Alföld - 48. évf. 5. sz. (1997. május)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Márton László

Jacob Wunschwitz igaz története

7. rész

A vigasságokat követő nap reggelén, amikor a láthatatlan és hatalmas passaui zsoldos, akinek posztóköpönyegéhez mintha oda lett volna fércelve a világ, néhány perc alatt föltápászkodott és begombolkozott, és mintha egy gomblyukon bújt volna ki a világ, úgy szakadt vége a sötétségnek, és amikor egy tímárlegény, akinek az az egyik nevezetessége, hogy magasra tud ugrani, de majd évek múlva lesz egy másik nevezetessége is, az, hogy részeg fejjel a sötét konyhából az asztalra sütő holdvilágot akarta egy nagy fehér tálból kikanalazni, letépi a halálra ítélt kakas fejét, majd a letépett fejű madárral boldogan távozik, akkor valaki megkérdezi váratlanul:
No és hol van Jacob Wunschwitz?

Mire másvalaki felkiált: hozzátok ide Löwenklaut, hadd mutogassuk oroszlánkörmeinket! A többi polgár pedig, akik a kérvényhársfánál csoportosulnak, a városi malmoktól százötven-kétszáz lépésnyire, ahol jelenleg, négy évszázaddal később a Piastowska utca fog húzódni, és egy varrógépjavító műhely lesz található, a többi polgár egymás szavába vágva, összevissza beszél, és mindegyikük tudni véli az igazságnak legalább egy mozzanatát. Mert a teljes igazság Prágában kapható meg őfelségétől a császártól, és most kell megtudnunk, pedig már hamarabb is gondolhattuk volna, hogy Wunschwitz ebből a célból utazott oda. Hiszen amikor láttuk, még Szent András napja körül, őkiválósága Promnitz báró fanyalgó köntörfalazását, rögtön írtunk a császárnak egy panaszos folyamodványt, amiről ti mostanáig nem tudhattatok, mert félve a városi tanács haragjától, eltitkoltuk még előttetek is, de a császár mind a mai napig nem válaszolt! Ezek szerint Wunschwitz azért ment Prágába, hiszen úgy hallottuk, hogy Prágába ment, mert személyesen akarja sürgetni a császár válaszát, sőt minél erélyesebb intézkedést; eh, derék egy ember ez a Wunschwitz! Vagy ha lehet is róla rosszat mondani, gyávának én sem tartanám. Ekkor hurcolták a kérvényhársfához Leunclaviust, aki még nem aludta ki előző napi mámorát, és nemigen értette, mi történik. Öklök emelkedtek a magasba, de végül nem sújtottak le: mintha kopasz kis fejek, szögletes torzpofák billegnének odafönt, és körül akarnának nézni, majd lekókadnának, mert rájönnek, hogy nincsen szemük. Mire pedig a selchowi molnár elkiáltotta magát, hogy: foglaljuk el a városi malmokat, a pékmesterek pedig ütemesen harsogni kezdték, hogy: malomfoglalást!, malomfoglalást!, addigra a malomfoglalás nagyjából meg is történt. Volt némi tanakodás, hogy mi a teendő, ha közbelép a rendkívüli városi őrség, de a városi őrség csak arra kapott parancsot, hogy sorakozzék fel a Werder-kapu előtt; így hát a polgárok szereztek három fatáblát, azokra krétával felírták, hogy a malmok el vannak foglalva, majd birtokba vették a malmokat, és telehordták őket vasvillákkal, kaszákkal, fejszékkel, valamint az ostromtól féltett épületekbe kívánkozó más kellékekkel.

Ám a nagyméltóságú városi tanácsnak eszében sem volt ostromot indítani, sőt a rendkívüli őrséget vissza is vonta a Werder-kapu mögé; amikor pedig a polgárok jegyzőkönyvbe vették a történteket, hangsúlyozva, hogy e lépésükre csupán a végszükség kényszerítette őket, és hogy: jogaikat nem tudták semmiféle más, törvényes eszközzel kicsikarni, egyszóval, hogy: mihelyt legfontosabb követeléseik teljesülnek, vagy legalább érdemi tárgyalások indulnak e követelések teljesítésének módjáról, ők a lefoglalt malmokat azonnal visszaadják, és a malmok jövedelméről pontosan el fognak számolni, és a szóban forgó eseményre az ügyvéd úr jelenlétében került sor, melyet aláírásommal is tanúsítok: doctor juris utriusque E. W. Leunclavius, és a jegyzőkönyv egyik példányát bevitték a városházára, akkor Christoph Richter főpolgármester nemcsak hajlandó volt őket fogadni, hanem nyomatékosan közölte is velük a helyettes polgármesterek és a tanácsurak jelenlétében, hogy: a város vezetősége semmiképpen sem alkalmaz erőszakot a polgárokkal szemben, amennyiben a polgárok, mint ünnepélyesen ígérik, megelégszenek a malomfoglalással, és további lépéseikkel nem bontják meg az éppen csak helyreállt békét; sőt az egyik tanácsosúr, Georg Reiff szindikus azt is kijelentette, és e szókat a polgárok örömmel fogadták, hogy: a malomfoglalást, bárki bármit gondoljon is róla, nem lehet meg nem történtté tenni.

Pedig e szavak hallatán inkább félni-, mint örülnivalójuk lett volna, mert alighogy becsukódott mögöttük a városháza kapuja, Richter főpolgármester máris nekiült, és papírra vetett egy keserűen panaszos beadványt őkiválóságához Promnitz báróhoz: láthatja kiválósága, mi mindent el kell tűrniük nekik, legtekintélyesebb gubenieknek az arcátlan csőcseléktől; telhetetlenségüket, pimasz követelődzésüket, megalázó rágalmaikat, fejedelmeket búsító, alattomos denunciálásaikat, a hónapok óta súlyosbodó gyalázatot és megfélemlítést; mostanra pedig oda jutottunk, hogy a vagyonunkért és az életünkért kell reszketnünk!

Méltóztassék megítélni kiválóságodnak: nemde a város vezetősége megtett minden tőle telhetőt? Nemde többszörösen túllépte önmaga ellenében és a lázadó csürhe javára nemcsak az igazság és a jog, hanem a méltányosság határait is! Lemondtunk a védekezésről, nem akarva nagyrabecsült polgártársaink vérét ontani, pedig a hirtelenjében felállított rendkívüli városi őrség órák alatt el tudta volna söpörni a zendülő szemétnépet. És mi történt? Élükön Jacob Wunschwitz kelmefestővel, aki nem is gubeni polgár, annál szilajabban uszítanak ellenünk! Egyezséget ajánlottunk nekik, hogy intézzük el nézeteltéréseinket egymás között, és mi történt? Jogos vagy jogtalan panaszaikkal fejedelmi udvarokat kürtölnek tele, felsőbb hatalmak ítéletét követelik ellenünk! Te kiválóságod szándékát nyilvánította, hogy ítélkezzék az így felszított jogvitában, és hogy igazságot méltóztatik tenni, mindenkire kötelező érvénnyel. Mi a magunk részéről készen állunk rá, hogy kiválóságod legbölcsebb és leghelyesebb ítéletét alázatosan elfogadjuk, és annak, bármi legyen is az, köszönettel vessük alá magunkat. És mi történt? A zendülők, holott erre semmi jogcímük nincsen, és ezt ők maguk is elismerik, lássa kiválóságod a mellékelt jegyzőkönyvet, amely tőlük származik: erőszakkal elfoglalták a városi malmokat, és ha ma még csak erre vetemülnek, mit fognak merészelni holnap? Mi halandók lettünk volna és még most is hajlandók volnánk minden ésszerű engedményre, ők azonban el akarnak űzni minket, holott mi képviseljük a törvényes rendet, ők pedig csupán kisebbség, bár egyre számottevőbb és vakmerőbb kisebbség. Te kiválóságod nem tagadta meg legnagylelkűbb oltalmát a felzendült söpredéktől, pedig ők támadtak ellenünk, akik eleve lemondtunk a védekezésről, most azonban kérve kérjük, hogy tőlünk, törvényes vezetőktől se tagadja meg ugyanezt, amikor nyilvánvalóan sodródunk a végső veszély felé.

Ezt az iratot Georg Prueffer szindikus még aznap elvitte Sorauba Promnitz báróhoz, aki haragosan felkiáltott: ezt még megkeserülik!, és azonnal megfogalmazott egy utasítást, hogy: a gubeni polgárok, saját jól felfogott érdekükben, haladéktalanul adják vissza az erőszakkal elfoglalt városi malmokat a nagyméltóságú tanácsnak; és éppilyen haladéktalanul nevezzék meg az erőszakos malomfoglalásért felelős személyeket. Ezután Georg Reiff, aki elkísérte Prueffert, mutatott őkiválóságának egy másik, egyenesen a császárhoz címzett panaszos beadványt, amelynek tartalma megegyezett az őkiválóságához címzett panasziratéval; ezt a fogalmazványt Promnitz báró ellátta kézjegyével, és néhány sorban tanúsította, hogy az itt előadottak megfelelnek a valóságnak, valamint az ő személyes értesüléseinek.

Miközben pedig Reiff szindikus továbbindul Prága felé, két helytartósági törvényszolga kíséretében, akik sok érdekességet mesélhetnének a sajnálatos körülmények közt elhunyt Fabian Kittlitzről, mert még Drezdából ismerték, és miközben Prueffer szindikus visszaviszi Gubenbe Promnitz báró kurta utasítását, amelyet ki fognak függeszteni a város forgalmas pontjain, azonkívül a nagytiszteletű Myrus is jónak látja majd felolvasni a szószékről éppen aznap, amikor megérkezik Jacob Wunschwitz levele, amelyben közli békétlen polgártársaival, hogy: mivel az ő határozott intelmeit figyelmen kívül hagyva, törvénytelenséget követtek el, ezért ő, Wunschwitz, ügyüket nem tekinti a magáénak többé, és azt mostantól nem tudná jó lelkiismerettel képviselni, valamint feleségét, Bettinát egy másik levélben arra szólítja fel, hogy: e sorok olvasása után, három gyermekükkel távozzék haladék nélkül Gubenből, és utazzék haza Meissenbe, majd ott megtudja, miért; a lázadók azonban fel fogják tartóztatni azt a szekeret, amelyen a távozni készülő Bettina Wunschwitz ül a három gyerekkel, és amikor a városházán próbál segítséget kérni, hogy: legalább juttassák őket ki a Kolostori-kapun, akkor Melchior Bononius mosolyogva fogja közölni vele, hogy: a városi tanács nem nyújthat segítséget, mert az esetleg erőszakkal járna, márpedig megígértük, hogy nem alkalmazunk erőszakot a lázadókkal szemben, és hogy: ne akarjon a Wunschwitzin annyira Meissenbe sietni, mert ott esetleg szomorú tényekkel nézhet majd szembe: azonkívül ne feledjük, hogy férje, Wunschwitz elajándékozta Kutya utcai házát, ezáltal pedig elvesztette polgárjogait, viszont amíg az ajándékozásra kiszabott illeték nincs leróva, addig családját nem fogjuk a városkapun kiengedni; mindeközben Coloman vagy Carlman Pohle, aki a békétlen gubeni polgárok malomfoglalással kapcsolatos tényfelvételi jegyzőkönyvét és reménykedő mentegetőzését kézbesítette volna Promnitz bárónak Sorauba, nem jutott a rodstocki fogadónál tovább, mert ott ismeretlen tettesek félholtra verték, és arra kényszerítették, hogy a gubeni polgárok fogalmazványát foszlányról foszlányra egye meg, válasz gyanánt pedig vigye haza kiütött metszőfogait; ugyanekkor Georg Reiff szindikus megérkezett Prágába, és ott első dolga volt fölkeresni Veit Armbruster asztalost, aki jó ismeretségben állt Mordechai Meisel pénzváltóval, aki azt a marhahúst szerezte be, amellyel a prágai zsidók etették a császár szelídített oroszlánjait, és aki jelentősebb összeget kölcsönzött egy Goldschneider nevű aranyművesnek, akinek leányát egy Vinzenz Braggel nevű kéményseprő vette feleségül, aki a forgandó szerencse jóvoltából történetünk idején a császári palota kályhafűtője volt, és azon kevesek közé tartozott, akikkel az emberkerülő, gyanakvó természetű császár mindennap hajlandó volt szóbaállni, sőt Reiff érkezésének napjaiban Braggel azt a feladatot kapta, hogy a császár lakosztályában és a környező termekben minden tükröt fessen feketére, mert a császár, amennyire szeret belenézni a tükrökbe, annyira nem szeret emberi arcot megpillantani bennük: csakis ezzel magyarázható, hogy a gubeni városi tanácsnak a zendülő polgárok malomfoglalásáról panaszkodó beadványa Reiff érkezése után alig egy nappal ott feküdt széthajtogatva a császár asztalán, ahová a követjelentések vagy az államférfiak tervezetei hónapok alatt sem jutottak el, és néhány perc múlva ott feküdt, aláírva és lepecsételve, az a gubeni polgároknak szóló nyílt parancs, amelyben a császár lázadóknak és békebontóknak nevezi őket; megtiltja nekik, hogy mentségekkel próbáljanak előhozakodni; megparancsolja nekik, hogy azonnal adják vissza a malmokat; ha pedig nem engedelmeskednének, arra az esetre felhatalmazzuk rendíthetetlen hűségű alsó-luzsicai helytartónkat, Anselm S. W. Promnitz bárót, hogy belátása szerint úgy bánjék velük, mint főbenjáró bűncselekmények elkövetőivel.

A polgárok a helytartói végzés olvastán, amelyet, mint még emlékszünk rá, Prueffer szindikus hozott Sorauból, ahelyett, hogy józanabbik eszükhöz folyamodtak volna, még inkább megmakacsolták magukat. Visszaírták Promnitz bárónak, hogy: határozata csakis valaminő tévedésen vagy félreértésen alapulhat, és hogy: erőszakról szó sincs, a malomfoglalás folyamán semmilyen erőszakos cselekmény nem történt, és hogy: a malmokat mindaddig nem adhatják vissza, amíg sérelmeik orvoslatot nem nyernek, és amíg biztosítékot nem kapnak rá, mert ők ennyit és csak ennyit követelnek, hogy tisztességes munkájukból, mint apáik és nagyapáik, ők is megélhetnek tisztességesen; egyszóval: igazságtételt kívánnak, és ha őkiválósága igazságot akarna tenni, azt ők örömmel fogadnák.

Így válaszoltak, és büszkék voltak eltökéltségükre; csakhogy a levél továbbítására már nem akadt vállalkozó. Pohle fuvaros betegen feküdt, és azt mondta, már amennyire meg tudott szólalni, hogy: akinek kedves az élete, az ne vigyen Sorauba levelet; és akárhányszor sorravették azokat a személyeket, akiket hajlandók lettek volna megbízni a fontos irat kézbesítésével, végül mindegyikről kiderült, hogy vagy a körülmények alkalmatlanok, vagy magukat érzik alkalmatlannak a megtisztelő feladatra. Végül megtudták, hogy az egyik helytartósági törvényszolgát, aki a kolostorban zajló sófőzést van hivatva felügyelni, és aki Gyertyaszentelő napján, Elsabeth Julianna Dumitschin letartóztatásakor egy pillanatig farkasszemet nézett az ördöggel, visszarendelték Sorauba, kiegészítő tanúvallomást megtétele végett; és ez a törvényszolga megígérte, hogy a gubeni polgárok válasziratát kezébe adja, ha nem is őkiválóságának, de mindenesetre Gideon Kindler titkárnak, aki a kihallgatást vezeti. Az az ördög, akit a törvényszolga látni vélt, állítólag azonos volt azzal a pokolbeli kísértettel, aki a tortúra harmadik fokozatának alkalmazása közben, miután Dumitschné az első fokozat hatására bevallotta, hogy van egy varázskenőcse, és annak segítségével éjszakánként repülni szokott, majd a második fokozat rávette annak bevallására is, hogy a Tschaksdorf und Piczkow leányok megbízásából iparkodott rontást igézni Promnitz báróra, és hogy ebből a célból tartott a házában egy Krütli nevű fekete, szőrös emberkét; mielőtt azonban részletesen beszámolhatott volna Krütli viselt dolgairól, és ezt már csak a harmadik fokozat rendkívüli kínzásai tudták volna belőle kipréselni, Gideon Kindler titkár, vagy mert idegrohamot kapott a borzalmas jelenettől, vagy mert egyszerűen csak megéhezett, sietős léptekkel távozott az élő tetem hangjával és bűzével telített, szűk helyiségből, így tehát nem is volt jelen a tortúra harmadik fokozatának alkalmazása közben, amikor az ördög, állítólag ugyanaz, akit látni vélt a gubeni kolostorban zajló sófinomításra felügyelő helytartósági törvényszolga, egyetlen határozott mozdulattal kitörte Dumitschné nyakát; nyilván így akarta elkerülni, hogy a Dumitschin őrá, mármint az ördögre nézve terhelő vallomást tegyen.

Promnitz báró, amikor értesült az esetről, nevetett, és legyintett, és azt mondta, mert már több, mint egy hete jól érezte magát, hogy: "Egy ördög nem csinál poklot!", és átküldte a Dumitschinról szóló protokollumokat, a törvényszolga kiegészítő vallomásával együtt, a prágai egyetemre, kérve a jogtudósok állásfoglalását, akik megnyugtató válaszukban közölték, hogy: a szóban forgó fejlemény korántsem rendkívüli, mert a Malleus malefiacarum című boszorkányok elleni kézikönyv több ilyen esetről is tudósít, és hogy: az ördög, a bűnvádi eljárás döntő szakaszában, gyakran eltöri a vádlott nyakcsigolyáját, némelykor gerincét is, így tehát őkiválósága lezárhatja, legalábbis az ügynek ezt a részét, mert a Tschaksdorf und Piczkow leányok ellen - hogy őkiválósága másik megtisztelő kérdésére is feleljenek a tudorok - éppen, hogy kezdeni lehet és kell az eljárást.

Ekkoriban őkiválósága nagyon el volt foglalva hivatalos teendőkkel, mert most éppen egy újabb erélyes hangú fogalmazvánnyal bajlódik; ezúttal nem a békétlen gubeni polgárokhoz, akik egyelőre hiába várnak választ, akár kedvezőtlent, akár kedvezőt, arra az ostoba és átgondolatlan iratra, amelyet a Sorauba rendelt helytartósági törvényszolga végülis átnyújtott Gideon Kindler titkárnak, aki egy ideje, ha úgy hiszi, hogy mások nem látják és nem hallják, magában beszél, és minden este, pedig így nem fogja sokra vinni, a merev részegségig leissza magát Wilhelm Kuchta kastélyszakács társaságában; hanem ezúttal a gubeni városi tanácshoz vetődik papírra számonkérő levél, vagy azért, mert őkiválósága nem akarja, hogy Tanács uraim elbízzák magukat, vagy más okokból, amelyek sorravételét az olvasó képzeletére bízzuk.

Igaz-e, hogy Guben városa élelmezte és elszállásolta a pfalzi fejedelem csapatait, mielőtt azok, megtörve a farsang idején szokásos békességet, végigdúlták volna Luzsica és Csehország határvidékét? Igaz-e, hogy a nagyméltóságú tanács a rendkívüli városi őrséget, amelynek felállítására nem kért engedélyt a mi kiválóságunktól, az említett palotagróf rendelkezésére bocsátotta? Igaz-e, hogy a legtekintélyesebb gubeni polgárok fiai beálltak a palotagróf seregébe, hogy őfelsége, a király és császár ellen harcoljanak; és ha nem igaz, akkor hová lettek a városifjak? Igaz-e, hogy Guben város vezetősége, a szász választófejedelem tudtával és beleegyezésével, titkos tárgyalásokat folytat Meissenben? Igaz-e, hogy a meisseni tárgyalásokon a pfalzi fejedelem küldötteivel folyik az alkudozás? Igaz-e, hogy az említett alkudozás a mi kiválóságunk megbuktatására és elűzésére irányul?

Mire a nagyméltóságú városi tanács kiosztotta a rendkívüli őrség tagjainak a nyomtalanul eltűnt városifjak ruházatát, néhányszor felsorakoztatta és felvonultatta őket ebben a számukra szokatlan öltözékben, aztán egy válaszlevélben megírta őkiválóságának, Promnitz bárónak, hogy: a városifjak hiánytalanul megvannak, éppen úgy, ahogyan a rendkívüli őrség is a város falai közt tartózkodik, és ennek megfelelően semmiféle idegen hatalomnak nincs rendelkezésére bocsátva, és hogy: a város nem a pfalzi fejedelem csapatait, hanem Lipót stájer herceg passaui zsoldosait élelmezte és szállásolta el, akik császári haderőnek számítanak, és őfelsége a király és császár nevében okoztak a városnak több ezer tallérra rúgó károkat, amelyek részletes jegyzékét mellékelten küldjük. Gubeni polgárok vagy azok fiai még e császárinak minősülő seregbe sem álltak be, csak néhány lézengő szolgalegény és környékbeli csavargó, de még ők is a nagyméltóságú tanács tudta nélkül. Ugyanígy nem tud a nagyméltóságú tanács semmiféle titkos tárgyalásról, titkos tárgyalást nem folytat sem Meissenben, sem máshol; a gubeniek közül mindössze Jacob Wunschwitz tartózkodik Meissenben, ahol háza és műhelye van, ellenben arra felhatalmazása, hogy Guben városát bármilyen ügyben képviselje, nincs; és nem is lehet, mert Wunschwitzot, a gubeni polgárlázadás vezetőjét és a malomfoglalás értelmi szerzőjét a város legveszélyesebb ellenségének tekintjük.

Wunschwitz föntebb már ismertetett második levele, amelyben azt adja tudtul polgártársainak, hogy többé ügyüket nem képviselheti jó lelkiismerettel, bizonyára igazolta volna őt Promnitz báró előtt; ám a címzettekben, amilyen sokat vártak addig Wunschwitztól, úgyhogy szinte már szabadítójuknak és megváltójuknak tekintették, legalább olyan keserű csalódást keltett, és a csalódásban csakhamar forrni kezdett a rosszindulat. Volt néhány nap - vagy ha csupán egy pillanat volt, az is elég -, amikor Wunschwitzot, aki magukra hagyta őket, sokkal hevesebben gyűlölték, mint amennyire valaha is haragudtak a nagyméltóságú városi tanácsra. Miután pedig a nagyméltóságú tanács, nem is annyira indulatból, inkább jól megfontolt számításból, szintén arra törekedett, hogy Wunschwitznak minél rosszabb hírét keltse: ezért az egymásra fenekedő városi nép és városi tanács érzülete, anélkül, hogy erről bármelyik fél tudott volna, sok lényeges pontban közel állt egymáshoz; bármilyen furcsán hangzik is, éppen a villongások elfajulása miatt hiányzott már csak igen kevés ahhoz, hogy az ellenfelek egymásra találjanak. Elterjedt annak híre, hogy Hans Wahl, aki nemcsak megkárosította polgártársait, nemcsak megszökött az elszámoltatás elől, sőt Promnitz báró futáraként nemcsak a drezdai udvarban igyekezett minél többet ártani szülővárosának, hanem Promnitz bárót is valószínűleg ő tájékoztatta róla, hogy a gubeniek árulták el a drezdai udvarban Fabian Kittlitz gyilkosának nevét és kilétét: ez a Hans Wahl nincs is Meissenben, ahol idén még nem is járt, mivel Drezdából délnyugat felé ment, valahová Bajorországba vagy Felső-Ausztriába, ahol végérvényesen el fog tűnni történetünkből; tény azonban, hogy a gubeni polgárok erre a Hans Wahlra inkább a kalandos csínytevőnek járó tisztelettel gondoltak, mintsem haragudtak volna rá, Wunschwitzra viszont haragudtak; és az a hír, hogy Hans Wahl nincs Meissenben, hallgatólagosan azt jelentette, hogy ezzel szemben valaki más nagyon is ott van.

Mondogatták, hogy Meissenben alig lehet látni galambokat, mert a meisseniek nyitva tartják a szájukat reggeltől estig, és a kitátott meisseni szájakba már az összes galamb, hogyha nem sülve, hát szőröstül-bőröstül, belérepült; úgyhogy Meissen igen kellemes hely az olyan érzékeny leányszívnek, amely betegesen irtózik a galamboktól, és amely leányszív alatt egészséges magzat fejlődik, akit ugyanúgy ismeretlen tettesen nemzettek, ahogyan ismeretlen tettesek gyújtották fel a házát a Dumitschinnak is, aki az egészséges magzat fejlődését félbeszakíthatta volna, ha ki nem gyullad a háza, és ki nem tekeri a nyakát az ördög; ezt mondogatták. Meg azt is, hogy: nemcsak azért jó hely az a Meissen, mert ott alig lehet látni galambokat, hanem azért is, mert ott a galambokon kívül a zord apát sem kell a leányszívnek látnia; mármint a saját apját, mert a magzat apját esetleg nagyon is lehet látni Meissenben. Bárhogy van is, az érzékeny leányszív, ha tényleg Meissenben tartózkodik, ami persze csak föltételezés, akkor ott jó kezekben, sőt jó karokban van.

Kétségtelen, hogy e bántó híresztelések Wunschwitz ellen irányultak; és képzelheti az olvasó a szerencsétlen Bettina helyzetét, aki ugyan a világ minden kincséért sem hitt volna el a férjéről semmi rosszat, mégis megalázó jeleneteknek volt kitéve utcán és piacon, és aki csakis úgy menekülhetett akár a nyílt gúnyolódástól, akár az együttérzésnek álcázott kárörömtől, hogy lehetőleg nem állt szóba senkivel; és ahogy emiatt mindinkább ellenszenv tárgya lett, úgy elgondolható, hogy ő sem zárta szívébe az eleinte csak idegen, később ellenséges érzületű várost. Kérdezgették, hogy mikor megy már haza, miközben, hiszen emlékszünk rá, nem volt szabad kilépnie a város falai közül, sőt még a három gyerek sem játszhatott máshol, mint a Kutya utcai házban, mert a Lubsch patak partjára, hogy a szolgálóval kimenjenek, nem volt megengedve, az utcán pedig megverték vagy megdobálták őket a többiek, a gubeni polgárasszonyok és cselédek gyerekei.

Hogy Happenrodt mostohaleánya Meissenben tartózkodott-e a farsang tájékán, és ha igen, akkor a maga jószántából volt-e ott, azt nem tudjuk; az viszont biztos, hogy Wunschwitz Drezdában töltötte a farsang előtti napokat, és éppen amikor a leghevesebben forrt ellene Guben falai közt a gyűlölet, akkor döbben rá, hogy most már semmiképpen sem tudja elszakítani magát a gubeniek ügyétől, mert ha véletlenül keveredett is bele, a benne való részvétel sorsának legfontosabb alkotóelemévé vált, és még ha nem szeretné is polgártársait, akik tényleg a legkevésbé sem szeretetreméltók, még ha lelke mélyén rosszat kíván is nekik, akkor is minden erejével a javukért kell fáradoznia; nem mintha így kívánná saját jól felfogott érdeke, mert az érdeke azt kívánná, hogy családjával együtt kezdjen új életet Meissenben vagy menjen világgá, hanem azért, mert ha érdekei szerint járna el és magára hagyná a gubenieket, akik bizonyára nélküle is képesek volnának boldogulni, akkor élete hátralevő részében (amely remélhetőleg hosszú lenne) joggal kérdezhetné magától, hogy létező személy-e még, sőt egyáltalán, hogy Jacob Wunschwitz valaha is a világon volt-e.

Drezdában, ahol a küszöbön álló farsang és a fiatal fejedelem váratlanul előrehozott nagykorúsítása miatt magasrangú államférfiak és közrendűek egyaránt izgatottan lótottak-futottak, Wunschwitznak nagy nehézségek árán sikerült elérnie, hogy fogadja őt a kancellár titkára, Nicolaus Leutinger. A tudós férfi először azt kérdezte tőle, hallván, hogy a gubeni békétlenkedők ügyében érkezett: vajon polgártársainak tudtával és felhatalmazásával jött-e, vagy magánszemélyként kívánja előadni sérelmeit és kívánságait; amikor azonban kiderült, hogy maga Jacob Wunschwitz kér tőle meghallgatást, fölöslegesnek ítélte az iménti kérdést, hiszen régóta szeretne megtudni Wunschwitztól bizonyos, őrá és a szász választófejedelemségre nézve fontos dolgokat. Az is kiderült, hogy Wunschwitz nem üres kézzel kereste fel Nicolaus Leutingert: mutatott egy részletes tervet a városi rendtartásnak, mint ő mondta, megigazítására; és ez az eredetileg ötven pontból álló terv, amelyben szó esett a városi tanács elszámoltatásától kezdve a majorságok haszonbérleti díján és a neissei hajók igénybevételének szabályozásán át a templomkert körülkerítésének szükségességéig (mert nem egyszer előfordult, hogy a frissen elhantolt holttesteket kiásták a kutyák vagy a télvégi hóolvadáskor szabadon csellengő disznók) minden ilyenkor szükséges vagy kívánatos dologról, mér arról is, hogy a városi malmok a páratlan számú években a nagyméltóságú tanács, a páros években a polgárok használatában álljanak, viszont a Lubsch patak halászati joga mindig azé legyen, aki arra az évre átengedte a másik félnek a malmok haszonélvezetét: ez a terv nemcsak, hogy már éppen kielégítette volna - Leutinger megítélése szerint - a békétlen gubeni polgárokat, ugyanakkor a város előkelői számára még éppen eltűrhetőnek ígérkezett, hanem, és ez volt benne leginkább meglepő, néhány régies fordulatot és fogalmazásbeli ügyetlenséget leszámítva olyan világosan és körültekintően szólt, hogy nem lehetett volna sem jogilag, sem gyakorlatilag megalapozatlannak minősíteni.

Wunschwitz Drezda-Újvárosban lakott egy elszegényedett kelmefestőnél, akit még fiatalkorából ismert, és eleinte nem is gondolt rá, hogy Leutingerrel vagy bárki más államférfiúval beszéljen a gubeniek ügyében, hanem csak az volt a szándéka, hogy körülnézzen és megtudakolja: vajon vagyonának roncsaiból nem nyithatna-e kelmefestő műhelyt a szász fővárosban; arról ugyanis lemondott, hogy visszaköltözzék Meissenbe és ott harmadszor is elkezdje pályafutását, megint a semmiből (mert egyszer már, amikor kezességet vállalt valakiért, aki erre nem lett volna méltó, elveszítette nemcsak a saját vagyonát, hanem javarészt a felesége hozományát is). Ám a házigazdától, akit úgy hívtak, hogy Moritz Kammjung, megtudta: Drezdában csak az a néhány kelmefestő tud jól megélni mesterségéből, aki az udvar számára dolgozik, a többiek, ha nem élnek is mindnyájan olyan szegénységben, mint Kammjung, mégis féltékenyen vigyáznak rá, hogy idegenből senki se telepedjék velük egyenrangú mesterként közéjük; és bizony Wunschwitz már azt fontolgatta, hogy beáll segédnek az egyik vagyonosabb mesterhez, amikor az események egy váratlan fordulata nem is annyira meghiúsította ezt a tervet, hanem egy Wunschwitzhoz méltóbb elhatározással cserélte fel.

Ezt a fordulatot Kammjung apósa idézte elő, egy Strolch nevű roskadt öregember, aki nem Kammjungékkal élt egy fedél alatt, hanem a kisebbik lányánál, akinek a férje törvényszéki segédírnok volt, lakott, ám a segédírnok, aki egyébként nem volt beszélő viszonyban újvárosi kelmefestő sógorával, miután felesége, Strolch kisebbik leánya nevében pert indított annak nővére, a kelmefestőné ellen, és a kelmefestőéket nemcsak - rákényszerítve a magatehetetlen aggastyánt egy végzetes okmány aláírására - kiforgatta vagyonukból, hanem arra is kötelezte őket, hogy Strolchot, aki már nem ismerte meg az embereket, és jóformán beszélni sem tudott, mindennap oly módon ápolják, ahogyan inkább a csecsemőket szokás, azonkívül meleg vacsorát is adjanak neki fűszeres borral: ez a segédírnok délutánonként elhozta Strolchot, hogy majd késő este hazavigye; és amikor Kammjungné, ez a beszívódott arcú, hervadt asszony megpillantotta z utca közepén körbepislogó, gyámoltalan kis öreget (mert a segédírnok még csak bezörgetni sem volt hajlandó), nem tudta megállni, hogy akár Wunschwitz vagy más idegenek előtt is el ne sírja magát.

Strolch többnyire csöndben üldögélte végig a délután, különösen, ha deszkát fektettek a térdére; olyankor úgy tett, mintha tollat fogna, és utánozta mind a mártogatás, mind a betűvetés mozdulatait. Valamikor nagyon régen ő is írnok volt; szerette leírni a szavakat, függetlenül attól, hogy azok mivé állnak össze, hogy majd együttvéve jóra vagy rosszra fordulnak-e. Mondogatta lányainak (mindketten kisgyerekek voltak még): ahány lapot hibátlanul teleír, annyi talpalatnyi helye lesz majd a mennyországban; igazság szerint együgyű ember volt akkor is, amikor még hiánytalanul megvolt az esze. Annak idején ő másolta a városi rendtartásokat a kancellária számára, ott ugyanis ezeket, az adóterhek igazságosabb elosztása végett, összegyűjtötték és összehasonlították; de bármilyen sok statútumot, községszabályzatot és rendtartást lemásolt is évtizedekkel ezelőtt, amiért is joggal remélheti, hogy terpeszkedhet majd az égben, most már csak vonalakat (vagy néha egy-egy ákombákom betűt) huzigál a papírosra, ha Kammjungék örömöt akarnak neki szerezni, és kezébe adják egykori munkaeszközeit; mert a segédírnok sajnálja tőle még a tollat és a papírost is.

Aznap sok baj volt Strolchhal: nem elég, hogy nyűgösködött, és hogy kérdezgette, hol van Susanne, pedig Susanne már harmincöt éve meghalt, végül még a kelmefestő Kammjung számadásait is összefirkálta. Wunschwitz úgy látta, mintha értelmes szavakat írt volna le az öregember; köztük, amikor figyelmesebben odanézett, meglepődve ismerte fel városa, Guben nevét. Nyilván az történt, hogy Strolch, akinek jelenlétében Wunschwitz egyszer hosszasan beszélt a gubeni polgárlázadásról, s hogy ő maga mennyire megelégelte nemcsak a városi tanács alattomosságát és hatalmaskodását, hanem a polgártársainak erőszakosságát és kétszínűségét is, úgyhogy ott neki többé nincs maradása, Guben falai közt: Strolch felfigyelt a városnévre, és erről eszébe juthattak azok a régi rendtartások, amelyeket másolt éveken át, és amelyek egyikét (hogy egészében-e vagy csak foszlányaiban, azt Wunschwitz első pillantásra nem tudta megállapítani) most újból papírra vetette, behelyettesítve az eredeti városnevet a Neisse-parti városéval.

Kérte Wunschwitz, hogy ne dobják tűzbe az öregember firkálmányát, és ahogy tanulmányozni kezdte a reszkető betűket, ámulata mind magasabb és magasabb fokra hágott; mert nem elég, hogy összefüggő, teljes rendtartást olvasott, hanem ez a rendtartás, amely kereken ötven pontból állott, oly bölcsen, derekasan és talpraesetten volt a gubeni viszonyokhoz alkalmazva, mintha Strolch mindig is e viszonyok között élt volna, és most, az élettől búcsúzófélben új, az eddigieknél helyesebb irányba akarná fordítani e viszonyokat.

Wunschwitznak azok a régi városok jutottak eszébe, amelyek törvényeit messze földről hozták a zarándoklatukból visszatérő alapítók; és egy pillanatig az volt az érzése, mintha egy feledésbe merült jóshely utolsó jövendőmondójától kapott volna útmutatást. Ám az öregember szemei homályosan és kifejezéstelenül bámultak a semmibe; és Wunschwitz nem kapott választ, amikor a szabályzat egyik pontjával kapcsolatban felvilágosítást vagy magyarázatot kért, hanem csak a Strolch térdén fekvő, máskülönben tésztagyúrásra használatos deszka nyiszorgása hallatszott, amint az öregember ide-oda huzigálta rajta, egy kifürkészhetetlen parancsnak engedelmeskedve, a körmét. Wunschwitz most már tisztában volt vele, hogy Strolch nem több, csupán az, aminek látszik: hibbant vénember; de lám csak, még ő is megpróbálja felülmúlni önmagát, és a tétovázó férfi szívében a jobbik rész kerekedett felül. Elhatározta, hogy hasznára lesz a közösségnek, amelyből már fiatal korában véglegesen kiszakadt, és amelyben, ha az idők végezetéig élne is, kívülállónak érezné magát.

Pontos másolatot készített a rendtartásról, és még javában dolgozott rajta, amikor bekopogtattak hozzá: látogatója érkezett. Ez a Hans Wahl nevű fiatal kereskedő, akit ebben a történetben az olvasó most fog utoljára látni, más történetben pedig tudomásunk szerint nem szerepel, és akinek láttán Wunschwitz az ellenszenv könnyen érthető jeleit mutatta: egy levelet hozott Wunschwitznak. Egyszersmind elnézését kérte, amiért az ő, Hans Wahl szereplése nem ítélhető meg egyértelműen, de az érdekek és a többirányú erkölcsi mérlegelés oly mértékben összebonyolódtak, hogy őket már az úr Isten sem tudná szétbogozni, ha megújított és javított rendtartást akarna kidolgozni a teremtett világra nézve. Wahl és Wunschwitz most már úgyszólván egy ladikban eveznek: mindkettejüket üldözik és aljas tettekkel gyanúsítják, alaptalanul, a gubeniek; ő, Wahl a maga részéről már csak úgy menekülhet, hogy a gubeniektől elpártolva Promnitz bárónak tett kisebb szolgálatokat, amelyek végeztével őkiválóságának viselt dolgairól mesél a szász udvar hatalmasságait érdeklő részleteket, főleg Fabian Kittlitz drezdai lovas futár meggyilkolásával kapcsolatban.

Drezdából pedig továbbmegy Bécsújhelyre, ahová az a Samuel Tschörtner nevű ötvösmester menekült Gubenből, aki valamilyen közvetett módon szintén kapcsolatba hozható a sajnálatos bűncselekménnyel; de hiszen Wunschwitznak ismerni kell ezt a Tschörtnert, aki meisseni polgár volt, és aki szintugyanúgy áthozta a családját Guben falai közé, majd őket otthagyva szintugyanúgy elszökött onnét, mint Jacob Wunschwitz. Mily különös párhuzam; hogy eddig erre még nem figyelt föl senki! Ennek a Tschörtnernek a leánya, de Wunschwitz ne gondoljon semmi rosszra, nemrég azt álmodta, hogy: egy folyó ered a combjai közül, és az öregek szerint ez vagy azt jelenti, hogy árvíz lesz, vagy azt, hogy a Tschörtner-leánynak meghalt az apja, akinek tartozásai voltak és vannak a városi tanáccsal szemben. Ő készítette azt a szép gyűrűt is, amely miatt megölték Fabian Kittlitzet, holott a szerencsétlen Kittlitz mindvégig azt hitte, hogy az a gyűrű legalábbis Jeruzsálemből származik.

Wunschwitz, akit akkor is bántott volna Tschörtner fölemlegetése, ha ezt egy általa nagyobbra becsült személytől kénytelen hallani: mintha bizony Tschörtner példáját követve tette volna mindazt, amit eddig tett!, félbeszakította Hans Wahlt: no és az a levél, amelyet neki hozott, az nem Jeruzsálemből származik véletlenül? Mire Hans Wahl olyan elmésen, hogy az nem is lett volna tőle várható: "Lehet, hogy Jeruzsálemből való az írás, de Vespasianus táborából a keltezés", így felelt, és elmesélte, hogy: amikor Promnitz bárónál járt, és őkiválósága rábízta azt a szász kancelláriának címzett levelet, amelyben előadja a Kittlitz-gyilkosság hivatalos helytartói változatát (miután azonban a kancellárián ismerik a gubeni városi tanács változatát is, és ezt csakis Melchior Bononius hozhatta Drezdába, mert mi egyéb keresnivalója volna itt?, úgyhogy a két változat összehasonlításából kifőzhetik ha nem is az igazságot, ám legalább azt a valószínűséget, amely óhatatlanul bele fog ivódni a valóság szövetébe): a soraui kastélyban ő, Hans Wahl nagy meglepődésére találkozott Andreas Myrus nagytiszteletű úrral, aki Promnitz bárót igyekezett meggyőzni róla, hogy a békétlen polgárok úgysem fogják merészelni a városi malmok elfoglalását. Látva Hans Wahl csodálkozását, hiszen a kereskedő mindenütt inkább hitte volna a jó pásztort, mint az oroszlán barlangjában, a nagytiszteletű úr azt mondta neki, hogy: azért jött ide Jeruzsálem falai közül, hogy Titust jobb belátásra bírja; és Promnitz bárónak jólesett, hogy Titushoz hasonlítja őt egy ilyen szigorú ember.

Megkérte Hans Wahlt, mert hallott róla, hogy Drezdába megy, ahol tudomása szerint Wunschwitz is tartózkodik: ugyan vigye már el ezt az iratot Wunschwitznak. Mire ő, Hans Wahl azt felelte, hogy: miért ne vinné, hiszen az neki semmibe sem kerül; és íme. Wunschwitz látta, hogy ez az irat inkább róla szól, mint neki: ajánlólevél volt Nicolaus Leutingerhez, a kancellár titkárához, mivel Myrus biztosra vette, hogy Wunschwitz a gubeniek ügyét akarja Drezdában eligazítani. Tudjuk, hogy az irat papírra vetésekor és elküldésekor tévedett, hiszen Wunschwitznak másféle szándékai voltak a szász fővárosban; de azt is tudjuk, hogy a tévedés egyszerre csak magára öltötte a valóság színét.

Történetünk idején Leutinger, noha már elmúlt ötven éves, még jó erőben levő férfinak látszott; csak a szeme fénye volt egy kicsit megfakulva, hiszen sötét szobákban, gyertyafény mellett sokszor kellett a szemét megerőltetnie. Gyorsan, de figyelmesen végigolvasta a Wunschwitz által hozott gubeni szabályzattervet, és annak a véleményének adott hangot, miközben fürkészve nézett Wunschwitz arcába, hogy: ez egy alaposan átgondolt, kitűnő munka, és hogy: olyan ügyesen van fogalmazva, mintha szerzője közügyekkel foglalkozott volna egész életében, sőt mintha bizonyos jogi ismeretekre is szert tett volna. Wunschwitz, aki bátran a szemébe nézett az államférfinak, úgyhogy a megfakult fényű szemekben látta saját kicsinyített képmását is, pillanatnyi habozás után őszintén elbeszélte a szabályzatterv keletkezési körülményeit, ám ezekkel összefüggésben olyan értelmesen, olyan elfogulatlanul szólt a közigazgatásban rejlő visszásságokról és a polgárlázadás egyéb okairól, hogy elnyerte a magas rangú férfi jóindulatát, sőt amennyire a köztük fennálló különbségek lehetővé tették, rokonszenvét is. Leutinger, aki még emlékezett Strolchra, nevetve mondta Wunschwitznak: lám csak, ahol két mázsa bölcsesség is kevés, ott bőven elég fél csipet észbeli gyarlóság!, és hogy: az öregember által nyújtott önkéntelen segítség maradjon kettejük (vagy ha Strolchot is beszámítjuk, hármójuk) titka; tollat fogott, és hozzáírt a rendtartás ötven pontjához egy ötvenegyediket, amely a külföldről érkező futárok és követek biztonságáról intézkedik, majd fölnézett; és Wunschwitz ismét megpillantotta kicsinyített önmagát, ám ezúttal úgy látta, mintha tükörkép fejjel volna lefelé.

De még nem volt vége a beszélgetésnek. Leutinger megkérdezte, hogy mi annak az ötvösnek a neve, aki tartozásai miatt elmenekült Gubenből, és ha Samuel Tschörtnernek hívják, akkor vajon él-e még vagy már meghalt? Wunschwitz elmondta mindazt, amit Samuel Tschörtnerről tudott; ez pedig, noha nem volt valami sok, történetünk szempontjából, mint látni fogjuk, mégsem hagyható figyelmen kívül. Hogy Samuel Tschörtner jelenleg él-e még vagy már meghalt, azt Wunschwitz nem tudja. Azt azonban tudja Tschörtnerről, hogy feleségét és lányát négy évvel ezelőtt elköltöztette Meissenből, ahol annak idején éppen Wunschwitzék szomszédja volt; hogy miért költöztek el és miért éppen Gubenbe, arról is mindjárt szó lesz. Előre kell azonban bocsátanunk, hogy Tschörtner nem sokkal később Gubenből is eltávozott, méghozzá titokban, s hogy hűtlenül magukra hagyta az asszonyt és a leányt, akik most koldusszegényen tengetik napjaikat a Kolostori-negyed egyik düledező házának padlásán. Tschörtnerről évekig nem tudta senki, merre bujkál; nemrég derült ki, hogy Bécsújhelyen vett egy szép nagy házat, és ez arra utal, hogy él; viszont a lányának ugyanakkor volt egy különös álma, amely vagy árvizet jelent, vagy halott apát; minthogy árvíznek semmi jele, az álom alapján sajnos azt kell hinnünk, hogy Tschörtner meghalt.

Az a szó, hogy "sajnos", nem véletlenül hangzott el az imént. Ha Tschörtner meghalt, akkor nem lehet kézrekeríteni, s nem lehet elszámoltatni, hogy: négy évvel ezelőtt miért is tette tönkre legjobb barátját, Wunschwitzot? Akkoriban Wunschwitz már tehetős embernek számított; és Tschörtner, akit részben öntelt, részben pedig meggondolatlan embernek tartottak a meisseniek, elmondta barátjának, hogy: "tudod-e Jacob, mi történt szülővárosodban? A gubeni ötvöscéhtől valamilyen szabálytalanság miatt elkobzott száz gíra ezüstöt a nagyméltóságú városi tanács, és az így nyert ezüstöt, egészen érthető módon, idegen ötvösmesterrel akarja megmunkáltatni." Wunschwitz az esetet sajnálatosnak tartotta, és hangot adott azon reményének, hogy a meisseni ötvösöket nem érheti hasonló veszteség; "éppen ellenkezőleg", így kiáltott barátja felcsillanó szemmel: "e fiatalságomhoz képest megtisztelő és főleg nagy haszonnal járó feladatra, ki tudja, miért, az én csekélységemet szemelték ki gubeni Tanács uraimék; és ha kezességet vállalnál értem száz gíra ezüst értékéig, úgy ezzel nemcsak barátságodnak mutatnád fényes tanújelét, hanem, hiszen a kölcsönös előnyök a barátság előmozdítói, megkapnád munkám hasznának egyharmadát!"

Wunschwitz azt felelte, hogy: hitvány az a barátság, amely haszonhoz van kötve. Megvetéssel gondolt azon életszabályra, miszerint barátodnak ne adj kölcsön pénzt, mert elvész mind a pénz, mind a barátság; hiszen ő az életét is odaadta volna barátjáért, nemhogy száz gíra ezüstöt, ha lett volna száz gíra fölösleges ezüstje. Minthogy azonban, ha kezdett is már gyarapodni, pénze legnagyobb részét festőanyagokba és kelmékbe fektette, ezért a mondott összeget úgy teremthette volna csak elő, ha megterheli saját szerzett vagyona mellett a felesége hozományát is, és úgy számított, hogy e lépésre az asszonyt sehogyan sem vagy csak a legnagyobb nehézségek árán tudja majd rábeszélni; de milyen kellemes csalódásban volt része!

Miután elmagyarázta Bettinának, hogy: a meisseni ötvösök, bár gazdagabbak nála, Wunschwitznál, két okból sem kezeskednek Tschörtnerért; egyrészt mivel céhbeli nem vállalhat kezességet, másrészt mivel irigylik Tschörtner szerencséjét; ekkor az asszony némi gondolkodás után azt felelte, hogy: ő nem szegi szárnyát Wunschwitz elhatározásainak, és ha ez a barátság Wunschwitznak annyira fontos, akkor merjen érte kockáztatni, és nyugodtan fogadja el a haszon egyharmad részét, nem szégyen az.

Wunschwitz azonban hallani sem akart erről a - véleménye szerint - alantas nyerészkedésről; és a lakomán, amelyet ilyen alkalmakkor szokás volt rendezni, Tschörtner azonban a szokástól eltérően, uraknak való csemegékkel megrakott mesterasztalt rendelt, és a mesterek mellett a mesterné asszonyokat is meghívta: ezen a lakomán történt egy apró kellemetlenség, és ebből Wunschwitz némi fáradsággal kiolvashatta volna, hogy a felkínált haszon helyett miféle veszteségek várnak rá. Addigra már elfogytak az első fogások és elhangzottak a pohárköszöntők, így tehát nagy volt a vidámság és még nagyobb a hangzavar. A jelenlevők asztalszomszédjaikkal vagy a szembenülőkkel beszélgettek, ha ugyan beszélgetésnek lehet nevezni a mindenfelől hangzó kurjongatást és hahotázást, sőt az asztal közepén ülő céhmester már énekelt is; csak Samuel Tschörtner, aki már előreküldte a családját Gubenbe, ahol majd végzi nagy munkáját a maga dicsőségére és az ottani ötvöscéh csúfságára, úgyhogy az ő felesége nem volt jelen, és akit ezért Wunschwitz felesége mellé ültettek balfelől: csak ez a Tschörtner beszélt, méghozzá Wunschwitz feleségéhez, igen halkan, olyannyira, hogy az asszony másik oldalán ülő Wunschwitz, bárhogyan iparkodott is odafigyelni, jóformán egy szót sem értett az egészből. Támadt egy furcsa gondolata, és csakis a megivott borral magyarázható, hogy ilyesmin járatta az eszét, ugyanis az fordult meg a fejében, hogy: de hiszen semminek sincs értelme! Nem azért, mintha nem volna meg az értelem, hanem ellenkezőleg, azért, mert csak az értelem van meg. Nem a kimondott szavaknak van értelme, hanem az értelemben vannak a szavak, és ha kiesnek az értelemből, mert valaki, például Tschörtner kiejti őket, akkor már nincs értelmük. És nem az életnek van értelme, hanem az értelem tartalmazza az életet, mint az asztal közepén álló ezüstkancsó a mártást, amelyet a húsra lehet locsolni; ekkor Wunschwitz futólag észlelte, hogy Tschörtner előrehajolva kezébe veszi a kis ezüstkancsót, hogy aztán Bettinához beszéljen, halkan a lármában, tovább. És az értelemből szép lassan, fokozatosan kifolyik az élet.

Ebben a pillanatban halálos néma csend lett, csak a jóbarát beszélt tovább, de valami egészen ártatlan dologról, arról, hogy: majd ha Gubenből visszajön, inkább már csak gyűrűket fog csinálni; aztán ő is elhallgatott, és rémülten látta, hogy minden szem őrá szegeződik. Miközben ugyanis egyfolytában Wunschwitz feleségéhez beszélt, meg akarta locsolni mártással a pecsenyéjét, és a kancsót, figyelmességből, előbb az asszony tányérja fölé tartotta; csakhogy a figyelmesség egyúttal figyelmetlenség is volt, mert a beszéd hevében azt már nem vette észre, hogy rossz irányba tartja a kancsót; és a tányér előtt álló gyertya éppen azt a jelenetet világította meg, amint az ünnepelt Samuel Tschörtner, miközben a zaj miatt egészen közel hajol az asszony füléhez, lassan csorgatja Wunschwitz feleségének skófiummal kivarrt, meggyszínű ruhájára, egyenesen az ölébe a sárga mártást.

Bettina egész éjjel sírt, hiába vigasztalta Wunschwitz, hogy: a lakoma, leszámítva ezt a kis balesetet, végülis jól sikerült, és hogy ő, mesterségbeli tudásánál fogva, nyomtalanul el tudja tüntetni azt a foltot, mintha soha nem is lett volna, és hogy: majd akkor sírjon Bettina, ha ennél is nagyobb veszteség éri őket. Ám a nagyobb veszteségre nem kellett sokáig várniuk, mert Samuel Tschörtner elszökött, és Wunschwitz nemcsak azt veszítette el, amit addig szorgos munkájával szerzett, hanem azt is, amit a feleségével hozományként kapott; és noha sem az asszony nem tett neki soha szemrehányást, sem ő nem bánta meg, hogy hűséges volt valakihez, aki hűtlenné vált hozzá, mégis attól kezdve nagy terheket kellett hordoznia kedélyének. Mondogatták a meisseniek, hogy megérdemelten járt pórul, és hogy nem kellett volna kezeskednie olyan emberért, aki mások nyomorúságából akart hasznot húzni, sőt még az is elhangzott, hogy madarat tolláról, embert barátjáról; de Wunschwitznak nem az fájt, hogy a legjobb barátja, hanem az, hogy a saját emberismerete csalta meg.

De mivel mindezt aligha mondhatta volna el ilyen hosszan és részletesen Leutingernek, ezért annak, amit Samuel Tschörtnerről tudott, ezt a részét a következőképpen foglalta össze: a gubeni városi tanács az elmúlt ősszel arról értesült, hogy Promnitz báró titkára, Gideon Kindler, amikor Bécsben tárgyalt Mátyás főherceg hivatalnokaival, Bécsújhelyen egy különleges gyűrűt rendelt egy nemrég odatelepült ötvösmestertől, akiről kiderült, hogy azonos Tschörtnerrel. Wunschwitz, aki addigra már nagyjából helyrepótolta veszteségeit, amelyekből négy éve csak a gubeni házat sikerült megmentenie, s volt idő, amikor szinte csakis annak bérleti díjából tartotta fenn magát és családját, most azonban ismét volt már háza és műhelye Meissenben: Wunschwitz elhatározta, hogy visszaköveteli pénzét a gubeni városi tanácstól, és evégett el is utazott Gubenbe; mivel azonban a városi tanács nemhogy nem teljesítette jogos követelését, hanem ebben az ügyben szóba sem állt vele, ő most már semmi akadályát nem látta annak, hogy a kisebbik igazság helyett a nagyobbikra tekintve, csatlakozzék a békétlen gubeni polgárok ügyéhez, ha úgy tetszik, annak élére álljon.

Ez volt az egyik dolog, amit Samuel Tschörtnerrel kapcsolatban tudott Wunschwitz. Ezenkívül tudott még egy, számára kevésbé fontos, de Leutinger figyelmét annál inkább felkeltő körülményről is. Sokan látták azt a gyűrűt, amelyet Kindler készíttetett a szökevény ötvössel: külső oldalán egy szárnyas medve és egy farkára álló kígyó látható, vagyis egy K és egy I betű, egyszersmind, legalábbis Kindler fennhéjázó állítása szerint, ez volna családjának ősi címere. Holott mindenki pontosan tudja, milyen felmenői vannak a Kindlereknek, az egyiknek is, Kainnak meg a másiknak is, Gideonnak. Úgyhogy az emberek azt gondolják, ez a Kindler nem is annyira családjának nemlétező fényét fitogtatta, hanem drezdai futárt akarta lépre csalni; mert ez a futár állítólag titkos ügyiratokat vitt volna Prágába, és a gubeniek panaszos beadványát csak mellékesen, szinte véletlenül vette magához. Ekkor azonban Leutinger félbeszakította Wunschwitzot, és arcán a bosszúság árnya suhant át, amelyet azonban egy pillanattal később a derült rokonszenv kinyomata váltott fel. Kifejtette Wunschwitznak az államról alkotott elképzeléseit, amelyeket nem ismerünk, de olyasmiknek képzeljük őket, mint amelyekben Campanella és Morus látomásainak visszfénye keveredik némi gyakorlatias földhözragadtsággal. Kijelentette, hogy a tökéletes államnak, ha majd megvalósul, a három nagy társadalmi rend közül főleg az úgynevezett "kenyéradó rendre", vagyis a föld- és kézművesekre kell támaszkodnia, a két másik rendet, a fegyveresekét és az írástudókét is beolvasztva ebbe. A tökéletes állam kormányzata minden ügyet, jóformán függetlenül annak fontosságától, a maga kezében tart és maga intéz, mivel csak a legfelsőbb kormányzat mindentudása és mindenhatósága révén kerülhetők el a helyi hatalmak túlkapásai; sőt a tökéletes állam, ha majd egyszer valóság lesz, meg is fogja semmisíteni a helyi hatalmakat. Amire a lázadó parasztok és a zendülő polgárok évszázadok óta ösztönösen vágyakoznak, azt majd unokáik, hacsak a tökéletes állam hamarabb meg nem valósul, jól megtervezett ajándék gyanánt kapják meg; és a szabadságért vívott küzdelmek legszebb eredménye az lesz, hogy fölöslegessé válik a szabadság, hiszen szabadságra csak az törekszik, sőt elképzelni is csak az tudja a szabadságot, aki nem abban él.

A szabadság mint eszmény éppúgy valami eredendő hiányt fejez ki, akár a jog; és a tökéletes állam, ha majd megvalósul, szét fogja szaggatni az avult jogok áttekinthetetlen szövedékét. Az új törvények mindenki számára kötelezővé fogják tenni mindazt, ami nem tilos, és megfordítva, senkinek sem engednek semmit, ami nincs előírva. Nagy szükség van rá, hogy viszály támadjon a jog és az erkölcs között, és e viszályban az előbbinek fogjuk pártját, míg az utóbbinak adunk igazat; és ezt Jacob Wunschwitznak nemcsak eszében kell tartania, de meg kell értetnie polgártársaival is. Mert lehet, hogy a bátraké a szerencse, de az igazság a gyáváké; Wunschwitz készítsen másolatokat az imént mutatott szabályzattervről, és minden erejével akadályozza meg, hogy polgártársai rendbontásra vetemedjenek, például hogy elfoglalják a városi malmokat, mert akkor nem lesz kivel és nem lesz miről tárgyalni; és a tökéletes állam felé sem a rendbontáson keresztül visz az út.

Mire azonban Wunschwitz azt a figyelmeztető levelet, amelyben óva inti polgártársait a malomfoglalástól, és amelyet föntebb már idéztünk, megírta, majd rábízta Melchior Bononiusra (aki nemcsak a Kittlitz-gyilkosság tisztázása végett időzőtt a szász fővárosban, hanem egyéb körülmények miatt is, amelyekről még szót fogunk ejteni), és mire másolatokat készített a gubeni rendtartás immár ötvenegy pontból álló szabályzattervéről, majd ezek egyik példányát eljuttatja Nicolaus Leutingerhez, miközben egy ismerősétől megtudta, hogy oktalanság volt a két hete zajlott kihallgatáson Leutinger előtt szóba hoznia Fabian Kittlitz titkos ügyiratait, mert ezek valószínűleg Nicolaus Crell egykori szász kancellár kiszabadításának célját szolgálták volna, ha őkiválósága Promnitz báró, akinek több okból is érdekében állt e fejlemény meggátolása, meg nem szerezte volna a Kittlitztől elrabolt okmányokat, amelyeket, bár ő is kínos helyzetbe került a Kittlitz-gyilkosság miatt, még felhasználhat a szász udvar bizonyos tisztviselőinek megbuktatására: addigra Wunschwitz nemcsak arról értesült, hogy a gubeni városi malmok elfoglalása már bekövetkezett és nem tehető meg nem történtté, hanem egyébként is, történetünknek ezen a kevéssé látványos pontján az események és a mozzanatok váratlanul annyira összesűrűsödnek, ugyanakkor ez a sűrűség oly mértékben az elhatalmaskodó káosz benyomását kelti, mintha egy őrült hadvezér ágyúval lövette volna szét az időt; és annak, hogy történetünk egy későbbi szakaszában (amelyhez mi a magunk részéről példás rendben el fogjuk vezényelni mind a szereplőket, mind a fejleményeket) csakugyan ágyúgolyó fogja szétzúzni az időt, az lehet az egyik lényeges oka, hogy az idő mint rendezőelv már a jelenlegi elbeszélői pillanatban is önmaga ellen fordul; az, hogy mégis különálló mozzanatokat igyekszünk bemutatni, holott összeolvadnak az események, és hogy összefüggéseket igyekszünk teremteni köztük, holott szilánkossá vannak töredezve, tekinthető akár az elbeszélői pártatlanság önkényének is.

Melchior Bononius megkérdezte Wunschwitztól, hogy: nem látta-e Happenrodt helyettes polgármester mostohaleányát, mert a helyettes polgármester, aki joggal feltételezi, hogy a leány szász területen tartózkodik, annak minden ballépését kész volna megbocsátani, ellenben ha Rosalie rövid időn belül nem tér vissza a mostohaapa most erőtlenül csüngő, de remélhetőleg hamarosan ölelésre táruló karjai közé, akkor az idős ember végképp megvakul. Wunschwitz azt felelte, hogy: nem; ő nem látta Rosina Katharinát; és amennyire jogosan hihette Happenrodt a világtalan szemével, hogy szász területen tartózkodik a leány, éppannyira jogos meggyőződéssel tagadhatta Wunschwitz, legalábbis ebben az eseménytöredékben, hogy látta őt. Pedig látta, méghozzá álmában látta, sőt álmában ölelkezett is vele; majd reggel, ébredéskor, talált a köpönyegén, amellyel Kammjungék szegényes hajlékában takaródzott, egy hosszú szőke hajszálat, és a benyitó háziasszonynak első dolga volt közölni vele, hogy: hát bizony elutazott a szépleány. És amikor Wunschwitz, akivel mintha körbefordult volna a világ, még mindig nem akarta megérteni, hogy miféle szépleányról van szó, a Kammjungfrau készségesen elmagyarázta: mert azt mondtuk neki, hogy kívül tágasabb! Hogy tudniillik az a csirkefogó, aki úgy megkavarta kendet azzal a haszontalan ajánlólevéllel, beküldte őt a konyhába téli körtét hámozni, pedig már összesen csak három körte volt, és azok a papának voltak szánva; de hát a fene gondolta volna, hogy ezek annyira ki vannak éhezve! Na és akkor azt mondta nekem a fiatalember, hogy: este visszajön, a kisasszonynak meg azt mondta, hogy: ne sírjon; ettől aztán ő megvigasztalódott, ő viszont nem került elő, úgyhogy mondtam is a szépkisasszonynak: most már elfogyott a pénzed, most már fütyülök rá, hogy félsz a galamboktól, most már elmehetsz Isten hírével, feslett bolond! Tetszett volna hamarabb meggondolni, hogy mi lesz azzal, aki belelép a teli sajtárba! Az olvasó még emlékezni fog rá, milyen óvatosan fogalmaztunk néhány lappal följebb: nem tudjuk, hogy Cosmas Damian Happenrodt von Wenzelsberg helyettes gubeni polgármester mostohaleánya Meissenben tartózkodott-e a farsang idején vagy sem. Ehhez most hozzá kell tennünk, hogy: legalábbis Wunschwitz hiába kereste Meissenben a leányt, ahol egyébként maradék pénzének legnagyobb részét letétbe helyezte felesége számára; és elkeseredve polgártársainak rövidlátó mohósága miatt (hiszen a malomfoglalás híre szinte még csak most jutott el hozzá), elunva jóravalóságának megcsúfoltatását, rövid és haragos levelet írt a gubeni polgároknak, amelynek tartalmát már ismerjük, hiszen arról volt benne szó, hogy elszakítja magát mind a zendüléstől, mind a zendülők célkitűzéseitől; és arra készült, hogy elvándorol Oroszországba, ahol megbecsülik és megfizetik az ügyes német kézműveseket, és ahol majd nagyrabecsült idegenként szemlélheti mások jogfosztottságát. Amikor azonban sürgető hívására felesége azt írta egy rövid válaszlevélben, hogy: egyelőre nem tud elutazni Meissenbe a gyerekekkel, ugyanis nem hagyhatják el a város belterületét; egyszersmind könyörögve kéri férjét, hogy: eszébe ne jusson a városba jönni, rosszakarói közé, mert biztos, hogy tőrbe csalják!; ekkor Wunschwitz, mint már élete során annyi tervét, ezt is későbbre halasztotta, fölnyergelte lovát, bezárta meisseni házát, amely akkor már nem is volt az övé, mert eladta; és elindult a gubeni országúton.

Nem tudhatta, hogy nemcsak Bononius érkezett vissza Drezdából, és bár továbbította Wunschwitz levelét, az elsőt, amelyet alig néhány nap múlva követett Meissenből a nemrég említett második, ugyanakkor igyekezett rágalmaival tovább szítani a Wunschwitz elleni indulatokat, hanem a szindikus Reiff is megjött Prágából, és meghozta ő császári Felsége fenyegető rezolúcióját, hogy: amennyiben az elfoglalt városi malmokat József napjáig vissza nem adják, úgy főbenjáró fenyítésre számítsanak; és a Wunschwitzcal szembeni gyűlölet hirtelen annyira telítődött félelemmel, hogy a polgárok már-már szeretetnek és ragaszkodásnak hitték, és már megint úgy képzelték, hogy senki másra nincsen szükségük, mint vezérükre, Wunschwitzra, aki mögött ők egy emberként felsorakoznak; azon pedig már nem gondolkodtak (mert megszokták, hogy a közösséget egyetlen élő testnek tekintsék), miképpen is tud egy ember felsorakozni.