Alföld - 48. évf. 4. sz. (1997. április)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Balogh Piroska

Provokáció vagy műhelymunka?

Kardos G. György: Ez is én vagyok

AB OVO, 1996.

Az Ez is én vagyok kötetet Kardos G. György „színvonalas szellemi melléktermékének" tekinti kritikájában Földes Anna, mely „melléktermék" feltehetőleg az újságírók szellemi mellőzöttsége miatt, az újságírás melletti kiállás jegyében látott napvilágot: „az újságírónak elégtétel, az olvasónak szórakozás, a magyar irodalom kritikusának - krónikásának enyhe csalódás volt" (Kritika 1996/10).

Valóban Kardos G. kötete több ponton reflektálni látszik egy sajátos tradícióra, az „irodalomkritika kontra újságírás" vitára. Mintegy száz esztendővel ezelőtt Gyulai Pál emelt vádat az irodalomkritika nevében az „egy napra való csemegék", „beszélykék", vázlatok, rajzok, zsánerképek, s valamennyi a zsemlye szabott terjedelmére emlékeztető forma, egyszóval: a tárca ellenében (A tárcaelbeszélésről). Később Gyulai néhány vádpontja Péterfy Jenő, Schöpflin Aladár, Ambrus Zoltán s mások révén dörgedelmes vádbeszéddé bővült. Mint kitűnt, a kisigényű újságíró-forgácsok kereslete a közönség kegyeinek hajhászására, az újságírás taposómalmába kényszerítette a tehetséges novellaírókat, és kommercionalizálja, sőt, elnyeléssel fenyegeti az üzleti szellemtől távol álló, „valódi" irodalmat. S bárha a tárcanovellák, az újságírók tollából született esszék lassan polgárjogot is nyertek az irodalomban, a zsurnaliszta vonatkozások mindmáig gyanúsak az irodalomkritika színe előtt.

Ez is én vagyok - e szemszögből nézve tehát kötekedő cím. Miért? „Ez": „a kötet 1983-1996-ban keletkezett írásai az Élet és Irodalom, Kurír, a Magyar Hírlap című lapokban, az Új Írás, a Mozgó Világ című folyóiratokban és néhány más újságban jelentek meg". Tömény publicisztika. „Is": Avraham Bogatír hét napja, Hová tűntek a katonák?, A történet vége - Kardos G. kanonizált, „irodalmi" írásai. „Én vagyok": Kardos G. György, úgymint szerző, név, mely az „ez" és az „is" által jelölt szövegeket valamiképp összeköti. Fölöttébb problematikusan persze, hacsak nem kívánunk a kenyérkereset vagy a műhelymunka jól bevált argumentumaihoz folyamodni. Pedig a címadás szinte provokálja eme argumentumokat, melyekkel az irodalomtörténetet nevek köré csoportosítva író tradíció gyakran próbálta magyarázni Kosztolányi, Csáth, Ady és mások szépirodalmi szövegeinek kapcsolatát azon, sokszor átláthatatlan szövegkonglomerátumokkal, melyeket ugyane szerző neve jelöl, ám - publicisztikáról lévén szó - műfajuk, s sokszor „irodalmiságuk" is kétséges.

A finoman kötekedő kötetcímet nyíltabban kötekedő, s a sokatmondó Ez is én vagyok? címet viselő előszó kommentálja. Esszé-forma, egyes szám első személyben, hangsúlyozott szubjektivitással: stilisztikai jegyeit tekintve is egyfajta „anti-kritika". „Az irodalmat véletlenszerű mellékterméknek tartottam mindig, s tartom ma is, úri passziónak, irodalmat elkövetni mindenki tud" - mintha egy hagyományos kritikai szöveget olvasnánk, ahol a „publicisztika" definiálatlanul hagyott kifejezését a szintén definiálatlan „irodalom" kifejezésére cserélték. Mert bár e két fogalom(?), terminus(?), szövegcsoport(?) oppozícióba állítása már szinte közhelyszerű, definitív, egzakt meghatározásukkal (és elkülönítésükkel) mindmáig adós a kritikai hagyomány: így válik lehetővé e különös helycsere. S e „kifordított" tételt, precízen, irodalomtörténeti igazolás követi: a Martin Eden, a Búcsú a fegyverektől, az Édes Anna, az Egy polgár vallomásai, a Párizsi eső, a Karamazov testvérek egyként tiszteletreméltó publicisztikai életművek irodalmi melléktermékei. Nem késik a szociológiai érvelés sem: újságírói robotmunka helyett arról olvashatunk, hogy az ideális újságírónak van egy igazolványa, melynek birtokában mindenhová beengedik, a színházi titkár hajlong, a kalauz szalutál a szabadjegy láttán, ismert színészek és politikusok köszöntik félve az utcán... S az újságírás már csak azért sem robotmunka, mert bár az újságíró a pillanathoz kötve él és alkot, szakmai öntudata szinte hihetetlen: a nap lovagjának Bródy Sándor által megfestett portréja tekint elő a szerző soraiból. A sokszor hangsúlyozott „léhaság" vádját egy klasszikus anekdotával fordítja visszájára az előszó, majd - az irodalmat mételyező újságírás veszedelmének leírása helyett - példákat olvashatunk arra nézvést, hogyan szüremkedik az irodalom az újságírásba, hogyan köt azzal felemás „szövetkezést". Vannak persze a hivatalos irodalomban polgárjogot nyert esszék, tárcák is - Kardos G.-től például a Szeretni kell Théophile Gautiert, a Római pillanatok, az Első sorok -, melyek a Lovass Gyula által akár a versekkel is egyenrangúnak talált tárcanovella kategóriájába tartoznak. Földes Anna Fellini filmjeit, Örkény egyperceseit említi velük kapcsolatban; az előszó azonban azt fejtegeti, hogy ezek alkalmi, csöppet sem artisztikus intenciókkal, míves irodalomként született szövegek, hanem vérbeli újságíró-forgácsok: utolsó pillanatban összecsapott hírlapi köszöntő, félresikerült útikönyv-előszó, abbamaradt curriculum vitae. S míg a tradicionális kritikák végső érvként a szépirodalom csupán metaforákkal érzékeltethető aurájára szoktak hivatkozni, itt a következő mondat ötlik szemünkbe: „Tény, hogy a kritikusokkal és történészekkel savanyított irodalommal szemben az újságírásnak üdébb az illata. Fűszeres levegője van". A kötet címe - Ez is én vagyok - hagyományos pozícióból, a szépirodalmi szövegekre utalva, mintegy azokhoz mellékesen hozzáfűzve céloz a publicisztikára. Az előszó címe - Ez is én vagyok? - megkérdőjelezi e tradíció szentesítette beállítást. Az előszó szövege pedig a hagyományos pozíció reciprokát produkálja: „ez vagyok én", mondja a kánon által szépirodalmi szerzőként definiált író saját publicisztikai szövegeire. Irodalom és publicisztika relációja megfordítható, „kifordítható", a kritikai hagyomány argumentumai e két, referenciálisan meghatározatlan, ám következetesen egymás ellenében kijátszott szó körül relativizálhatók, felcserélhetők.

E parodisztikus olvasat továbbvihető, amennyiben eltekintünk az egyes szövegek konkrét tárgyi vonatkozásaitól, s kötetszerkesztési struktúrát olvasunk a kötet szövegcsoportosítási technikája mögé. Hiszen e kötetbe foglalt szövegek elsősorban abban különböznek folyóiratokban megjelent elődeiktől, hogy „cikluscímek" által definiált kompozíciót alkotnak; kiemelt, s a címek révén jelölt interakcióba lépnek egymással. Cikluscímek, kötetforma: a hagyományosan szépirodalminak tartott szövegek formai ismertetőjegyei. Ám az első ciklus - Karcolatok - címével is arra a szövegformátumra (műfajra?) utal, melyet már a 19. század kritikusai előszeretettel állítottak szembe a klasszikus, irodalmi (és ciklusba rendezhető) novellával, felsorolván, mi minden hiányzik ehhez képest a karcolatból.

A következő két ciklus - TV-jegyzetek, Az én videóm - szövegei a kritika formai jegyeit hordozzák. Olyan kritikák ezek, melyeknek tárgya nem szépirodalmi alkotás, hanem TV-filmek, videofilmek: hétköznapi tucatsorozatok, kölcsönző polcain sorakozó akció- és pornófilmek. A legkevésbé sem artisztikus, kifejezetten kommersz szórakoztatóipari produktumok. Aktualitáshoz kötöttek, s bizonyos idő után tán annyi - immár művelődéstörténeti - referenciájuk sem lesz, mint ma a Sipulusz tárcáiban leírt fiákernek. Szinte provokálják a szövegek a kritika műfaja kapcsán tradicionálisan felvetődő kérdéseket: milyen mértékben függvénye a kritika az aktuális kontextusnak, s milyen mértékben függvénye saját intertextuális kötődésének, azaz „tárgyának"? Van-e önértéke, mely belső szövegfelépítéséből fakad, vagy tárgyi referenciája révén töltődik fel „irodalmi" jelentőséggel?

Egy, a K. G. Gy. levelei címet viselő levélciklus folytatja a sort. Az újságíró-levelezés, ellentétben az írói levelezésekkel, nem alkotók közötti levélváltás. Van bizonyos recepcióesztétikai pikantériája: író - olvasó kontaktusára épül, ahol azonban nem az olvasó reagál az író szövegére, hanem épp fordítva. Hiszen az újságíró köztudottan a közönség kegyeit hajhássza, s így még a recepció kanonikusan jóváhagyott modellje is feje tetejére áll. Arról nem is szólva, hogy esetenként nem egyszeri levélváltással van dolgunk, hanem egész levelezéssel, melyhez recepciótörténet, értelmezéstörténet lenne konstruálható, tanulmányozható lenne a szövegek kommunikációja, végtelenbe tágítható intertextualitása is.

Az Írókról címet viselő fejezetben a szövegek akár az irodalomtörténet zsurnaliszta reciprokát is képviselhetik. Ama irodalomtörténeti tradíció reciprokát, mely pályarajzok, pontosabban portrék formájában írja az irodalom történetét. Kardos G. portréi hasonlóképp személyek (nevek) köré rendeződnek. Utalnak ugyan az illető író életműveként kódolható szövegekre, ám az illető író személyes karakterisztikumának függvényében. A szövegekben mindig hangsúlyozottan jelen van a portréíró (történetíró) szólama: annak szubjektív intenciói, értékelési szempontjai érvényesülnek. Mégpedig majdnem öntörvényűen: a portréíró, csupán mert „ő" a portréíró, egyfajta hatalmi pozícióba kerül a portré alanyának értékelésekor.

Eleddig olyan publicisztikai szövegek kerültek sorra, melyek sajátos interakcióba léptek szépirodalmi, műfaji tradíciókkal. Az előszó intenciói szerint a kötetszerző nem a szépirodalmi szövegek bázisából kívánja körülírni a publicisztikai szövegeket, s keresni esetleges érintkezéseket, hanem fordítva. Az eddigi fejezetek olvashatók úgy is, hogy a publicisztikai szövegek médiumán keresztül a kanonizált szépirodalmi műfajoknak olyan jegyeire figyelmeztetnek, melyek öröklődő problémákat okoztak és okoznak az irodalomkritikának. Az utolsó fejezet azonban azokat az írásokat tartalmazza, melyekre már az előszó utalt: a szépirodalomban is polgárjogot nyert esszéket. A fejezetcím - Még ez is én vagyok - utalhat az előszóból ismerős fordított haladási irányra, az újságírás birodalmából az irodalom berkei felé. A fejezet - s egyben kötetzáró szöveg (az abbamaradt curriculum vitae) utolsó mondata szerint a Kardos G. György névvel azonosított szerző elképzeli, amint egy tiszta lapra leírja leendő regénye első sorait. Egy regényét, melynek irodalmiságát nem szokás megkérdőjelezni, bár a múlt században többnyire tárcarovatokban jutott el közönségéhez...

Kardos G. György személyes, írói intencióit e kötet szerkesztése, kiadása kapcsán nem ismerem; voltak-e szépírói ambíciói, nem tudom. Nem tartottam különösebben termékenynek, hogy az évszázados kritikusi mezt felöltve kérjem számon az irodalmiságot „a szerkesztőségekben gubbasztó, anyagokra váró, jelentéktelen híreket eseményekké gerjesztő, fontos személyiségek nyilatkozatai után futkosó firkásztól, aki a műveltségét lexikonokból meríti, és akinek arra sincs ideje, hogy a helyesírási szótárban utánanézzen, mit kell egybe és mit kell külön írni, mert még nincs meg a cím, nincs kész a kopf, ugyanis lapzárta van egy óra múlva, félóra múlva, tíz perc múlva, s rögtön utána új anyag után lehet szimatolni, megöltek egy legényt hetven forintjáért, kilencven éve született a híres dalszerző, és hamisan énekelt Pavarotti Madridban" (Ez is én vagyok?). Iróniára építő szövegekre nehéz nem ironikusan, a játék szabadságát félretéve reflektálni: e szövegek elutasíthatók, mint üres, csupán szórakoztató stilisztikai bravúrok - végiggondolhatók, mint problémafelvető, a tradíció kereteit belülről feszegető paródiák.

1997. 02. 03.