Alföld - 48. évf. 3. sz. (1997. március)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Szabó Lilla

A Hortobágyi Művésztelepről

Lassan két évtizede működik a Hortobágyi Alkotótábor. Már az utóbbi tábor végi szokásos összkiállítás is világosan jelezte, hogy nem csupán az avantgárd szélsőségesebb képzőművészeti törekvéseinek, de a világunkat fenekestől felfordító gazdasági helyzetnek is ellent tudnak állni, talpon tudnak maradni. S ez viszont nem jelent mást, mint hogy e mindkét irányban minden korban rendkívül érzékenyen kiszolgáltatott réteg, a művészek, itt, alkotóerővel és jelentős támogatókkal rendelkeznek.

A kiállítás maga felelet volt arra a kérdésre, hogy Tornyai János, Rudnay Gyula, Holló László stb. után, s ráadásul a huszadik század végén folytatható-e a tájfestés ezen speciális ága: az Alföld olvasható képi szinten való megjelenítése. Az alkotótelep szervezett minősége, az egy hónap alatt egymást váltó ötven tag részvételének biztosítása pedig pontosan kifejezte, hogy a tábor léte és működése nem öncélú, azaz igenis van igény munkáikra, hogy az ország keleti felében kirajzolódott egy háromszög Hajdúhadház-Hortobágy-Debrecen pontokkal, amely magáénak vallja világát és büszke arra.

Ma már ritka szóhasználattal élve, lokálpatrióták és mecénások a tábor fő sponzorai, a Cívis Hotel és a Gasztronómiai Rt. Debrecen, valamint a Hortobágyi Fogadó, és támogatói, a Megyei és a Debreceni Önkormányzatok.

Hermetikusan zártnak, helyi érdeknek tűnhetnének fel, Budapesttől nemcsak kilométerekben mérhetően távoli művésztelep. Oly csend veszi körül tevékenységüket és egyáltalán létezésüket, mintha ők maguk határoztak volna arról, hogy a TV, sajtó verniszázsok, kritika ne érintse őket. Pedig nem így van ez. Az 1994-ben, a telep fennállásának tizenötödik évfordulójára, a fentebb említettek mellett a Művelődési és Közoktatási Minisztérium, a Nemzeti Kulturális Alap, a Lakitelep Alapítvány támogatásával megjelentetett reprezentatív katalógus legelső oldalán deklarált és megvalósított célkitűzéseik a sokoldalú nyitottságukat igazolják. A hat pontban tömören megfogalmazott credojuk a tájhoz, a művészethez és az egymáshoz való felelősségteljes magatartásról vall. Tájékoztatásul érdemes idézni példaadó volta miatt is célkitűzéseiket, melyek közé tartozik

- a Hortobágyi Nemzeti Park páratlan értékeinek művészi szintű megörökítése;

- a Nemzeti Park egyedülálló állat- és növényvilágának, a puszta változó arculatának megismertetése hazánkban és külföldön egyaránt;

- az alkotó művészet támogatása, a képzőművészeti kultúra fejlesztése;

- annak elérése, hogy a ritka természeti értékek mellett az ember magas szintű tevékenysége is szerves részévé és egyik vonzó jellegzetességévé váljék a Nemzeti Park életének;

- az idegenforgalmi kereslet fokozása hazánk és Hortobágy, ezen keresztül a Hajdúság iránt;

- a határontúli magyar nemzetiségű alkotók támogatása, művész- és kiállítás cserék.

Nemzetközi telepként is említhetnénk őket, miután évek óta Hollandiából, Finnországból, Franciaországból, Németországból, Japánból érkeznek ide visszatérőn. A Kárpátmedencében élő magyar művészek rendszeres meghívásával pedig biztosítják a magyar képzőművészet elérendő egységes szemléletét. Ezáltal az alkotótábor már indulásától bekapcsolta hazai képzőművészeti életünkbe a felvidéki, a kárpátaljai, az erdélyi és a vajdasági művészeket. (Balási Csaba, Balázs József, Bálint Zsigmond, Fazekas Tibor, Fekete Miklós, Gaál András, Holló Barna, Kákonyi Csilla, Kémenes Vince, Kopasz Mária, Kazinczy Gábor, Kedei Zoltán, Márton Árpád, Mátyás József, Simon Endre, Simon Zsolt, Sütő Éva, Szép György, Zsigmond Attila, Romániából; Babinec József, Bletska József, Cibere László, Földessy Péter, Jaskina Ludmila, Kerecsányi Miklós, Micska Zoltán, Puha Péter Ukrajnából; Duncsák Attila, Nagy János Szlovákiából; Gyurkovics Hunor, Penovác Endre, Szajkó István, Torok Sándor Délvidékről) Ugyanakkor a Hortobágyi Művésztelep jelentette számukra a fejlődés, a kapcsolatteremtés és az önmegmutatás önmegtartó lehetőségét. Hiszen ismert volt, hogy a környező országok magyar művészei, csekély kivételtől eltekintve, két szék közé estek a tekintetben, hogy az adott ország művészeti életének perifériájára szorultak, a magyarországi kiállítás politika pedig külföldi művészeknek tekintette a határainkon kívül élő magyarokat.

Fontos szempont, hogy a tábor e nyitott szemlélete oda-vissza érvénnyel biztosítja a kapcsolatokat; a vendégművészek révén kiállítás meghívásokat kaptak már Franciaországból, Ausztriából, Hollandiából, stb., valamint számos külföldi művésztelepen vettek részt.

Az alkotótáborok esetében az sem éppen megszokott, hogy amatőr művészeket befogadnának, s vállalnák egy tárlat esetében a kvalitásbeli egyenetlenséget.

Ezt tapasztalhattuk is, a tábor múlt évi zárókiállításán is, mely úgy műfaj mint kvalitás tekintetében hullámzó volt. A festmények mellett grafikákkal, vázlatokkal, fotókkal éppúgy találkoztunk, mint amatőr, műkedvelő munkákkal. De nem is akart a kiállítás más lenni, mint ami valójában volt: a puszta szélén összejött csoport beszámolója.

Mindezen tényezőket együttesen kell látnunk és figyelembe vennünk, mielőtt még a fővárosi kiállítások, vagy az avantgárd törekvéseket képviselő művésztelepek szemszögéből közelítenénk meg a látottakat. Hiszen a hallgatásban, a Hortobágyi Művésztelepet övező csendben ez is benne van. Parlagi esetleg olyan kiállításról tudni, illetve tudósítani, amely a földről, itt-ott magában bóklászó állatról, az ember és a természet közvetlen kapcsolatáról és főként e kapcsolat elszakíthatatlan voltáról szól. S ha ráadásul amatőrök képei is ott lógnak a falakon, keveredve a profikkal, akkor tanácsos úgy nyilatkozni, hogy színvonaltalan kiállítás sem beszámolót, sem kritikát, de még csak hír értéket sem érdemel. Legalábbis ez derült ki a jubileumi évre megjelentetett, kiválóan szerkesztett katalógus öt nagy oldalt betöltő bibliográfia jegyzékéből, melyben országos napilap kétszer szerepel összesen, az is 1987 és 88-ból.

Tagadhatatlan, hogy mind minden más, akár hazai, akár külföldi művésztelep esetében, az alkotótábor helye némiképp determinálja is az egyes táborok jellegét, karakterét, amit aztán általában a résztvevők művészi magatartása, hovatartozása is tovább erősít. Tudjuk, ma már kevésbé alakulnak ki a művésztelepeken iskolák, hanem jobbára azonos művészeti stílust, formanyelvet és művészi alapállást képviselő művészek összetartozó csoportjáról beszélhetünk. Így, ilyen formán rendelkezik senkivel, semmivel össze nem téveszthető egyéni arculattal a Hortobágyi Művésztelep. Heterogenitásában is egységes tájszemléletében és kifejező eszközeiben. Kurucz D. István, Égerházi Imre, Lakatos József, Maghy Zoltán képei láttán nem a közérthetőség és e jelzőhöz ragasztott mellékíz a kérdés, hanem az élmény hitelessége. Hogy mennyire érzékeljük az alkotás élményét a kész mű és témája között, s hogy ezt milyen képzőművészeti fokon tudja visszaadni. Az alkotás őszintesége és a művészet rég megtagadott öröme kihívó intimitást kölcsönzött ezért az egész kiállításnak. Feltehetően ez a nyitja annak, hogy még mindig meg tud újulni e látszólag színtelen és „formátlan" témáttalan, téma: a puszta.

Érdekes volt látni, hogyan szólalnak meg róla a fővárosban ritkán látható festők. Vagy akár azt, hogyan próbálják elfelejteni a Kárpátok bérceit a felvidéki, a kárpátaljai és az erdélyi művészek. Hogyan tudják kimosni látásukból a beléjük ivódott zárt, hegyek diktálta kompozícióit, s a bezártság biztonsága helyett hogyan birkóznak meg a síkkal és a felette lévő színtelen végtelennel, az éggel. S hogyan látnak minket az idegenek. Mi, és milyen módon ragadja meg őket a tájból, a hangulatból, az emberekből... Mit tud kezdeni ezzel az óriás ismeretlennel, a Hortobággyal, aki nem csikós zsivajért, látványosságért, ostorpattogatásért, kurjongásért, paripa nyerítésért, vágtató lovasért, hamis népéletképért, gulyásért, borért, esti folklór bemutatóért, „ach, das ist wunderschönért" jön. A visszatérő külföldiek (hollandok, németek, svédek, japánok) képei már messziről elütnek a magyar festőkétől. Látásmódjuk konkrét tárgyhoz, konkrét tájkivágathoz kötődik (Bronja Weierstahl, Ineke Verheggent, Erwin Weierstahl, Diamon Kiyohiro, Catharina Hedman, stb.). S megdöbbenéssel valljuk be: tetszik, nem tetszik, tagadjuk-e vagy sem, összetettebb kérdés ez. Valóban nem olyan egyszerű a síkságot ábrázolni, hogy jelentése legyen e képnek. Mint az alkotótábor egyik alapító és állandó tagja, Kurucz D. István mondta: „A puszta olyan mint a tenger. Hullámzik. A horizonton sötét, az előtér pedig világos. És ezt nagyon nehéz megragadni és visszaadni." Szavaira visszacseng az európai kultúrán kívülről érkezett Diamon Kiyohiro három képe. A japán művészet hagyományainak megfelelő képkompozícióin az egymás fölött megfestett női testei váltakozva hol belevesznek, hol kiemelkednek a síkból. Piros, kék majd a harmadik képen barnás sárga alapon elnyúltan hullámzó alakjainak sikerült más nyelven a puszta hangulatát tolmácsolni.

a kiállítás és a Hortobágyi Alkotótelep másfél évtizedes léte arról szólnak, hogy tagadhatatlanul és letagadhatatlanul keletkeznek itt olyan képek is, melyek képzőművészetünk századelejétől nyomonkövethető vonalába tartoznak. A szolnoki, az alföldi, iskola szemléletét, tájlátását, festői problémáit folytató kortárs művészek ők, akik e műfajban találták meg művészi kifejezésük és mondanivalójuk világát, s vallanak róla a balladák hosszú, visszatérő strófáihoz analóg módon.