Alföld - 48. évf. 4. sz. (1997. április)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Márton László

Jacob Wunschwitz igaz története

6. rész

Gyertyaszentelő napján, amikorra ki volt tűzve a gubeni polgárok helytartói meghallgatása, Urban Limpinn döglött kecskéjének szíve már harmadik hete füstölődött a kéményben. A polgárok felöltötték ünneplő ruhájukat, és az égbolt a kékségnek olyan erőteljes, olyan derűs árnyalatát öltötte magára, mintha máris, bár tudnivaló, hogy nem eszi meg a kutya a tél hátralevő másfél hónapját, kitavaszodott volna, és mintha a békétlen gubeni polgárok sérelmei máris a legkedvezőbb orvoslatot nyerték volna, amely azonban csodálatos módon a nagyméltóságú városi tanács érdekeit sem sérti. Azonkívül, hogy a napsütésnek szokatlan ereje volt az évszakhoz képest, ezért az úgynevezett városifjak, a legelőkelőbb családok fiai ünnepélyes római öltözékükben sem fáztak, amely pedig szabadon hagyta karjukat és vállukat; ezenkívül a városi tanács igyekezett leginkább megfelelni az alkalomnak és a megtiszteltetésnek. A városháza előtt jókora térséget zárnak le a négyzet alakban felsorakozott poroszlók; a négyzeten belül helyezkednek el a már említett városifjak, huszonöten, tunikásan, fűzfavessző-koszorúsan; kívül két oldalt áll zöld posztóruhában, fekete sisakban a rendkívüli városi őrség, amelynek fennállása és működése a polgárok egyik fontos panaszát képezi. A négyzet kellős közepén, a huszonöt városifjútól közrefogva lesz mindjárt látható, mihelyt a poroszlók és a városifjak ünneplően lassú menetben elindulnak a Kolostori-kapu felé, az az ötszögletű asztal, amelynek három oldala mögött foglal majd helyet a békétlen polgárok harminctagú tárgyalóbizottsága, egy-egy oldala pedig a városi tanácsnak, illetve őkiválóságának Promnitz bárónak van fenntartva, amely tehát, egy szóval, a meghallgatás helyszíne lesz; lapjára pedig, amelyen ügyes intarzia-munkával ki volt képezve Alsó-Luzsica tartomány hegy- és vízrajza, gondos kezek már kikészítették a papirost és a jólhegyezett írótollakat, nem feledkezve meg a rögzítésükhöz kellő nehezékekről sem; ezek mellett pedig, miután a poroszlók és a városifjak már útban vannak a városkapu felé, ahol élükre áll a város egész vezetősége, most válik láthatóvá három jókora gyümölcskosár és egy cukrászati remekmű, amely azt a jelenetet formálja meg marcipánból, amint az élethűen színezett, másfél arasznyi Promnitz báró fogadja a kissé alacsonyabb és halványabb városi tanács hódolatát. Az igazi, hús-vér nagyméltóságú városi tanács mellett most már ott lépkednek a Neisse-hídon az énekkar tagjai, akik felváltva énekelnek egyházi énekeket és egy, az igazságszolgáltatást magasztaló szerzeményt; és még nem tudják sem a polgármesterek, sem a tanácsurak, sem az esküdtek, valamint nem tudhatják a harminc tagú tárgyalóbizottság tagjai sem, akik Jacob Wunscwitzcal az élen, kerülő úton, a Crosseni-kapu felől igyekeznek elébe menni őkiválóságának, mivel nem akarnak a Neisse-hídon a városi tanács mögé kerülni, amiért viszont komolyan kétséges volt, hogy a hirtelen felmelegedésben megbírja-e még őket a Neisse jege, és akik közül időközben ketten kiváltak, a Hídi-kocsma tulajdonosa után, akinek a helyére Tewess Gabschicgkot választották, betegségére hivatkozva, hgoy otthon az ágyat kell nyomnia, visszalépett Urban Limpinn is, aki helyett aztán az utolsó pillanatban Pankratz Kammunikra esett a választás: egyikük sem tudhatja, hogy a mai szép verőfényes téli napon őkiválóságát Promnitz bárót kizárólag másfél arasznyi marcipán alakmásában fogják látni, mert az eredeti, hús-vér Promnitz báró, mint azt a képviseletében színre lépő Gideon Kindler helytartói titkár a kérvényhársfánál mindjárt bejelenti majd, betegsége miatt nem hagyhatja el soraui kastélyát; előző éjszaka belázasodott, és nagy méretű, gennyes fekélyek nyíltak az oldalán. A városi tanács által felfogadott ügyvéd, Ephraim Weickhardt Leunclavius, akiről nemsokára lesz még mondanivalónk, néhány odasúgott szóval értésére adja Christoph Richter főpolgármesternek, hogy az őkiválósága távolléte miatti csalódás a városi tanácsra nézve csakis kellemes lehet: és elindulnak, át a Kolostori-külvároson és a hídon a városháza elé.

Történetünk idején Gideon Kindler még csak huszonhat éves, de már több, mint két éve nélkülözhetetlenné tette magát, amikor Promnitz bárót rábeszélte, hogy adasson pallosjogot a naumburgi prépostnak három alapítványi faluban, cserébe viszont szerezze meg más falvak haszonjogait; mögötte húsz helytartósági törvényszolga vonul, és alig jut el a füléig annak a tárgyalásokra megválasztott harminc békétlen polgárnak bosszús dünnyögése, akiknek ezúttal, minthogy repedezni kezd a Neissén a jég, a városi tanács és az énekkar mögött, leghátul kell a városba visszakullogniuk. Kindler titkár helyet foglal az ötszögletű tárgyalóasztal mögött, ahol éppoly figyelmesen hallgatja majd a békétlen polgárok sérelmeit és panaszait, valamint Leunclavius válaszát mindezekre, amilyen érdeklődéssel fog rákönyökölni Alsó-Luzsica hegy- és vízrajzára, miközben elmajszol egy-egy marcipánfigurát: először a városi tanács tagjait, majd legvégül, amikor a nap eltűnik a túlparti kolostorépület mögött, miközben a húsz helytartósági törvényszolga közül négyen díszmenetben elindultak a városfal belső oldalán, hogy jelezzék időnkénti felbukkanásukkal az eltelt időt, az élethűen színezett másfél arasznyi Promnitz báró is eltűnik a huszonhat éves, józan gondolkodású cyclops fogai között.

Végül, amikor már leszállt az esti sötét, Kindler aláíratta a jegyzőkönyveket, ami eltartott egy ideig, részint mivel a jegyzőkönyvek terjedelmesek voltak, részint pedig jóformán semmit sem lehetett látni a homályban; aztán kijelentette, hogy: őkiválósága Promnitz báró behatóan tanulmányozza majd a mai nap során elhangzottakat, és meg fogja hozni legkegyelmesebb döntését, mihelyt felgyógyul betegségéből, és mihelyt ezt lehetővé teszik másirányú bokros teendői. Körülnézett, mintha még várna valamit vagy valakit; és valóban, ekkor lépett elő az a négy törvényszolga, akik eddig belülről kerülgették a városfalat, és ott lépkedett félholtan köztük egy ötödik személy, egy idős özvegyasszony, akit alig néhány perce tartóztattak le. Ez pedig a következőképpen történt.

Urban Limpinn, vállalt megbízatásához híven, értesítette a helytartósági kancelláriát, hogy elhullott kecskéjének szíve fent lóg a kéményben, és ott javában füstölődik. Mire bizalmasan közölték vele, hogy négy helytartósági törvényszolgát fognak Sorauból a gubeni kolostorba küldeni, ők majd a sófőzést ellenőrzik, de Limpinn, ha bármi történik a füstölt kecskeszívvel, nekik szóljon. Limpinn rögtön át is ment a kolostorba, amely a hitújítás óta sóhivatalként működött, és buzgalmában sietett közölni a törvényszolgákkal, hogy: egyelőre nem történt semmi. Hacsak azt nem számítjuk, hogy jött egy fehér kutya, és egész éjjel ott vonított a kapujuk előtt; Limpinn és felesége hiába dobálták, alig tudták elzavarni. Felelték a törvényszolgák: tökfej, hiszen ezt a kutyát kellett volna megfognod! Limpinn megfogadta, hogy legközelebb nem ereszti el a fehér kutyát; egy hét múlva ismét megjelent a kolostorban, és közölte a törvényszolgákkal, hogy: többé nem jött a fehér kutya. Jött viszont egy fekete kutya, és egész éjjel ott vonított a kapujuk előtt, úgyhogy Limpinn hajnalban lement az utcára, de akkor már csend volt, és nem is egy fekete kutya volt ott, hanem kettő, egy kan és egy szuka; úgyhogy ő, Limpinn, miután szétválasztotta őket, ami nem volt könnyű feladat, a szukát elkergette, a kant pedig megfogta. Tökfej, mondták a törvényszolgák, a szukát kellett volna megfogni; miért nem fogtad el mind a kettőt, ha egyszer nem tudod, hogy melyikre van szükség? Nézik a fekete kutyát: közönséges uszkár, valamelyik udvarházból csavaroghatott el.

Urban Limpinn szégyenkezett, és megfogadta: ha kétszer elszalasztotta is a bűnöst, bizony harmadszorra nem fogja elszalasztani. Amikor a döglött kecske szíve már egészen feketére füstölődött: egy szép napon, éppen Gyertyaszentelő napján, amikor az egész város izgatottan sürgölődött valamilyen fontos ügy miatt, amiről Urban Limpinn félig-meddig el is felejtkezett már; egyszerre csak valaki, mégpedig Elsabeth Julianna Dumitschin bekopogtat Limpinn kapuján. Egészen összeaszalódott és lerongyolódott; elmondja, hogy földönfutóvá lett, és az úr Isten irgalmára kéri, hogy adjanak neki útravaló gyanánt egy kis füstölt húst. Mire Limpinn azt feleli, hogy: útravaló gyanánt nem ad semmit, ha viszont a Dumitschin hajlandó a szemük láttára elfogyasztani a húst, akkor szívesen adja. Jönnek a szomszédos házakból boszorkányt nézni az asszonyok, akiknek férjei ezekben a percekben olyan őszinte szenvedéllyel teregetik észrevételeiket és panaszaikat Gideon Kindler titkár elé, hogy azzal már nem törődnek, vajon kapnak-e választ, sőt nem érnek rá odafigyelni egymásra sem; jönnek az asszonyok, özvegy Dumitschné pedig marokra fogja és eszi a döglött kecske szívét. Néha mintha öklendezne, de nyilván csak az ért, mert régóta nem evett már. Végül, amikor az utolsó falatot is legyűrte, és ekkor már olyan sokan vannak a konyhában, ahol ez a jelenet zajlik, hogy a későn érkezőknek már csak a folyosón jut hely, a Dumitschin talál az utolsó falat közepén egy kereszt alakú kis porcogót. Fogatlan ínyével sokáig szopogatja, majd kiveszi a szájából, és nézegeti. Nézegetik az asszonyok is, kérdik tőle: „Mondd csak, te Dumitschin, hiszen te úgyis olyan sokmindenhez értesz; igaz-e, hogy ez a kis porcogó megvédi a szegény bűnösöket, mert amíg a kezükben tartják, nem tudja őket megfogni a törvény?" Azzal kiveszik a kezéből a porcogót.

Ebben a pillanatban előléptek rejtekhelyükről a törvényszolgák, és letartóztatták Elsabeth Julianna Dumitschint. Az első kihallgatáson, amelyre Sorauban került sor, és amelyen őkiválósága Promnitz báró is jelen volt nagyszemélyesen, özvegy Dumitschné nyugodtan viselkedett, és a hozzá intézett kérdésekre értelmes, kerek választ adott, mert abban reménykedett még, hogy elkerülheti a kínvallatást. Elismerte, hogy több ízben járt a Tschaksdorf und Piczkow leányoknál, de tagadta, hogy bármiféle bizalmas kapcsolat áll fenn köztük és közte. Némi vonakodás után, amikor figyelmeztették, hogy magának árt, a kisasszonyoknak pedig nem használ, ha nem hajlandó elmondani, mikor és miféle nyavalyákból gyógyította meg őket, ezekről is részletesen beszámolt; a kihallgatást vezető Kindler pedig egyelőre megelégedett ennyivel. A barmok megrontásának gyanúja alól, amiért letartóztatták, Dumitschné azt remélte, hogy könnyű lesz tisztáznia magát: hiszen az őt koldusbotra juttató Szent Izidor napi tűzvész után szomszédja bizonyára nem az istállóban jelölt volna ki neki szálláshelyet, ha e gyanúnak csak az árnyát is látta volna rávetülni. Mire Kindlernek a barmokról eszébe jutott a béres tanúvallomása, miszerint Elsabeth Julianna Dumitschin karácsony éjjelén hallgatta és megértette a barmok beszédét; sőt a béres a tulajdon két fülével hallotta, hogy a Dumitschin válaszol is nekik. Vajon ez igaz-e?

A Dumitschin azt felelte, miközben arcán gonosz mosoly villant föl egy pillanatra, hogy: igen, ez igaz. Arra a kérdésre pedig, hogy: „No és miről beszélgettek azok a barmok?", özvegy Dumitschné azt felelte, hogy: panaszkodtak a béresre, aki részint éhezteti és veri őket, részint fajtalankodik velük. A bérest, aki tanúként volt megidézve, azonnal megbilincselték, és mintha a közeledő éjszaka minden árnyéka rázuhant volna lehajtott fejére; őkiválósága Promnitz báró pedig felállt, és, miközben Kindler kijelentette, hogy a béres megpecsételődött sorsa nemhogy nem javítja Dumitschné helyzetét, hanem éppen ellenkezőleg, a gyanú szövedékébe még egy kicsit beljebb is fogja bonyolítani, hiszen Dumitschin többé nem állíthatja, hogy barmok megrontásában ártatlan, amikor jótevőjének barmait a fennálló jogszabályok értelmében elevenen kell megégetni a béressel együtt, aki, mint az a pincéből felhangzó rettenetes ordításból kitűnik, mindjárt be fogja vallani a szodómiát, ezáltal pedig nemcsak gyermekeitől, hanem vagyonától is megfosztotta jólelkű szomszédját özvegy Dumitschné: e nyilatkozat elhangzása közben őkiválósága Promnitz báró kivonult a teremből, ahol a kihallgatás zajlott; részint mert ismét rátört a rosszullét, olyannyira, hogy elhagyta minden ereje, részint pedig, mert őkiválóságát azokban a napokban egy végzetesnek ígérkező politikai bonyodalom tartotta rettegésben. Az olvasó bizonyára sejti, hogy Promnitz báró nemcsak betegsége miatt maradt, bár csakugyan beteg volt, súlyos beteg, Távol a Gyertyaszentelő napjára kitűzött gubeni meghallgatásról, hanem azért is, mert várt valakit, akit azzal bízott meg, hogy szerezzen értesüléseket a császár és legidősebb öccse, Mátyás főherceg közötti ellentét újabb fejleményeiről.

Ugyanis aznapra, amikor a gubeni békétlen polgárok hiába vonultak át a Neisse kissé már olvadozó jegén a kérvényhársfához, hogy előadják a főhatalom képviselőjének panaszaikat, 1604. február másodikára ugyanennek az uralkodónak egy másik országában szintén ki volt tűzve egy meghallgatás, amelynek az érintettek legalább annyi várakozással néztek elébe, mint a maguk meghallgatásának a gubeniek, és várakozásaikban emezeknél nem kevésbé csalódtak. Az 1604-es pozsonyi országgyűlésről van szó, amelyen a császár, egyszersmind király személyét Mátyás főherceg volt hivatva képviselni, és amelyre mind a vármegyék és a szabad királyi városok küldöttei, mind a főrendek a rossz közutak, a rossz közbiztonság és a rossz közhangulat ellenére szinte hiánytalanul megérkeztek a kitűzött napon, hogy panaszt emeljenek részint a Magyarországon tartózkodó, rendszertelenül fizetett külföldi zsoldosok fosztogatásai, részint a vallásszabadság egyre nyíltabb megsértése miatt, amennyiben Szuhay István egri püspök, akinek püspökségét 1696-ban elfoglalták a törökök, és aki ezek után Kassán húzta meg magát, ügyes fondorlatokkal kieszközölte, hogy Giacomo Barbiano de Belgiojoso kassai főkapitány egy királyi nyílt parancsra hivatkozva elfoglalja és átadja Szuhaynak az addig kálvinista kézen levő kassai székesegyházat, majd a helyszínre siető Forgách Ferenc nyitrai püspök és Carillo Alfonz jezsuita provinciális utasításainak engedelmeskedve, Barbiano a többi kassai templomból is kikergette a prédikátorokat, akár kálvinisták voltak, akár lutheránusok, mondván: addig fogjanak vándorbotot önként, amíg nem kényszerülnek rá, hogy evezőrudat fogjanak, további négy városban pedig, Eperjesen, Bártfán, Lőcsén és Rozsnyón kilátásba helyezte a városi közigazgatás szigorú felülvizsgálatát, amelynek célja csakis az ottani protestáns lelkészek elűzése lehetett; ezenkívül Illésházy István tárnokmester ügyében is panaszt akartak tenni a rendek Mátyás főhercegnek és rajta keresztül a császárnak, csakhogy Mátyás főherceg betegségére és egyéb okokra való tekintettel nem tudott elmenni Pozsonyba, ahol az említett napon tűzvész pusztított, amelynek a Lőrinc-kapu környékén tíz vagy tizenkét épület esett áldozatul.

A dúsgazdag Illésházyt koholt vádak alapján fej- és jószágvesztésre ítélték az előző évben, körülbelül akkor, amikor történetünk elkezdődött Guben alatt, a lövészegyletek versenyén, ő azonban elmenekült, méghozzá nem Lengyelországba, ahová a hasonló helyzetbe került felső-magyarországi főurak többnyire menekültek, hanem Carl von Zierotin dél-morvaországi birtokára, egészen közel az osztrák határhoz, miután előzőleg, amikor még nem dőlt el, főleg az Illésházy elkobzott vagyonából később részt követelő Istvánffy Miklós nádori személynök aggályoskodása miatt, az eljárás kimenetele, Illésházy oly módon próbálta visszanyerni a már említett Szuhay István egri püspök jóindulatát, aki őt részint irigylésre méltó gazdagsága, részint egy meggondolatlan kijelentése miatt beárulta Prágában a kancellárián, hogy egykori barátja, Joó János ítélőmester néhány bizalmas levelét Szuhay kezébe adta, ám ezzel éppen az ellenkezőjét érte el annak, amit szeretett volna.

Joó János ezekben a levelekben, amelyeket történetünk előtt egy évtizeddel írt, azidőtájt, amikor a törökök a Hedzsra ezredik évfordulóját ünnepelték, és meg voltak róla győződve, hogy isteni hatalmak segítik majd őket hatalmas győzelemre a keresztény világ ellen indított szent háborúban, amelynek legfontosabb hadszíntere Magyarország volt, ezekben a levelekben olyasmiket írt Illésházynak, hogy: Magyarországnak magyar ember legyen a királya, és hogy: az országban garázdálkodó külföldi zsoldosokat mind egy szálig le kellene kaszabolni, gazember vezéreikkel együtt, mert ha mi, magyarok még a német és vallon szemétnép ellen sem tudjuk megvédeni magunkat, akkor hogyan védekezhetnénk a törökök ellen? Ezt pedig afölött érzett haragjában írta, hogy Mátyás főherceg, aki a vészes hadiesemények hallatán Vasvárra igyekezett, mert a Kanizsa felé nyomuló török csapatok ellen lassan és rendetlenül gyülekező magyar nemesi hadat személyes jelenlétével akarta nagyobb harckészségre buzdítani, útközben megpihent Joó Jánosnál Körmenden, majd miután továbbindult, a kíséretéhez tartozó vallon zsoldosok feldúlták a körmendi kastélyt és környékét. Néhány évvel később, nem kis összeg reményében, arra bátorította az Illésházynak elzálogosított két Pozsony vármegyei mezőváros, Szentgyörgy és Bazin polgárait, hogy kérjenek szabad városi rangot a királytól, és fizessék meg a király nevében Illésházynak a zálogot, neki pedig az illető közvetítési díjat; majd sietett értesíteni Pethe Márton címzetes kalocsai érseket és Szuhay Istvánt, akiknek számottevő befolyásuk volt a prágai kancellárián, arról, hogy Illésházy bosszúságában hitvány szószegőnek nevezte, többek füle hallatára, a királyt, és ugyanezen a lakomán részegségében annak a józan vélekedésnek talált hangot adni, hogy: az uralkodó testben-lélekben egyaránt súlyos beteg, olyannyira, hogy döntéseit nem lehet sem kivárni, sem kiszámítani, ezért ideje volna gondoskodni utódlásáról; amikor pedig Illésházy feje fölött gyülekezni kezdtek a viharfelhők, Joó János felajánlotta, hogy nyolcvanezer tallér fejében, amelyet Illésházy a fiskusnak fizessen, azonkívül engedje át neki, Joó Jánosnak Likava várát, amelynek birtoklásáért ő egyébként is pert indított, a hűtlenség vádját azonnal el fogják ejteni. Szuhay viszont, miután elolvasta Joó János bizalmas leveleit, most már szilárdan meg volt győződve Illésházy bűnösségéről, hiszen: ha tíz évvel ezelőtt ilyesféle gondolatokkal volt egyetértésben, miféle gondolatokkal érthet egyet most? És: ha ilyenek azok a levelek, amelyeket hajlandó kiadni a kezéből, milyen lehet levelezésének az a része, amelyet nem mutat meg?

Illésházyval, aki Pozsonyban várta a hűtlenségi per - szerinte nyilván kedvező - kimenetelét, Mátyás főherceg hivatalos levelében közölte, hogy az ítélet meghozataláig nem hagyhatja el a várost, egyszersmind szóban azt is megüzente, hogy e határozatot a másnapi tanácsülésen fogják kihirdetni és érvénybe léptetni; amiből Illésházy megértette, hogy okosan teszi, ha még aznap vadászni megy, és a vadászatról nem tér vissza többé. A másnapi tanácsülésen, ahol a kedélyeket felizgatta Illésházy szökése, a főherceg borús, de nem barátságtalan arccal megkérdezte Joó Jánostól, hogy: mit érdemel az a bűnös, aki alattomos módon pártviszályt szít, és az uralkodó ellen igyekszik gyűlöletet kelteni? Amikor pedig a gyanútlan Joó János felindultságtól remegő hangon azt felelte, hogy: az ilyen ember, bárki legyen is, halált érdemel; a főherceg felmutatta neki tíz évvel korábban írt saját leveleit és azok hiteles német fordítását. Hiába, hogy térdre hullva könyörgött kegyelemért; vasra verték, és elvitték.

Aznap, amikor a gubeni városháza előtt a polgárok előadták panaszaik véget nem érő sorát az Alsó-Luzsica hegy- és vízrajzára könyöklő Gideon Kindler titkárnak, szót ejtve a borszállítás lehetetlenségéről, a kaltenbronni majorságok jogtalan kisajátításáról, a számadáskönyvekkel folytatott visszaélésekről és egyéb, számukra kétségkívül fontos dolgokról, és amikor a városi tanács által felfogadott ügyvéd, Leunclavius, akinek gyér haja nedvesen tapadt a feje búbjához, és akinek úgy csöpögött a köpönyege szegélye, mintha megfagyott szíve olvadt volna ki a hirtelen érkező tavaszias melegben, ügyesen forgatott szavaival, ha nem tudta is kimutatni a békétlen gubeni polgárok panaszainak alaptalanságát, mégis el tudta venni a valóságos vagy vélt sérelmek élét, ha mással nem, legalább azzal, hgoy nevetségessé tette őket és hangoztatóikat: ezena napon őkiválósága Promnitz báró arról értesült, hogy Mátyás főherceg, akinek az 1603-as regensburgi birodalmi gyűlésen a spanyol követ, egy bizonyos Diego de Saavedra y Faxardo királya, a nemrég trónra lépett III. Fülöp nevében egyértelműen tudomására hozta, hogy: mivel Rudolf császár az elmúlt néhány évben alkalmatlanná vált az uralkodásra, kívánatos volna, hgoy Mátyás, a császár legidősebb öccse vegye át az uralmat mind a Német-Római Szent Birodalom, mind pedig a Habsburg-ház fölött, méghozzá addig tegye ezt, amíg a belviszályok nem fajulnak polgárháborúvá: Promnitz báró arról értesült, hogy Mátyás főherceg nem jelent meg a pozsonyi országgyűlésen, hanem Linzben folytat titkos megbeszéléseket a csehországi protestánsok egyik vezéralakjával, Carl von Zierotinnal, akinek nikolsburgi birtokán vendégeskedik a sokak szerint törvénytelenül elítélt magyar mágnás, Illésházy István, akiről most már, a történtek után csakugyan feltételezhető, hogy a felső-magyarországi vármegyékben kirobbanni készülő felkelés élére áll majd; és ha nem kívánja is, török segítséggel, királlyá koronáztatni magát, annyi biztos, hogy mérsékelt bírálóból az uralkodó egyik legádázabb ellensége lett; és Promnitz báró szívében az otthonos nyugtalanságot rettegés váltotta fel.

Ugyanis néhány nappal később, amikor Elsabeth Julianna Dumitschin első kihallgatása zajlott Sorauban, arról is érkezett egy bizalmas értesítés, hogy nagy létszámú csapatok indultak el az osztrák örökös tartományokból Dél-Morvaország és Csehország fel, nyilván Mátyás főherceg utasítására; ezzel szemben egy Fraxinus nevű görög illatszer-kereskedő Szászország déli részén átvonuló katonai alakulatokat látott, sajnos csak messziről, s így Promnitz báró nem tudhatta, hogy azokról a seregekről van-e szó, amelyek hűek maradtak a császárhoz, és annak védelmére sietnek, vagy ezek már a pfalzi választófejedelem szolgálatában állnak, akiről köztudott volt, hogy részint a vele közeli barátságban álló anhalti herceg biztatására, részint a Habsburgokkal vallási okokból szembeforduló „cseh testvérek" állhatatos könyörgése nyomán a cseh korona megszerzésére törekszik; és Promnitz báró most már nem egyszerűen csak rettegett, mivel nem tudhatta, hogy kinek az oldalára álljon és mikor kell színt vallania, most már testi kínok társultak a lelki gyötrelemhez. Őkiválóságára rátört az ismert rohamok egyike; elsősorban ezért kellett felállnia és kimennie abból a teremből, ahol Gideon Kindler titkár kihallgatta Dumitschnét. Promnitz báró tisztában volt vele, hogy Frigyes pfalzi fejedelem aligha forgatna fejében ilyen vakmerő tervet, ha nem állna mögötte egy nála is jóval hatalmasabb fejedelem, Henrik francia király, aki, lévén országa két, nála külön-külön is erősebb Habsburg-hatalom, Spanyolország és az Imperium közé szorítva, az említett uralkodóház gyengítését, vagy ha lehet, megdöntését tekintette legfontosabb céljának; és Promnitz bárónak, miközben csaknem eszét veszítette a fájdalomtól, és miközben szeme láttára felszakadó sebeiből ismét folyni kezdett a genny, az jutott kis híján elveszített eszébe, hogy: íme hát az ember porszem, és milyen kár, hogy még csak nem is porszem! Hiszen a porszemnek nincs bőre, és ami nincs, azon sebek sem tátonganak. Hiszen a porszem, ha felkapják mindenféle forgószelek, előbb-utóbb leülepszik, és marad, ami volt: porszem; de az ember, ha felkapják a forgószelek, összezúzódik előbb-utóbb, és ami marad, az már nem az, ami volt, az már nem ember.

Kindler, mint már utaltunk rá, ezen a kihallgatáson a tényállás felvételére szorítkozott. Nem kerülte el figyelmét, hogy az asszony a szokásosnál is jobban fél a kínzástól, s nagyrészt erre kívánta felépíteni a bizonyítási eljárást; inkább szeretett volna megfélemlítéshez és tőrbecsaláshoz folyamodni, mint a kínzás kézzelfogható eszközeihez. Mint a gyáva és kegyetlen emberek általában, ő is hajlandó volt szenvedést okozni, de már jóval kevésbé volt hajlandó szembesülni az általa okozott szenvedéssel. Gyenge idegrendszeréből a kínzás és a megkínzottak látványa sajnálatot nem váltott ki, annál inkább undort. Undorodott önmagától és azoktól az aljas személyektől, akik az ilyenkor szokásos műveletek végrehajtására voltak kijelölve; de leginkább mégiscsak az áldozatoktól undorodott. És ez az ember szerencsének tartotta magát, amiért, Kain Kindler öccse létére, már ilyen fiatalon őkiválósága Promnitz báró titkára lehetett! Elrendelte, hogy tisztázzák le a jegyzőkönyvet; elmagyarázta Dumitschnénak, hgoy: semmi oka sincs félni, ha tényleg nem tett semmi rosszat, ám ha valami nyomja a lelkét, akkor könnyítsen rajta - hiszen ő, Kindler azért van itt, egyébként a következő kihallgatásra három nap múlva, Bálint napján kerül sor -, könnyítsen rajta minél hamarabb és minél töredelmesebben. Végül a jelenlevő törvényszolgáknak megparancsolta, vizsgálják át a gyanúsítottat, nem hord-e a nyakában vagy teste rejtett zugaiban varázserejű talizmánt; majd utasítást adott, hogy ugyanebből a célból nyírják a gyanúsítottat kopaszra. És, bármily furcsán hangzik is: mihelyt özvegy Dumitschné zilált, ősz hajának utolsó fürtjét is lemetszették, őkiválósága Promnitz báró egyszerre csak mintha megkönnyebbült volna; és biztosabbra vette, mint valaha, hogy: minden újabb keletű fogyatkozását és betegségét a Dumitschin okozta rontó mesterkedéseivel, a Tschaksdorf und Piczkow leányok megbízásából. Magához hívatta Kindlert, és ellentmondást nem tűrő hangon közölte vele, hgoy a legközelebb, vagyis Bálint napkor esedékes kihallgatáson özvegy Dumitschnéval szemben alkalmazzon tortúrát, méghozzá, ha Dumitschné nem hajlandó számot adni üzelmeiről és megbízóiról, akkor egymás után mind a három fokozatot kell alkalmazni. Kindler pedig a gyertyák halványvörös lángját nézegette, aztán a padlót nézegette, aztán eléggé halkan azt felelte, hogy: igenis. Aztán, egy kicsit még halkabban, hozzátette, hogy: rendben van.

Pedig mindketten, gazdája is, ő is, pontosan tudták, hogy nincs rendben. A történetünk idején fennálló jogszabályok szerint éles vagy kínos kérdéseknek gyanúsítottat nem, csak vádlottat lett volna szabad alávetni; a vallatás folyamán pedig az első és a második fokozat között legalább tizenkét óra pihenőt, a második és a harmadik fokozat között legalább huszonnégy óra pihenőt kellett volna biztosítani a vádlott számára. Promnitz bárónak azonban a legkevésbé sem volt érdeke, hgoy a Dumitschin ellen vádirat készüljön, ami egyrészt hetekig, sőt hónapokig elhúzódott volna, kihallgatások és tanúvallatások tucatjait kívánta volna még, másrészt a Tschaksdorf und Piczkow leányoknak figyelmeztetés gyanánt szolgált volna, időt és alkalmat hagyott volna nekik, hgoy felkészüljenek a védekezésre; egyszóval, a törvényesség túlzottan aggályos betartása keresztülhúzta volna Promnitz báró számításait.

Nem kívánunk pálcát törni régebbi korok mai szemmel nézve barbárnak látszó törvényei és törvénytelenségei fölött; ezt megtették előttünk is, helyettünk is igen sokan. Nem áll szándékunkban ennek ellenkezője sem: nem óhajtjuk, a mi korszakunk törvényszerűségeitől elborzadva és a jövő sejtelmétől kétségbeesve, kijátszani jelenünk ellen a múltat, emezt mentegetni fátyolt borító messzeségből, hogy azt, és benne tékozló nyomorúságunkat, minél szilajabban kárhoztathassuk. Munkánk célja nem több és nem kevesebb, mint a történet maga, ha úgy tetszik, egy ember igaz történetének elmondhatósága. Csakhogy egy ember igaz története valójában emberek és dolgok megszámlálhatatlan sokaságának igaz története, és ezen semmiféle szerkesztés, válogatás vagy csoportosítás nem tud változtatni; ha pedig az arcok és tettek sokaságának széttartó szálait egy általunk meghatározott fókuszpont felé irányítjuk, számíthatunk rá, hogy ez a fókuszpont kívül esik láthatárunkon. Állandónak tekintjük az emberi természetet és annak mozgatórugóit; ám az a végtelen változatossága tetteknek és indítékoknak, indulatoknak és jellemvonásoknak, szóba foglalt és kimondatlan gondolatoknak, amelyet létrehoznak e mozgatórugóktól ösztökélt emberek mindenkori csoportjai, és amelyet utalásszerűen is alig idézhetünk fel, inkább tévedésekhez, mint felfedezésekhez fog minket hozzásegíteni. Minél inkább magunkra ismerünk egy olyan ember igaz történetében, aki évtizedekkel vagy évszázadokkal járt-kelt előttünk a világ térségein, amely térségek, bármilyen áttetszőnek hisszük is az évszázadokat és az évtizedeket, bármilyen élesnek szemünket, azóta mégis megváltoztak a felismerhetetlenségig: annál inkább nem következik a magunkra ismerésből semmi hasznosítható, semmi tanulság. Tekinthetjük Promnitz báró kíméletlen boszorkányhitét, amely, mint láttuk, szoros összefüggésben áll őkiválósága két másik fontos jellemvonásával, a gyanakvással és a mohósággal, a felvilágosulatlan kor visszataszító előítéletének; hozzá kell tennünk azonban, hogy csakis a szerzési vágy juttatta őt ahhoz a ranghoz és hatalomhoz, amelynek jóvoltából történetünkben szerepel; és mint a hatalmas emberek rendszerint, ő sem egészen alaptalanul gyanakodott arra, hogy ellenségei titkos eszközökkel az életére törnek.

Bár kétségbe vonhatjuk, hogy a Tschaksdorf und Piczkow leányok tényleg megbízták-e Dumitschnét őkiválósága megrontásával, és ha igen, akkor valóban ez a rontás okozta-e Promnitz báró gyötrelmes betegségét, hiszen a rohamok a Tschaksdorf und Piczkow leányok 1604 nyarán történő kivégzése után nemhogy nem enyhülnek, hanem ellenkezőleg, annyira súlyosbodni fognak, hogy őkiválósága nem is tudja majd személyesen átvenni az ítélet értelmében őt illető birtokrészeket és ingóságokat; az viszont nem vonható kétségbe, hogy őkiválóságát valaki mégiscsak iparkodott megrontani. Történetünk lezárulása után körülbelül két esztendővel, 1606-ban ki fog derülni, hgoy a soraui kastély szakácsa éveken át folyamatosan mérgezte őkiválóságát; méghozzá nem az ételébe keverte a mérget, mert az ételt a báró rendszeresen vele kóstoltatta meg, hanem azoknak a vastag viaszgyertyáknak a belé itatta át az oldattal, amelyek a báró hálókamrájában égtek éjszakánként. Ez az ember, akinek szívét a szájába fogják tömni, és akinek tátongó mellkasába mérgezett gyertyákat gyömöszölnek majd, és akit egyébként Wilhelm Kuchtának hívtak, bizonyára nem személyes indítékból törekedett Promnitz báró lassú és körmönfont elpusztítására; minthogy azonban e bűncselekmény kívül esik történetünkön, nem jártunk utána, kiknek állhatott érdekében és kik lehettek a felbujtók. Annyi bizonyos, hogy 1606 szeptember elején, egy hétfői napon Gideon Kindler titkár nem jelenik meg a helytartósági kancellárián; több, mint egy hétig fogják, hiába, keresni; majd a hónap vége felé egy mély kútban, amikor a linderodei juhász itatáshoz készülődve, szokatlan bűzre lesz figyelmes, megtalálják mellig érő vízben, félig-meddig a kút falának dőlve. Mellényzsebében egy összehajtogatott papírlapra bukkannak, amely furcsa módon egyáltalán nincs átázva, és amelyen Kindler senki máséval össze nem téveszthető, jellegzetes kézírásával egy tanúsítvány lesz olvasható.

Gideon Kindler helytartósági titkár ezennel tanúsítja, hogy ezen és ezen a napon (az eltűnés napján) figyelmetlenségében letér az útról, és véletlenül belezuhant abba a kútba, ahol e sorok írásakor jelenleg is tartózkodik; a zuhanáskor eszméletét veszítette, és nem tudja, mennyi idő telt el, amíg magához tért; kísérletei, hgoy felkapaszkodjék a kút meredek falán, sorra kudarcot vallottak, segélykiáltásait mostanáig senki sem hallotta meg; e sorok írásának perceiben pedig annyira ki van merülve, hogy sem a felmászást újra megkísérelni, sem az eddigi hangerővel segítségért kiáltozni nem képes többé. Ezt a tanúsítványt ő, Gideon Kindler abból a célból írja, hogy szerencsétlensége miatt, amelyet kizárólag saját meggondolatlansága és figyelmetlensége okozott, ne fogják gyanúba se a linderodei juhászt, se mindazokat, akik ebben az ügyben teljesen ártatlanok.

Történetünk idején - hogy e fordulattal egyszersmind a történet legfontosabb színterére, Guben falaki közé is visszatérjünk - a városi tanács újabb hirdetményt adott ki, amelynek értelmében a polgárság és a város vezetősége közt eddig tapasztalható súrlódásnak minden oka megszűnt; a polgárok észrevételei meghallgatást nyertek a legfőbb hatalom részéről, és ennek folytán számítani lehet sérelmeik - ha csakugyan vannak - orvoslására; ezért a nagyméltóságú városi tanács elrendeli és engedélyezi a farsang szokásos módon való megünneplését, óva intve mindenkit attól, hgoy a megengedett vidámságot a köznyugalom siratnivaló megháborítására használja fel.

Csakhogy a köznyugalmat ezúttal nem a békétlen polgárok szervezkedése háborította meg, hanem egy senki által nem várt esemény. Bálint napján, amikor a városifjak, néhány idősebb szegény ember közreműködésével, akik néhány garasért komoly ütlegeket is hajlandóak voltak elviselni, éppen előadtak egy igen vidám farsangi színjátékot a városháza előtt, ahol napjainkban a vámtisztek irodáján túl nagy, üres térség van, és annak túlvégén, ahol történetünk idején húzódott a városfal, most pirospozsgás asszonyok árusítanak cigarettát, savanyított zöldséget és olcsó videokazettát: egyszerre csak valaki félrevonta Christoph Richter főpolgármestert, és a fülébe súgta, hogy: itt vannak a katonák! Azt azonban, hogy miféle katonák és milyen szándékkal jönnek, az illető nem tudta megmondani, ezért a főpolgármester néhány pillanatig habozott: vajon azonnal szakítsa-e félbe a tolvajokról és a holdvilágról szóló mulatságos farsangi játékot, amely egy másik, még sokkal mulatságosabb, ám sajnos erkölcsi és egyéb okokból az utolsó pillanatban betiltott bohózat helyett adatik elő, és riadót elrendelve kondíttassa meg a főtemplomban a vészharangot, vagy esetleg az is elég, ha előbb a saját és a tanácsurak szemével győződik meg a dolgok állásáról; ám a habozásnak ez a néhány pillanata elég volt ahhoz, hogy az összegyűlt polgárok és a külvárosok lakói közt elterjedjen a katonák érkezésének híre, és odahagyván a színjátékot, amelyben pedig az öreg, bumfordi tolvajok most akarnának a holdvilágba kapaszkodva leereszkedni a háztetőről, hogy mindjárt egyikük is, másikuk is hatalmasat és nevetségeset puffanjon a színpadon: egy emberként a Kolostori-kapu felé tóduljanak, ahonnét érkezett a hírmondó az imént.

Nem hallgathatjuk el, hogy ez a néhány pillanat legalább annyira telítődött befelé mutató bizalmatlansággal, mint a külső veszélynek szóló riadalommal: a békétlen polgárok biztosra vették, hogy a katonák a városi tanács hívására érkeztek, az ő mozgalmuk végleges eltiprása végett, Gubenbe; míg viszont a városi tanács úgy sejtette, hogy a katonákat őkiválósága Promnitz báró küldte a város nyakára, vagy azért, mert le akarja váltani a város vezetőségét, vagy mert így akar megszabadulni a várossal szemben jelenleg is fennálló, tizenhatezer tallérnyi tartozásától, amelynek fejében bizonyos adókedvezményeket ígért, ezt az ígéretét azonban esze ágában sem volt megtartani. Hiába bizonygatta a városban tartózkodó ügyvéd, Ephraim Leunclavius, eredeti nevén Löwenklau, hogy ez teljességgel ki van zárva; érveit éppolyan vékonynak tartották a tanácsurak, mint azokat az ezüstpénzeket a pékek és a mészárosok, amelyekkel az ügyvédnek szokása volt fizetni, és amelyek már-már halpikkelyre hasonlítottak.

Hiszen a kölcsönös bizalmatlanság mindvégig ott lappangott a városban; ez volt az oka a Vergilius gonosz varázsló kalandjairól szóló, Hans Folz nürnbergi színműíró által verses formába öntött bohózat betiltásának is. A csalárd szépasszony, aki az ölelésére sóvárgó varázslót egész éjjel és egész nap függeni hagyja egy kosárban ég és föld között, ahelyett, hogy felhúzná a hálókamrájába, a mostanra kialakult helyzetben csakis a nagyméltóságú városi tanácsot jelenthetné; és ezek szerint a pikáns kaland olyasféle mellékértelmet kapna, hogy: a nagyméltóságú városi tanács nem hajlandó magához emelni a gyámolításra szoruló polgárokat, sőt mintegy függőben hagyja őket csalfa hitegetések és a teljes mellőzöttség szégyene közt. Viszont a gonosz varázsló bosszúját, amelynek során egész Rómában kiolt minden tüzet, és varázslata révén csakis azok a gyertyák gyulladnak meg, amelyeket a csalfa hölgy legfontosabb testnyílásába dugnak, méghozzá tövig, úgyhogy a város lakói, kezükben különböző vastagságú gyertyákkal, sorban állnak a szépasszony hálókamrája előtt, miközben Vergilius legalább olyan remekül mulat, mint Athén piacán Diogenész: nos, ezt nem lehet másként értlemezni, csak úgy, hogy: az egész város érdeke a nagyméltóságú tanács megszégyenítése, és hogy: a nagyméltóságú tanácsnak, elnézést a durva kifejezésért, pinája van.

Ezzel szemben a tolvajokról és a holdvilágról szóló vígjáték a maga nyílt és becsületes módján azt jelenti, hogy: aki éjszakai besurranó tolvaj módjára, mondvacsinált jogainak holdsugarába kapaszkodva próbálja meglopni a nyugodt lelkiismerettel szunnyadókat, az a nyakát fogja szegni. Ezen a talpraesett értelmezésen az a mellékkörülmény sem változtat sokat, hogy a színjátékban szereplő módos házaspár korántsem alszik; ellenkezőleg, a gazdag férj olyan hangosan közli feleségével (és persze kevés mulatságosabb dolog van az ordító suttogásnál) a hágcsóként használható holdsugarak állítólagos titkát, hogy azt a háztetőre kapaszkodó hívatlan, de nem váratlan látogatóknak okvetlenül meg kell hallaniuk. Így viszont, ha csakugyan a jogokat jelképezik a holdsugarak, a mulatságos vígjáték legfőbb mondanivalója mégis az lesz, hogy: aki nyugodt lelkiismerettel akarja kiváltságait élvezni, annak meg kell róla győznie a többieket, hogy vannak jogaik; akik pedig ez el is hiszik, és belekapaszkodnak jogaikba, azokkal úgy kell bánni, mint közönséges tolvajokkal.

A polgárok lökdösődtek és tanakodtak, izgatottan figyelték a folyó túloldalán, a ködpászmák mögött kissé elmosódottan látszó csapatot, a lovasok fekete ruháját és az ugyancsak feketébe öltözött gyalogosok hosszú puskáit; amikor azonban látták, hogy nem történik semmi, hacsak az nem, hogy egyvalaki, nem több, kiléptet a fegyelmezetten várakozó sokaságból, a híd közepén leszáll a lováról, és felmutat egy iratot, akkor a város lakossága fellélegzett egy kicsit. Bizonyára még inkább fellélegeztek volna, pedig nem biztos, hogy minden okuk meg lett volna rá, ha már akkor tudják, és nem később kell megtudniuk azt, amiről tőlünk az olvasó most rögtön értesülhet: ezek a katonák a stájer herceg Pasauban toborzott zsoldosai; érkezésüknek semmi köze a város belső ügyeihez.

A csapattest parancsnoka, Eginolf Schenck von Staufenberg közölte a főpolgármesterrel, hogy: a passaui zsoldosok Lipót herceg személyes utasítására tartózkodnak Alsó-Luzsicában, és, miután megmutatta Christoph Richternek az utasítást, kérte a főpolgármestert, gondoskodjék szállásról és élelmezésről, mondván, hogy: a felmerülő költségek felét készpénzben fizeti, másik felét a kincstár fogja kiegyenlíteni.

Mire a főpolgármester, aki mögött most felsorakoztak a helyettes polgármesterek és a tanácsurak is, bátorkodott a kapitány úr tudomására hozni, hogy: egy régi kiváltság értelmében, amelyet eddig minden uralkodó, így a mostani császár is, megerősített, a város nem köteles idegen haderőt bocsátani falai közé. Schenk von Saufenberg erre azt felelte mosolyogva, hogy: Lipót herceg a császár közeli rokona, és az általa toborzott passaui zsoldosok lényegében császári haderőnek számítanak, amit az a körülmény is alátámaszt, hogy szabad átvonulásuk van az Impérium egész területén; ő egyébként nem kívánja katonái bebocsáttatását a városkapun; az is megfelel, ha a külvárosokban kapnak szállást. Ekkor azonban Christoph Richter, a többiek bámulatára, még azt az ellenvetést is megkockáztatta, hogy: szabad átvonulás tekintetében talán valóban császári haderőnek tekinthetők Lipót herceg passaui zsoldosai, de amikor majd fizetni kell, a kincstár aligha fogja őket annak tekinteni. Mire Schenk von Staufenberg, akinek egy kései leszármazottja, ha csupán egy villanásig is, a történelem egyik emlékezetre-méltó hőse lesz, türelmét vesztve azt felelte, hogy: ő nem arra a kincstárra gondol, amelyikre a főpolgármester, és hogy: ő nem óhajt vitatkozni sem a „vajon"-ról, sem a „hogyan"-ról, sem pedig a „miért"-ről; vagy elszállásolja őket egy órán belül a város vezetése, vagy pedig találnak majd ők maguknak, de akkor ne siránkozzék a lakosság, szállást is, élelmet is.

A fiatal stájer herceg, látva, hgoy a Habsburg-ház főága ki fog halni (hiszen a császár, noha számos gyermeke született, nem nősült meg, viszont öccsének, Mátyásnak, noha megnősült, nem született gyermeke), merész terveket szőtt, amely tervek sem ekkor, sem néhány évvel később, amikor a császárnak csakugyan le kell majd mondania koronáiról, nem válnak valóra; történetünk idején eléggé pontosan fizette és ehhez fogható fegyelemben tartotta passaui zsoldosait; így hát olyan dúlásokra és erőszaktételekre, amelyek mindennaposak lesznek hat évvel később, amikor ugyanezek a passaui zsoldosok nem állnak meg a cseh határon, hanem Prágáig fognak nyomulni, ezúttal nem kellet, hogy sor kerüljön. Sőt, magyarázta Leunclavius a városháza kisebbik tanácstermében, amelynek ablakaira különböző iparosok, például egy üvegfúvó és egy szegkovács, voltak festve, és ahol volt egy vasketrec is; a zsoldosok jelenlétének meglesz a kétszeres haszna, hogy először is, a csőcselék meghunyászkodik, másodszor pedig: a szőlősgazdák megszabadulhatnak tavalyelőtti boraiktól, és így a jogvita közvetlen oka mintegy magától megszűnik. Sok bort megiszik ez a másfélezer lovas, kétezer gyalogos, azonkívül, és ez a mészárosokat, valamint a pékeket szintén le fogja csillapítani, sok húst és kenyeret is megesznek majd az alatt a két hét alatt, amíg -

(Az ügyvéd ekkor félrevonta Christoph Richter főpolgármestert, és a fülébe súgott valamit, amiből a tanácsurak csak annyit hallottak, hogy: Mátyás főherceg, és hogy: Őfelsége mostani sajnálatos állapotára való tekintettel; mire a főpolgármesternek meg kellett kapaszkodnia mindkét kezével abban a vasketrecben, amelyben a könnyű kenyeret sütő pékeknek, ha léteztek volna, kellet volna büntetésüket elszenvedniük.)

- amíg itt kipihenik magukat, hogy aztán, két hét múlva tovább vonuljanak a jülichi grófság felé. Mire az egyik tanácsúr bosszús arccal megjegyezte, hogy: ő nemigen tudja, merre van a jülichi grófság, mert nem jártam egyetemre, de még a crosseni akadémiára sem, annyit mégis tudok, hgoy nem Alsó-Luzsicán keresztül vezet az út arrafelé! Leunclavius, nyirkos természetéhez híven, úgy beszélt, mint a vízfolyás: kerülőre van szükségük a zsoldosoknak, hogy időt nyerjenek. Nemrégiben halt meg az utolsó jülichi gróf, és a csinos kis tartományra, vérrokonság és házasodás alapján, Szászország is, Brandenburg is bejelentette igényét; majd rövid és elhamarkodott egyezkedés után kiderült, hgoy a közös brandenburgi-szász hadak a leghevesebb ostrommal sem képesek elfoglalni Jülich várát, amelynek kapitánya megüzente, hogy a császárnak hajlandó átadni a várat és azzal együtt a grófságot, másnak nem. Lipót herceg passaui zsoldosai két hétig várnak itt -

Leunclavius, önmagát félbeszakítva, megint odasúgott valamit a főpolgármesternek, aki ezúttal nagyot nevetett.)

- várnak itt, hogy megérkezzék a császári felhatalmazás a jülichi grófság átvételére; ezután a tettrekész, fiatal stájer herceg tovább vezényli fekete ruhás katonáit; hogy merre, azt még csak találgatni lehet. Mert ha, ellentétben Rómával, nem vezet is minden út a jülichi grófsághoz közelebb, viszont minden út messzebb visz Gubentől.

Egy másik tanácsúr azt mormogta, hogy: ne nézze már őket a doktor úr hülyének; és a többiek is rosszkedvűen szedelődzködtek, hgoy megtegyék az ilyenkor szükséges intézkedéseket a zsoldosok minél gyorsabb és minél zavartalanabb elhelyezésére; de már este, azon az ünnepélyes vacsorán, amelyre szintén a kisebbik tanácsteremben került sor, csak éppen az üveglapra festett iparosok alig látszottak a gyertyafényben, a vasketrecet pedig valahová kivitték, és amelyre a parancsnokon, Schenk von Staufenbergen kívül a zsoldosok többi tisztje is hivatalos volt, a tanácsurak és a helyettes polgármesterek vidáman célozgattak a jülichi menyecskék szoknyaráncaiban rejtőzködő bolhákra; mire a tisztek, akik a gubeni bornál részegítőbb italhoz is hozzá voltak szokva, udvariasan azt felelték, hogy luzsicai polgári tetvekre vadászni sem lehet utolsó élvezet.

Komolyra fordítva a szót, elhatározták a város vezetői, hogy mielőtt végképp lerészegednének, megbeszélik a tisztekkel az ellátás részletkérdéseit. Ha a kapitány úr valóban hajlandó készpénzben kiegyenlíteni a felmerülő költségek felét, úgy én az egyszerűség és a rend kedvéért azt javaslom, hgoy fizesse ki mindenekelőtt az abrakot, amely az én használatomban levő földeken bőven termett, és amelynek elsőrendű voltáért én, Christoph Richter kezeskedem, azonkívül a szalmát és a tűzifát, amelyet a városi tanács fog a tiszt urak rendelkezésére bocsátani, és végül, ha lehet, a pékeknek is fizesse ki a kenyeret, amelynek lisztje majd a nagyobbik városi malomban őrlődik meg; ezzel szemben a húsról és a borról, amelynek fogyasztását úgysem lehet előre látni, és minden egyéb árucikkről, amire szükség lehet, a tiszt urak adjanak nyugtát az érintetteknek. Ezt a javaslatot a katonák némi vita után el is fogadták, annyi módosítással, hogy a kenyerüket maguk sütik meg a városi téglaégetőben, a gabonáról nyugtát adnak, viszont az őrlési díjat készpénzben fizetik. Végül még a fuvarhoz és az ágyúk vontatásához kívánt igáslovakat illetően is találtak mindkét fél számára elfogadható megoldást; erről a tanácsuraknak az jutott eszükbe, hogy ismét meglazíthatják jókedvük gyeplőjét. Megkérdezték a tisztektől: vajon igaz-e, amit széltében hosszában rebesgetnek, hogy Lipót hercegnek van egy bűvös kandallója? Ők azt hallották, hgoy a herceg, valahányszor megjelennek a törökök Stájerország határán, odalép a bűvös kandallóhoz, és bedob a hamuba egy vagy két marék zabot, és akkor minden zabszemből kipattan egy-egy erős, engedelmes katona; milyen jó lenne, ha ebben a városban is lennének ilyesféle derék, szófogadó katonák, mert a mi polgáraink nem fogadnak szót nekünk, és csak megfélemlíteni lehet őket, megbékíteni nem! Nekünk is ilyen bűvös kandalló volna jó: hogy varázsütésre kijönnének belőle a polgárok és a cselédek; aztán pedig, amikor elvégezték dolgukat, visszaváltoznának zabszemekké!

Odakint azonban ezek a bármennyire jóleső, mégiscsak józan ábrándok sem álltak a mind önfeledtebbé váló kedélyek útjába. Sötét volt most is, mint elbeszélésünk nem egy fontos pillanatában, de minden sötétségnek mások a belső arányai; ez a sötétség egyik pillanatról a másikra kitágult, és olyan volt a csillagtalan égbolt, mintha egy nagyra nőtt passaui zsoldos köpönyegének csücske volna, amelyre néhány öltéssel volna odafércelve a leszakadni készülő világ. Égő fáklyák táncoltak a levegőben, szörnyetegek és tündérek rohantak a fekete sárban, vend nyelvű trágárságok pattantak a dobhártyákra csengő női hangon. Megszűnt külön életet élni az álarcokon a szalma és a rongy. Ügyetlenül faragott, régesrég elhalt fadarabokból egyszerre csak újjáéledt az erdő a város közepén; ami rend volt és polgárság a józanabb napokban, most egyszerre csak vadonként tátongott, vidáman és kietlenül. Olyan állatok, amelyek már eltűntek erről a tájról: bölények, medvék, szarvasok, tigrisek száguldottak és emberi hangon kiáltoztak az elmosódott épületek között. Lángok fényében hullámzó vörös pofák lengedeztek a falak tetején, és integettek, mintha kívülről,a városfalakig visszanyomuló, rég lecsapolt fekete mocsarakból hívogatnák azokat a rémületes árnyakat, amelyek pedig ott lappanganak bennünk, szívünk pitvaraiban és kamráiban: gyertek egyre beljebb, gyertek egyre közelebb!

Urban Limpinn döglött kecskéi feltámadtak, mint a hárman, és torkuk szakadtából mekegtek; a harmadik, a legnagyobb és legerősebb kecskén, amelyiknek hiányzott a szíve, ott ült Elsabeth Julianna Dumitschin kopaszra nyírva, meztelenül; furcsán előrebicsaklott, kopasz fejéből rikácsolás tört elő. Baromfiak és disznók szabadultak el; ezernyi baljós fénypont lobban fel a sötétben, Melchior Bononius macskáinak a szeme; és a Kutya utcában vonítva rohangásztak azok a kutyák, amelyek százhetven évvel ezelőtt széttépték és felfalták a husziták által halomra gyilkolt polgárokat. Vak vezetett világtalant: Cupido Schütz támogatta Happenrodt helyettes polgármestert a városházáról a Vízimesterség utca felé; és mindketten fütyültek. És mintha minden dologban ott rejtőzött volna önmaga kimondhatatlan ellentéte is: kerekeken gördülő hajót vontatott a városháza előtt két kutya, egy fehér és egy fekete. A hajón rongyos emberek ugrándoztak, és azt kiabálták, hogy repülnek magas tornyok, tornyoknál is magasabb hegyek fölött; kezüket nyújtogatták, hogy kapaszkodjék fel hozzájuk az egész világ, csakhogy a hajó annyira tele volt, hogy elsüllyedt volna, ha úszik, nem pedig repül kutyák vontatta négy kerekén.

Ám hiába, hgoy repült a hajó, nem pedig úszott négy keréken, fagyos fekete sárban: amerre csak járt, nyomában ott hömpölyögtek a vizek, ott hömpölygött a Neisse és a Lubsch, oromzatukig ellepve a málladozó favázas épületeket, amelyek most úgy álltak egymás mellett egyöntetű merev szürkeségben, dirib-darabban, mint azok a jégtáblák, amelyek a reggel még valóságos Neisse és Lubsch felszínén olvadozni kezdtek és töredezni, majd a sötétség beálltával rögökben összefagytak, együvé; hiszen, ha elfeledkeztünk is erről, azért még élnek a vizek, még fölénk egyenesednek, miközben elsöprő türelemmel vesznek minket semmibe!

Patkányfarkú, szőrös halak cikáztak ajtónyílásokban, varasodó sebként felszakadó pincékben. A torkig jóllakott Leunclavius úgy hevert a szabadban felejtett, ötszögletű tárgyalóasztalon, Alsó-Luzsica hegy- és vízrajzán, mint az a Németalföldön partra vetődött zsíros bálna, amelynek híre és képmása néhány hónap alatt Gubenig is eljutott, és az öntudatlan testet úgy fogták körül a városi tanács tagjait ábrázoló marcipánfigurák, mint Goltzius rézmetszetén a említett bálna körül kisebb sétalovaglásra vállalkozó hölgyek és urak, vagy mint egy később megírandó regényben a Lilliput partján heverő utazót a parányi bennszülöttek. A főtemplomra, amelyre, mint valami tengerből kiálló kopár szigetre, fuldokló zenekar kapaszkodott fel, mintha a falakból elevenedő gerendák is felkúsztak volna, és a toronynak, amelynek csúcsát eltakarták az alacsonyan szálló, vastag éji felhők, mintha kiágazásai nőttek volna; és aki felmászott erre az óriási fára, amelynek legfelső gyümölcseit a mennyországból kinyúló kezek szakíthatták csak le, először egy rézvárosról, majd egy ezüsvárosról, végül egy aranyvárosról mesélhetett volna, ha maradt volna még annyi ereje, hogy visszaereszkedjék a legmagasabb szépségből annak gyökereihez.

És mintha füstgomolyok volnának, farsangi tüzekből felszállók, az éji felhők; mintha egy bűvös kandalló hamurostélyává zsugorodott volna Guben városa, miközben széles világgá tágult és vadult; mintha ebbe a kihűlt kandallóba egy láthatatlan stájer herceg hintett volna egy vagy két marék zabot: itt is, amott is fekete ruhás katonák tünedeztek fel. Jöttek a selchowi malom és a kaltenbronni majorságok felől, ahol a körletük volt kijelölve, és jöttek a téglaégetőből, ahol kenyeret sütöttek. Maguk előtt hajtottak egy csavargót, aki ördögálarcot viselt, és mint szegény ördög lopni próbált, és továbblökdösték. Húst ettek és bort ittak, és beszakították a külvárosi házak disznóhólyagból készült ablakait, és mutatták a visongó lányoknak, miközben átkarolták őket, fekete bőrtarisznyájukat. Úgy nyüzsögtek a fekete ruhába bújtatott árnyak, erőtől duzzadók, fegyvercsörgetők, mintha egy halott ember kihűlt szívét szállták volna meg, ahol még fáklyát lengetve szaladgálnak az imént kilobbant képzelet szülöttei; és a katonák fekete sisakján szinte világított a szép fehér halálfej, mint azok az erdőben termő gombák, amelyekből ha eszik valaki, lélekben hét világot is bekóborolhat, mielőtt azt a világot, ahol született és nevelkedett, elhagyja testben.

Hosszúra nyúlt és nem akart végetérni a vidám éjszaka; mintha két hétig akart volna tartani. Bent a kialudt világú házakban, sötét szobákban és hálókamrákban is felütötte fejét a vadon. Nem a szokásos gondok szivárognak be a kulcslyukon, és nem a köznapi bajok lopódznak be az ablakrésen a huzattal együtt, és a padlódeszkák alól nem a tűrhető, meghitt lidércnyomás párolog fel, amely, bár hosszasan lovagol az álmatlanul hánykolódókon, végül mégis leoldja róluk nyergét hajnali szürkületkor; és nem a halál hírnökei, a betegségek lopódznak be most az egyszer, nem a hát- és a derékfájás, nem a szuvas fogak álomból felverő nyilallása, szívszorulás, ízületek lüktető duzzadása; nem is az öregség, amely pedig köztudottan éjszakánként jár házról házra, hibbant kezével meglazítgatja a fogakat az állkapocsban, vastagabbra cseréli a körmöket, hullott levelek mintázatát vési a bőrbe, pókhálóval keveri össze a hajszálakat, és a szemek tükrére az álmatlan éjszaka sokáig bámult homályát hordja fel, miközben szájába veszi a lelket, hogy majd néhány óra múlva kiöklendezze mindazt, amit nem tudott megemészteni belőle; még csak nem is azok a gonosz kis boszorkák végzik munkájukat a dunyha alatt,a kiknek távozásakor a legöregebb férjek is felülnek az ágyban, és gyanakodva figyelik feleségüket, nem ébredt-e föl; ahol otthonok voltak és lesznek, most megjelent a vadon. Félrelöki a tetőket és félresöpri a falakat; a szobák, az előszobák, a lépcsők, a folyosók, az árnyékszékek és a konyhák és a hálókamrák helyén egy párduc lépked, sehonnan sehová.

Sem Guben lakosai, sem a passaui zsoldosok, sem azok az idegenek, akik ezena hosszú éjszakán itt időznek vagy ide vetődtek, nem láttak soha eleven párducot, ezért azt a párducot, amely most megjelenik szemeik előtt, nemcsak jóval tarkábbnak, hanem sokkal, de sokkal nagyobbnak is látják azoknál a macskaféléknél, amelyeket a valóságnak nevezett állatkertekben és rezervátumokban valaha is megpillanthatott e történet olvasója vagy elbeszélője. Olyan nagy volt és olyan erős, hogy nemcsak Ariadnét vitte könnyedén a hátán, hanem magát az istenséget is; olyan egyenletesen, olyan puhán lépdelt, hogy sem a szépségnek, sem az istenségnek nem kellett kapaszkodnia; és a városi malmok felé haladt a kurjongató menet, mert a párduc mögött a selchowi molnár, Cicero Seleschk lépkedett gólyalábakon, őt követték a pékek, élükön a pápának öltözött Stanislaw Dubagk és a fején császári koronát egyensúlyozó Tewess Gabschicgk, valamint a vargák, a süveggyártók és a takácsok, csupa maskara: kozákok, törökök, szerecsenek, miniszterek és generálisok; de lányok és asszonyok is jöttek: apácák, cigánylányok, markotányosnők, és babilóniai szajhák, sőt egy cigányvajdát és egy kolduló szerzetest is lehetett látni; egyszóval, összegyűlt szinte az egész világ, ahogyan leszakadni készült a láthatatlan köpönyegről. Útjukba állt három halál: a serpenyőhalál, a szitahalál és a tökhalál. Az egyiknek világított a feje, mintha egy koponya belsejében kelne föl a nap; a másiknak kasza volt a kezében; a harmadik átlátott a szitán, és amikor megkérdezték tőle: halál, hol a te fullánkod?, akkor két rövid szóval megmondta, hol van, és egy lángoló fahasábbal oda is világított.

A három halál mögött bíróság elé állították a város legöregebb kakasát. Az volt ellene a vád, hgoy csendháborító volt, mint a rendkívüli városi őrség; minden jó falatot magának tartott meg, mint a nagyméltóságú városi tanács; rossz időket jósolt, mint prédikációiban a vend lelkipásztor; ütötte-vágta a gyengébbeket, mint Jeremias Appelles helyettes polgármester; anyjával és leányaival paráználkodott, mint Lot Schulz von Jeschkendorf uraság. És mivel a kakas nem tudta sem a vádakat megcáfolni, sem pedig előhozni mentségeit, ezért halálra ítélték. Lábaival a kérvényhársfa egyik ágához kötözve, fejjel lefelé kell csüngenie mindaddig, amíg a fel-felugráló sokaságból valaki el nem kapja és le nem szakítja fejét.

Amikor pedig a nyertes, bal kezében lóbálva a fej nélküli, véres madártetemet, jobb kezével fel-felhajigálva a taréjos fejet az ég felé, diadalmasan elhagyja a kakastépés helyszínét, egyszerre csak - nem tudni honnan, hiszen a kakas már nem él - kukorékolás hallatszik, szürkülni kezd az ég, vége az éjszakának. Éjszaka megolvadt a Neissén a jég, és eltűntek a városból a stájer herceg passaui zsoldosai, csak a nyomaik mutatják még sokáig, hogy itt jártak, mert a zsoldosok, ha zabszemekből pattantak is ki, sokmindent elragadtak erőszakkal, amit a polgárok és a polgárnők a maguk jószántából nem adtak volna.

És eltűntek a gubeni hajósok mind egy szálig, de sajnos a hajók is eltűntek velük együtt, valószínűleg azokat a hordókat vitték észak felé, amelyekben a tisztítandó tengeri só érkezett a kolostor épületébe még az ősszel, mert a kolostorudvarba - történetünk utolsó előtti színhelyére - kirakott hordók is eltűntek; és mert a város hombáraiból is eltűnt a vetőmagnak szánt búza, valószínű, hogy a hajók ezt a búzát szállították a hordókban, lefelé a Neissén és az Oderán, de még valószínűbb, hogy nemcsak búzát szállítottak a hordókban, hanem valami mást is, mert nemsokára háború lesz. Úgyhogy a szőlősgazdák reménye, hogy amikor majd elolvad a Neissén a jég, esetleg mégiscsak felrakodhatják, elszállíthatják és eladhatják boraikat, végképp szertefoszlott; igaz, hogy már nem is igen lett volna mit eladni, mert a bor egy részét megitták a katonák, és nem fizettek érte, más része pedig akkor folyt ki, amikor feltörték a pincéket.

Érkezett Jacob Wunschwitztól egy levél, Drezdába hozta Melchior Bononius; és a polgárok rádöbbentek, hogy Jacob Wunschwitz eltűnt, vagy legalábbis nincs köztük. A levél Drezdából volt keltezve, ahonnét Wunschwitz időközben továbbsietett Meissenbe; és előzőleg többekkel is tudatta ezt a szándékát, például Valentin Budachhal és Pankratz Kammunikkal, Stanislaw Dubagkot, akivel a meghiúsult közmeghallgatás után egyre élesebb nézeteltérései támadtak, nem kivéve; csakhogy a farsang sötét és mámoros napjaiban senkinek sem jutott eszébe Wunschwitzról akár kérdezősködni, akár felvilágosítást adni; a boldogtalan Wunschwitzné pedig, aki természetesen szintén tudta, hogy férje merre jár és részben azt is, hogy miért, egész idő alatt nem lépett ki a Kutya utcai házból; az pedig senkinek sem jutott eszébe, hogy meglátogassa.

A levélben, amelyet Wunschwitz özvegye, Bettina csatolni fog a császárnak címzett panaszos beadványhoz, hogy ezáltal is bizonyítsa férje ártatlanságát, Jacob Wunschwitz óva inti a gubeni polgárokat mindenfajta erőszakos cselekménytől, különösen pedig a városi malmok elfoglalásától óvakodjanak. Tudják meg polgártársai, hogy ő, Wunschwitz a drezdai udvar több magasrangú tisztviselőjét igyekezett megismertetni a gubeni közállapotokkal és rávenni őket, hogy legyenek ebben az ügyben, ha nem is éppen bírák, de közvetítők, ami a császár és a szász fejedelem közti bautzeni megállapodás értelmében elfogadott és törvényes eljárás volna. Fáradozásai közben arról kapott híreket, hogy Guben városában az eltökéltség mindinkább a hajthatatlansággal, sőt a vakmerőséggel válik határossá. Tudják meg polgártársai, hogy belőle, Wunschwitzból sem hiányzik az eltökéltség; ám éppen ezért nyomatékosan figyelmezteti őket, hogy ne térjenek le a törvényes útról, amelyen tovább haladva, mint erről Drezdában többen is, mértékadó személyiségek, biztosították őt, elérhető lenne minden lényeges követelésük: a polgárság teljes kárpótlása, amit évente rendszeresen fizetendő összegben kell megállapítani, és amit a városi tanácsnak kell majd előteremtenie, valamint a harminc tagú tárgyalóbizottság fizetése, mivel huszonkilenc társammal együtt hónapok óta képtelenek vagyunk mesterségünket űzni, azonkívül mindennapos háborgatásban és üldöztetésben van részünk, amelynek példáit, hiszen tudomásotok van róluk, fölösleges volna sorolnom, de nem volt fölösleges beszámolnom ezekről a drezdai udvar magasrangú tisztviselőinek, akik azon a számunkra nem kedvezőtlen állásponton vannak, hogy a nagyméltóságú városi tanács jogállását, visszaélések és politikai bonyodalmak elkerülése végett, szász választófejedelmi és cseh királyi vegyesbizottságnak kell rendeznie.

Kérve kérlek titeket, ne folyamodjatok erőszakhoz, ne rúgjátok föl a teli sajtárt. Krisztus urunk is megtiltotta, Máté 26, 52, hogy szablyával hadakozzunk érte, pedig őt elárulták; hát akkor nekünk, akiket nem árult el senki,miért kell fegyvert ragadnunk, hogy elvesszünk, Gen. 9, 6, fegyver által? Vagy a törvényesség, vagy a zsarnoki önkény; senki sem lehet két úr szolgája, azért öltsétek fel az Isten fegyvereit, Eféz, 6, 11, mert nem test és vér ellen van tusakodásunk. Ha összebeszéltünk, akkor beszédünknek a törvénnyel összhangban kell szólnia, máskülönben a jogtól, amelyet pedig a magunk számára követelünk, elszakadnánk, az Evangéliumtól pedig elrugaszkodnánk végképp. Akkor aztán ujjonghatnának a zsarnokok, és mondhatnák: íme a disznónyáj, amelyet megszálltak a lázadás ördögei, összeröffent; nosza űzzük a meredekről a tóba, Lukács 8, 33, hogy ott megfulladjanak mind! Akkor aztán kinek használ Isten igazságossága? Mondjátok igaz lelketekből!
Ne uszítsatok tehát és ne vetemedjetek jogtalanságra, még akkor se, ha ellenfeleink nem riadnak vissza újabb jogtalanságoktól. Tudjátok meg, testvéreim, hogy közjegyzőileg hitelesítet hűségesküt tettem mind a császárnak, mind a szász választófejedelemnek, és a felsőbbség akaratának magamat alávetni készen állok; ahogyan ti magatok is vessétek alá magatokat a felsőbbség akaratának, miközben állhatatos lélekkel tegyetek róla tanúságot, hogy szándékaitok szemben állnak az övéivel. Mert a mi ügyünkben úgysincs végső győzelem, csak apróbb és nagyobb eredmények sora kívánható; ezt azonban szánkaink bátor, egyszersmind engedelmes megvallásával, a törvény keretei közt vívandó szívós küzdelemmel, nem pedig a fennálló társadalmi rend oktalan felforgatásával érhetjük el. Ha tehát elfoglaljátok, mint ez tudomásom szerint szándékotokban áll, a városi malmokat, és a városi tanács által felfogadott ügyvédet, Leunclaviust bármiféle bántódás éri, akkor, tudjátok meg, azonnal kiválok a harminc tagú tárgyalóbizottságból, amelynek tagjaként jelenleg is éjt nappallá téve fáradozom, sőt Guben városába vissza sem térek többé. Jacob Wunschwitz, saját kezűleg.

Senki nem tudott róla, hogy a városi tanács ügyvédjének, a csuszamló bőrű és ha nem is tetőtől, de halántéktól talpig teljesen szőrtelen Leunclaviusnak bántalmazásban lett volna része, vagy hogy a rázúduló jól megérdemelt szidalmak maradandó testi sértéssel társultak; és a polgárok nagyobb része bizonyára hajlandó lett volna megszívlelni Jacob Wunschwitz intelmeit, különösen, ami a városi malmok elfoglalását illeti, ha a városi malmokat még a levél érkezése előtt el nem foglalták volna. Ez pedig éppolyan egyszerűen, amilyen gyorsan és váratlanul történt.

(folytatjuk)