Alföld - 48. évf. 4. sz. (1997. április)
Költőt belőlem te neveltél,
kicsit magad is költő lettél,
mert szerettél,
nagyon szerettél.
Eger városának szépe voltál,
derekad karcsú aranyoltár,
rámhajoltál:
zsoltárra zsoltár.
Fakadt a fű, ahová néztél,
dagadt a szívem, ha becéztél:
sebes idő,
lassulj meg, késsél!
Tizenhét éves vagyok, suhanc,
hagyj itt örökre, hova suhansz
idő, idő,
te nagyárnyú arc!
Én vagyok itt Balassi Bálint,
akit Losonci Anna áhít...
Szerelmünk helyén
ősz fűszál ing.
Egy kancsó bor tüze mellett melegszem,
vagyok ama kártyabéli Makk Ász,
akinek tíz ujját nyaldossák a lángok,
mert kutyája is a tűz,
viháncoló ebe.
Egy kancsó bor tüze hevíti arcom,
pillangókat pillogok magam elé,
tavaszt,
hisz úgy kell a kikelet,
akár e pohár bor,
miként e pohár bor a mennyezet alatt.
Szél,
ne jajgattasd kint a huzalokat!
Jajong úgyis az Isten,
őrjöng,
templomában derékig ér a hó,
belenémult a ledöndült harang is,
öblös torkán akadt a búcsúszó.
Egy kancsó bor tüze mellett didergek,
hullákat hízlal a Hold,
téli csendet,
gyöngy veri ki homlokomat,
magas láz,
jaj,
a tüzet,
zsarátnokát hitemnek:
őrizd,
gerjeszd,
s húzódj arrább,
Te Makk Ász!
No,
gyere te mezítlábas,
libazöld kalapos lurkó,
kivezetlek a suszteráj bakancsosából,
fordíts hátat a falusi meséknek,
hiszen a nagyvilágban is
kaptafa minden,
kaptafa,
gyere te klottgatyás
kicsi taknyosom,
te,
úgy érintsd kezemet,
mintha liliomot fognál,
mert holnaptól te mesélsz,
bizony,
te mesélsz immár!