Alföld - 48. évf. 2. sz. (1997. február)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Radnóti Zsuzsa

Pro és kontra a kortárs magyar drámáról

Dolgozatommal részben azt szeretném bizonyítani, hogy a kortárs magyar dráma jóval sokszínűbb, mint amilyen kép róla él a köztudatban (ami természetesen elsősorban a színházak által sugallt kép), részben pedig arra hívnám fel a figyelmet, hogy ugyanez a kortárs dráma jelenvalóság képe milyen roppant szegényes. Miért sokszínűbb? Parti Nagy Lajos színházi pályafutása bizonyítja: a sikerhez, elismertséghez feltétlenül szükséges egy vagy több érvényes, pontosan fogalmazott színházi bemutató. Őnála ez állt egy szerencsés indulásból, innen Debrecenből (Az Ibusár Pinczés István rendezésében), majd egy országos sikerből a Kamrában (A Mauzoleum Máté Gábor rendezésében). Kell a jó, szakmailag felkészült kritikai fogadtatás, kell egy előzetes tekintélyt, elismertséget adó irodalmi előélet, mert a magyar színház, a színházi kritika önmagában nem tud irodalmi rangot adni egy színpadi szerzőnek. Parti Nagy prózai és lírai munkásságával kapcsolatban mindez szerencsésen együtt volt. E három tényezőből ha egy is hibádzik egy színrevitelnél, máris megbomlik az egyensúly, oda a közvélemény és a szakma értő visszaigazolása, nem jön létre az értékmegörző emlékezet. A gond persze legtöbbször az előadásokkal kezdődik. Sokszor egyen-hangra, egyen-ruhákra szorítanak az interpretálók olyan szövegeket, amelyek ilyen körülmények között elhalnak, vagy értékeiknek csak tört részét tudják megmutatni. Sok jószándékú bemutató így többet árt a műnek, mint használ. Ha egy drámaíró túlmerészkedik a színházaink számára otthonos kifejezési tartományokon, vagyis a már sokszor és sokat emlegetett és elemzett valósághű realizmuson, az akció-köz-pontúságon, művére, műveire sokszor bizonytalan sors vár. Vagy színre se viszik, vagy a már emlegetett jószándékú félreértés lesz az osztályrésze.Spíró György akkor nyert csatát 1983-ban, amikor - előszőr pályafutása során - a magyar színpadi hagyományokhoz közel álló realista-anekdotikus hangvételben megírta Az imposztort, majd 1985-ben, a Füst Milán-i "démonikus naturalizmusra" támaszkodó Csirkefejet.Parti Nagy csatanyerése is talán azért lehetett könnyebb, mert darabjainak dramaturgiáját, stílusát, hangvételét a realista kifejezési módokban, eszközökben gazdag magyar színházi hagyományokból lehetett megközelíteni: Bródy Sándor, Szép Ernő, Kornis Mihály sikeres bemutatói kijelölték már az utat, amelyet még ismerősebbé és biztonságosabbá tett a szöveg rokonsága és hangulata a cseh költői realista-groteszk filmiskolával, az Ibusár esetében pedig az idiótikus magyar operett hagyományokkal. A Parti Nagy drámák revelatív ereje nem dramaturgiai, stiláris újításaikban van, hanem a nyelvben és az írói szemléletben.Akad azonban néhány mostohább sorsú dráma az elmúlt évekből, amelynek csillagállása vagy jövendő sorsa kevésbé szerencsésen alakult, alakulhat, mert vagy a szöveg nem tud olyan engedelmesen simulni az ismertebb színpadi igényekhez és eszközökhöz, vagy drámaisága mélyebben rejtőzik a szokásosnál.Ilyenkor persze másfajta megközelítések, szövegelemzések állnának jól a drámai matériának: esetleg a német színház intellektuálisabb, metafizikusabb, vagy épp ellenkezőleg, a lengyel színházi hagyományok szélsőséges, teátrális elemekkel jobban bánni tudó irányzatai. Legelőszőr említeném Márton László nagyformátumú történelmi trilógiáját: A nagyratörőt, (1992-1994), ezt a véres erdélyi krónikát, drámai jambusban elbeszélve, a hintapolitikus Báthory Zsigmond országvesztő éveiről. Egy újabb magyar civilizációs kisérlet bukásának története, avagy hogyan integrálódjunk vagy ne integrálódjunk Európába. A szomorújáték bevallottan shakespeare-i mintákat követ, de visszanyúl a XIX. századi magyar histórikus drámákhoz, és közelebbről pedig fanyar iróniájával Weöres Sándor: A kétfejű fenevadját idézi és eszünkbe jutatja Hubay Miklós: Színház a cethal hátán című játékát is.Nincs igazán kulcsa a magyar színházaknak, ezeknek a történelmi tablóknak, látomásoknak az érvényes mai hangvételű megszólaltatásához. Talán csak Szabó Magda darabjai jártak jobban színrekerülésükkor, mert a dürrenmatti drámagondolkodáshoz hasonlóan az író kicsinyíti és közel hozza tárgyát a mai realitásokhoz, szemben az előbb említett írókkal, akik éppen eltávolítják anyagukat a jelen világától.Weöres darabjának például három rendező - és nem akármilyen nevek! - "futott neki", de hiába, egyik előadást sem koronázta siker. (Valló Péter, Babarczy László, Kerényi Imre, Az Octopus című Weöres drámát pedig Ascher Tamás próbálta kétszer is színpadra állítani.) Spiró: Békecsászárját már meg se próbálta senki bemutatni, ahogy Márton jelentős textusát sem. Kolozsvárott volt ugyan egy fontos kisérlet - sok szép részeredménnyel - , de a végeredmény akarva-akaratlan inkább retorikus-romantikus hangvételt eredményezett. Egy tavalyi maratoni felolvasószínházi sorozat viszont azt bizonyította, hogy - bár a szöveg első olvasásra igazából nem ezt sugallja - mégis az intellektuális, irónikus, játékos, helyenként brechtiánus, jelzéses színház nagyon jól áll a műnek.Ennél a drámánál nem hiányzik az irodalmi közvélemény értő, elemző odafigyelése sem. Olyan nevek tették le mellette a voksukat , mint Balassa Péter, Koltai Tamás, és Nagy András, hívei között rendezők is vannak (Csizmadia Tibor, Hegedűs D. Géza, Szikora János), színpadra állítása mégis késik.Más a sorsa Esterházy Péter: Búcsúszimfóniájának (1994), de attól félek a "színpadilag könnyűnek találtatott" kategóriába fog kerülni, és nem lesz egyhamar újrajátszása. Az 1996-os vígszínházi, Házi Színpadi bemutató sikeresnek mondható. A recenzensek dícsérték a produkciót, az előadás bebizonyította: a szöveg játszható. Általában a művet is dicsérték a kritikusok, de nem mint egy fontos drámát, hanem mint egy szellemes, elegáns, olyan esterházysan szórakoztató, szöveggyűjteményt. Pedig a dialógusok, monológok mélyén robbanó erejű dráma rejlik: egy modern Ödipusz királyról, egy Apáról szól a történet, aki ellentétben klasszikus elődjével nem vállalja - nem képes vállalni a múltban elkövetett bűnökért az erkölcsi felelősséget. Nem hajlandó semmiféle szembesítésre, szembesülésre s úgy tesz mintha mi sem történt volna. Története katarzis nélkül ér véget, s ez a vég csak szánandó, és nem tragikus. Az apaság a modern korban már csak paródia lehet. Az apakép összeomlott, az apák nem bírták el a történelem terheit, összeroppantak (ebben Nádas: Találkozását viszi tovább Esterházy). Az apák hallgatnak - mondja ki a szöveg - és a hallgatás mögött be nem vallott, fel nem dolgozott egyéni és történelmi bűnök, szégyenek, rejtőznek. A tragédia hírnökeként váratlanul előbukkanó fattyú képében elevenedik meg a múlt: az elhagyott fiú, az elhagyott (közel sem ártatlan) anya és az elhagyott, feláldozott hűséges cseléd. Ez az ötödik fiú, a mágikus 70. születésnapon felkínálja a kései bűnhődés, megtisztulás lehetőségét, de az Apa nem kér belőle.Lehet, hogy a Búcsúszimfónia első olvasatban csupa szórakoztató csillogás, exkluzív elmejáték, szellemes írói szöveg, de egyúttal igazi színpadi dráma is, egy modern Ödipusz átirat. "Ödipusz séróból" mondja Esterházy, de ugyanő mondja: "vér, hó és halál", egy olyan mű, amely korunk nagyság - tragikum - katarzis hiányáról beszél, a bűn és a bűnhődés egyensúlyának felborulásáról, és ezáltal a tragédia haláláról.A másik opusa a librettóként kezelt Daisy sincs még színpadon megfejtve: pedig nem akármilyen idők krónikája: a késői Kádár-korban, a felpuhult diktatúrában, az értelmiségiek, illletve, pontosabban, mi értelmiségiek hogyan szolgáltuk ki készségesen vagy vonakodva az atyáskodó hatalmat, hogy ennek fejében ki-ki elmondhassa, fedetten, virágnyelven, bátor vagy még bátrabb dolgait. S mindez játszódik a legmélyebb átváltozások színhelyén: egy transzvesztita lokálban. Nagy András "hitvitázó", közéleti darabjait, a Németh László-i, Székely János-i tradíciók folytatásaként, megújításaként tartjuk számon. A csábító naplója, A bögöly, mindkettő a szenvedélyes gondolkodás és a szenvedélyes Érosz kibékíthetetlen ellentétének drámája. Ha nem jön egy dán rendező, az Asbóth utcai Kamaraszínházba, máig azt hisszük: ezek a szövegek játszhatatlanok. A bögölynél még most is azt hisszük, mert nincs senki, aki szembesítene bennünket az, ellenkezőjével. A színmű nagyonis aktuális kérdésekkel birkózik: nyugtalan korunkban melyik szellemi erő a hatékonyabb, működőképesebb: a mindent kérdésessé tévő szokratészi szabad kétely, vagy egy rendre- és a törvények tiszteletére vágyó, az ősi egyértelműséget kereső szemlélet. És nem múlt el végleg a veszély, hogy az utóbbi ismét tért nyerjen. Ezek a Nagy András drámák fárasztó és bonyolult szöveghalmaznak is mutatkozhatnak egy laikus olvasónak vagy más típusú színházat kedvelő színházi embernek. De ilyenkor kellene "színrelépnie" azoknak a rendezőknek és színházi műhelyeknek akik/amelyek érzékenyek és nyítottak erre a gondolat-centrikus, intellektuális színházi műfajra, és nekik lenne dolguk egy előadási példány megszerkesztése.A szép Európa barbárokra néz, nemcsak Nagy András darabjában, hanem Tolnai Ottó: Könyökkanyar című lírikus, dramatikus anekdótafüzérében is, amelyben egy vajdasági magyar család házába belerohan egy kamion és kényszerű együttélés kezdődik a ház lakói és a betelepült népség-katonaság között. Drámai anekdota-füzér a legfontosabb Tolnai Ottó dráma, a Végeladás is, mely egyszer Kecskeméten bemutatódott, de azóta se vette senki kézbe, elsüllyedt a feledésbe. Ez is példa arra, hogy egy bemutató nem bemutató. Pedig a közös magyar történelmi sorsról anekdótázik benne az író, erőteljes színpadi formát is találva hozzá. Az anekdótázás mint drámaszervező erő, mint elkalandozó történet-mondás újabban több helyen is felbukkan: nemcsak a Búcsúszimfóniában, hanem Darvasi László: Szív Ernő estéiben is. (Rendezte:Pinczés István). A Bécsben élő Tábori György szinte egy egész életművet épített erre a dramaturgiára, és miután ő rendező is, miközben anekdótázott, képes volt arra is, hogy "szembenézzen a lét borzalmaival" - amiről például Tolnai Ottó is beszél a Paripacitromban.Garaczi László és Szilágyi Andor egészíti ki ezt a drámaírói névsort, mint két olyan formátumos kortárs szerző , akiket máig nem integrált igazi érdemeik szerint a színházi közvélemény.Ők szintén olyan tipusú írók, akiket igazából nem lehet megfejteni az élő magyar hagyományokból. Vagyis Garaczit talán igen: de ez a hagyomány lesüllyedt a szórakoztatóipari formációkba : ez a budapesti kabaré Nagy Endrétől, Karinthy Frigyesen és Rejtő Jenőn átívelő elementáris hagyománya: itt van talán a kulcsa a még be nem mutatott Jederman nyers , brutális , abszurd , karikaturaszerű elemeket eklektikusan egymásra halmozó, szemtelen, profán világának, terézvárosi bérhaldokló főhősével egyetemben. (Ugyanez vonatkozik a Debrecenben bemutatott Imoga című darabjára is. Rendező: Pinczés István.) Ez a mindent magábanyelő, megemésztő és kiköpő szemtelen szövegformázás valószínűleg ugyanezt a pimasz szabadságot igényelné egy érvényes, vásári előadásban, "egy bizonyos színházban", amely biztos, hogy "ott rejtőzik a szövegben" (ahogy egyszer Jeles András fogalmazott saját darabjával kapcsolatban), csak még nem találtak rá a színházcsinálók.Szilágyi Andor darabja - a legszelidebb és legszabályosabb az életművön belül - szép siker volt a Radnóti Színházban (Az el nem küldött levelek), de a Fodor Tamás rendezte gátlástalan maszkabál, A rettenetes anya, már csak a szakma egy részének mond valamit, és egy új értelmezésére már nem kiváncsiak a színházcsinálók. Őt csak azért említem e névsorolvasás végén, mert legfrissebb opusa a kaposvári díjnyertes írás, már kitapinthatóan és felismerhetően a lengyel mester, Gombrowitz iskoláját követi, Brechttel beoltva. Szilágyi szinte az Yvonne, a burgundi hercegnőt írja tovább, egy 56-os magyar forradalom hőseire emlékeztető látomásos, metaforikus, illetve szatírikus, karneváli, horror-szatírjátékban. Magyar rendező legyen a talpán, aki ezt megszólaltatja, bár Ascher Tamásról tudjuk, hogy nagy Gombrowitz szakértő.Ez a felsorolás csak azt szerette volna jelezni, hogy a kortárs magyar drámáról kialakított kép akarva-akaratlan mennyire színházfüggő, és ezáltal leegyszerűsítő, és a szakkritika, sőt esetenként az átfogóbb irodalomkritika sem tudja magát ez alól kivonni, pedig könnyen bizonyítható, hányfajta színház lehetősége rejtőzik ezekben a szövegekben és e sokféleségből esetenként milyen kevés tárul csak fel a magyar színpadokon.A kép tehát a kortárs magyar dráma képe egyáltalán nem szegényes, pedig alig fél évtizedet fogtam át, és nem is beszéltem azokról az írókról (illetve drámáikról ), akik szerencsések voltak bemutatóikkal: Bereményi Géza, Kárpáti Péter, Németh Ákos a Kamrában, Forgách Vitelliusa Pécsett, Darvasi László debreceni bemutatói , Békés Pál darabja Kisvárdán, Kornis Mihály 89-es rendszerváltó komédiája a Vígben, Jeles András magányos szerzői-rendezői színháza Kaposvárott vagy a Katona József Színházban.Most jön azonban a kontra:Ezek az általam emlegetett írók és darabok döntő része még a közösen megélhető magyar történelemben gondolkodik: témáit, apáit, szerelmeit, mondatait, gondolatait innen meríti. A közép-európai létezés történelmi és társadalmi perspektívái foglalkoztatják, és egy olyan feltételezett közönségnek szól , akit ez érdekel, akik egyedei szintén is hasonlóan gondolkodnak. Hiszen az az igazi színház, amikor az írók azokról és azoknak írnak, akik a nézőtéren ülnek, s azok azt akarják hallani , ami ott a színpadon elhangzik.Az elmúlt évtizedekben - a színházi prosperitás évtizedeiben - egy homogén értelmiség ült a nézőtéren, őneki és őróla szóltak a darabok, közös volt a tudás, a nyelv, a cinkosság, a vélemény a világról, és az őket körülvevő hatalomról. Tehát mondhatjuk, hogy a 60-as 70-es évek prosperáló drámairodalma az értelmiség drámairodalma volt, ahogy a másik nagy prosperáló korszakban a századelején a polgárság ült a nézőtéren, neki és róla szóltak a darabok, és ők vitték sikerre íróikat itt, Budapesten is, és még a polgár-művek is nekik íródtak, nem is olyan hajdanán.Hová lett az a régi homogén polgárság: eltűnt a világháborúk, gazdasági változások süllyesztőiben, kivándorolt, elszegényedett, meghalt, átváltozott. És hová lett a homogén, egy nyelven beszélő értelmiség? A 60-as, 70-es, 80-as évek fiataljai, középkorú intellektueljei, az egymás után sorjázó nemzedékek, akiknek csalódásairól, válságairól, lázadásairól, tehetetlen, tetszhalott életéről szóltak Sarkadi Imre, Csurka István, Szakonyi Károly, Örkény István, Békés Pál, és részben Bereményi, Spíró, Nádas, Kornis Mihály és a többiek munkái. Kiknek lehet ma szólni? Kik ülnek a nézőtéren? Van-e még közmegegyezés a dolgok megitélésében? Közösség-e ma a közönség? Mit gondolnak a világról, amelyben már nem a hatalom és az egyén viszonya, a megalkuvás, vagy a lázadás politikai alternatívái a fontosak, ahol már alig beszélnek értelmiségi szerepvállalásról, gondolkodásról, ideológiákról, utópiákról, nem kérdés már, hogy ki hogyan csalódott az eszmében. És - úgy tűnik - most már nem az az elsőrendű és alapvető kérdés, hogy milyen drámákat él meg az értelmiség, mit gondol, hogyan él, hogyan gondolkozik a világról , mert jelenleg az a benyomás, hogy napjainkban erőteljesen csökkent a meghatározó ereje , kohéziója ennek a társadalmi rétegnek, formációnak. Ma a társadalom döntő hányadában a drámai tét : az egzisztenciális létezés, a puszta fennmaradás.. A társadalom mély, a szökőár erejével felérő változásokat, átrendeződéseket él át. S mintha a kritikai attitüd, a kritikus alapállás máshová helyeződött volna át , mint ahol régebben volt . Máshol fontos ,hogy megszólaljon a kritikus írói hang. És a szolidaritás is másmilyen, mint régen, amikor a szociális minimál biztonság nem volt kérdés, viszont kérdés volt a szolidarítás a rendszer ellenállóival. Most mintha az a szolidarítás lenne a fontos, amely a szociális biztonságát elvesztett emberrel kapcsolatos, aki mindegy, hogy paraszt, cigány, tanító vagy elit-értelmiség: csak egy a fontos neki: miből fogja eltartani a családját, s talán még azt az egyetlen maradvány értelmiségi kérdést azért felteszi: ki, mennyiben felelős mindezért a múltban, és a jelenben. Erről a másik, megváltozott világról még nagyon kevés jelzés érkezik a drámairodalomból. Ilyen az 1985-ös Csirkefej - egy új katarzis szemlélettel, ilyen Parti Nagy Lajos Mauzoleuma. A prózában Krasznahorkai László, majd pedig Tar Sándor, Csalog Zsolt beszél a közvetlenség erejével erről a riasztó új világról, ahol a nemzet egyharmada divatos szóval élve, "leszakadóban van", ahol nem működik az igazságszolgáltatás , a társadalmi szolidarítás, a szociális háló szétszakadt, és a morális ellehetetlenülés mindennapossá vált. Ebben az értelemben kipörög az idő - megitélésem szerint - a drámaírók alól, s vajon ki lesz, aki utoléri, milyen témával és milyen főhősökkel?Nádas Péter szerint ebben az országban mindent legyőz az állandó intenzív jelen, s a múlttal való szembenézés mindig elmarad. Most viszont olyan időszakot élünk, mikor már nemcsak a múlttal, hanem a jelennel való intenzív szembenézés is hiánycikké vált, legalábbis a drámai műfajban. Ez a "kontra", ez a nagy hiányérzet a kortárs drámával kapcsolatban, mert a műfajnak egyik legfontosabb éltetője az aktualitás, a jelenvalóság narkotikuma, a közvetlen reagálni tudás a körülöttünk zajló történésekre, és ha másképp nem lehet, legalább a publicisztikai dráma egyáltalán nem lebecsülendő és nem is könnyű műfajában. Ezért tartom fontos kisérleteknek Spiró György "Zeitstück"-jeit , a Vircsaftot és a Dobardant.