Alföld - 48. évf. 3. sz. (1997. március)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Márton László

Jacob Wunschwitz igaz története

5. rész

Az a levél, amelyet a föntebb előadott események után a világtalan Cupido Schütz akart átnyújtani a világtalan Cosmas Damian Happenrodtnak, egy oltalomlevél volt: őkiválósága Promnitz báró, akit felháborított és aggasztott ugyan, hogy a békétlen gubeni polgárok az ő tudta nélkül a szász udvart is megkeresték panaszaikkal, ami, ha közvetve is, de Fabian Kittlitz drezdai lovas futár halálát okozta, ez pedig Promnitz báró számára annál is kínosabb volt, mivel a tettes, akit Kain Kindlernek hívtak, noha vér szerint Jeschkendorf uraság törvénytelen fia volt, Promnitz báró pártfogása alatt állt, ugyanis mostohaöccse, Gideon Kindler, tanult ember lévén, őkiválósága bizalmas levelezését intézte; bár őkiválósága éppannyira gyűlölte a gubeni polgárokat önző kétszínűségükért, amennyire meg is vetette őket ügyetlen ravaszkodásuk miatt, mégis úgy gondolta, hogy előbb az igazság mérlegét kell kézbe vennie, és csak azután hallgathat indulataira, amelyek ugyanebbe a kézbe máris kardot adnának; másfelől, mivel a gubeni városi tanács hatalma és önhittsége az ő szemében is szálka volt, elhatározta, hogy meghallgatja a békétlen gubeni polgárokat, és, ahogyan ilyenkor szokás, bántatlanságukat írásban garantálja. De vagy azért, mert elmulasztotta megmagyarázni Cupido Schütznek, hogy kiknek szól az oltalomlevél és hol keresse a címzetteket, vagy mert az volt a szándéka, hogy a levél, amely oltalmat jelent, egyszersmind fejezzen ki fenyegetést is a polgárokra nézve, s tegyen lehetetlenné mindenfajta egyezkedést a polgárok és a városi tanács között; vagy egyszerűen csak azért, mert a világtalan Cupido Schütz eltévedt a városfalak között, ahonnan egyébként ki volt tiltva: bármiért és bárhogyan történt is, a gubeni polgárok oltalomlevele azoknak a kezébe került, akikkel szemben a polgárok oltalomra szorultak volna. Ez a körülmény egy darabig titokban maradt; az esztendőt lezáró ünnepek nyugalomban és ha nem elégedettségben, de legalább örömteli várakozásban zajlottak.

Annál nagyobb volt a gubeni polgárok megdöbbenése újév másnapján, amikor a tárgyalni érkező harminc küldöttet udvariasan bebocsátották a városháza előcsarnokába, ahol sajnálkozó arccal közölték velük, hogy: a nagyméltóságú városi tanács épp elég engedékenységet, a kelleténél valamivel többet is, tanúsított eddig. Az ésszerűség határain belül mindenre hajlandó lett volna, hogy a polgársággal támadt ellentéteket javító szándékkal megtárgyalja és a város keblén belül mindenki megelégedésére, békésen rendezze. Miután azonban a polgárság azzal válaszolt a városi tanács békéltető felhívására, hogy az ügyet kivitte a város falai közül, és a császári helytartó bejelentette illetékességét, most már a városi tanács nem folytathat önhatalmúlag semmiféle tárgyalást, és a maga hatáskörében a legnagyobb jóindulattal sem tehet engedményeket; de talán nem csodálkoznak a gubeni polgárok, ha a történtek után a nagyméltóságú városi tanácsban nincs is meg irántuk a legnagyobb jóindulat.

Azzal mutattak a harminctagú küldöttségnek egy hivatalos iratot, amelyen ott virított őkiválósága Promnitz báró piros pecsétje, és az mondták, hogy: őkiválósága döntésének értelmében, amint az világosan olvasható, a küldöttség jöjjön a városházára egy hónap múlva, Gyertyaszentelőkor; majd akkor előadhatják panaszaikat a legmagasabb méltóságnak. És csak amikor a harminc polgár kilépett a városháza szélesre tárt ajtaján, akkor kiáltotta utánuk valaki:

- Egyétek meg, amit főztetek, mesterkedők!

Az oltalomlevél, amely csak újév másnapján került a polgárok szeme elé, bár a keltezésből az derül ki, hogy Promnitz báró több, mint egy hónappal korábban diktálhatta, a következőképpen hangzott:

„Mi, Anselm Siegfried Willibald von Promnitz báró, Sorau, Pless és Triebel szabad bárója, Hoyerswerda, Priebus és Dobrilugk örökös ura, valamint ő császári Felsége teljhatalmú alsó-luzsicai megbízottja elhatároztuk és ezennel tudtul adjuk mindenkinek, akit illet, hogy miután a gubeni városi tanács és a polgárság közötti nézeteltéréseknek végére járni és véget vetni törekszünk, ezek kivizsgálása végett hivatali hatalmunknál fogva legkegyelmesebb színünk elé bocsátjuk a város polgárainak egy maguk választotta, harminc főből álló bizottságát, és az említett bizottságot jelen sajátkezűleg írt levelünk érvényének és erejének megnyilvánítása által mind a vizsgálat idején, a jövő évben Gyertyaszentelő napján reggeltől estig tartandó meghallgatáskor, amelyre nagyszemélyesen fogunk megjelenni Guben falai közt, mind a megelőző és rákövetkező napokon oltalommal ruházzuk fel az ilyenkor kívánatos formában és módon, miként azt hivatalunk méltósága és a tartomány jogai megkövetelik, olyaténképpen, hogy az említett harminc főnyi bizottság legkegyelmesebb színünk előtt az egész polgárságot képviselve mind szóban, mind írásban előadhatja észrevételeit, panaszait és kívánságait, azzal a kötelező érvényű feltétellel, hogy mind legkegyelmesebb színünk előtt, mind a városi tanáccsal szemben a legcsekélyebb veszély és hátrány nélkül, sőt a legkisebb ártó vagy bántó szándékkal sem találkozva tehetik mindezt, illő módon és a megszabott idő alatt, miközben a mi kiválóságunk szilárd és állhatatos védelmét élvezik.

Melynek nagyobb hiteléül a jelen okmányt pecsétünkkel is megerősítjük és tulajdon kezünkkel írjuk alá.

Kelt székhelyünkön, Sorauban az 1603-adik évben, Szent András napján.

Báró Anselm S. W. Promnitz császári helytartó m. p.

Gideon Kindler titkár m. p."

A gubeni polgárok, akikkel, mint már annyiszor, most sem állt szóba a városi tanács, ám ezúttal inkább a saját meggondolatlanságukat okolhatták emiatt, mint a felsőbbség dölyfjét, úgy haladtak át a városháza felől a Kolostori-külvárosban álló Hídi-kocsma felé a Neisse-hídon, hogy alig bírták maguk után vonszolni kékre fagyott árnyékaikat az erőtlen, sárgás napfényben; amikor pedig visszanéztek a Kolostori-kapu felé egy pillanatra, nem tudták megállapítani, vajon az őrök arcára az előző napokról maradt ünnepi mosoly fagyott-e rá, vagy ez már a Promnitz báró védenceinek szóló csúfondárosság.

A Hídi-kocsma tulajdonosát, aki a harminc küldött egyike volt, az új körülmények között éppenséggel nem fenyegette az elszegényedés, még csak nem is mérte olcsóbban a bort, mint más években; a polgárok pedig ittak, és felváltva átkozták hol Promnitz bárót, hol a városi tanácsot, hol pedig amúgy nagy általánosságban azt a keserves életet, amelynek során tisztességes munkából nem lehet megélni; mire pedig eljön Gyertyaszentelő napja és eljön Promnitz báró (márpedig ő nem azért jön, hogy segítsen rajtuk, hanem azért, hogy igazságot tegyen), addigra okvetlenül kifogynak minden pénzükből - kiabálták a polgárok -, sőt az élelmiszerből is kifogynak, és nem lesz betevő falatjuk; ezt a szégyent! A hangzavarban valakinek eszébe jutott, hogy: hiszen az oltalomlevél Sorauból van keltezve Szent András napjára, és nemcsak Promnitz báró írta alá, hanem titkára, Gideon Kindler is; ugyanakkor Coloman vagy Carlman Pohle beszámolója nyomán ők úgy tudják, hogy Szent András napján őkiválósága nem Sorauban tartózkodott, hanem a starzwedeli vadászházban, oda pedig nem Gideon Kindler titkárt vitte magával, aki több, mint egy héttel korábban, a Szent Erzsébet napja utáni hétfőn elutazott Prágába, hanem Jovianus Jesenski lelkipásztort; az oltalomlevél vagy korábban, vagy jóval később, de biztos, hogy nem Szent András napján íródott. Az egyik esetben Gideon Kindler aláírása hamis, a másik esetben pedig nem érthető a harmincfőnyi tárgyalóbizottság említése, hiszen annak választását a városi tanács javasolta Szent András napja után; az pedig végképp nem világos, miért kell őkiválóságának ilyen lényegtelen részleteket illetően - és a polgárok megborzongtak, mielőtt kimondták volna ezt a szót - hazudnia.

Miután pedig ezt a szót elsápadva kimondták, a borral együtt kortyolták a becsapottság és a szégyen feledhetetlen keverékét is. Az a tény, hogy Promnitz báró valótlanságokat írat az egyébként hitelesen kiállított okmányra, még nem zárja ki annak lehetőségét, hogy Coloman vagy Carlman Pohle is hazudott nekik, amikor azt mesélte, diadalmasan lengetve csonka jobb kezét, hogy: Promnitz báró Szent András napján először vadászott, azután berúgott, aztán őrjöngeni kezdett, aztán baltát hajigált, aztán agyon akarta lőni a szolgáját, amiért az nem hozott neki sört, aztán átvette a gubeni szőlősgazdák beadványát, aztán Cupido Schütznek, miután hátrakötötték a kezét, a szájával kellett egy vízzel teli fazékból egy almát kivennie, majdnem belefulladt, volt is nagy nevetés; aztán mégiscsak előkerült egy hordó sör, amelyben aztán megfürdettek egy tizenhárom éves cigánylányt, aki azonban úgy nézett ki, mintha tizennyolc éves volna, és úgy is viselkedett, aztán őkiválósága betegen feküdt, aztán imádkozott, aztán szomorkodott és a halálra készült, aztán üvöltött, hogy őt elvarázsolták és megrontották, de még ezt megkeserülik azok a ribancok; aztán tőle, Coloman vagy Carlman Pohlétól kérdezgette, hogy él-e még vagy már meghalt, aztán Coloman vagy Carlman Pohlénak, akiről őkiválósága valamiért azt hitte, hogy hazajáró lélek, el kellett mesélnie, hogy milyen világ van a túlvilágon, közben pedig őkiválósága pisztollyal fenyegette, hogy eszébe ne jusson hazudni; aztán őkiválóságának jókedve lett, és miközben azt mondta Coloman vagy Carlman Pohlénak, hogy akármekkora gazember, de azért mégiscsak ember, egyszerre csak tollat fogott, és egy szakadozott papírosra felírta, hogy a Pohle nevű gonosztevő, aki bűnei miatt kétségkívül megérdemelte, hogy halálra szentenciáztassék, ajándék gyanánt nyerje vissza életét, ezért az említett gonosztevőnek igazság helyett kegyelem szolgáltassék; aztán ő bizonygatni kezdte őkiválóságának, hogy nem őt ítélték halálra, hanem Blasius Pohlét, akihez neki a névrokonságon kívül nincsen semmi köze, és hogy ez a Blasius Pohle teljesen ártatlan, ugyanis, hogy ne lehessen őt kivégezni, halottnak tettette magát a siralomházban, ahonnét aztán át is vitték a közönséges tolvajok és liszthamisítók tömlöcébe; mire őkiválósága vörös lett, mint a főtt rák, és azt ordította, hogy: hol az anyja picsájában van az a kurva fattya Gideon Kindler, amikor tudja, hogy az ő kézjegye nélkül nem érvényes a kegyelem, erre azt felelték neki, hogy: a magasan-jól született Kindler titkár úr nem az anyja picsájában van, hanem Prágában, ahol a császár tanácsosaival tárgyal a rendkívüli hadiadó hátralevő részének csökkentéséről; mire őkiválósága hadonászni kezdett a pisztollyal: hát így állunk, te gonosztevő, te bitang! Megtagadod a testvéredet; elköveted a gonosztettet a testvéred helyett; hagyod, hogy a testvéredet a siralomházba vigyék helyetted; és most visszajöttél a túlvilágról?! Azzal rámsütötte a pisztolyát, de a pisztoly nem volt megtöltve, úgyhogy megtöltötte; addigra viszont ránk törték az ajtót, és legalább öt vagy hat ember beszélt egyszerre, mégpedig azt beszélték, hogy Kindler titkár úr mostohafivére meggyilkolta Fabian Kittlitzet; aztán üzenetet kaptam, hogy a beerenbruchi szénégetőből fuvarozzak be a városba tizenkét vindely fenyőszurkot. Most aztán, tessék, itt vagyok, ragyogok.

Lehetséges, hogy mindabból, amit Coloman Pohle három héttel ezelőtt ugyanitt, a Hídi-kocsmában elmondott nekik, egy szó sem igaz? Vagy ellenkezőleg, minden szó igaz belőle, csak az nem igaz, ahogy a szavak össze vannak rakva? Ezen töprengtek boraik mellett a gubeni polgárok, miközben lent a földön elállt a hideg szél és elfoszlott a sárgás, hideg napfény, odafönt pedig nagy, szürke prémeket terítettek ki a mennyországbeli szűcsök, akiknek bizonyára sohasem kellett még érezniük, amint belesüppednek nemcsak a szegénységbe és a tehetetlenségbe, hanem a hazugságokba is, általuk és ellenük agyaltakba egyaránt. A polgárok most már kiabáltak: valamit pedig tenni kell! Mert még ha megtagadjuk is az adófizetést, akkor is kifogyunk szűkös garasainkból; úgyhogy okvetlenül pénzbeli kárpótlást kell kérnünk a nagyméltóságú városi tanácstól; úrrá kell, hogy legyünk büszkeségünkön, fogalmazzuk csak meg azt az alázatos könyörgést. Mire Jacob Wunschwitz: többszörösen kinyilvánítottuk, hogy nem bízunk a városi tanácsban. Dacoltunk haragjával, miután azt magunkra vontuk; majd amikor hajlandók lettek volna egyezkedni velünk a város vezetői, egyszerre két uralkodónál is igyekeztünk befeketíteni őket, méghozzá titokban, holott számíthattunk volna rá, hogy törekvésünk aligha marad sokáig titok. Le kellene sülnie képünkről a bőrnek, ha most ugyanettől a városi tanácstól tisztelettel pénzt könyörögnénk alávaló mesterkedéseink fejében! Örüljenek a gubeni polgárok, hogy őkiválósága Promnitz báró a történtek ellenére is hajlandó végighallgatni őket; bízzanak a báró méltányosságában, és küzdjenek éppoly bölcsen, amilyen tisztességesen. Az ínséget pedig fogadják béketűréssel; gondolják azt, hogy háború van vagy valamiféle hallatlan természeti csapás; mert különben, ha kapnak is egy falat kenyeret, örökre odavesznek jogaik és emberi méltóságuk.

Mire valaki felkiáltott: mit vesződünk azzal a hitvány báró Promnitzcal, egyenesen a császárhoz kell beadványt intézni! Másvalaki meg azt mondta, ez pedig Urban Limpinn volt, és azért mondta, mert ő különösen el volt keseredve, ugyanis az utóbbi hetekben végképp elapadt a kecskéinek a teje, sőt miután kifeszítette a kecskeól ajtajára azt a varangyosbékát, amelyet az ól sarkában talált egy kő alatt, azóta két kecskéje meg is döglött, ezért most azt mondta, hogy: könnyen beszél Jacob Wunschwitz, hiszen ő már gondoskodott jólétéről, amikor szép csöndben elment a városházára, és ott visszavette Kutya utcai házát, amelyet előzőleg elajándékozott Josias Wilkének! Erre csend lett; Wunschwitz is hallgatott egy kicsit, majd azt felelte szomorúan, hogy: az ember csak azt veheti vissza joggal, amit jogtalanul veszített el, és így továbbra is az övé marad; ő a Kutya utcai házat joggal visszavehetné, de nem vette vissza, ezt bárki ellenőrizheti.

Nem azért volt szomorú, mert nem szerezte vissza jogos tulajdonát, bár fájt elgondolnia, hogy majd évek múlva nem lesz fedél a gyermekei feje fölött, hanem azért, mert a zsigereiben érezte, amint lassacskán ő is óhatatlanul belebonyolódik a hazugságok szövedékébe, ugyanakkor a hazugságok is bonyolódnak őbelé, húsává és vérévé alakulnak. Mert amit Urban Limpinn-nek válaszolt, abból minden szó igaz volt, sőt az is igaz volt, amit a szavak egymás után rakosgatva jelentenek, csak az nem volt igaz, amit Wunschwitz ki akart velük fejezni. Igaz, hogy nem vette vissza Kutya utcai házát, igaz, hgoy nem gondoskodott jólétéről; de az is igaz, hogy szép csöndben elment a városházára.

A látszólag ártalmatlan, de később súlyos következményekkel járó esetre a karácsony előtti napokban került sor, amikor Melchior Bononius konzisztóriumi tanácsos nyílt és derűs arccal bekopogtatott a Kutya utcai ház kapuján, és a kaput nyitó Bettina, aki nem tudhatta, mi zajlott korábban férje és a kapuban álló csinos férfi közt, kedvesen beljebb tessékelte az érkezőt, aki azonban elenyészően rövid ideig szívta Jacob Wunschwitz házának levegőjét, mert miután felszólította Wunschwitzot, hogy haladéktalanul jelenjen meg a városházán, és eközben úgy tekergette nyakát, mintha régebbi napok emléktárgyait óhajtaná megpillantani, Wunschwitz válasz helyett felfordított egy kis homokórát, amely gyorsfestéskor volt használatos, és furcsán eltorzult arccal, mert orra szöglete alatt éles redők jelentek meg, azt mondta Bononiusnak: egy percet kap arra, hogy távozzék, és mire lepergett a homok, Bononius már nem volt sehol. A máskülönben szelíd és megfontolt Wunschwitz mindössze annyit mondott az asszonynak, aki az elszörnyedéstől szinte lélegzethez sem jutott, hogy: ha ez a rongy ember még egyszer a szeme elé kerül, hát ő agyonüti. Majd meglátva két nagyobb gyermeke rémülettől tágra nyílt szemét, miközben a kicsi fiú, Sigismund, akit valamiért át kellett öltöztetni, egy szál ingecskében reszketve, hátat fordított apjának, és pityeregni kezdett, Wunschwitz elszégyellte magát, ölbe vette és dédelgetni kezdte a fiúcskát, és szólt a cselédnek, akit Bettina magával hozott Meissenből, hogy kerítsen egy száraz nadrágot, ám ekkor Bettina kitépte a gyereket a férfi karjai közül, és azt kiáltotta, hogy: meglesz az a nadrág, Jacob; tűvé tesszük a házat a száraz nadrág után, csak előbb valld meg nekem, Jacob, töviről hegyire, hogy mit műveltél te itt, mielőtt Meissenből ideköltöztünk volna hozzád!

Mielőtt Wunschwitz bármit felelhetett volna, léptek hallatszottak: Andreas Myrus lelkipásztor vonult be a nyitva felejtett kapun. Bettina ugyanis mindjárt az első nap, amikor elkezdett volna kicsomagolni, talált a padló hasadékában egy alabástrom gombos, hosszú tűt, olyat, amilyennel történetünk idején a gazdagabb leányok tűzték fel a hajukat; az asszony viszont mindjárt arra gondolt, hogy az a leány, aki elvesztette a tűt, nemcsak feltűzte, hanem le is eresztette a haját ebben a házban. Ezenkívül Bettina - és ez annál is inkább kétségbe ejtette, mert nem beszélhetett róla senkinek - mintha még a szagot, a fiatal női test verejtékillatát is érezte volna; Wunschwitz pedig, aki látta, sőt a bőrén tapasztalta a kétségbeesés egyre nyilvánvalóbb jeleit, elfoglaltsága miatt nem ért rá, hogy tudomásul is vegye őket. A tiszteletes úr úgy tett, mintha nem észlelné a félbemaradt szóváltást; megsimogatta a kisfiút, akit még mindig nem öltöztettek át, és azzal igyekezett megnyugtatni Wunschwitzot, hogy: a városházán egy magántermészetű kaland miatt kérik a segítségét, mert másnak ezt az ügyet, amely a legcsekélyebb összefüggésben sem áll a polgárság és a városi tanács közti nézeteltéréssel, mint kalandnak, méghozzá bizalmas kalandnak, nemigen lehetne mondani. Tekintettel a kaland bizalmas jellegére, legjobb lenne, ha Wunschwitz kivételesen tanúk nélkül jelenne meg a városházán; de ha ragaszkodik a tanúk vagy legalább egy tanú jelenlétéhez, akkor hozza magával a feleségét.

Bettina közelebb tuszkolta a reszkető kisfiút, Sigismundot a kályhához, hogy addig is, amíg majd ráér átöltöztetni, mert most a szobában látható rendetlenséget kell minél gyorsabban eltüntetnie, átmelegedjék egy kicsit, miközben a nagytiszteletű úr olyan diadalmasan állt, amíg Bettina le nem ültette az egyik szabaddá vált székre, ahonnét azonban rögtön felállt megint, a széthajigált edények és ruhadarabok fölött, mintha győztes hadvezér diktálná a fegyverszüneti feltételeket az éppen elcsendesült harcmezőn. Még a sebesültek jajveszékelését is lehetett hallani, mivel a fiúcska hozzáért a kályha forró vasajtajához, és megégette a hüvelykujját, majd azt hitte, hogy a szolgáló, aki a szájába vette és néhányszor óvatosan végignyalta a sérült ujjat, azt valójában le akarja harapni. Myrus láthatóan arra törekedett, hogy elnyerje Wunschwitz bizalmát; mindig is szeretett volna szót érteni az egyszerű néppel. A lelkipásztor, ahogyan Isten igéjét közvetíti az embereknek, ugyanígy képviselheti az ügyükfogyott embereket a földi hatalom előtt; hiszen az imádság, amelyre minden ember képes, Isten előtt fölöslegessé teszi az ilynemű képviseletet. Az egyik oldalon áll a nép, a másik oldalon a hatalom: ezt így képzelte Myrus, és úgy képzelte, hogy ő majd közvetít a kettő között. Majd ő hozzásegíti a drezdai választófejedelmi udvart a gubeni belviszály elsimításához, amire Promnitz báró teljhatalmú császári megbízott éppúgy nem lenne képes, ahogyan hajlandó sem lesz rá, és a fiatal választófejedelemnek, mihelyt júniusban elnyeri a nagykorúságot, első dolga lesz, hogy őt, Myrust visszahívja Drezdába. Tudja meg Jacob Wunschwitz - és ezt Myrus már búcsúzkodás közben jelentette ki -, hogy rövidesen számottevő politikai változásokra kerül sor.

Az Unió és a Liga éleződő ellentéte miatt nincs sürgetőbb feladat a protestáns egység megszilárdításánál; ezt most már az ortodox lutheránusoknak az a legtürelmetlenebb szárnya is kezdi belátni, amely másfél évtizeddel ezelőtt a kriptokálvinisták üldözésére pazarolta figyelmének és erejének legjavát; másrészt kálvinista részről is egyre sűrűbben hallatszanak hasonló konciliáns hangok. Wunschwitznak látnia kell, hogy ez a körülmény szoros összefüggésbe hozható a gubeni polgárok mozgalmával, vagy ha mégsem látja az összefüggést, akkor ő, Myrus kötelességének érzi, hogy rávilágítson. II. Keresztély szász választófejedelem, akinek nagykorúsítása küszöbön áll, és aki nem rejti véka alá, hogy az államapparátus vezető hivatalnokait le fogja váltani, nyilván arra törekszik majd, hogy Alsó-Luzsicát minden tekintetben szász befolyás alá vonja, és nem fogja tűrhetni, hgoy egy olyan fontos város, mint Guben, elszegényedjék vezetőinek önző hanyagsága miatt.

Ahhoz, hogy a választófejedelem valóra válthassa terveit, megbízható és tapasztalt, ugyanakkor az új eszmék iránt fogékony államférfiakra van szüksége; mindenekelőtt a sok éve bebörtönzött egykori kancellárra, Nicolaus Crellre kell támaszkodnia majd. Köztudomású, hogy a fogság éppolyan törvénytelen volt, amilyen embertelen volt a bánásmód, és ez már-már a vértanúk dicsfényét vetíti Crellre, akinek nemrég azt is felajánlották, hogy amennyiben kegyelmet kér, azonnal visszanyerheti szabadságát. Ő azonban nem kívánt élni kínzóinak nagylelkűségével, mondván, hogy a nagylelkűséggel kezdődik a jogállam pusztulása; és valóban: Crell, akit még 1591-ben tartóztattak le, mind a mai napig nincs elítélve, mivel soha nem indult ellene szabályszerű bírói eljárás. Ő a szabadságot nem nyerheti vissza, mivel vissza csak azt nyerhetjük ajándék gyanánt vagy kegyelemből, amit joggal vettek el tőlünk; így érthető, hogy Crell nem kegyelmet akar kapni, hanem azt akarja, hogy ártatlanságát bírói végzés mondja ki. Valószínű, hogy a törvénytelen fogságra való tekintettel, ügyét külföldi bíróság fogja tárgyalni, ez esetben pedig csakis a kálvinista befolyás alatt álló darmstadti törvényszék, lévén Crell hesseni születésű, jöhet számításba, amelynek ítélete felől, minthogy Crell a kálvinisták védelmezője volt, nem lehet kétségünk; de még ha szász területen szolgáltatnak is igazságot neki, amire vagy a lipcsei, vagy a wittenbergi egyetem bírói testülete lesz feljogosítva, akkor is rögtön fel fogják menteni, sőt satisfactiót is kell kapnia.

A legfőbb elégtétel természetesen az lesz, hogy a fiatal választófejedelem kétségkívül vissza fogja helyezni Crellt régi méltóságába; és akkor ő, Myrus is tehet majd egyet-mást a gubeni polgárokért. Például, de nem azért mondja ezt, hogy az érdemeivel dicsekedjék, Crell egyik híve, Nicolaus Leutinger, aki a kancellár bukása után is a helyén maradt, máris élénken érdeklődik a gubeni események iránt; és mivel ő fogja vezetni a nemrég meggyilkolt Fabian Kittlitz ügyében indítandó vizsgálatot, ezért a gubeni polgárok, az ő - Myrus - közvetítésével könnyen rávehetik majd Leutingert, hogy karolja fel törekvéseiket. Ha Wunschwitz olvasta volna Titus Livius nagy művét, akkor most emlékezne a testrészek és a gyomor példabeszédére, amelynek segítségével a békétlen plebejusok arról győzték meg a közéjük siető patríciust, Menenius Agrippát, hogy: amiképp a gyomornak is táplálnia kell a többi testrészt, mert azok máskülönben elsorvadnának és erőtlenné válnának érte fáradozni, úgy az emberi testként elképzelt városban élő kiváltságosok sem szipolyozhatják ki teljesen a népet, hiszen ezzel saját jólétük alapjait rendítenék meg. Ami pedig Melchior Bononiust illeti, Wunschwitznak teljesen igaza van: Bononius valóban szemét ember, aki még azt sem érdemli meg, hogy Wunschwitz a csizmáját belétörölje.

Márpedig akit Wunschwitz és felesége legelőször megpillantott a városházán, a szemét embernek minősített hivatalnok volt; nagyot köszönt és rámosolygott a házaspárra. Bármennyire megbánta is Wunschwitz, hogy eljött, már nem fordulhatott vissza, mert betessékelték egy terembe, amelynek ablakkereteiben különböző mesterségeket ábrázoló színes üvegfestmények voltak, és ott megkérdezték Wunschwitztól: igaz-e, hogy van őneki a Kutya utcában egy háza, ahol jelenleg is lakik, és ha van, akkor miért nincs? Igaz-e, hogy elajándékozta Wunschwitz azt a házat? Mert hát nem szokás házakat ajándékozni a mai szűkös világban. Sajnálkoztak a félreértés miatt: biztosak benne, hogy Wunschwitz valami félreértésnek esett áldozatul; mire Wunschwitz, akinek figyelmét nem kerülte el felesége riadt arckifejezése, azt felelte, hogy: ezzel a lépésével kapcsolatban, ő már megadta a szükséges felvilágosítást Happenrodt helyettes polgármester úrnak.

Igazán? Ezt ők örömmel hallják.

És egyéb lépéseiről nem adott felvilágosítást a magasan-jól született helyettes polgármester úrnak? Ők ugyanis éppen erre szerettek volna kilyukadni, csak még előbb tárgyaljuk végig ezt a ház-ajándékozást; hogyan is van ez? Wunschwitzcal valaki elhitette, hogy a városi tanács el akarja kobozni a házát; így volt vagy nem így volt? Namármost, valóban érvényben volt egy rendelet, amelynek értelmében vagyonukat vesztik azok a személyek, akik a város ügyében a tanács jóváhagyása nélkül felsőbb hatalomhoz instanciát nyújtanak be; valóban íródott ilyen instancia, nem is egy, hanem kettő az ő tudomásuk szerint; valóban érkezett Wunschwitz ellen egy feljelentés, hogy az egyik ilyen panasziratot ő írta és nyújtotta be a szász uralkodóhoz; de hát ez először is nem igaz, mert a szóban forgó panasziratot nem Wunschwitz vitte Drezdába, hanem Hans Wahl gubeni kereskedő, aki pillanatnyilag nem tud előttünk megjelenni, de még erre visszatérünk.

Másodszor, még Hans Wahlt sem lehet elmarasztalni, legalábbis ezért a tettéért nem; mert amikor a panaszirattal távozott a városból, akkor még nem volt kihirdetve a rendelet.

Harmadszor, ez a rendelet nincs is érvényben, Szent András harmadnapja óta fel van függesztve. Ha tehát Wunschwitz megbánta a Kutya utcai ház elajándékozását, akkor még visszaléphet, mert az ajándékozási nyilatkozatot még nem hitelesítette a városi jegyző meghatalmazott személynöke.

Namármost. Van-e róla tudomása Wunschwitznak (nem hivatalosan kérdezik ők ezt, hanem csak úgy barátilag), hogy kik laktak abban a házban, amelyet most el akar ajándékozni, mielőtt ő november elején beköltözött volna? Aha; szóval Hans Wahl idős szülei. Más nem? Ebből az derül ki, hogy Wunschwitz nem ismeri közelebbről Hans Wahl családi körülményeit; mert nem kell ám rögtön elhinni mindent, amit az emberek összehordanak! Biztos, hogy Wunschwitz nem akarja visszavenni Kutya utcai házát? Kár.

No és mit csinál a szépséges Rosina Katharina?!

Még mindig ott bujkál Wunschwitz házában? Ez a kérdés persze félig-meddig tréfának tekintendő, a mesterné asszonynak nem kell, bumsztiri-bumm, halálra rémülnie, vagy csak félig-meddig. Ugyanis Happenrodt mostohaleánya, Rosina Katharina, akinek az volt az egyik nevezetessége, hogy ő volt a legszebb leány a városban, a másik pedig az volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem, ő tudniillik, ellentétben a nappal, soha nem bújt elő, mert állítólag iszonyodott a galamboktól, olyannyira, hogy már a szárnyuk csattogásától, sőt egy-egy szállongó tollpihe közelségétől is rosszul lett: ez a Rosina Katharina két hónapja, pontosan Szent Orsolya napja óta, miután szakítólevelet írt hűséges vőlegényének, az itt jelenlevő Melchior Bononius konzisztóriumi tanácsosnak, ma pedig Szent Izidor napja van, ismeretlen helyen tartózkodik. Kaptunk egy bizalmas értesítést, amely szerint a szépséges Rosina Katharinát a selchowi malomban rejtegetik, ezt azonban a selchowi malom részletekbe menő átkutatása nem erősítette meg, ellenkezőleg; és a környékbeli présházakban sem találtuk meg a szépséges Rosalie-t. Szegény Happenrodt helyettes polgármester úr; és még meg is vakult. Namármost. Hans Wahl, aki Wunschwitz Kutya utcai házát bérelte, közönséges csirkefogó. Adósságokba verte magát, majd árukészletét, amelyet elmulasztott kifizetni, ismeretlen helyre szállítottat. Valamiért azt gondoltuk, hátha Meissen, ahonnan Wunschwitz jött, lesz ez a bizonyos hely, de a meisseni magisztrátus nem akar tudni semmiféle Hans Wahlról. Mennyit érhetnek Hans Wahl Wunschwitznál hátrahagyott és, mint hallottuk, lepecsételt ingóságai, csak úgy körülbelül? Megiszunk egy pohár jó bort? Még hogy nem fogy a gubeni bor!

Az egyik ablakon egy gondterhelt arcú, kopaszodó szegkovács eresztette át a fényt, miközben egy arasznyi vasszegnek iparkodott a fejét ellapítani, a másik ablakon egy üvegfúvó terítette szét a hólyaggá fújt üvegmasszát egy lapos kövön, hogy majd ott az az üvegtábla legyen belőle, amelyre a munkás jelenetet festeni fogják, és amely most Wunschwitz fejével egy magasságban díszíti a városházának azt a termét, ahol zajlik a bizalmas jellegű kalandról folyó beszélgetés. Volt hátul, nem az üveglapon, hanem a valóságban, egy vasketrec is, ahová azokat a pékeket kellett volna bezárni, akik olyan kenyereket sütnek, amelyeknek nincs meg az előírt súlya; bár éppenséggel ezeket a könnyűnek bizonyuló kenyereket is be lehetett volna zárni a vasketrecbe, nehogy elrepüljenek. Csakhogy ezek az előírtnál csekélyebb súlyú kenyerek éppúgy nem léteztek a valóságban, ahogy azok a gubeni pékek sem léteztek, akik az előírtnál könnyebb kenyeret mertek volna sütni; a gubeni kenyér emberemlékezet óta nehéz volt és tömör, ezenkívül a valóságban csak a vasketrec és a kenyér súlyára vonatkozó előírás létezett.

Megkérdezték Wunschwitztól: meg tudná-e mondani, hol tartózkodik jelenleg Hans Wahl? Mire Wunschwitz, a tényeknek megfelelően, azt felelte, hogy:

Nem! -,

és ezt azok, akik feltették a kérdést, jóváhagyóan tudomásul vették. Már csak egyetlen kérdésre feleljen Wunschwitz, ha nem tagadja meg a választ; vajon tudomása szerint Happenrodt mostohaleánya tartózkodott-e huzamosabb ideig Wunschwitz Kutya utcai házában; esetleg látta-e Wunschwitz ezt a leányt a saját szemével is? Mire Wunschwitz, a kelleténél egy kicsit hosszabb gondolkodás után, azt felelte megint, hogy:

Nem!, és hogy: Nem! -,

és amikor Melchior Bonoius alig észrevehetően rákacsintott, Wunschwitz hirtelen úgy érezte, hogy hibái nem kívülről fúródnak belé, hanem a belsejében kezdenek csírázni.

Hát ezért volt Jacob Wunschwitz oly nagyon szomorú, amikor meghallotta újév másnapján Urban Limpinn vádaskodását a Hídi-kocsmában, ahol időközben huszonkilenc polgártársa már eléggé lerészegedett a tavalyi meg a tavalyelőtti boroktól, ugyanis újbort kimérni csak Szent György napjától Szent Mihály napjáig volt szabad, és csak a városfalakon belül; de azért annyi józanság maradt bennük, hogy belássák: Promnitz báró előtt, a Gyertyaszentelő napjára kitűzött meghallgatáskor okvetlenül felkészült ügyvéddel kell, hogy képviseltessék magukat. Hiszen ők, tanulatlan és gyámoltalan emberek, nem is tudnák illően előadni panaszaikat és kívánságaikat, bizonyára nem jutnának eszükbe a leginkább helyénvaló kifejezések és a legnyomósabb jogi érvek; azonkívül nem egészen világos előttük, hogy az oltalomlevélben ígért bántatlanság mikor kezdődik és főleg meddig tart, így pedig nehéz volna szószólókat választaniuk, viszont mind a harmincan egyszerre mégsem beszélhetnek majd. És egyszerre csak eszükbe jutott, hogy most már a tavalyelőtti meg azelőtti boroktól vannak lerészegedve, mert mostantól tavalyinak mondjuk mindazt, amit ideinek érzünk; újabb esztendőt írunk, ez már az 1604-edik év; milyen gyorsan telik az idő!

Elhatározták, hogy az új évben óvatosabbak lesznek, mint voltak tavaly, és először a nagyméltóságú városi tanácstól kérnek engedélyt arra, hogy engedélyt kérhessenek őkiválóságától Promnitz bárótól arra, hogy ügyvédet fogadhassanak, aki a Gyertyaszentelő napjára kitűzött meghallgatáson érdekeiket képviselné őkiválósága legkegyelmesebb színe előtt a nagyméltóságú városi tanács ellenében. Amikor pedig meglepően hamar, alig egy hét múlva megérkezett a városházáról az engedélykérési engedély, nekiültek, most már nem a Hídi-kocsmában, amelynek tulajdonosával, aki visszaadta képviselői megbízatását, időközben összekülönböztek és Tewess Gabschickgot választották a helyére, hanem a crosseni Háromablakos kocsmában, és papírra vetettek egy őkiválóságának Promnitz bárónak címzett alázatos folyamodványt, amelyben szolgálatukat ajánlva esedeznek, hogy ügyvédet fogadhassanak, aki érdekeiket képviselve, könnyen és világosan előadná mindazt, amit ők csak homályosan és hiányosan tudnának eldadogni.

Annak rendje és módja szerint meg is neveztek egy ügyvédet, a környéken a legkiválóbbat, aki már több hasonló jogvitában szerepelt sikerrel; de sajnos nem gondoltak rá, vagy nem is volt róla tudomásuk, hogy ez éppen az az ügyvéd volt, aki nemrég a Tschaksdorf und Piczkow leányokat merészelte képviselni Promnitz báróval szemben. Így őkiválósága Promnitz báró, akit egyébként is ingerelt a gubeni polgárok sanda hunyászkodása, és aki mindenképp sértésnek érezte volna, hogy nem bíznak az általa kiadott oltalomlevélben, az ügyvéd nevének megpillantásakor úgy érezte, hogy a polgárok nyíltan gúnyt űznek belőle, és meg volt róla győződve, hogy ilyesmire nem futná saját vakmerő pimaszságukból, ha a drezdai udvar, politikai változásokra készülve, titokban nem biztatná őket. Ezért nemcsak hirtelen haraggal volt magyarázható a válaszlevél fenyegető, sőt goromba hangvétele. Őkiválósága, legbölcsebben és legigazságosabban mérlegelve az önnön pimaszságukban bugyborékolva gyönyörködő gubeni polgárok elvetemült követelését, gondviselői szeretettel inti őket, hogy meg ne próbáljanak ügyvédhez vagy más jogi képviselőhöz folyamodni. Őkiválósága kegyeskedik megtagadni az engedélyt erre; nem ismer olyan ügyvédet, akit méltóztatna meghallgatni az éppolyan gyáva puhány, amilyen szégyentelen gubeni polgárok ügyében, akik először nyomorúságuk enyhítését kérik esdekelve, majd a következő pillanatban ügyvéddel fenyegetőznek. Ügyvédre semmi szükség, elvégre nem vagyunk a bíróságon; de ha bíróság elé kívánkoznak a gubeni polgárok, hát igen könnyen odakerülhetnek, és akkor majd fogadhatnak ügyvédet is. Addig azonban eszükbe ne jusson ügyvédet fogadni, hanem inkább arra legyen gondjuk, hogy derékba törjék engedetlenségüket és levetkőzzék álnokságukat; mert ha mégis ügyvédet fogadnának, vagy ha csupán az előzőhöz hasonló szégyentelen és haszontalan irománnyal merészelik az ő legkegyelmesebb kiválóságát még egyszer zaklatni, akkor ő majd megízlelteti velük azt az igazi nyomorúságot, amelyhez képest mostani állapotukat sírva kívánják és könyörgik vissza majd. Atyai féltő aggodalommal és az uralkodó megbízottjához illő jóakarattal kíván jó egészséget és jó szerencsét nekik Anselm S. W. Promnitz báró, saját kezűleg.

Képzelhető a gubeni polgárok elkeseredése, amikor megérkezett a fentiekben ismertetett válasz. Úgy érezték, hogy most már végképp nincs kinek elmondaniuk panaszaikat, és nincs az a hatalom, amelytől védelmet vagy jogorvoslatot remélhetnének: hiszen a drezdai udvar, legalábbis a fiatal választófejedelem júniusban esedékes nagykorúsításáig, éppúgy nem szólítható meg, ahogyan őkiválósága Promnitz báró is megtiltotta, hogy a Gyertyaszentelő napjára kitűzött meghallgatásig még egyszer háborgatni merészeljék. Akik pedig azt ajánlották, hogy egyenesen a császárhoz kellene beadványt intézni, gondolják meg: őfelségét, II. Rudolfot a valódi hatalmasságok sem tudják megközelíteni; saját minisztereinek sincs alkalmuk beszélni vele; fejedelmek és királyok magyméltóságú követei várakoznak égetően sürgős államközi bonyodalmak miatt a császár előszobájában hónapokig, sőt évekig, mielőtt hazatérnének dolguk végezetlenül. Azt beszélik, hogy őfelsége II. Rudolf császár tétlen szomorúságban és eltompult rettegésben tengeti napjait; hogy mindenütt merénylőkre gyanakodva, saját palotájában saját szolgái elől rejtőzködik; hogy mindig ugyanabban a ruhában akar járni, és hogy van több száz teljesen egyforma ruhája; és hogy mindennap ugyanabban a meghatározott percben ugyanabból az edényből ugyanazt az ételt fogyasztja. Tudományos érdeklődésének régebbi színtereit, a raritásgyűjteményt, a vegyészeti laboratóriumot és a planetárium festett égboltozatát éppolyan vastagon lepi a por, mint a hozzá intézett iratok megválaszolatlanul tornyosuló kötegeit, úgyhogy, egy szóval, komoly kétségek merülnek fel aziránt, vajon a császár egyáltalán életben van-e még; de ha életben van is, akkor sem vezet hozzá semmilyen út, vagy ha valamilyen csoda folytán mégiscsak volnának hozzá vezető utak, úgy a legegyenesebb út is Promnitz báró titkárságán keresztül vezetne.

Amikor pedig a gubeni polgárok arról is tudomást szereztek, hogy a nagyméltóságú városi tanácsnak, tekintettel az ő kinyilvánított szándékukra, miszerint ügyvédhez fordulnak, szintén szándékában áll ügyvédet fogadni, sőt, miután a városi tanácsnak ehhez senkitől sem kell engedélyt kérnie, a szóban forgó ügyvédet, egy jó összeköttetésekkel rendelkező zinnbergi jogászt, akit Gideon Kindler helytartói titkár ajánlott Prágából visszatérve, a városi tanács már fel is fogadta: akkor a polgárok hangos méltatlankodását, legalábbis egy időre, tanácstalanság és csüggedés váltotta fel. Elcsendesült a város, még Fekete Pál csizmái sem dobogtak éjszakánként az utcákon. Ki tudja, hová lettek Fekete Pál csizmái: talán elmasíroztak táncolni a Vénusz-dombra, ahová pénteken éjfél után röpülnek a mulatni vágyó boszorkányok, vagy talán egy másik elátkozott hely felé vonulnak, és ott egyetlen rúgással össze fogják zúzni azt a ledugaszolt palackot, amelyben sínylődve forronganak az érlelődő háború fúriái.

Fekete Pál csizmáit utoljára Szilveszter éjjelén Atterwaschban látta valaki, mégpedig a boszorkány hírében álló Elsabeth Julianna Dumitschin. Guben felől érkeztek a csizmák, és pihenés nélkül mendegéltek tovább a sötét országúton Beerenbruch és a selchowi malom felé, ahol Cicero Seleschk, a molnár a súlyos léptek hallatára fel fog pattanni szilveszteri vacsorája mellől, amely azért annyira szűkös, mert a malomtó vizét leeresztették és a halakat elúsztatták a hatósági személyek, és vasvillát ragadva, remegő térddel fogja várni, hogy rátörje az ajtót vagy a gubeni városi tanács, vagy az öreg Lot Schulz von Jeschkendorf uraság, akinek szintén van a molnárral egy kis elszámolnivalója; amikor pedig a molnár hallani fogja, hogy a súlyos léptek távolodnak, akkor majd a megkönnyebbüléstől egy falatot sem tud enni.

Eltávoztak a csizmák nyomtalanul, vagy ha maradtak is nyomaik, azok összekeveredtek a többi közönséges lábnyommal, hogy másnap mindegyiket eltapossák a keréknyomok. Olyanoknak látta Fekete Pál távozó csizmáit özvegy Dumitschné a mozdulatlan sötétben, mintha szögeket verne az országútba két párhuzamosan haladó, fekete kalapács, hogy a leszögezett országútnak, míg pikkelyes hátán zajlik a közlekedés, eszébe ne jusson összetekeredni. Elsabeth Julianna Dumitschin a templomkertből figyelte a sötét országutat. Mindenki más régen hazatért már, neki azonban nem volt hová hazatérnie, mivel karácsony harmadnapján kigyulladt és leégett a háza. Az a szomszédja, akinek házát és melléképületeit szerencsére megkímélte a tűzvész, ugyan szorított neki helyet az istállóban, ahol a béres különben is éjszakázott; ám a kárvallott özvegyasszonynak minden oka megvolt rá, hogy ne túlzottan igyekezzék nyugovóra térni, vagy legalábbis addig várjon, amíg a béres elalszik.

Amikor pedig már eleget nézte a sötét országutat és hátrafordult, akkor embereket látott mozogni a templomkert sírkövei közt. Látta Blasius Pohlét és látta Jacob Wunschwitzot. Látta a jólelkű szomszédja két gyermekét, pedig azok már biztosan lefeküdtek aludni, a hatéves Wilhelminát és a kilencéves Ludwigot: olyan közel futkostak hozzá, hogy megérinthette volna őket. Látta a Tschaksdorf und Piczkow leányokat, Rosinát és Katharinát, akik gyakran hívatták őt, ha gyógyító főzetekre volt szükségük, mert jobban bíztak benne, mint a képzett orvosokban; egyikük, Rosina - milyen különös! - egy szál ingben üldögélt egy félrerogyott kövön, és a körmeit festette pirosra; a másik leány, Katharina pedig odafújkált, hogy hamarabb száradjon a festék. És olyan széles páraoszlopok törtek elő a szájából, hogy szinte világítottak a sötétben. Özvegy Dumitschné látott másokat is; legtöbbjüket felismerte, de azért nem mindenkit. Látott egy nagyurat, aki világtalan volt, és aki nem lehetett a világtalan Cupideo Schütz, mert hiszen úr volt, és a világtalan Happenrodt sem lehetett, mert vasra volt verve: ők hárman jaj de szépen feloszthatnák egymás között a kerek világtalanságot! Látott egy asszonyt is, akin felemás harisnya volt, egyik lábán fehér, másikon piros; róla sem tudta, ki lehet. Amikor pedig másnap felébresztette a bére, fülébe kiáltva, hogy: milyen jól megy itt egyeseknek, délig alhatnak az istállóban a szalmán, és lophatják az Isten drága napját, mire Dumitschné kirohant az istállóból, hogy elmesélje a kíváncsi természetű háziasszonynak, milyen furcsákat látott az éjjel; ekkor a templomkert felől csakugyan felhangzott a déli harangszó, amelybe azonban sikoltozás és jajveszékelés vegyült. A két gyermek, Ludwig és Wilhelmina reggeli után, amikor már egy kicsit kivilágosodott, szánkózni ment a régi halastó fölötti domboldalra, és olyan nagy lendülettel csúsztak le a keményre fagyott havon, hogy ráfutottak a tó jegére, amelyen valaki léket vágott előző nap; és mire kihúzták őket, addigra már sem a hatéves Wilhelmina, sem a kilencéves Ludwig nem élt.

Özvegy Dumitschné jól tette volna, ha együtt jajgat a többiekkel, de nem jött ki hang a torkán: most vette csak észre, hogy azt a két pár harisnyáját, amely a kertjében volt kiterítve száradni, s így nem vált a tűz martalékává, öltözködéskor összekeverte a sötétben: és az egyik lábán piros harisnya van, a másikon fehér.

Ha Elsabeth Julianna Dumitschin házában csakugyan volt egy olyan könyv, amint az majd az ellene felhozott vádpontokban szerepelni fog, amelyből ki lehetett olvasni mind a jövendőt, mind pedig azokat a dolgokat, amik titokban vagy rejtve maradtak, akkor nagy kár, hogy ez a csodálatos könyv bent égett a házban, mert máskülönben a Dumitschin azt is kiolvashatta volna belőle, hogy egy gubeni haragosa, név szerint Urban Limpinn éppen ezekben a napokban fogalmazott meg egy ellene szóló feljelentést; Limpinn ugyanis, akinek feleségétől egy ízben Dumitschné tejet kért és nem kapott, most már biztos volt benne, hogy az a varangyosbéka, amely először csak elapasztotta kecskéinek tejét, majd a kecskeól ajtajára szögezett állapotban, felmetszett hassal két kecskéjét meg is döglesztette, csakis Dumischintól származhat, aki gyalázatos mesterkedéseivel így akarja megbosszulni, hogy nem kapott Limpinn feleségétől tejet.

Erősödő gyanújával először a crosseni lelkipásztort kereste meg, aki azonban azt mondta, hogy: legalább mi, vendek ne bántsuk egymást! Épp elég baj az, hogy a Dumitschné vendül imádkozik, ahogy még az anyjától tanulta. Hát arról nem hallott Limpinn, hogy Cottbusban kizárták a céhekből az összes vend mestert; Luckauban pedig hoztak egy rendeletet, és tudni lehet, hogy hasonló tervek nálunk is fölmerültek, amely szerint vendek nem kerülhetnek be sem a városi tanácsba, sem az esküdtszékbe; vajon Limpinnek nincs tudomása erről? Hát akkor?! Egy kis kecsketej miatt azt akarja, hogy itt is foglalkozni kezdjenek a vendekkel? Felfigyeljenek rá, hogy boszorkányok vannak a vendek között, és hogy a vendek marják egymást? Éppen elegen vádaskodnak ránk, legalább mi ne vádaskodjunk egymásra! Itt vannak ezek a mostani zavargások is, az összes vend polgár belekeveredett; úr Isten, mekkora nagy baj lesz még ebből! Hát ne akarja Limpinn ezt a közös nagy bajt az ő egyéni sérelmeivel tetézni; az úr Isten szerelmére kéri Limpinnt, hgoy tartsa szem előtt a vend kisebbség élet-halál kérdéseit! Mire Urban Limpinn elvörösödött, és az mondta, hogy: ő szarik a vend kisebbség élet-halál kérdéseire, amikor megdöglött a két legszebb kecskéje; no és azt ki fogja neki megfizetni?

Ezt hallván, a crosseni lelkipásztor szintén elvörösödött, és rákiáltott Limpinnre, miközben megragadta Limpinn bekecsén a legfelsőbb gombot, hogy: takarodjék a szeme elől! És olyan szenvedélyesen csavargatta Limpinn zekéje gombját, mintha valakinek a nyakát akarná kitekerni; majd hozzátette, de most már németül, és a leszakadt gombot földhöz vágta, majd utánament az elgurult gombnak, és még egy nagyot rúgott bele, hogy: sehonnai bitang ember az olyan, aki egy döglött kecske miatt fajtájának árulója lesz! Limpinn nyelt egy nagyot, és azzal a meg nem érdemelt sértést is javarészt lenyelte; mégis, valahányszor megpillantotta a kecskeól ajtajára feszített varangyosbékát, nyugtalanság fogta el. Amikor pedig a harmadik, a legnagyobb és legerősebb kecske is betegeskedni kezdett, akkor Limpinn felugrott, és ökölbe szorította kezét; majd ugyanezzel az ökölbe szorított kézzel tollat fogott, és összeszorított szájjal, szikrázó szemmel írt egy alázatos panasztételt őkiválóságának, a császári helytartónak, hogy: Elisabeth Julianna Dumitschin atterwaschi lakos bosszúból, amiért Urban Limpinn felesége nem adott neki tejet, megrontotta Limpinn kecskéit egy varangyosbékával, olyannyira, hogy két kecske máris megdöglött, a harmadik pedig beteg; alulírott a legnagyobb tisztelettel kéri az ügy kivizsgálását és a kár megtérítését.

Promnitz bárónak, noha megvetően úgy vélekedett az alázatos bejelentés láttán, hogy: ezek a gubeniek nem bírják megállni, hogy szüntelenül ne keverjék a szart, mégis kapóra jött a Dumitschin elleni panasztétel. Őkiválósága ugyanis különféle okokból, amelyekre nagyrészt már utaltunk, szerette volna bíróság elé állíttatni Dumitschnét, és ott úgynevezett „éles" vagy „kínos" kérdések révén, amelyek történetünk idején a bűnvádi eljárás mozgatórugóinak számítottak, minél több terhelő adatot kicsikarni a Tschaksdorf und Piczkow leányokra nézve, akik egyre orcátlanabbul követelték a rájuk eső atyai örökségrészt, azonkívül, bizonyos híresztelések szerint, felelősek voltak Promnitz báró súlyosbodó betegsége miatt.

Sajnos a terv eredeti változata, amely szerint magzatelhajtás miatt indítanának a Dumitschin ellen eljárást, nem bizonyult megvalósíthatónk, ugyanis abban az időpontban, Szent Izidor napján, amikor várható volt, hogy özvegy Dumitschné megszabadítja méhének szégyenétől azt a tizenhárom és fél éves cigánylányt, akinek bizonyos, a törvényhez közel álló férfiak előzőleg pénzt és bántatlanságot ígértek, és amikor négy helytartósági törvényszolga, akik Fabian Kittlitz halálának ügyében folytattak nyomozást, éppen a Dumitschin falujában, Atterwaschban tartózkodott, ahol az elképzelések szerint egy eloltható, kis tűzeset keletkezett volna, például kigyullad özvegy Dumitschné kertjében a szénaboglya vagy esetleg a csirkeól, és miközben összecsődül az egész falu, a tűzoltásban segédkező törvényszolgák mintegy véletlenül észlelik a folyamatban levő bűncselekményt, és letartóztatják mind a cigánylányt, mind pedig Dumitschnét: ebben az időpontban, Szent Izidor napján hajnali négy és öt óra között már fáklyaként lángolt nemcsak a szénaboglya és a csirkeól, hanem sajnálatos módon özvegy Dumitschné háza is, úgyhogy a magzatelhajtásra utaló tárgyi bizonyítékok, ha egyáltalán voltak ilyenek, megsemmisültek a házzal és annak berendezésével együtt. Ennél is kellemetlenebb hír volt azonban, hogy a tűzeset napján a szóban forgó cigánylány nem volt a faluban megtalálható; valószínűleg elszökött, és özvegy Dumitschné a helyszíni kihallgatáson váltig tagadta, hogy ezzel a cigánylánnyal valaha is találkozott volna; ugyanakkor nincs kizárva, hogy a cigánylány mégiscsak ott volt, és bennégett a házban, akárcsak hasában az elhajtásra váró magzat. A helyszín átvizsgálásakor, csakugyan, találtak is egy összeégett holttestet, ezt azonban célszerű volt inkább a gyújtogatóval, egy Wuttke nevű férfival azonosítani, bár olyan hangok is hallatszottak, hogy Wuttke a törvényszolgák láttán éppúgy nem szaladt be az égő házba, amelynek izzó mennyezete néhány pillanattal később állítólag rászakadt, ahogy a falusiak sem lökték be, hiszen ezzel nem is vádolja őket senki, első felindulásukban a lángok közé, és hogy a holttestről felsőbb utasításra szakították le az elszenesedett jobb kart; Wuttkénak ugyanis már születésétől fogva hiányzott a jobb karja, és ezzel kapcsolatban olyan részletek jutottak nemrég tudomására, amelyek hallatán vagy nem ismerve mértéket a bosszúban, felgyújtotta nemcsak a szénaboglyát és a csirkeólat, hanem özvegy Dumitschné házát is, vagy pedig a baromfiólból kiszabadult, lángoló szárnyasok repültek fel Dumitschné házának zsúpfedelére: erről Wuttke, ha ő lakott ebben a testben, már csak a túlvilágon fog számot adhatni. Ráadásul az is felmerült, hogy: aznap nem is a cigánylány akart megszabadulni magzatától, hanem valaki más; például Happenrodt helyettes polgármester ismeretlen helyen tartózkodó mostohaleánya, Rosalie.

A kárvallott Elsabeth Julianna Dumitschin, mint azt már említettük, átmenetileg a szomszédék istállójában húzhatta meg magát; miután azonban a szomszédékat is elérte a szerencsétlenség, amennyiben a két kisgyermekük újév másnapján vízbefúlt, az özvegyasszonynak, bár senki sem vádolta olyasmivel, hogy szándékosan hozta szomszédaira ezt a nagy siralmat, sietve kellett innét is távoznia; Limpinnt és feleségét pedig alaposan kioktatták, amikor panasztételük nyomán beidézték őket a helytartósági kancelláriára, és ők ott megjelentek, hogy mitévők legyenek. Várják meg, amíg a harmadik, legnagyobb és legerősebb kecskéjük is megdöglik; vegyék ki a szívét, akasszák a kéménybe, és várják meg, amíg az ott megfüstölődik. Utána pedig ne csináljanak semmi mást, csak maradjanak otthon, és figyeljék, hogy mi fog történni.