Alföld - 48. évf. 3. sz. (1997. március)
Alkalmi vers októberben
Itt az idő.
Kihal, behal a szolganemzedék.
Mindenkinek megbocsátunk -
s odadörgölünk.
F. őrnagy elvtárs a Házsongárdban.
Sírja körül
kicsikart vallomások tintás rongya csüng.
Igen, verseket írtunk, írtam...
Igen KáGéBés voltam.
A Kolozsvári Gazfickók Bandája
láthatatlan egyenruháját hordtam.
Éjjel, nappal. És csupán a
szeretőm nem vette észre. Ó, te,
milyen gyerekes vagy néha - mondta. És
D. professzor - már ő is házsongárdos -
lehordott mivelhogy
nem kiáltottam fagyott torokkal is bőszen:
Sosem adja meg magát egy magyar költő
(sem!)
Erről mertem hallgatni akkor
harminc ártatlan diák előtt,
míg az álnok ablakok alatt,
téleleji csőretöltött vágyban,
négylevelű lóherét kerestek
csupaszív belügyi dolgozók,
a Méhes utcában.
Ez már így volt, így van, így lesz -
pengetik
tenger, föld s ég peremén velszi bárdok.
Míg köröttünk elfolyó tangókban lengnek itt
békétlenek
s szapora szavú volt ellenállók.
Leveleinket elfogta a posta.
Papírmalmok emlékeznek gondtalan szavatokra.
Így porladt el
jobb sorsra érdemes barátság, szerelem.
S úszik lefolyókban az értől az óceánig,
egy - mit mondjak - eltaknyolt történelem.
Elveszett üzenetek a szennycsatornákban.
A szélvédőn fenyegető szavak.
Fuck you! - mind országok közti alapüzenet.
Kelet-európai nagyotnőj s akaszdfelmagad.
Én nem vagyok dunatáji népek! -
ordítom, míg szelíd barátaimmal
a falon túl rossz, kárpát-medencei
felvonó hörög, fal remeg.
Itt az idő -
csörömpöl, harsog, süvölt süketeknek
egy tizennegyedik-ötödik-hatodik
amerikaiszovjetNato hadsereg.
Írok magamnak egy világháborút és megnyerem
Írok akkora teret hogy jókedvvel
dalolhassanak a barátaim
Vitorlásokat írok melyekről valaki
integet a szokatlan szép őszben
Száz éve már integetések nélkül sápadoztok
Kirohanok a várból mely eddig óvott de szorít
Jókedvemben elfog a gyilkosok melankóliája
mint valami régi keringőben
Vakok tánca az októberi erdőn
Írok barna mezőbe barna madarat
Írok rózsaszín mezőbe rózsaszín városokat
Süketek hangversenye a cáricini erdőn
Bánatomban rátok vetem bohócok déli vihogását
Betörök a szentélybe jól tudom ez a végem
Évezredek sóhajai elüszkösödött lelketekben
Tevekaravánokat írok a Selyem Útján
császári titkos pecsétekkel
Írok akkora teret hogy elférjen rajta
három könnycsepp
Írok magamnak egy világháborút
Azt mondja Jutka
hozzá még úgysem írt senki verset
Írok hát Jutkának egy verset
Nem egyébért csak hogy
az ember ne legyen szomorú
Annyi minden jár a világon
szuronyokkal és egyebekkel
Két napon át beszélgettem egy fával
gyönyörű őszi vidámságban
Nagy kínai seregek jönnek ilyenkor
keleti szerelmek mint lovasroham
mely elsepri ami nincs s ami van
Hajóhadakra gondolj vitorlákra
nemlévő utakra semmi másra
Úgy vonulnak a világon át látod
mintha az életük adnák érted
Föl hát minden sisakkal
ragyogó szablyákkal
Most válnak évezreddé a percek
Mi az hogy Jutkának
senki sem írt eddig még verset