Alföld - 48. évf. 4. sz. (1997. április)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Witold Gombrowicz

Humanista vagy onanista?

Naplórészletek

Részletek Witold Gombrowicz: Dziennik (Napló) című, 1992-ben Krakkóban megjelent kötetéből.

(1967.VIII.7.) Vettem egy antik szekrényt és egy antik asztalt a lehető legreneszánszabb székekkel.

Jegyezzük fel, hogy is volt azzal a Prix International de Littérature-díjjal, ami nem több, nem kevesebb, mint húszezer dollár.

Már legalább öt éve szerepeltem a jelöltek listáján. Amennyire száz százalékig egyetértettem az első két díjazott, Beckett és Borgett személyével, annyira bunda-gyanúsak voltak az utánuk következők, akiknek vajmi kevés közük volt a tiszta művészethez. Idővel jelöltségem konkrét formát kezdett ölteni, és már két évvel ezelőtt egy hajszálon múlt, hogy megkapjam a díjat a Pornográfiért. Szerencsémre akkor a tiszteletre méltó McCarthy asszony ellenem szavazott. Micsoda szerencse! Hálás lehetek e kiváló írónőnek. A Mindenható közbenjárására ugyanis (aki bizonyára kárpótolni akart az engem ért konspiratív méltánytalanságért) ezt követően megreformálták a díjat, s presztizsét emelendő a vele járó dollárokat is megduplázták. Ettől kezdve csak kétévenként ítélik oda, és tízezer helyett húszezer dollár üti a kitüntetett markát.

Őrült, vad vágyak rohantak meg, midőn a „Le Monde"-ból értesültem e változásról.

Ugyanakkor tisztában voltam vele, hogy minden klikkből, lobbyból, követségről kirekesztett, tökéletesen privát és ideálisan magányos személyem politikai és gazdasági érdekeltség híján nemigen jöhet számba, ezért imigyen szóltam magamban Minden Oroszok Cárjával: point de ręveries!

És akkor puff! Beütött. Húszezer dollár. Ekkora summa nem járhat gyalog, haha, veszek magamnak egy új kocsit!

A díj átvétele után legott összeállítottam irodalmi ellenségeim listáját (zömükben sajnos, lengyel nevek) és találomra kipécézve egyiket-másikat, ezzel a szánalmas keserűséggel, poshadt vitriollal mérgeztem fantáziámat.

Jószerivel ez volt az egyetlen szórakozásom. Mert a díj tömérdek munkával járt, csak interjút több mint harmincat adtam. Michel Mort francia kritikus a zsüri tanácskozásán elhangzott kiváló beszédében többek között a következőkkel támogatta meg jelöltségemet: „Ennek az írónak az írásaiban van valami titok, szeretnék személyesen is megismerkedni vele, ki tudja, lehet, hogy homoszexuális, impotens vagy onanista, mindenesetre van benne valami törvénytelen; nem csodálkoznék, ha titokban orgiákat csapna ŕ la Übü király". Műveim és személyem e kivételesen mély, a legjobb francia ízlésre valló értelmezését világgá kürtölte a nemzetközi sajtó és rádió, úgyhogy amikor Vence-ban átsétáltam egy kis téren, a kávéház teraszán ülő ifjúság összesúgott a hátam mögött: - Nézzétek, ez az a vén impotens buzi, aki orgiákat rendez! Ráadásul, mivel a fenti zsüriben a skandináv delegáció, jelölésemet támogatandó, „humanistának" titulált, néhány sajtótudósítás a Humanista vagy onanista rímes címet viselte.

Egy másik cikkben azt olvasom a zsüri üléséről, hogy az egyik, ellenfelemet, a japán Mishimát támogató amerikai kritikus elszólta magát, hogy nem olvasta Kozmosz című regényemet. Amikor megkérdezték, hogy akkor honnan tudja, hogy a Kozmosz rosszabb, mint Mishima regénye, azt válaszolta, hogy nagyon sajnálja, de nem tudta elolvasni, mert a könyvet nem küldték meg neki időben.

Megjegyzem még, hogy a zsüri elfelejtett értesíteni a díjról. Nyolcnapos várakozás után még mindig nem kaptam hivatalos értesítést, ezért írtam Nadeau-nak, hogy tudja meg, mire véljem a dolgot. Kiderült, hogy a Főtitkár valahol elvesztette a címemet, aztán úgy gondolta, hogy fölösleges az értesítés, hiszen már úgyis tudom az újságokból.

De ezek apróságok, már régóta hozzászoktam, a lényeg az, hogy zsebemben a díj, s a versenyben keményen tartottam a gyeplőt: mindenki megdöbbenésére az első szavazás után már csak ketten, Mishima és én maradtunk nyeregben. Írásbeli bizonyítványom van tehát arról, hogy nem akármilyen író vagyok, s e dokumentumot aláírta a nemzetközi kritika színe-java. Győzelem! Siker! Bravó! Mégis, Kedves Kitüntetett, arcod miért oly merev, szigorú - riasztó - mintha egyfajta aszkézis - egzotikum - és magány - és süket komolyság - és mélységes undor - és bántó irónia - zárná le hét pecséttel?... Idegen arc, rajta egyetlen kifejezés: hagyd, hogy körültáncoljanak, szemed se rebbenjen!

Mieroszewski azon csodálkozik a „Kultúrában", hogy az emigráns lengyelek nem örülnek eléggé a sikeremnek. Csodálkozom, hogy csodálkozik. Az említett lengyelek szemében egy ilyen díj legföljebb csak testimonium paupertatis lehet, annak bizonyítéka, hogy nem érik föl ésszel saját értékeiket. Akkor meg minek örüljenek? Ha a „mieink" közül fogna ki valaki, mondjuk Wierzyński, egy ilyen kis díjat, akkor persze diadalt ülne a nemzet. De én amúgy is csak kellemetlenséget hozok a fejükre.

Hagyd, hogy körültáncoljanak, szemed se rebbenjen! Hogy írásaim harminc éve semmit sem veszítettek érvényükből, hogy a Ferdydurkét ma éppúgy, mint évekkel ezelőtt, kitörő örömmel fogadják Olaszországban, Dániában, Kanadában és Paraguayban - nekem ez a fontos!

(1967.VIII.8.) Lengyel irodalom! Én, a rongyos, kifosztott, leköpdösött földönfutó, hitehagyott ripacs, megalomániás áruló lábad elé helyezem ezt a nemzetközi babérkoszorút, mely a legtündöklőbb Sienkiewicz és Reymont óta.

(Részvéttáviratok mellőzését kérjük.)

(IX.14.) Basilio levele Argentínából: „Henryk" már Cannes felé tart a C óceánjárók egyikén, hogy „meglepetést szerezzen" nekem.

???

(1967. X. 27.) Henryk. Nem Henryk, azt már nem! És ha Henryk, akkor talán Fernando!

Basilionak esze ágában sincs megmagyarázni levelében, hogy miért éppen Henryk. Miért nem Rodrigo? Hiacinto, Pedro? Csak így tovább, és majd elénk áll, mint Esteban, Tadeusz, igen, tényleg, miért ne éppen Tadeusz?

Rosa! Homályban derengő, ködbeveszett mulatt nő.

Egy ideiglenes hokedlin ülök még üres dolgozószobám kerekségében. A térdemen jegyzetelek egy füzetbe. A fenyvesben álló villa, a gyönyörű vidék, a költözködés és berendezkedés tengernyi öröme - egytől-egyig megette a fene! Ez a sötétbőrű mulatt nő olyan, mint a tenger fenekéről meredő hínár, felsejlik, mint valami fekete zsombék... alig látszik... nem látom...

És persze a pletykák (felteszem, „Henryknek" van itt valakije, különben nem indult volna útnak). Alastair, mikor Psinával megjött a sétából, kissé zavartan elmondta, hogy a szakállas viking a La Régence-ban azt kérdezte tőle, hogy „Gombrowicz úr rokoni látogatást vár?"

Rosa - nem, soha többé nem tudom már fölidézni - Rosa - nem emlékszem - Rosa - nem tudom - Rosa - évszázadok teltek el - Rosa - elsüllyedt - Rosa - vízbefojtva - Rosa - a víz mélyén - Rosa...

Homályos mulatt nő a tenger fenekén.

A fiú meg mániákus, mániákus őrült!

Soha az életben eszembe sem jutott, hogy fiam legyen. Végül is nekem édes mindegy, hgoy törvényes vagy törvénytelen. Szellemi fejlődésem, intellektuális evolúcióm folytán ez a dilemma ma számomra tökéletesen idegen. És ha egy félmulatt egyén gyöngéden „apuci"-nak szólít... de honnan, hogyan, miért?... miért is ne, végül is meg tudnék barátkozni vele, lassacskán hozzászoknék. Ami pedig a zsarolást illeti...

Ki adott neki pénzt az útra, hogy eljöhessen Brazíliából? És ezek az örökös trükkök, manőverek, piruettek a nevekkel, mire jó ez? Hogy meglepjen? Hogy elkápráztasson és elgyöngítsen? Vagy arra számít, hogy a soknevű metoikoszok harci apacstáncával majd megszédít, ő, egy alig létező mulatt nő állítólagos (mert ez sem biztos) fia, aki egy alkalmi éjszakán, csak úgy mellesleg, átutazóban, egy szállodai éjszakán fogant, mely azóta elmerült a feledés homályában?... Nem tudom. Nem emlékszem.

Az üres sötétségből előlép a fiam!

Vettem néhány Louis Philippe-fotelt, de át kell őket húzatni, sötétzöldre.

(1968. II. 25.) Körbekerítő törvénytelen fiú

Felém kerekedő törvénytelensége!

Rosa kerekded dolgozószobája

Hol fiú fogant!

Eladom! Eladom! Eladom!

Potom áron eladó villa egymásba nyíló szobákkal, szolid verandákkal, panorámával fenyveserdőben, kerek dolgozószobával!

Eladom a fiam és Rosát a hozzájuk tartozó kerekségekkel...

Villa azonnal eladó, nagyon kedvező feltételekkel.

Tel.: 36-850-1, 15 és 17 óra között.

(Szerda) Az ember eleven húsába, legmélyebb valójába hasító ellentmondás a szubjektivitás-objektivitás ellentéte. Kétségbeejtő alapvetés. A szubjektum-objektum reláció, vagyis a tudat és annak tárgya a filozófiai gondolkodás kiindulópontja. Képzeljük el, hogy a világot egyetlen tárgyra redukáljuk. Ha nem volna senki, akiben e tárgy léte tudatosulna, akkor a tárgy nem is létezne. A tudat mindenen felül áll, ő a legvégső instancia, tudatában vagyok gondolataimnak, testemnek, érzéseimnek, tapasztalataimnak, ezért számomra mindez létező.

A gondolat már ébredésekor hajótörést szenved Platón és Arisztotelész szikláján

- szubjektív és objektív gondolatra törik szét. Arisztotelész Aquinói Tamás közvetítésével különböző csatornákon egészen napjainkig hat, Platón pedig Szent Ágostonon, Descartes-on, a kanti kritika káprázatos robbanásán és a belőle kiinduló német idealizmus vonulatán, Fichtén, Schellingen, Hegelen keresztül, Husserl fenomenológiáján és az egzisztencializmuson átszűrve soha nem látott virágzásnak indul. Az objektív gondolat ezzel szemben elsősorban a katolicizmusban és a marxizmusban ölt testet; a marxizmus persze, mint maga Marx is mondta, nem filozófia, a katolicizmus pedig a hiten alapuló metafizika, ezért elég paradox módon szubjektív tapasztalat arra nézvést, hogy létezik objektív világ.

Kíváncsiak rá, hogy működik a szubjektivizmus és az objektivizmus a művészetben? Tessék. Vajon a reneszánsz nem az objektivizmus, a barokk pedig a szubjektivizmus példája? A zenében Beethoven szubjektív, Bach objektív. Hány nagyszerű elme tette le voksát a szubjektivizmus mellett! Művészek és gondolkodók, mint Montaigne vagy Nietzsche... és ha arra kíváncsiak, mennyire égető ma e kettősség problémája, olvassák el Sartre A Lét és a Semmi című művét, amely azt a furcsa kérdést feszegeti, hogy léteznek-e még más emberek is rajtam kívül.

Azt mondtam: „furcsa kérdés", mert a többi ember létezése a leginkább érzékelhető, kézzelfogható valóság - az egzisztencialista, de egyben marxista és moralista Sartre számára a valóság legitimálása majdhogynem élet és halál kérdése. Miután alaposan megvizsgálta, mint vélekedik erről Descartes, Kant, Hegel és Husserl, arra kényszerült, hogy beismerje: a másik ember léte elfogadhatatlan az egzakt, filozófiai gondolkodás számára. Hogy miért? Azért, mert végső soron, mint mondám, tiszta tudatként, azaz alanyként létezem... Ha elfogadnám, hogy a másik ember is tudati lény, akkor abban a pillanatban a másik tudat számára objektummá, azaz dologgá változnék. Az egzakt gondolkodás számára nem létezhet két szubjektum, az egyik kizárja a másikat.

Az olyan tudatlanok kedvéért, akik szemében a filozófia csak üres fecsegés, mivel nem érik fel ésszel, csak annyit jegyeznék meg, hogy hasonló ellentmondás megoldásán törik a fejüket például a fizikusok is (pl. hogy hullám- vagy molekurális jelenség-e a fény; az elektron kettős felfogása; az einsteini continuum és a Planck-elmélet). Az égvilágon mindenütt az ember legbensőbb gondolatai ezen az értelmezési kettősségen, e feloldhatatlan ellentmondáson futnak zátonyra. Ezért akkora titok az ember saját magának.

De a lengyel gondolkodók szemében ez a kis probléma csak szemfényvesztés, amit egocentristák, sznobok és széplelkek számára találtak ki.

Érdekes módon ehhez az alapvető ellentmondáshoz jutunk akkor is, ha megpróbáljuk megfejteni, mi a tudat önmagában, a tiszta tudat - mert épp erről van szó, hogy a tudat az mindig valaminek a tudata, azaz korrelatív, például tudatosíthatom magamban egy asztal vagy egy tehén alakját, de a tárgyától elválasztott tudat felfoghatatlan, mivel éppen az, ami, vagyis valaminek a tudatosítása. Itt tehát az A egyenlő A-val azonosság törvénye csődöt mond - ez gondolkodásunk egy másik, legyőzhetetlen ellentmondása, ami végső soron ahhoz az egzisztenciális elvhez vezet, amely a felszínre hozza a bennünk végbemenő, az emberi lét megfoghatatlanságát példázó alapvető gondolati „kisiklást": „az ember az, ami nem, és nem az, ami".

Hát így festene vázlataiban a szubjektivizmus problémácskája, amely megannyi buksi fej számára nem több, mint „saját köldökünk egoista szemlélése", de legalábbis „ködevés". A ködös fejben minden ködös. Ez a kis probléma, ez az apró nehézség egész mai kultúránkban meghatározó szerepet játszik. De a zavaros agyak azt sem képesek fölfogni, hogy a marxizmussal folytatott háborújuk nem más, mint a szubjektivizmus harca az objektivizmussal. A marxizmust a tudományból eredeztetik, hiszen célja a társadalom tudományos, azaz objektív alapon történő megszervezése, s mint ilyen, elvont teória, amely absztrakt fogalmakkal operál, s az embereket, hogy úgy mondjam, „kívülről" szemléli. Aki pedig saját belső világát, szabadságát, magánéletét félti, az a szubjektivizmus híve.

Még egy példa, hogy világosabbá tegyem a különbséget szubjektivizmus és objektivizmus között. Ha vakbélműtétet végeznek, akkor a beteg az orvos számára tárgy, tehát úgy operál, mintha autót vagy más gépet, egy rosszul működő szerkezetet javítana. De a beteg szempontjából aki „megéli" az operációt, ez egy különleges, egyszeri esemény, az ő saját, külön bejáratú operációja.

(hétfő) „A Dantéról szóló könyv, amit ez a lengyel írt, egyszerűen gyalázatos. Értelmetlen, idióta dolog, hogy egyáltalán napvilágot látott ez az ocsmány rágalmazás. Széttéptem és kivágtam a pokolba az egész kretén szörnyűséget. Ungaretti".

Ezt a táviratot küldte Ungaretti Dominique de Roux-nak, miután elolvasta franciául megjelent „Dante" című könyvemet. Dominique azt írja, hogy a párizsi olasz nagykövetség tanácsosa bejelentkezett nála.

(Csütörtök) Szívroham és esküvő. Ma már egy kicsit járkálok a lakásban - négy hónap után - és egy keveset írok is. Minden mintha a régmúltban történt volna - november tizenhetedikén kora reggel - a szívem környékén szaggató fájdalom - meg se tudok moccanni, csak nyögök. De az ember még saját magának is örökké meglepetéssel szolgál, és én, bár féltem, hogy meghalok, és egy fúró vájkált a mellkasomban, restelltem fölkelteni Ritát, és orvost hívni ilyen hajnali órán; a végén aztán kijött, és adott egy injekciót, de amint a fájdalom alábbhagyott, Ritával nagyszerű kedvünk lett, nevetgéltünk, hülyeségeket mondtunk egymásnak, az orvos úgy nézett ránk, mint két idiótára.

A következő napokban jött még néhány roham - teljes mozdulatlanságra voltam ítélve - tablettákkal elkábítva, amikor megmozdítottam a kezem, az orvos rám rivallt: „ne mozogjon!" - a mozdulatlanság két hónapig tartott - most már jobb, de négy hónap elteltével még mindig nem mozdulhatok ki a lakásból - de már válaszolok a legsürgősebb levelekre, zenét hallgatok. Ezt úgy hívják, hgoy szívinfarktus.

Nem haltam meg, de a belsőmben valamit megérintett a halál - [valahogy eltolódott az idő] - a betegség előtti időt mintha fal választaná el tőlem. Új akadály keletkezett köztem és a múlt a között.

[Marinov doktor azt mondta: „kevés esélye volt az életben maradásra". Ezzel többé-kevésbé tisztában is voltam, amikor egymás után szakadtak rám a rohamok, de a halállal - érdekes - nemigen törődtem, csak Ritát sürgettem, hogy minél előbb adja be az érzéstelenítő injekciót. Rita hősiesen oltalmazott, ahogy csak bírt, legyőzve keze remegését, nehogy egy csepp injekció is kárba vesszen.

Körülbelül egy hónappal ezután esküdtünk meg, december végén. Sokáig haboztam - mégiscsak harminc évvel fiatalabb nálam - én meg már visszafelé megyek - <de őt úgy megviselték az átvirrasztott napok és éjszakák, annyira lefogyott - hogy> végül ráálltam. <Ő szép, fiatal, élénk, intelligens és a negédesség árnyéka sem fér hozzá, egyszerű, őszinte>.

Január 7-én házasodtunk össze Ritával, aki már öt éve hűségesen kitart mellettem, és legutóbb a betegségem alatt bámulatba ejtett hűségével, önfeláldozásával. Én, a hatvannégy évemmel, és ő, a fiatal? Van ennek értelme? De amikor az ember fél lábbal már odaát van, a dolgok értelme egybemosódik. Ritának nagy örömet szereztem vele, nem is gondoltam, hogy ennyire akarta, akarja. Kanadai lány, szép, rendkívül őszinte, őszinteségében és ártatlanságában kissé naiv, intelligens (órákig tudunk vitatkozni, és soha nem unjuk egymást), független, kissé fiús, könnyen megnyeri az emberek rokonszenvét; semmi nagyravágyás, mesterkéltség, kacérság - egyszóval semmi modorosság.

Az esküvő nagyon diszkréten zajlott le, nálunk otthon, csak Paczowskiék voltak jelen, akik betegségem hírére idesiettek Milánóból, hogy ápoljanak. Két vagy három nappal később azt olvassuk a „Nice Matin"-ben, hogy az ősz író, Gombrowicz gróf, halálos ágyán nőül vette a titkárnőjét (nem éppen a halálos ágyán, hanem egy tolószékben). A drámai szertartás leírását úgy látszik, egy hírügynökség szétküldte a lapoknak, mert különböző európai és amerikai újságokban is napvilágot látott. Attól tartok, hogy nincs az a földi erő, amely ezek után kiverné két félteke olvasóinak fejéből, hogy gróf vagyok. Az is megeshet, hogy most majd mindenki sznobnak fog tartani, pedig mindez éppenséggel a címekhez való nem túlságosan komoly viszonyomat tükrözi. Argentínában egyszer grófnak adtam ki magam, hogy idegesítsem nemcsak a valódi grófokat, hanem a komoly, szavahihető demokratákat és szocialistákat is, no meg azért is, hogy egy kis fényt <luxust> csempésszek argentínai nyomorúságomba. Most már nem tehetünk semmit. Gróf vagyok. Ritát pedig minden kofa „madame la comtesse"-nek szólítja.

Tekintve, hogy házunk első és második emelete lift hiányában elérhetetlen lett számomra, kivettem egy szerény kis lakosztályt a Val-Clair palota harmadik emeletén, Vence déli lejtőjén, a St. Paul-ba vezető út mentén. Az egész mindössze hat szoba, de megvan az az előnye, hogy teljesen és oszthatatlanul elfoglalja a legfelső, harmadik emeletet és egy hatalmas veranda tartozik hozzá a nappali szoba teljes hosszában, ami olyan széles, hogy tulajdonképpen külön szobát alkot. A nappali és két másik szoba délre néző fala üvegből van, így egész tűrhető kilátás nyílik a tengerre, egész Nizzáig, Cannes-ig és a Lerins-szigetekig ellátni, a másik oldalon az Alpok háromezernél magasabb havas csúcsai és a kissé alacsonyabbak: a három sziklás Baons-hegy <amik csak egy kicsit alacsonyabbak a Giewontnál>. A verandán lévő különféle bokrok és virágok persze némileg akadályozzák a kilátást.

Április elsejétől a címem: Vence (A. M.), residence le Val-Clair, route de St. Paul. Kéretik följegyezni

(Vasárnap) A Lengyelországból érkező lengyeleknél jól felismerhető a régóta ismert tudathasadás. Azt hajtogatják, hogy a kommunizmus megfojt bennünket, fékezi a fejlődést, nyomorban sínylődik az ország, nincs szólásszabadság... És nyomban ezután: - Miért?! És az irodalmunk, a Varsó újjáépítése, a lengyel biciklik és motorkerékpárok, a gyönyörű lengyel bélyegek, a lengyel balettről nem is szólva... (...)

Vagy-vagy. Az irodalom vagy fuldoklik, vagy „nagy". Miféle szégyen nem engedi, hogy önmagunk legyünk, mivégre ez az örökös nagyfene „tartás"? Fenn az ernyő, nincsen kas.

A lengyel, aki ezt képes beismerni, rögvest európaivá válik, nem is akármilyenné. Az a lengyel, aki szégyenkezik, és a külföld előtt mindenáron bizonyítani akar, mintha az ország mai siralmas állapotáért kizárólag ő volna a felelős, azonosul saját nyomorúságával. Aki ledobja magáról rongyait, szuverénül meztelen lesz; aki szégyenkezik, és a szék alá rejti rongyos nadrágszárát, miközben kezével igyekszik elfedni zakóján a lyukakat, az szánalmas nyomorult. Ez a mi örökös szégyenkezésünk, átkos gyengeségünk!

Stanislaw Kocik úr egy párizsi lapba szokott tudósításokat írni a lengyelországi irodalmi életről. Egy múltkori cikkében azzal rukkolt ki, hogy a mai „nagy" lengyel írók közül én vagyok a „leglengyelebb". Ez nagyon szép, de a „nagy" helyett nem lett volna ildomosabb „kiválót" írni? Ki hiszi azt el, hogy ma Lengyelországban annyi „nagy" író él, ha Nyugaton erről semmit sem tudnak? Kocik úr szerint Stanislaw Ignacy Witkiewicz „hatalmas" (immense) művész, amiben tökéletesen egyetértek vele, de nem szerencsésebb-e, ha az embernek van némi humorérzéke, és nem dobálózik annyit „nagysággal" és „hatalmassággal"? Büszkeséggel tölt el, hogy Kocik úr, rólam írván, megragadta az alkalmat, és becsempészett egy hangyányit a „lengyel nagyságból" is, de előfordulhat, hogy igyekezete fordítva sül el, mert ez a tömérdek nagyság annyira fölingerelt, hogy kedvem kerekedett megjegyezni ezt-azt a középszerűségről a külföldi sajtóban. Az ember furcsán érzi magát. Egész életemben azért küzdöttem, hogy ne „lengyel" író legyek, hanem kizárólag önmagam, Gombrowicz, s a többes szám első személy ismételgetését egyszerűen nevetségesnek tartom. „Megállítja a Napot, forgatja a Földet, lengyel anya adta a világnak őtet" - ez a most formálódó Európában legalábbis anakronizmus. Azért küzdöttem, hogy önmagam lehessek, erre a nemzet, Kocik úr személyében, megint fülön csípett, és pávatollként tűzött a kalapja mellé. Az is felbosszantott, hogy Kocik úr, megjegyezvén, hogy Lengyelországban be vagyok tiltva, nem mulasztotta el hozzátenni, hogy ennek ellenére benne vagyok valamelyik lexikonban, egy lengyelországi hetilap az elmúlt évtizedben tanulmányt közölt rólam egy jugoszláv szerző tollából, és az Esküvőt előadta egy vidéki színház (három napig játszották, a rendőrség betiltotta). Ez volna az a magasztos tárgyilagosság? Vagy azt akarta esetleg bizonyítani K. úr, hogy a helyzet mégsem olyan rossz, hogy Lengyelországban a kultúra mégiscsak, stb.? Uramisten! Kell-e még magyaráznom, hogy az efféle nevetséges foltozgatások, ha olyan lényegbevágó dologról van szó, mint a cenzúra, csak szánalmat váltanak ki a francia olvasóból? Jobban tenné, Kocik úr, hogy ahelyett, hogy Witkiewiczcsel hadonászna, egyszerűen csak őszinte lenne. Ez Lengyelországnak is javára válna.

Egy másik, kényesebb példa, ami már egy cseppet sem vicces: miután a szovjet csapatok bevonultak Csehszlovákiába, az emigráns sajtó közölte több ismert lengyel személyiség tiltakozását, melyek közül néhány, például Andrzejewskié, igazán bátor kiállás volt. A magam részéről sohasem írok alá semmilyen tiltakozást, mert úgy gondolom, hogy az író nem népvezér és nem tanító, hanem magánszemély, talán még sokkal inkább az, mint mások. Különben is, manapság annyira elszaporodtak a tiltakozások, hogy vajmi kevés eredményt várhatunk tőlük. Ennek ellenére teljes egészében osztom érzéseiket és minden elismerésem az övék. De van itt egy kis, mondhatni freudi apróság, ami nem hagy nyugodni: a fenti lengyelek szinte gyerekes felindultságukban úgy látszik elfelejtették, hogy Lengyelországnak ugyanezt az erőszakot kellett eltűrnie. Lengyelország hosszú évek óta megszállt ország - éppúgy, mint ma Csehszlovákia. Ha az aláírók azt mondanák, hogy „az erőszak nekem mindennapos tapasztalat, jól tudom, mit jelent, ezért elítélem az orosz megszállást" - akkor minden világos volna. De erről megfeledkeztek... még azok is, akik külföldön élnek. Annyira elragadta őket Csehszlovákia, hogy megfeledkeztek a saját sorsukról.

Reiman Judit fordítása.