaratlanul is - nem rólunk beszélt Paleologu a bukaresti televízióban?

Formatervezett ország

A véletlen hozta, hogy éppen a parlamenti választások előtti napokban autózhattam végig Szlovénián, Alsó-Lendvától a Tengerparti Piranig. Igaz, hogy a főváros, Ljubljana központjában, egy barokk műemléktemplom előtti téren sokadalom és meglepő, rég hallott zene fogadott - az Internacionálé dallamára győzködte a hallgatóságot a szlovén kommunisták utódpártja -, ám legfeljebb néhány százan lehettek, és mire körbesétáltuk az óvárost, már a természetes forgalommal találkoztunk. Az Írószövetség székházában (amely faburkolatával a bukaresti Sadoveanu Házra emlékeztetett, kicsiben), a szlovén írótársadalom néhány vezető emberével beszélgetve, Pomogáts Bélával együtt számot adhattunk magunknak arról, hogy politika és irodalom ebben az apró és irigylésre méltó országban is éveken át összefonódott, az átjárás a két terület között - mármint az irodalomból a napi és a "nagy" politikába - nálunk ugyancsak jól ismert; de ők is ma már inkább a művekre s a szlovén irodalom több országban (Ausztriában, Olaszországban is) élő alkotóira koncentrálnak. Visszafelé, Ljubljanától a határig, a szavazás vasárnapján tettük meg a néhány száz kilométeres utat. Békés vasárnap volt, kevés plakáttal és zászlóval a kisvárosokban és falvakban - s a már itthon hallott, olvasott eredmény megerősítette a látottakat: Szlovénia két milliót csak közelítő lakossága továbbra is a polgári élet normalitásához ragaszkodik - ahogy ezt próbálta, viszonylag a legtöbb eredménnyel, a régi Jugoszlávia keretében, és ezért tett, tesz sokat azóta, hogy Közép-Európa e sarka (Ausztrália, Magyarország, Horvátország és Olaszország közt) végre a maga útját járhassa - sokkal közelebb Nyugathoz, mint Kelethez.

Mondom, merő véletlen volt a választási időszak és a szlovéniai utazás egybeesése, mint ahogy az is, hogy mi ugyancsak egy ilyen szakaszt élünk át Erdélyben, Romániában. Ilyen szakaszt? - kérdezek vissza mindjárt, mert érzem, hogy alaposan helyesbítenem kell. Aki frissiben érkezik haza, több határon túlról, és különösen Szlovéniából, annak illik pontosabban fogalmaznia. Persze, vannak közös kérdéseink - mint említettem, a nemzeti irodalom vonatkozásában, vagy a nemzeti kisebbségek jelenét-jövőjét illetően, bár a nagyságrend itt és ott, ott és itt egészen más. Már csak azért is, mert mi idehaza közel annyian élünk magyarok, mint Szlovénia teljes lakossága; ők odahaza, Mura-vidéki magyarok egy erdélyi kisváros tízezres közösségével mérhetők matematikailag. No nyilván a matematika sem oly "egzakt" demográfiai perspektívában és nemzetiségi meg emberi jogokban, hogy az egyenlőségjel egyszerűen kitehető volna mondjuk két tízezer közé. A maribori egyetemen, a magyar tanszék megalapításának 15. (a magyar lektorátus 30.) évfordulója alkalmából rendezett tudományos konferencián elgondolkodhattunk a kétnyelvűség adatain-arányain; egy gyökeresen különböző politikai feltételrendszer közepette mintha a Mura-vidéki és a moldvai csángó nyelvállapotok, illetve nyelvhasználati szokások volnának összehasonlíthatók. Ami így persze túlzás, hiszen a Mura partján nem a tiltás játssza (játszotta) a főszerepet, hanem a kis számok törvénye. Ugyanakkor a Lendván most épülő (Makovecz Imre tervezte) magyar kulturális központot pirosban láthatva, csak úgy kapkodjuk a fejünket.

Persze, Szlovéniában sem igazán kisebbségiként van oka az embernek a fejkapkodásra. Hanem azért, mert egy ember-méretű, működő, "formatervezett" országban jár. Hogy ez mit jelent? Az ajtókilincstől a porták összképéig kellene részletezni a látványt, nem felejtve ki a fővárosi piacot s az egyetemi előadótermeket. És azt a szinte megfoghatatlan atmoszférát, ami napokon át kizárta a kellemetlen meglepetéseket.

Hogy néhány napig nálunk is jól érezné magát egy szlovén? Sajnos, ebben korántsem vagyok oly biztos...

Történelmi mementó, 1929-ből

Amióta könnyelmű ígéretet tettem, hogy heti rendszerességgel a diákok, újságíró-jelöltjeink egy kis csoportja elé állok, természetesen készülnöm is kell ezekre az alkalmakra. (Nem szívesen használom az "órák" vagy a "katedra" szavakat a magam későn kezdett, sosem akart és így ma is kissé idegennek érzett egyetemi "tanári" munkájában.) Készülés közben meglepetések érik az embert: amiről azt hittem, hogy jól ismerem, hiszen számtalanszor elolvastam, hozzáolvastam, tanulmányt vagy éppen könyvet írtam róla, arról kiderülhet, hogy vannak eddig számba nem vett, fontos mozzanatai. Legutóbb az Erdélyi Helikonról és Kuncz Aladár szerkesztői teljesítményéről tervezve előadást, ismét fellapoztam azt az 1929. szeptemberi Helikon-számot, amelyben Kuncz kiváló, méltán híres esszéje, az Erdély az én hazám című programadó írás megjelent. Azt persze korábban is regisztráltam, hogy Kuncz szövege előtt a Benedek Elek-nekrológ (Tamási Árontól) és egy Móricz Zsigmond-emlékezés olvasható, utána pedig a Bánffy Miklósé, az 1916-os koronázásról, s hogy e folyóiratszámban többek közt Kós Károly, Dsida Jenő, Szántó György és Markovits Rodion is szerzőként szerepel, arra viszont, hgoy Balogh Artúr öt teljes oldalnyi tanulmánya, Maniu Gyula cím alatt, milyen lényegi észrevételeket tartalmaz, most figyelek föl. Nyilván nem véletlenül most. Az analógiát és a különbségeket bizonyára nem szükséges magyarázni Iuliu Maniu (még 1928-as) kormányra jutása és a Demokratikus Konvenció - középpontjában a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárttal - 1996 végén kezdődő hatalomgyakorlása között. Elég lesz néhány idézetet kiválasztani a hajdani magyar jogtudós, akadémikus, Kolozs megye, majd Udvarhely szenátora a román parlamentben (1926-1937), 1940-ben a magyar parlamentbe behívott képviselő, "mellesleg" műfordító és lapszerkesztő 1929-es helikoni gondolatmenetéből. Már csak azért is, mert nem igazán "helikoniak", azaz a múzsák lakhelyéről származók ezek a gondolatok, sőt igen-igen a földön járók, az észhez szólóak.

Balogh Artúr (1866-1951) elismeri, hogy lehet valaki értékes, elismert politikus a hatalom birtoka nélkül is, minthogy értékét az határozza meg, mekkora hatással tud lenni a közvéleményre. Ám "a politikus államférfiúi képességét csak a hatalom polcán tudja megmutatni". Történelmi példák bizonyítják, "minő nagy különbség van a kettő között: a szószékről bírálni, ostorozni azt, amit mások tesznek, onnan hirdetni a csalhatatlanság színében feltüntetett államelméleti elveket, másfelől az államélet hajójának kormányát kézbe kapva, a tettek mezején valósággá alakítani az eddigi államéleti elgondolásokat." Balogh Artúr mint a magyar Párt szenátora leírhatta: "Mi teljesen kívül állunk a román pártharcokon." Ennek ellenére nem idegenül és korántsem ellenszenvvel közelített Maniu kormányzati programjához, amint a következőkből egyértelműen kiolvasható. "A nemzeti életnek egészen új épületét akarja felépíteni a rend, törvényesség, kormányzati és közéleti tisztesség és nyugat-európai kormányzati szellem alapkövein. Fel akarja építeni ezt az új épületet egy olyan talajon, amelyet előbb a kormányzati önkénynek, a csak papíron levő törvényességnek, a kormányzati és közéleti korrupciónak, a balkáni mentalitásnak a korábbi kormányok alatt mély gyökeret vert, szinte kiirthatatlannak látszó dudváitól kell megtisztítani. A feladat, tudjuk, óriási; sziszifuszi a munka, amit megkíván. De a cél elérését minden egyéb meghiúsíthatja, csak éppen a többség, kisebbségek előtt, ellenzéken és kormányon annyit hangoztatott programhoz hűtlenné válásnak nem szabad azt meghiúsítani."

Nem 1996-os, hanem 1929-es keltezésű, ismétlem, az idézet. És folytathatjuk a kisebbségek helyzetére, a kisebbségi jogokra vonatkozó megjegyzésekkel. Balogh Artúr többször is utal a gyulafehérvári, be nem váltott ígéretekre ("Csak világ-hangulatkeltési bombasztikus deklarációnak szánták-e vagy komoly államprogramnak"); ennek ellenére nem akarja feladni a reményt, hogy az erdélyi Maniu, a kisebbségi sors ismerője, kiérdemli a magyarok rokonszenvét, elismerését. "Mert egészen világos, hogy a kisebbségek tisztességes megférhetőségéről új államuk keretei közt csak akkor lehet szó, ha ezek a keretek számukra nem minden irányú szabad fejlődésüket lehetetlenné tevő, elnyomó börtönfalak, hanem egy nyugat-európai értelemben vett, modern közszabadsági állam keretei. Egészen világos, hogy a kisebbségekkel szemben való tisztességes bánásmódról csak akkor beszélhetünk, ha az államnak minden egyes tagja, akár többségi, akár kisebbségi, nemcsak kormányzott, megrendszabályozott, nemcsak az uralom tárgya, nemcsak a hatalom alattvalója, hanem emberiességében megbecsült ember és jogokkal bíró s jogaiban a közhatalom által respektált és meg is védett polgár is. Egészen világos, hogy kisebbségi jogokról és szabadságokról csak úgy lehet szó, ha előbb az összes polgárok számára léteznek elismert és garantált jogok és szabadságok."

A kiragadott és nagyon mai hangzású szövegrészek után nem azt kívánom ideírni, ami a romániai magyar és általában a magyar közvéleményben a negyvenes évek közepétől Maniu nevéhez tapadt (már csak azért sem, mert nem ismerjük pontosan a Maniu-gárdistáknak nevezett vérengzők igazi hovatartozását; és sejthetjük a kommunista propaganda érdekeit Maniu-ügyben). Maradjunk hát meg a történelmi jóhiszeműségnél, ahogy Balogh Artúr tette. Hozzátéve az idézettekhez, hogy a közhatalomban vállalt RMDSZ-felelősség fokozza az 1929-ből való gondolatok időszerűségét!

Kontextus és csalogány

A magam választotta íróasztalsarokról természetesen nem illik többes szám első személyben beszélni. Az szónoki emelvényen, szószéken - királyi, elnöki, prófétai többesként - használatos változatlanul, vagy talán nem is oly változatlanul, hiszen élnek még (már) emberközeli királyi sarjak, változik az elnöki stílus, s némelykor úgy tapasztalom, a papi beszéd is. Vannak viszont alacsonyabb pulpitusra kapaszkodó személyek, akik azt hiszik, szavuk hitelesebb lesz, és messzebb hangzik, hogyha ragaszkodnak a királyi többeshez. Ezt a jelenséget tette szóvá a kolozsvári Szabadság jegyzetírója (-is-), s én (is) csatlakozom e szisszenethez. Arról már nem tehet a jegyzetíró, ha cikke másnapján, ugyanazokon a hasábokon ismétlődik a jelenség - sőt, a szerkesztő van olyan nagylelkű, hogy az attilás dörgedelmet nagybetűkkel hozza közelebb az olvasóhoz, míg a vele ellentétes véleményt apróbetűs szedésre kárhoztatja, hiszen annak szerzője, szerényen, csak a saját nevében szól (például így: "Tőkés László politikája, bár gerincesség folytán valóban rokonszenvesebbnek tűnik, véleményem szerint nem túl hatékony").

Szokás és vállalás szerint én a lap aljáról szólalok meg, ez a tárca műfajának megszokott helye. (Hogy nyomdailag a legjobban összezsugorítják, és reklámot is tördelnek belé, ez külön figyelmesség, köszönet érte.) Amikor a Maniu Gyula című Balogh Artúr-esszét idéztem legutóbb e helyen, igazából a fölfedezés izgalma ragadott magával, és - egy hét múltán be kell vallanom - igazából végig sem gondoltam a kontextust, amelybe bekerülhet. Például épp az attilás hangzatosság közelében. ("Magyarul: elismertük nemlétünket...", "Szükségünk van arra, hogy...", "Kormányba való belépésünkkel részlegessé tettük a román választópolgárok többségének győzelmét, a tényleges rendszerváltást" stb.) A kontextus, más szövegek kisugárzása ráadásul nem csupán ugyanazon újság oldal vagy lapszám határáig terjed. Csak most döbbenek rá, 1929-es történelmi mementónak nevezett múltidézésem valakiknek a tudatában ugyanoda kerülhet, ahová a "Mit kíván a ..." kezdetű, címében a márciusi (1848-as) Tizenkét pontra emlékeztető kiáltvány, belső-külső RMDSZ-kritika, a tiszteletbeli elnök tollából. Márpedig igencsak nem szeretném, ah olyasfajta "leegyszerűsítések" közelébe kerülnék, mint például ez (nem minősítem magam, megőrzöm az idézetben az SZKT-n elhangzott t. elnöki besorolást): "a RMDSZ-t a Frunda-féle választási különítmény hajszolta be a kormányba". Eszembe jut, hogy az én kis irodalomtörténeti-történeti emlékeztetőmben szintén van utalás különítményesekre (a Maniu-gárdistákra); jaj, Istenem, hát akkor most hogy van az: az RMDSZ államelnökjelöltje, aki olyan tekintélyt szerzett kampánya során a romániai magyarságnak, ugyancsak különítményes?

Újra és újra föl kell idéznem ezt a csúnya szót: kontextus. Amely persze százszor csúnyább a csalogánynál. Ebben a kontextusban, azaz szövegösszefüggésben, a körülmények együttesében mégis a két szó együtt jelentkezik (nem tagadom: irodalomtörténetileg "fertőzött" tudatomban, elgondolkodva a nevünkben tett újabb kinyilatkoztatásokon. Bármilyen magasztosak ugyanis azok az eszmék, melyek nevében jelentős meg egészen jelentéktelen személyiségek, illetve csupán személyek szólalnak meg, elvi magaslatról - csak a (politikai) gyakorlat alapján ítélhető meg reálisan az alkalmazhatóságuk. A csalogány éneke nyilván gyönyörű szép, mégsem mondható petőfis túlzásnak a "Hallgassatok! Hallgassatok", a "szívszaggató" csalogány-dalra. Vakmerőség volna, persze, erőltetni az analógiát, és a hajnal közelgését jósolni 1996 decemberében, ám az alkonyi madárszó meg a hajnali különbségét Petőfivel merem vallani. A kontextus azt is jelenti, hogy vegyük tudomásul a napszakok - az idők változását.

Kicsodák vagyunk?

Ezek a sorok a szó szoros értelmében íróasztalom sarkáról kerülnek be heti jegyzeteim közé. Történik ugyanis, hogy egy rövidesen megjelenő romániai magyar közéleti lexikon (egyszerűbben és divatosabban: Ki kicsoda) címszavait - szerencsémre azoknak csak egy részét, negyedét-ötödét - olvasom napszámban. Hasonlóban még nem volt részem, jóllehet Balogh Edgár már a hatvanas évek végén beszervezett a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon szerkesztő bizottságába. Éveken át, amikor még csak az alapelveket próbáltuk körvonalazni, a címlistákat összeállítani s a kérdőíveket szétosztani, majd összegyűjteni, ha jól emlékszem, csütörtök esténként a Korunk akkori (főtéri) szerkesztőségében jókat vitatkoztunk. Akkoriban ismerhettem meg közelebbről Venczel Józsefet és Réthy Andort - mert hogy a szerkesztő bizottság többi neves tagjával, köztük Jancsó Elemérrel, Mikó Imrével korábban összehozott a sors. Némelyekkel, így például Benkő Samuval, Engel (Köllő) Károllyal, Fejér Miklóssal azóta sem beszélgettünk oly kimerítően, mint a Mátyás-szoborral szemközti épület emeletén, azokon a bizonyos estéken, no meg utána a főtér másik oldalán, Réthy Andor plébániai lakásán, misebor mellett, preferansz-parti közben (ami egyeseknél a játékra koncentrálás hiányát jelentette). Egyszóval a máig alaposan megritkult lexikonszerkesztőségről és a lexikonszerkesztés tapasztalatairól, szakmai és anekdotikusan személyes vonatkozásairól bőven lehetne beszélni. Ez most csak úgy feltolult bennem, ezúttal ugyanis egyébről van szó.

Egyébről, annak ellenére, hogy természetesen vannak átfedések. Feltételezem, hogy a másik, a szekszárdi Babits Kiadó kezdeményezte, Aradtól Csíkszeredáig pásztázó lexikoni összegezés szintén inkább a Romániai Magyar Irodalmi Lexikonnal lesz rokon, már ami a gyűjtőkör tágasságát illeti. Mert a nagyváradi Scripta vállalkozásának érdekessége - nehézsége vagy könnyedsége (sőt: mindkettő) - éppen az olló szokatlanul szélesre nyitásából következik. Itt mindenki lexikoni címszó lehet (ha beküldte a kérdőívet), aki valamit is tett a köz érdekében: falusi színjátszókört, tánccsoportot szervezett, munkahelyet teremtett néhány ember számára, hírnevet szerzett magának és országának sportteljesítményével vagy jelentősebb RMDSZ-munkát vállalt, akár községi, kerületi szinten is. Következésképpen ebben a Ki kicsodában mások lesznek a belső arányok, valószínűleg nem fog első látásra szembetűnni a különbség a világhírű (legalábbis a magyar tudomány egészében számontartott) akadémikus, a több országban olvasott író, a népszerű színész - és az évtizedek során becsülettel helytállt tanító-tanár, a sok munkahelyet megjárt, helyileg vezető állásba került mérnök, közgazdász között, akiknek inkább csak életpályája, semmint életműve van. Ám a kérdőívek és a nemegyszer hozzájuk csatolt mellékletek - s maguk a címszavak is - ettől még érdekes olvasmányok. Tulajdonképpen érdekesebbek, mint ah ismert művészek, tudósok, országos szerepet vállalt politikusok válaszait olvasnánk. Nekik ugyanis van alkalmuk másutt is az önkifejezésre, hiúságuk kiélésére - a többségnek viszont, a hétköznapi "közembereknek" most adatik lehetőség a vallomásra, az összegezésre, nemegyszer a panaszok kiöntésére, a "miért nem sikerült?" megválaszolására (amit egyébként a kérdőív elkészítői nem is kérdeztek, nyilvánvalóan). Szociológiai és pszichológiai tanulmányok kiinduló pontja lehet ilyenformán ez a Ki kicsoda (s a közönség elé nem kerülő nyersanyaga). Remélem, lesz is.

Amikor még nem fáradtam bele a felülszerkesztésbe, néha kitűnően szórakozom is. Ha például azt olvasom egy derék helyi tanácsos kérdőívében, a "családi állapot"-ról tudakozódó rubrikában: "jó". Vagy azt, hogy valaki tizenkét éven át volt román ifjúsági válogatott. Nemegyszer a beírók (az adatok számítógépbe vivői) szórakoztatnak. Arról tájékoztatnak például, hogy a tanító bácsi - nem a pályája elején vagy végén, hanem közben - négy évig tanítónő volt. Szemembe ötlött másutt az "Atlét" című lap. Talán Atléta? De tudtommal ilyen nem volt nálunk. Nos, csak arról van szó, hogy a nem túl tájékozott illető A Rét címét olvasta így. Azon is eltöprengtem, Marosvásárhelyen kívül hol volt még Székely Színház, miért kell a név elé a "honi"-t odatenni; persze, ez is a "számítógépes ördöge" (nem a sajtóé), az "egykori"-ból lett (volna) a "honi". Irodalomtörténeti fejtörést okozott az egyik szócikkben "a háromszéki dalnok elhalálozási adatai (1896-1920)" szövegrész. Vajon kiről lehet szó, aki 24 év alatt Háromszéken ily híres lett? Fény derült az ügyre: Dálnok község demográfiai adatait mérték fel a jelzett időszakra vonatkozólag.

Bízom benne, hogy a kinyomatott Ki Kicsodában az olvasó nem így fog csemegézni. Olvasni valója enélkül is akad majd, információt pedig bőven szerezhet innen. Remélhetőleg hiteleset.

Szatmárban jártam...

... és ismét költők, nem is akármilyen költők hívására. Közvetlenül egyik sem üzenhetett már, mégis együtt voltunk, a magyar költészet, a magyar irodalom jegyében. A Szatmárnémetiben rendszeresített, idén decemberben hetedszer megtartott vers- és prózamondó verseny névadója volt az egyik mozgósító: Gellért Sándor. 80. születésnapján kint a temetőben és bent a szatmári színház termében ünnepelhettük a mikolai poétát, Ady hűséges tanítványát, Gulyás Pál költő-barátját. És ez a rendezvény kínált lehetőséget egy másik, szűkebb körű, de korántsem másodlagos jelentőségű összejövetel megtartására, a Kölcsey Ferenc Elméleti Líceum új pinceklubjában.

Kölcsey volt tehát a másik meghívónk; hogy az ajándékba kapott (1995-ös jelzetű) líceumi évkönyvből idézzek, a Parainesis parafrazálva, az ország különböző sarkaiból érkezett, több irodalmi műhelyt képviselő ifjú és korosabb költő, szerkesztő e higgadt hangú, hasznos szakmai tanácskozás végén Kölcseyvel elmondhatta: "helyesen ítélni s pontosan egybehasonlítani megtanulhat", aki hajlandó odafigyelni a másik fél véleményére, érveire. Orbán János Dénes, Sántha Attila, Jánk Károly, s a többiek ugyanúgy késznek mutatkoztak a párbeszédre, mint az asztal túlsó végén ülő, egy-két nemzedékkel előttük járók. Pomogáts Béla, a Magyar Írószövetség elnökének minőségében, irodalomtörténetileg megalapozott bevezetőjében a szintetikus látás, az ítéleteinkben nélkülözhetetlen szintézis mellett szólalt fel. És nem akadt ellenzője annak a pontosításnak, hogy ezt az igényt dialógusban próbáljuk megvalósítani - a méltó irodalmi harcnak ez az eszköze, és bizonyára nem az ököl.

Ha a szervezők elfogadják javaslatomat, a Gellért Sándor vers- és prózamondó versenyek rendszere kísérőjévé válhat az ifjú írók, költők találkozása a középnemzedék s az idősebbek képviselőivel. Gondolom, az ugyancsak rendszeresített árkosi találkozók mellett egy ilyen nemzedék-közi kötetlen beszélgetés nem válna kárára irodalmunknak. Milyen bölcs volna így cáfolni Kovács András Ferenc (a szatmári iskola végzettje) által néhány éve versbe írt látomást:

Keresztülnéz a lelki drótsövényen:

Át-áttekintget tán egy arc Csekéről...

És látja a Tekintetes Úr, hogy dúlnak még

A szép magyar romantikák, dühöngenek még

Honi hiúságok: csárdásosztók és asztaldöngetők közt

Hervad az emberség hivalkodó csokrétája...

Kovács András Ferenc verscímbe írt következtetését - Kölcsey Ferenc lehajtja fejét - nem kellene szomorú realitásként elfogadnunk, költők és nem költők, profán irodalmárutódok ugyancsak emelt fővel mondhatnánk, hogy Szatmárnémetiben legalább sikerült megfeledkeznünk "honi hiúságainkról", a dühöngésekről, asztaldöngetésekről.

Persze, úgy volna igazán érdemi egy-egy ilyen pincetalálkozó, ha a mai szatmári fiatalok, Páskándi Géza, Szilágyi Domokos és Kovács András Ferenc utódai szintén jelen lennének, hallatnák hangjukat. Nem csupán a már kötetes szerzőkre gondolok, hanem néhai Rög József, Antal Péter tanárurak, s a nemrég hozzájuk csatlakozott, emlékezet szerint még köztünk levő (Szilágyi Domokost is tanító) Ligeti Zoltán ifjabb kollégáinak, utódainak tanítványaira is.

Olyan hagyomány tornyosult fel ebben a szatmári iskolában, amelyet éltetni és tudatosítani, messze földön megismertetni valamennyiünk számára tisztesség, kötelesség, nem csupán a büszke szatmáriaké.

Ignácz Rózsa hazahívta fiát

A hívólevél régebben ment el, Kovásznáról Chicagóba. Azért tudok róla, mert Makkai Ádám beavatott az ügybe, mármint az avatás, az emlékezés ügyébe. Jóllehet édesanyja, Ignácz Rózsa (a két világháború között és azután is nagy hírre jutott könyvek írója, akit személyesen megismerhettem, valamikor a hetvenes években) állt a tervezett ünneplés középpontjában, tehát az alkalom igazán csábító volt, a chicagói nyelvész professzor nem jöhetett a jelzett időpontban az anyai szülővárosba; engem kért meg, mennék el Kovásznára, és lehetőleg rögzítsük szalagra az ünnepi pillanatokat. (Nem tartozik szorosan e jegyzet témájához, hogy - szándékom ellenére - én sem lehettem ott, sőt azt sem tudom, a továbbított, továbbadott kérés teljesült-e, képmagnóra vagy legalább közönséges hangszalagra került-e a kovásznai Ignácz Rózsa-megemlékezés.)

Makkai Ádám végül is most, 1996 őszén tudott hazalátogatni - igaz, csak Budapestig. (Neki már Budapest a szülővárosa.) És nem jött üres kézzel. A legszebb ajándékot hozta, amit csak hozhatott: A csodaszarvas keresése című hatalmas verskötetet, pontosabban, minthogy angolul szól a cím, az In Quest of the Miracle Stag-et (alcíme: The Poetry oh Hungary). A magyar költészet páratlan antológiájának gondozója, szerkesztője, részben fordítója, Makkai Ádám - civilben az angol nyelv nemzetközi tekintélyű tudósa és tanítója - a családi örökséghez híven, fényesen igazolja, hogy "anyanyelve magyar". De ami legalább ilyen fontos a magyar nyelv és a magyar líra szépségének elfogadtatása szempontjából: angolul, angol (amerikai) könyvben, és amennyire én meg tudom állapítani, korántsem fordítás-ízű versszövegekben bizonyított. Sokadmagával természetesen - köztük a fordítók között számosan vannak Angliában, Amerikában vagy Ausztráliában élő magyar költők, írók, a magyar nyelvhez hűséges emberek; közel ezer könyvoldal "megtöltése" magyar (angol) verssel és magyar irodalomra vonatkozó magyarázattal mint mennyiségi teljesítmény is rendkívüli, nem egy emberre méretezett (ha olyan munkabírású is, mint Makkai Ádám). Itt azonban hangsúlyosan a minőségről van szó.

Hét évszázad magyar költészetéből készült a válogatás, a Halotti beszédtől és az Ómagyar Mária-siralomtól Nagy Lászlóig és Juhász Ferencig. (Juhász az egyetlen élő költő e kötetben, ám e kivételre könnyen megtalálható a magyarázat: a XX. század közepi magyar líra megújításában játszott szerepe mellett a stílszerűen kiválasztott vers, A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából.) Nem marad ki a népköltészet sem, a Kőmíves Kelemenné, a Kádár Kata, a Virágok vetélkedése. És Erdély, a "Részek" ugyancsak képviselteti magát a műköltészeti részben. Itt nyilván nem a klasszikusokra, Arany Jánosra vagy Adyra gondolok csupán, hanem Áprily Lajosra, Dsida Jenőre, Szabédi Lászlóra, Jékely Zoltánra, Székely Jánosra és Páskándi Gézára. A hiányok felől közelítve - hiszen Szilágyi Domokos is a halottak közé tartozik, immár húsz éve! -, megnyugtató és bizalmat keltő, hogy a kötet szerkesztői a folytatást is ígérik. Innen nézve pedig, Szilágyi Domokos valóban az élő költészet része.

Egy másik kisebb, de ugyancsak izgalmas vers- és vers-nyelv-kötetet is hozhattam magammal Budapestről (akár úgy mondhatnám, Chicagóból), Makkai Ádámtól. A Cantio Nocturna Peregrini "hétnyelvű rejtvényt" (a németen és a magyaron kívül angol, francia, spanyol, latin és orosz szövegekkel) Goethe versére építette Makkai Ádám. Az én példányomba ezt írta be Ádám: "innen - oda, s onnan - ide »nincs határ«".

A költő és a helyettes

A vidéki rendezvényeken, de a különböző szintű központokhoz közelebbieken is elengedhetetlennek vélik a rendezők, hogy a meghívottak közt magas funkciók betöltői legyenek jelen. A fontos tisztségviselők nevei aztán meg is jelentek a műsorlapokon - maguk a személyek nem mindig. Mert sokféle ünnepség, értekezlet, külföldi meghívás, netán épp választási kampány keresztezheti a tervezett programot, a híres emberek után mindenütt kapkodnak. És akkor jönnek a helyettesek, a helyettesek helyettesei s így tovább, lefelé. Egy tudományos kerekasztal, politikai show-műsor teljesen érdektelenné válhat a lemondások által. A szervezőknek sok keserűséget okozhatnak a kényszerű (kényszerűen tudomásul vett) személyi változások. Nemrégiben, a szebb órákat megélt Médiahajón, illetve Visegrádon - szerencsére csupán mint csendes (szólásra ezúttal nem kötelezett) meghívott - éltem át ezt a csalódást, százakkal együtt, akik a magyarországi politikai pártok vezetőit szerették volna hallani időszerű kérdésekről, egymással szembesítve, és helyett többnyire jellegtelen szövegeket voltak kénytelenek meghallgatni (a Médiahajó, vissza Budapestre, csak másfél óra múlva indult), eléggé érdektelen politikusok szájából.

Vannak persze kellemes meglepetések is, amikor a (várt) névnél többet jelent, izgalmasabbat hoz a helyettes szövege, sőt a személyisége. Költő ajándékozott meg ezzel az élménnyel, költőnek köszönhetem a váratlan találkozást, kettős vonatkozásban is. Szatmárnémetibe és a szülőfaluba, Nagysomkútra - s onnan (nekem haza) Kolozsvárra - költőért, a húsz éve halott Szilágyi Domokosért mentünk (jöttünk), 1996 októberében, három országból. És aki ugyan tisztségviselői (helyettesi) minőségben, mint a Romániai Írók Szövetségének alelnöke érkezett Szatmárba és kísérte végig az autós ünneplő menetet, már az első alkalommal, Szilágyi Domokos szatmári bronzszobránál mondott rövid beszédében elárulta, hogy személyében ugyancsak költővel van találkozásunk. Nem tudhatom persze, mivel gazdagodnak a jelen lévők, ha a program szerint történnek a dolgok, s a protokollhoz is igazodva, az Írószövetségi elnök jön el a Szilágyi Domokos Napokra (Bukarestből is, akárcsak Budapestről); valószínűleg okos, higgadt politikus-beszéd hangzik el a barátságról, az irodalom szerepéről, az írók hasznos találkozásairól. A még romániai magyar írói körökben sem igazán ismert, lassan a középnemzedékbe érő bukaresti költő, Florin Iaru lehet, hogy a funkcióját komolyan véve határozta el magát az utazásra, ám a szatmári és a kolozsvári közönség előtt mást bizonyított: azt, hogy a román fordítások (Constantin Olariu, Paul Drumaru), illetve Nichita Stanescu egykori verses-prózai vallomása alapján fölismerte, hogy ki volt - és nem csak nekünk! - Szilágyi Domokos; és e felismerés arra késztette, hogy félretegye a protokollt, nemzedékére és önmagára vonatkoztassa Szisz verseit, költészetét. Élvezet és büszkeség volt hallgatni Florin Iarut, ezt értékelte a hallgatóság mindenütt; a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dísztermében megérdemelten kapta a legnagyobb tapsot. Csak az est középpontjának szánt versműsor előadója, Boér Ferenc vetekedhetett a sikerben Iaruval.

Pedig egészében is jó hangulatú, reménykeltő műsorok zajlottak az idei Szilágyi Domokos Napokon mindegyik színhelyen, vagyis a többi előadó meg ifjú szavaló is rászolgált az elismerésre. Mégis azt mondom, engedjük meg magunkat ezt az elfogultságot, annak dicséretét zengve, aki "helyettesként" érkezett, de az élboly élén futott be a célba. Jegyezzük hát meg Szilágyi Domokos újabb román költő-elkötelezettjének a nevét. Florin Iarunak hívják.

Maia Morgensternnel, Európában

Ez az utazás, itt helyben, Kolozsvárt (a Mikes Kelemen utcából mindössze a Farkas utcáig, az Egyetemiek Háza nagyterméig kellett mennem, gyalog) - egyike az utóbbi évek legkellemesebb utazásainak. Ha pontosan akarok fogalmazni, szűkítenem kell a jelző jelentéskörét; a kellemes csupán a külső körülményekre alkalmazható: a langymeleg őszi estre, a kilométeres sétára és a Filharmónia termét megtöltő közönségre. (Ismétlődik az előző napi, zenével feltöltődő est jó hangulata. Ugyancsak a Kolozsvári Zenei Ősznek köszönhetően, hazajött Németországból, koncertezni, Ágoston András, és így az unitárius templomban is felléphetett, Márkos Alberttel, a Concordia kamarazenekarral, a Magyar Opera énekeseivel és a fiatal Lászlóffy Zsolttal közös, a műemléktemplom restaurálását támogatni hivatott jótékonysági műsorban. Ágostonnak és a Concordiának köszönhetően az Évszakok Vivaldija lett a díszvendég.)

Maia Morgenstern - mint ahogy megszoktuk tőle - keményebben "tépte a húrokat". Erre minden oka meg is volt. Noha irodalmilag és színház-történetileg nem illik együtt emlegetni egy görög tragédiát a XX. századi kabaréval, és magam is azt gondoltam, egy Andrei Serban rendezte előadásban megfeszülő, a nézőt mondhatni keresztre feszítő társulat s abban a bukaresti színésznő teljesítménye után finom lazításként fog hatni a Georg Kreisler szövegére és zenéjére megszólaló "Lola Blau"-történet - ezúttal Maia Morgenstern és alkotó társai alaposan rám cáfoltak. Persze, ha átlagos kabarészínész, kabaréénekesnő kapja meg a feladatot, eljátszani-elénekelni a Linzből Bázelbe, Bázelből New Yorkba, New Yorkból Bécsbe telepedő, színházból zenés mulatóba kényszerülő zsidó színésznő sorsát (csupán utalásokkal az európai zsidóság Hitler-kori szenvedéseire, a holocaustra), akkor az előadótermi élmény valószínűleg leírható volna a "kellemes" hatáskörében. Ezen a lekicsinyített, Maia Morgensternnek köszönhetően azonban végtelenre mélyített színpadon páratlan dráma játszódott le. A görög tragédiákkal, Shakespeare-rel összemérhető dráma; amelyben a magát megmutatni akaró, a könnyű-kacér sikert élvező színésznő eljut a pokol bugyraiba, a magány, a kiábrándult önpusztítás poklába - és innen próbál, tud visszaemelkedni ha nem is a vágyott színházhoz (mert ezt értetlen színigazgatók megakadályozzák), de a politikai kabaréba.

És e történet megértése közben csodálatos színházat látunk. Mert egy csodálatos színésznő - azt hiszem, nem túlzás állítani, hogy a világ egyik legjobb színésznője! - énekli, játssza el a Lola Blaura szabott, ám most (a rendező Alexandru Dabija és a színpadi mozgást megszervező Adina Cezar által is) Maia Morgensternre átszabott szerepet (Andrei Madescu zongorakíséretével). Külső eszközként néhány ruhadarab, egy szék, egy bőrönd, alkalmilag a zongora áll Maia Morgenstern rendelkezésére; van viszont egy leírhatatlan "segédeszköz" a színpadon: Maia Morgenstern tehetsége. A legfeljebb csak alapelemeiben tanítható tudás, hogy miképpen bánjon a saját testével, egy kézmozdulattól ("az ujjbegye is színész!") a nyaktörő mutatványokig, a vonzóan gyönyörűtől a visszataszítóvá válni tudományáig-művészetéig.

Nem hinném, hogy az élmény közelsége mondatja velem: olyan színházat lehetett most látni Kolozsvárt, az Egyetemiek Házában, amilyenért a legjobb időkben Londonba, illetve Stratfordba (a Royal Shakespeare Company előadásaira meg bukaresti vendégszereplésükre), Párizsba, Krakkóba vagy Latinovits Budapestjére utazott az ember, ha megtehette. Nem kevésbé szerencsések azok, akik Maia Morgensternt (ezúttal Lola Blaut) idehaza vagy Svájcban, Németországban, Ausztriában, Franciaországban, Skóciában láthatták, vagy akik nemsokára Moszkvában tapsolhatnak németül felhangzó énekének - egyetemesen érthető játékának.

Kalotaszeg - Kádár - Kempinski

Kalotaszeg elég messze esik a Kempinskitől, Budapest egyik legelőkelőbb szállodájától. Nagy a távolság a Kalota partja és Gyergyószárhegy között is, ám ez korántsem oly szembetűnő. Ma talán már elmondható, hogy nem a kilométerek száma és nem is igazán az országhatár határozza meg ezeket a távolságokat, hanem a szegénység, illetve a gazdagság mértéke. Nyilván nem arra a különbségre utalok, ami a világvárosi idegenforgalmat a faluturizmustól megkülönbözteti, hanem - például a képzőművészet, a képzőművész számára teremtett környezet összehasonlíthatatlan voltára.

A Kempinski Galériában ezekben a napokban zárult a kolozsvári születésű, kalotaszegi gyökereihez tartósan ragaszkodó Kádár (F.) Tibor festészeti kiállítása. Nem tartom magam a tradicionalizmus, a néprajzi ihletettség feltétlen (de bizonyára nem kizárólagos) hívének, mégsem tudtam legyőzni a csábítást, hogy Kádár 16, többnyire nagyméretű képét ne úgy nézzem a híres-neves szálloda emeleti folyosóinak falán, mint az itthoni művek folytatását vagy tagadását. Régi, gyakori találkozások emléke kísért, és ebbe éppúgy beletartozik a nyolcvanas évek Korunkja, mint a gyergyószárhegyi táborban készülő munkák előtt állva folytatott beszélgetés. Az 1993-ban Veszprémben nyomtatott igényes mappa kísérő szövegében annak idején persze örömmel fedeztem fel a szerző e vallomás-részletét: "Fontosnak tartom találkozásomat a Korunk szerkesztősége és Galéria szellemi műhelyével, továbbá a tíz, munkával töltött nyarat a szárhegyi művésztelepen (1976-86). Kalotaszegen ismerkedtem meg a népművészettel." De hát a szóbeli vallomáson túl - a képiek számítanak igazán, mármint a képzőművészetben. Vajon emlékeztet-e még valami az ünneplőbe öltözött asszonyok egykori vonulására? A hétköznapokból kiválasztott egyetlenegy szomorú tekintetére? A beszegezett kapura, a bezártság, a felszámolás monumentális szimbólumára? Vagy egy artisztikus hasonulás dokumentumaival találom magam szembe? Hiszen a Kempinski nagyvonalúan kellemes hely, az előcsarnokban klasszikus élőzene szól, két diáklány játszik halk aláfestő dallamokat zongorán és fuvolán. És pénzes emberek haladnak át a csarnokon, a folyosókon, köztük biztosan művészetkedvelők is, fogékonyak modern dolgokra, dekoratív tárgyakra. Nem pár száz kilométer választja el ezt az elegáns építészeti belső teret az otthonról hozott "plein air"-től (beleértve, nem műfajilag, hanem atmoszférában, a portrékat és kompozíciókat is); kis túlzással fényévnyinek mondható a távolság.

És mégis, a "lehetőségek" (egy 1991-es festmény barnái és fehérei tudatosítják ezt a régit nem feledett nézőben) Kádár Tibor számára nem alakultak végletesen-véglegesen át. Az olykor kissé hangzatos címeknél igazabb, természetesebb módon élnek tovább a kékek és szürkék is, hatalmasodnak el a pirosak, feketével versengve, nem akármilyen fenyegetettségben. Emberre épül, emberre súlyosodik (a felvillanó figurativitásban) az oltár. A látvány nem fedi el a lényeget - bár a Kádár-képek egykori megbecsülői (köztük szárhegyiek is) valószínűleg nehezen ismernének a gyergyói művésztelep rendszeres vendégére.

Egy "behajló", oldalsó folyosórészen valami mégis megdöbbentett. A megnyitón kétségtelenül nem így lehetett, most azonban az egyik Emberek-harcosokat, a III. számút a falhoz állított vállfák félig eltakarták, föltehetőleg majdani fogadás kabátaira várva. Végül is, ez a Kempinski hivatása...

(Kádár Tiborral akkor lehetnék igazságos, ha most beszámolhatnék előbbi, veszprémi, hivatalos kiállítási térben rendezett tárlatairól is, ahol senkihez nem kellett alkalmazkodnia, ahol ő kényszeríthette a látogatókat, hogy vele haladjanak, vele gondoljanak régi-új helyzetekre, veszedelmekre, reményekre. Azt a kiállítást viszont, sajnos, lekéstem.)

Egy függőhídról

Akarva-akaratlanul, megint visszatérek a függőhídhoz. Hogy én választottam-e vagy ő jött felém, nem könnyű eldönteni. Ha már ide születtem, erre a folyóktól, patakoktól, vékonyka erektől parcellázott erdélyi tájra, ahol a biztos(?) betonhidak ritkán épülnek meg, lehetetlen nem vennem igénybe a függőhidakat is.

Az, amelyikről ezekben a hetekben ismét sokat gondolkodom, a térképre nem rajzolható fel pontosan, mert tulajdonképpen bennem van, bennem épül - vagy itt bent sodorja el az ár. Most éppen újra átjárhatónak tűnik, nélkülözhetetlen az erdélyi úton, a két part között. A két part között, melyeket szintén magamban hordozok.

Ezt a furcsa skizofréniát néhány évvel ezelőtt (de már az 1989. decemberi események után) honos-hontalannak neveztem, és most, 1997 elején próbálom újragondolni. Ha még szükséges e metaforikus fordulatok fölfejtése, vagyis ha az olvasó (a velem párhuzamosan "skizofrén", honos-hontalan) nem jött volna még rá, hgoy a nemzeti kisebbségi létről és konkrétan a magyar-román viszonyról van szó, akkor kész vagyok további magyarázatokkal szolgálni. Öt éve múlt, hogy elhatároztam: összegyűjtöm magyar-román barátságaim és (sajnos) ellenségeskedéseim esszékbe, levelekbe, felszólalásokba foglalt dokumentumait. Letagadhatatlanul politikai felhangú irodalmi kalózkodásaim e gyűjteményének kiadására a pécsi Jelenkor vállalkozott. Amikor címet kellett adni a könyvnek, ösztönösen próbáltam elhárítani magamtól a "híd" szót - annyian égették meg magukat rajta járván, még szerencsések voltak azok, akiket nem a híddal együtt robbantottak fel. Aztán, mint sajátos létünkben annyiszor, egyfajta kompromisszum győzött a címadásban; és én ma is úgy érzem, hogy a kompromisszum megkötésével az igazság közelébe kerültem: Függőhíd cím alatt talán hitelesen lehet beszélni emberek, intézmények, irodalmak és művészetek (elsősorban alighanem a színházak) kapcsolatairól, a párhuzamokról és rokonságokról, arról, amire teljesítményként érdemes figyelni és azokról a jelenségekről, amelyekre figyelni kell, hogy idejében tudjuk védekező állásainkat kiépíteni.

Öt és tizenöt, sőt huszonöt és harmincöt esztendő múltán, a legmaibb jelenben figyelem a saját függőhidamat meg a barátaimét, sorstársaimét. Figyelem önmagunkat, a honos-hontalanokat - vajon épül-e végre (újra) az a haza, amelyhez "díszítő" jelzőként nem kell hozzátennünk a költöző szót. Újraolvasom egy évtized programmá összeállt publicisztikáját - talán kötet lesz belőle -, így kénytelen vagyok szembenézni tegnapi önmagammal, a ciklikusan újrafogalmazódó reményekkel és reménytelenségekkel. Ebből a paksamétából került elő az induló (nyolcvanas évek végi, budapesti) Hitel főszerkesztőjéhez, Csoóri Sándorhoz írt nyílt levél, A szörnyeteg türelemről, egy valamivel későbbi episztola a kolozsvári román szociológus professzorhoz, Ion Aluashoz címezve s a már érintett Költöző haza? és a Honos-hontalan. És miközben visszafele olvasok, estéről estére a tévékészülék elé ülök, hallgatom a nyilatkozatokat és ellennyilatkozatokat kolozsvári magyar konzulátus, egyházi javak, Bolyai Tudományegyetem ügyében, próbálok belelátni az új kormánytagokba, kétkedő-reménykedő várakozással követem az államtitkári kinevezéseket, értelmezni igyekszem a huzavonát. De persze akkor lelkesedem be újra, amikor Mirce Dinescut, a költőt látom gesztikulálni a képernyőn, hallom vitatkozni őt, konjunktúra-távolból, őszinte szeretetből vagy indokolt haragból származtatott, mégis reális érveit.

És közben természetesen szerkesztgetek. Magyarok, románok - adjuk címül végre tető alá hozott, nyomtatásra kész számunknak, a januári Korunknak. Kozmetikázástól mentes, hiteles lapszám lesz, remélem.

Mi lesz a folyékony világgal?

Reggeli gerinctornám közben hetek óta egy vastagbetűs cím néz szembe velem: "Kantor post mortem". Minthogy nálunkfelé az ékezetekkel sokszor baj van, eszembe sem jut, hogy a név esetleg nem engem takar. Pedig így van. Jeles, mi több, világhírű névrokonom, Tadeusz Kantor, a lengyel festő, rendező, díszlettervező az, akit e címmel Jan Kott emlékezetembe idéz, a Színház c. folyóirat egy régebbi, a könyvespolcon porosodó számának címlapján. A sors úgy rendezte, hogy a lapok, könyvek rétege alól épp csak ennyi, ez a tizenhat betű bújjon elő - és így közvetlenül engem szólítson meg, naponta.

Megsokallva a provokációt, kihúzom a szóban forgó lapszámot a nyomtatott papírhalomból, ám mielőtt "ad acta" egy másik halomba juttatnám, az Akadémiai Kislexikonban ellenőrzöm címszavainkat: huszonkét év szól az én javamra (hogy mi az övére, azt fölösleges sorolnom), úgyhogy egyelőre hagyjunk békét egymásnak, vagyis ne üzengessen, ne üzentessen nekem odaátról.

Persze, mind süllyeszthetem én, egyre mélyebbre, a "Kantor post mortem" szöveget, üzennek mások is. És most nem kedves ellenségeimre utalok, nem az önként elhagyott címekre és "méltóságokra", hanem egy sokkal kellemesebb jelenségre: gyermekeink és unokáink növekedésére, a potenciális és már köztünk, (még) "aktívak" közt ügyködő, sőt lehet, hogy nálunk jelentősebbet alkotó fiatalokra. Közelről és távolabbról, de arról a mégiscsak egy "magyar glóbuszról" érkeznek az üzenetek. Olvasom valahol, hogy Szabó T. Anna - aki, ha nem tévedek, Szabó T. Attila, immár halhatatlan nyelvészünk unokája - költőként éves Soros-ösztöndíjban részesült. Mielőtt szüleivel együtt iskolásként távozott volna az országból, híre volt poétikai tehetségének, és talán járt is verse a kezemben, most mégis meglep a "hivatalos" információ. Nem ilyen rangos a forrás, számomra azonban még meglepőbb egy másik név s a hozzá kapcsolható versszövegek azonosítása. Bár korántsem kedvem ellen való az iskolai újságok böngészése, erre ritkán jut időm. Most kezembe adták a "radnótis diákok" lapjának két számát, s ezekben találkozom egy ismerős névvel. Lukács Péter. Irodalmilag nem idéz fel bennem emlékeket, tudok viszont egy ilyen nevű kisgyerekről, hogyne tudnék, hiszen évekkel ezelőt,t amikor ugyanennél az íróasztalnál és ugyanennél az írógépnél ültem, sokszor zavart meg munka közben, ha másért nem, hát azért, hogy megkérdezze: mit írsz? Időközben azt halottam, hgoy a hozzá hasonló fiatalok módjára a számítógép szerelmese lett, és ez 1997-ben (mondják) így is van rendjén. De hogy Budapestről versben üzenjen egyszer vissza, a kolozsvári Mikes Kelemen utcába, arra igazán nem számított.

Ő, a nagyon fiatal Lukács Péter kérdezi egyik versének a címében: Mi lesz a folyékony világgal? Feltehetőleg másképp érti, mint én ezeket a sorokat: "És a fenyegető felhőkből / cseppfolyós félelem ömlött, / Hogy felszáradva csak / A kétség kisebb-nagyobb / sárga tócsáit hagyja / maga után". Bár ki tudja? Én hiszen a nemzedékek közti párbeszédben. Csak az alpárisággal, a középszerrel, az agresszív dilettantizmussal nem lehet szót érteni - szót váltani sem érdemes. Azzal, aki vállalja és gyakorolja is, hogy megnézze "az énem másik oldalát" - kezdjünk, folytassunk disputát, bármilyen éleset, irodalmi és nem irodalmi ügyekben. Az ilyen szót természetesen értem, és oda is figyelek rá:

Meleg füstöt álmodtam

Meg izzó parazsat

Meg egy másik világot

A piszkossárga víz alatt

A "kisbetűs nótát" vagy akár a csupa nagybetűst, a még csak nem is versmondatokban, képversben, ilyen-olyan "szabálytalanul" fogalmazott, így-úgy tördelt üzentet, "szimpla" önkifejezést ugyancsak érteni akarom. Rajta, "üljük körül az asztalt", ahogy azt egy "régi" költő írta, akivel nekem még alkalmam volt személyesen szót váltani.