Alföld - 48. évf. 6. sz. (1997. június)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Imre László

Nagyon komoly játékok

Margócsy István könyvéről

Aligha találhatott volna Margócsy István szerencsésebb címet Goethe definíciójánál. Az irodalom rangja, komolyan vevése ugyanis éppolyan súlyú az ő irodalom-felfogásában, mint játék volta. Ez abban nyilatkozik meg, hogy nem pusztán a tradíciótisztelet, az erudíció, az okos mérlegelés jellemző rá, de a legújabb szépírói tendenciák komoly (nemcsak átgondolt, hanem gondolkodástörténeti fordulatot szimatoló) játékossága iránti érzés is.

Éppen eme kettősség okán válhatott szerzőnk alkalmassá annak idején (Esterházyt "felfedező", itt újraközölt cikkei másfél évtizedesek) arra, hogy a közelmúlt, illetve a félmúlt magyar irodalmának jellegadó tendenciáit maradandó eredményekkel írja le. "A szövegelemek, állítások stb. ezért külön-külön nem is vonatkoztathatók a művön kívüli világ jelenségeire, nem elkülöníthető dolgok leírására, rögzítésére szolgálnak, hanem egymással lépnek kölcsönviszonyba: egymásra vonatkozásuk adja meg rendszerüket." - írja például a Kis Magyar Pornográfiá-ról. Üdvösen hiányzik belőle a később Esterházy-szakirodalom némely darabjának túlbonyolítottsága, lépten-nyomon divatos tekintélyekre hivatkozó sznobériája. A dolog lényegéről szól a legszükségesebb szavakkal, az előzmények nélküli megnevezés üdeségével, a felfedező magabiztos örömével, s nem a hódoló ügybuzgalmával.

Egyike ő azon literátorainknak, akik a legelsők közt nevezték meg a magyar irodalom nagy átalakulását a 70-es években: "a mai költészet legszebb gesztusai attól élnek és hatnak, hogy radikálisan szembefordulnak a költészetkultusszal. Ettől még a gesztusok igen sokfélék lehetnek: Tandori magánmitológiájától Petri nem kultikus és kultuszellenes politizálásán át a Szilágyi Ákos-féle tragikus hangjátékköltészetig igen sokféle változat lehetséges, és igen sok változat létezik, működik is." Jól látja, hogy az említett tendenciák a megelőző nemzedékkel, például a "prófétai szerep kultikus univerzalitás felé törekvő módosításá"-val szemben definiálják önmagukat, de azzal is tisztában van, hogy Juhász Ferenc kozmikus vagy Nagy László nemzeti mitológiájának két évtizeddel korábbi vonulataira ez az új fejlemény a legcsekélyebb mértékben sem vet árnyat.

Nem sorolható fel ezúttal minden (általunk értékesnek, kiemelendőnek vélt) tézise, de a "névszón ige" című tanulmány axiómája mégis ide kívánkozik. Korántsem állítjuk, hogy egyetlen vagy legfőbb magyarázó elvét találta meg ezúttal Margócsy a líra átalakulásának, de hogy a dolog lényegének legközelében jár, ahhoz kevés kétség fér: "a nyelvkritikus költészet..., midőn a ... szavak relatív érvénytelenségét látja be és fogalmazza meg, akkor, a szavak jelentésének elkopásával és elértéktelenedésével szembesülvén, a szavak önálló poétikai szerepét fogja korlátozni, s a szavak körülírása, egymás közötti összefüggéseire, kontextusára, azaz a mondatokra fog koncentrálni. A szavak szerepét a mondatok fogják átvenni."

Az új jelenségek megértése és megértetése, szükségképpen, korábbi irodalmi állapotok meghaladásának elfogadásával jár együtt. Szerzőnktől azonban idegen az ilyen esetekben gyakori, történelmietlen, "visszafelé kicsinyítő", aláértékelő attitűd. Talán a Líra és kultusz című írás bevezetését lehet ritka kivételként ellenpélda gyanánt említeni, mely túlzottan egyneműnek tételezi a költő-próféta szerep preferenciáját a megelőző korszakban. (Ismeretes, hogy még a manapság szívesen "előítéletes"-nek beállított Németh Lászlótól is idegen volt az ilyesfajta kizárólagosság, amit a Szabó Lőrincről, Weöresről, illetve Pilinszkyről általa írtak is dokumentálhatnak.)

Nemzedékének kiemelkedő (és nagybecsű, mert ritka) képviselője Margócsy István annyiban is, hogy meglepő hajlandóságot mutat újabbkeletű teóriák, beállítások egyoldalúságának észlelésére. Kivételes szellemi erőről és erkölcsi autonómiáról tanúskodik, hogy mindig önnön műérzékére és történetileg iskolázott ítélőképességére hallgat, azaz: nemcsak a 60-70-es évek dogmáival helyezkedik szembe, hanem a 80-90-es évek közhelyeivel is. A mindenkori "túlbuzgók"-at teszi például nevetségessé, amikor arról értekezik, hogy Bodor legjobb novellái nem az elbeszélés nehézségeiről szólnak, s hozzáteszi: "mint ahogy nem is kell, hogy minden szépirodalmi alkotás erről szóljon." S valóban: nemegyszer az a benyomásunk, mintha a megelőző korszak egyoldalúságait most másfajta, azzal ellentétes dogmatikusság váltaná fel, mintha az önreflexivitás, a narrátor "elbizonytalanítása" stb. mechanikusan valamiféle írói bravúrnak volna minősíthető, holott ezek önmagukban nem értékképző eljárások, csak sok más tényező kíséretében válhatnak azzá.

Már-már szentségtörően számol le az elmúlt két évtized "baboná"-ival Ottlik, illetve Buda kapcsán: "Ottlik mintha most, e regényében igazán elhitte volna, hogy a regénynek csak a kimondhatatlanról kell szólnia, s a vele való küzdelmet kell tematizálnia - a szöveg állandóan visszatér rá, hogy ez a probléma, s más nem is lehet." S hogy mennyire nem feszélyezik kordivatok, mennyire nem érzi magára kötelezőnek a legújabb és leghangosabb jelszavakat, arra a "névszón ige" lehet példa, mely (Illyés utóéletének sokat emlegetett mélypontján!) fedezi fel a Dőlt vitorlá-ban a legújabb magyar líra alaptendenciájának előzményét: "a versek fantasztikus mondattanában ha rejtetten is, ha állandóan elkendőzve is, a szó leértékelésének s a szóösszefüggések felértékelésének (az önálló szó rovására érvényesülő) furcsa, körmönfont pátosz"-át.

A kritikák és tanulmányok érvényességét fokozza, hogy a fogalmak ugyan az irodalomtudományi paradigmaváltás utániak, minden szükségeset el tud és el mer mondani egy-egy költői életmű társadalmi-politikai hátteréről, méghozzá páratlan szellemességgel és éleslátással. Például Juhász Ferencről: "a szocialista eszme és valóság (mindegy, hogy egyszerre-e vagy külön-külön!) olyannyira kétségbe ejtette, hogy rémületében nem is tudott, nem is akart mit gondolni róla, a társadalomról inkább elfelejtkezett, s mentségként saját szemhatárát (no meg a szocializmusét) inkább kitolta néhány százmillió kilométerrel."

Az ilyesfajta (és hasonló) távlatos gondolatmenetek (minden bizonnyal) annak köszönhetők, hogy Margócsy István többszáz év szöveghagyományozásában képes értelmezni a legújabb jelenségeket. Kevés szóval sokat mond például Garacziról, aki "olyan nyelvet talált ki, amely bár elemeiben megragadóan új, egészében nem más, mint mára megszokottá vált irodalmi nyelvünk inverze." Parti Nagy prózájának őseit kutatva meg ezt írja: "A mindennapi nyelv egyébként lenézett és figyelmen kívül hagyott primer elemeinek, fordulatainak, törmelékeinek gátlástalan felhasználásában, a stílusszintek szélsőséges keverésében hasonló gesztust, azt hiszem, csak Petőfi prózájában találhatunk..." S hozzá kell tenni: ezek a hátrautalások nem pusztán érdekfeszítő analógiák, hanem a hagyományozódás lényegére mutatnak rá: Petőfi (részben) éppen annak az európai szöveghagyománynak a hatása alatt állt (Byron, Jean Paul, Heine), amelyben az utóbb posztmodernnek nevezett (de már Joyce-nál meglévő) szövegalakító technikák közvetlen elődjüket tisztelik.

Éppen eme történeti szemléletmód inti óvatosságra szerzőnket, mikor a jelen irodalmáról alkot ítéletet: "a szinkron irodalom bármily szempontú korszakolása (s e korszakolás indoklása), azaz egyes áramlatok korszakos jelentőségének megelőlegezése a világ legesendőbb vállalkozásai közé sorolható." Hiányzik tehát belőle mások kételytelensége, ez azonban sosem vezet sem óvatoskodó bizonytalankodáshoz, sem érték-relativizáláshoz. Hisz éppen imponáló műveltsége, s műfajtörténeti iskolázottsága olyan szempontokkal látja el, melyek kellő mértékig objektívek, azaz megóvják az elhamarkodott kanonizálástól éppúgy, mint az értékelést félrehárító kerteléstől. (Előszavában ki is emeli a poétikának a jelentőségét, mint amely az ő számára "az egyes művek, műformák, műfajok hasonlóságainak, kölcsönösségeinek, egymásra hatásának, hagyományozódásának" megismerését és leírását jelenti.)

S valóban: nem nehéz felfedezni a műfaji szempont szolid, de meghatározó jelenlétét az egyes tanulmányokban. Balassa Péter "meditatív publicisztikájá"-ról szólva egy műfaj újjászületését konstatálja. (Ha egy műfajt kidobunk az ajtón, visszajön az ablakon: ebben az esetben példa rá a prédikáció.) Bertók lírája kapcsán a szonett műformája kerül a középpontba, Bodor Ádám novellisztikája pedig nem más (ebben a megközelítésben), mint a felvilágosodás utaztató regényének (és nagy illúzióinak) inverze. A műfaji ihletek, vonzások és taszítások sokszor a legrejtettebb (bár nem lényegtelen) műalakító tényezők, mint például a Kis Magyar Pornográfia esetében, amelynek "műfajában és szerkesztésében - aligha tudatosan - a rég elavult oktatónevelő-szónoki beszéd, a chria szabályait követi" Esterházy.

Szinte meglepő (holott mennyire nem kellene annak lennie!), hogy egy-egy portré legfontosabb vonásai kapcsolódnak műfaji kategóriákhoz, noha a műfajelméletet szívesen tekintik idejétmúltnak, iskolásnak. Orbán Ottóról olvassuk: "míg Orbán fiatalabb kori verseiben az óda és a dal műfajai domináltak, s ezeknek határait az akkor költő alig-alig lépte át, addig az újabb kötetekben a két műfaj szinte egymásba oldódott (a dal az ódához emelkedett) s megszületett a hajdani horatiusi műfaj, a carmen." Az Ikszek-ről azt tudjuk meg, hogy "Spiró a fejlődésregény ellenpéldájaként hanyatlásregényt írt", A jövevény-ről, hogy az író benne az eposz hagyományaihoz nyúl vissza, Tandori krimije a "detektívregény és a művészregény genetikus és kérdésfeltevésbeli rokonságá"-t hozza szóba. Nem kerülnek hivalkodóan előtérbe a műfaji kategóriák, ám olyan megbízható tájékozódási pontokul szolgálnak, amelyek nélkülözhetetlenek, sőt a legbonyolultabb kérdésekre adnak váratlanul egyszerű magyarázatokat.

Margócsy István azonban nemcsak érvényesnek, hanem érvénytelennek is meri tudni a poétikai előírásokat, s a normáknak éppoly fontosságot tulajdonít, mint a normaszegéseknek. Tudása nem korlátozza mozgásterét, de a felvilágosodástól máig terjedő "mozgástér" sem szab korlátot illetékességének, azaz nem sokmindenbe szól bele felületesen, hanem mindenben bizalommal lehetünk iránta, mert nem egyetlen szakterület, nem egyetlen értői kör, nem egyetlen irányzat képviselője. (Az utána következő nemzedék néhány reprezentánsától eltérően inkább tart attól, hogy dogmatizmusba téved, mintsem hogy eklektikussá válik.) Úgy magyaráz meg mindent, hogy nem korlátozódik a poétika eszköztárára. S ez nem is lehet másképpen. Hogy egy manapság sokat emlegetett szerzőt idézzünk (s az olvasót is zavarba hozzuk azzal, hogy a második bekezdésben szóvá tett, divatos tekintélyekre való látványos hivatkozás hibájába magunk is jó kedvvel esünk bele): "A poétika nagyon öreg tudomány, de nagyon fiatal is: azt a keveset, amit tud, néha jobb lenne, ha elfelejtené. Bizonyos értelemben ez minden, amit mondani akartam - és biztos, hogy még ez is sok." (G. Genette) S ha ennyiben maradunk, akkor ezzel valóban megkíséreltünk egyszerre keveset és sokat mondani Margócsy István kitűnő tanulmány- és cikkgyűjteményének ürügyén. (Pesti Szalon)