Alföld - 48. évf. 2. sz. (1997. február)
Dolgozatommal részben azt szeretném
bizonyítani, hogy a kortárs magyar dráma
jóval sokszínűbb, mint amilyen kép
róla él a köztudatban (ami természetesen
elsősorban a színházak által sugallt
kép), részben pedig arra hívnám fel
a figyelmet, hogy ugyanez a kortárs dráma jelenvalóság
képe milyen roppant szegényes. Miért sokszínűbb?
Parti Nagy Lajos színházi pályafutása
bizonyítja: a sikerhez, elismertséghez feltétlenül
szükséges egy vagy több érvényes,
pontosan fogalmazott színházi bemutató. Őnála
ez állt egy szerencsés indulásból,
innen Debrecenből (Az Ibusár Pinczés István
rendezésében), majd egy országos sikerből
a Kamrában (A Mauzoleum Máté Gábor
rendezésében). Kell a jó, szakmailag felkészült
kritikai fogadtatás, kell egy előzetes tekintélyt,
elismertséget adó irodalmi előélet,
mert a magyar színház, a színházi
kritika önmagában nem tud irodalmi rangot adni egy
színpadi szerzőnek. Parti Nagy prózai és
lírai munkásságával kapcsolatban mindez
szerencsésen együtt volt. E három tényezőből
ha egy is hibádzik egy színrevitelnél, máris
megbomlik az egyensúly, oda a közvélemény
és a szakma értő visszaigazolása,
nem jön létre az értékmegörző
emlékezet. A gond persze legtöbbször az előadásokkal
kezdődik. Sokszor egyen-hangra, egyen-ruhákra szorítanak
az interpretálók olyan szövegeket, amelyek
ilyen körülmények között elhalnak,
vagy értékeiknek csak tört részét
tudják megmutatni. Sok jószándékú
bemutató így többet árt a műnek,
mint használ. Ha egy drámaíró túlmerészkedik
a színházaink számára otthonos kifejezési
tartományokon, vagyis a már sokszor és sokat
emlegetett és elemzett valósághű realizmuson,
az akció-köz-pontúságon, művére,
műveire sokszor bizonytalan sors vár. Vagy színre
se viszik, vagy a már emlegetett jószándékú
félreértés lesz az osztályrésze.Spíró
György akkor nyert csatát 1983-ban, amikor - előszőr
pályafutása során - a magyar színpadi
hagyományokhoz közel álló realista-anekdotikus
hangvételben megírta Az imposztort, majd 1985-ben,
a Füst Milán-i "démonikus naturalizmusra"
támaszkodó Csirkefejet.Parti Nagy csatanyerése
is talán azért lehetett könnyebb, mert darabjainak
dramaturgiáját, stílusát, hangvételét
a realista kifejezési módokban, eszközökben
gazdag magyar színházi hagyományokból
lehetett megközelíteni: Bródy Sándor,
Szép Ernő, Kornis Mihály sikeres bemutatói
kijelölték már az utat, amelyet még
ismerősebbé és biztonságosabbá
tett a szöveg rokonsága és hangulata a cseh
költői realista-groteszk filmiskolával, az
Ibusár esetében pedig az idiótikus magyar
operett hagyományokkal. A Parti Nagy drámák
revelatív ereje nem dramaturgiai, stiláris újításaikban
van, hanem a nyelvben és az írói szemléletben.Akad
azonban néhány mostohább sorsú dráma
az elmúlt évekből, amelynek csillagállása
vagy jövendő sorsa kevésbé szerencsésen
alakult, alakulhat, mert vagy a szöveg nem tud olyan engedelmesen
simulni az ismertebb színpadi igényekhez és
eszközökhöz, vagy drámaisága mélyebben
rejtőzik a szokásosnál.Ilyenkor persze másfajta
megközelítések, szövegelemzések
állnának jól a drámai matériának:
esetleg a német színház intellektuálisabb,
metafizikusabb, vagy épp ellenkezőleg, a lengyel
színházi hagyományok szélsőséges,
teátrális elemekkel jobban bánni tudó
irányzatai. Legelőszőr említeném
Márton László nagyformátumú
történelmi trilógiáját: A nagyratörőt,
(1992-1994), ezt a véres erdélyi krónikát,
drámai jambusban elbeszélve, a hintapolitikus Báthory
Zsigmond országvesztő éveiről. Egy
újabb magyar civilizációs kisérlet
bukásának története, avagy hogyan integrálódjunk
vagy ne integrálódjunk Európába. A
szomorújáték bevallottan shakespeare-i mintákat
követ, de visszanyúl a XIX. századi magyar
histórikus drámákhoz, és közelebbről
pedig fanyar iróniájával Weöres Sándor:
A kétfejű fenevadját idézi és
eszünkbe jutatja Hubay Miklós: Színház
a cethal hátán című játékát
is.Nincs igazán kulcsa a magyar színházaknak,
ezeknek a történelmi tablóknak, látomásoknak
az érvényes mai hangvételű megszólaltatásához.
Talán csak Szabó Magda darabjai jártak jobban
színrekerülésükkor, mert a dürrenmatti
drámagondolkodáshoz hasonlóan az író
kicsinyíti és közel hozza tárgyát
a mai realitásokhoz, szemben az előbb említett
írókkal, akik éppen eltávolítják
anyagukat a jelen világától.Weöres darabjának
például három rendező - és
nem akármilyen nevek! - "futott neki", de hiába,
egyik előadást sem koronázta siker. (Valló
Péter, Babarczy László, Kerényi Imre,
Az Octopus című Weöres drámát
pedig Ascher Tamás próbálta kétszer
is színpadra állítani.) Spiró: Békecsászárját
már meg se próbálta senki bemutatni, ahogy
Márton jelentős textusát sem. Kolozsvárott
volt ugyan egy fontos kisérlet - sok szép részeredménnyel
- , de a végeredmény akarva-akaratlan inkább
retorikus-romantikus hangvételt eredményezett. Egy
tavalyi maratoni felolvasószínházi sorozat
viszont azt bizonyította, hogy - bár a szöveg
első olvasásra igazából nem ezt sugallja
- mégis az intellektuális, irónikus, játékos,
helyenként brechtiánus, jelzéses színház
nagyon jól áll a műnek.Ennél a drámánál
nem hiányzik az irodalmi közvélemény
értő, elemző odafigyelése sem. Olyan
nevek tették le mellette a voksukat , mint Balassa Péter,
Koltai Tamás, és Nagy András, hívei
között rendezők is vannak (Csizmadia Tibor, Hegedűs
D. Géza, Szikora János), színpadra állítása
mégis késik.Más a sorsa Esterházy
Péter: Búcsúszimfóniájának
(1994), de attól félek a "színpadilag
könnyűnek találtatott" kategóriába
fog kerülni, és nem lesz egyhamar újrajátszása.
Az 1996-os vígszínházi, Házi Színpadi
bemutató sikeresnek mondható. A recenzensek dícsérték
a produkciót, az előadás bebizonyította:
a szöveg játszható. Általában
a művet is dicsérték a kritikusok, de nem
mint egy fontos drámát, hanem mint egy szellemes,
elegáns, olyan esterházysan szórakoztató,
szöveggyűjteményt. Pedig a dialógusok,
monológok mélyén robbanó erejű
dráma rejlik: egy modern Ödipusz királyról,
egy Apáról szól a történet, aki
ellentétben klasszikus elődjével nem vállalja
- nem képes vállalni a múltban elkövetett
bűnökért az erkölcsi felelősséget.
Nem hajlandó semmiféle szembesítésre,
szembesülésre s úgy tesz mintha mi sem történt
volna. Története katarzis nélkül ér
véget, s ez a vég csak szánandó, és
nem tragikus. Az apaság a modern korban már csak
paródia lehet. Az apakép összeomlott, az apák
nem bírták el a történelem terheit,
összeroppantak (ebben Nádas: Találkozását
viszi tovább Esterházy). Az apák hallgatnak
- mondja ki a szöveg - és a hallgatás mögött
be nem vallott, fel nem dolgozott egyéni és történelmi
bűnök, szégyenek, rejtőznek. A tragédia
hírnökeként váratlanul előbukkanó
fattyú képében elevenedik meg a múlt:
az elhagyott fiú, az elhagyott (közel sem ártatlan)
anya és az elhagyott, feláldozott hűséges
cseléd. Ez az ötödik fiú, a mágikus
70. születésnapon felkínálja a kései
bűnhődés, megtisztulás lehetőségét,
de az Apa nem kér belőle.Lehet, hogy a Búcsúszimfónia
első olvasatban csupa szórakoztató csillogás,
exkluzív elmejáték, szellemes írói
szöveg, de egyúttal igazi színpadi dráma
is, egy modern Ödipusz átirat. "Ödipusz
séróból" mondja Esterházy, de
ugyanő mondja: "vér, hó és halál",
egy olyan mű, amely korunk nagyság - tragikum - katarzis
hiányáról beszél, a bűn és
a bűnhődés egyensúlyának felborulásáról,
és ezáltal a tragédia haláláról.A
másik opusa a librettóként kezelt Daisy sincs
még színpadon megfejtve: pedig nem akármilyen
idők krónikája: a késői Kádár-korban,
a felpuhult diktatúrában, az értelmiségiek,
illletve, pontosabban, mi értelmiségiek hogyan szolgáltuk
ki készségesen vagy vonakodva az atyáskodó
hatalmat, hogy ennek fejében ki-ki elmondhassa, fedetten,
virágnyelven, bátor vagy még bátrabb
dolgait. S mindez játszódik a legmélyebb
átváltozások színhelyén: egy
transzvesztita lokálban. Nagy András "hitvitázó",
közéleti darabjait, a Németh László-i,
Székely János-i tradíciók folytatásaként,
megújításaként tartjuk számon.
A csábító naplója, A bögöly,
mindkettő a szenvedélyes gondolkodás és
a szenvedélyes Érosz kibékíthetetlen
ellentétének drámája. Ha nem jön
egy dán rendező, az Asbóth utcai Kamaraszínházba,
máig azt hisszük: ezek a szövegek játszhatatlanok.
A bögölynél még most is azt hisszük,
mert nincs senki, aki szembesítene bennünket az, ellenkezőjével.
A színmű nagyonis aktuális kérdésekkel
birkózik: nyugtalan korunkban melyik szellemi erő
a hatékonyabb, működőképesebb:
a mindent kérdésessé tévő szokratészi
szabad kétely, vagy egy rendre- és a törvények
tiszteletére vágyó, az ősi egyértelműséget
kereső szemlélet. És nem múlt el végleg
a veszély, hogy az utóbbi ismét tért
nyerjen. Ezek a Nagy András drámák fárasztó
és bonyolult szöveghalmaznak is mutatkozhatnak egy
laikus olvasónak vagy más típusú színházat
kedvelő színházi embernek. De ilyenkor kellene
"színrelépnie" azoknak a rendezőknek
és színházi műhelyeknek akik/amelyek
érzékenyek és nyítottak erre a gondolat-centrikus,
intellektuális színházi műfajra, és
nekik lenne dolguk egy előadási példány
megszerkesztése.A szép Európa barbárokra
néz, nemcsak Nagy András darabjában, hanem
Tolnai Ottó: Könyökkanyar című lírikus,
dramatikus anekdótafüzérében is, amelyben
egy vajdasági magyar család házába
belerohan egy kamion és kényszerű együttélés
kezdődik a ház lakói és a betelepült
népség-katonaság között. Drámai
anekdota-füzér a legfontosabb Tolnai Ottó dráma,
a Végeladás is, mely egyszer Kecskeméten
bemutatódott, de azóta se vette senki kézbe,
elsüllyedt a feledésbe. Ez is példa arra, hogy
egy bemutató nem bemutató. Pedig a közös
magyar történelmi sorsról anekdótázik
benne az író, erőteljes színpadi formát
is találva hozzá. Az anekdótázás
mint drámaszervező erő, mint elkalandozó
történet-mondás újabban több helyen
is felbukkan: nemcsak a Búcsúszimfóniában,
hanem Darvasi László: Szív Ernő estéiben
is. (Rendezte:Pinczés István). A Bécsben
élő Tábori György szinte egy egész
életművet épített erre a dramaturgiára,
és miután ő rendező is, miközben
anekdótázott, képes volt arra is, hogy "szembenézzen
a lét borzalmaival" - amiről például
Tolnai Ottó is beszél a Paripacitromban.Garaczi
László és Szilágyi Andor egészíti
ki ezt a drámaírói névsort, mint két
olyan formátumos kortárs szerző , akiket
máig nem integrált igazi érdemeik szerint
a színházi közvélemény.Ők
szintén olyan tipusú írók, akiket
igazából nem lehet megfejteni az élő
magyar hagyományokból. Vagyis Garaczit talán
igen: de ez a hagyomány lesüllyedt a szórakoztatóipari
formációkba : ez a budapesti kabaré Nagy
Endrétől, Karinthy Frigyesen és Rejtő
Jenőn átívelő elementáris hagyománya:
itt van talán a kulcsa a még be nem mutatott Jederman
nyers , brutális , abszurd , karikaturaszerű elemeket
eklektikusan egymásra halmozó, szemtelen, profán
világának, terézvárosi bérhaldokló
főhősével egyetemben. (Ugyanez vonatkozik
a Debrecenben bemutatott Imoga című darabjára
is. Rendező: Pinczés István.) Ez a mindent
magábanyelő, megemésztő és
kiköpő szemtelen szövegformázás
valószínűleg ugyanezt a pimasz szabadságot
igényelné egy érvényes, vásári
előadásban, "egy bizonyos színházban",
amely biztos, hogy "ott rejtőzik a szövegben"
(ahogy egyszer Jeles András fogalmazott saját darabjával
kapcsolatban), csak még nem találtak rá a
színházcsinálók.Szilágyi Andor
darabja - a legszelidebb és legszabályosabb az életművön
belül - szép siker volt a Radnóti Színházban
(Az el nem küldött levelek), de a Fodor Tamás
rendezte gátlástalan maszkabál, A rettenetes
anya, már csak a szakma egy részének mond
valamit, és egy új értelmezésére
már nem kiváncsiak a színházcsinálók.
Őt csak azért említem e névsorolvasás
végén, mert legfrissebb opusa a kaposvári
díjnyertes írás, már kitapinthatóan
és felismerhetően a lengyel mester, Gombrowitz iskoláját
követi, Brechttel beoltva. Szilágyi szinte az Yvonne,
a burgundi hercegnőt írja tovább, egy 56-os
magyar forradalom hőseire emlékeztető látomásos,
metaforikus, illetve szatírikus, karneváli, horror-szatírjátékban.
Magyar rendező legyen a talpán, aki ezt megszólaltatja,
bár Ascher Tamásról tudjuk, hogy nagy Gombrowitz
szakértő.Ez a felsorolás csak azt szerette
volna jelezni, hogy a kortárs magyar drámáról
kialakított kép akarva-akaratlan mennyire színházfüggő,
és ezáltal leegyszerűsítő, és
a szakkritika, sőt esetenként az átfogóbb
irodalomkritika sem tudja magát ez alól kivonni,
pedig könnyen bizonyítható, hányfajta
színház lehetősége rejtőzik
ezekben a szövegekben és e sokféleségből
esetenként milyen kevés tárul csak fel a
magyar színpadokon.A kép tehát a kortárs
magyar dráma képe egyáltalán nem szegényes,
pedig alig fél évtizedet fogtam át, és
nem is beszéltem azokról az írókról
(illetve drámáikról ), akik szerencsések
voltak bemutatóikkal: Bereményi Géza, Kárpáti
Péter, Németh Ákos a Kamrában, Forgách
Vitelliusa Pécsett, Darvasi László debreceni
bemutatói , Békés Pál darabja Kisvárdán,
Kornis Mihály 89-es rendszerváltó komédiája
a Vígben, Jeles András magányos szerzői-rendezői
színháza Kaposvárott vagy a Katona József
Színházban.Most jön azonban a kontra:Ezek az
általam emlegetett írók és darabok
döntő része még a közösen
megélhető magyar történelemben gondolkodik:
témáit, apáit, szerelmeit, mondatait, gondolatait
innen meríti. A közép-európai létezés
történelmi és társadalmi perspektívái
foglalkoztatják, és egy olyan feltételezett
közönségnek szól , akit ez érdekel,
akik egyedei szintén is hasonlóan gondolkodnak.
Hiszen az az igazi színház, amikor az írók
azokról és azoknak írnak, akik a nézőtéren
ülnek, s azok azt akarják hallani , ami ott a színpadon
elhangzik.Az elmúlt évtizedekben - a színházi
prosperitás évtizedeiben - egy homogén értelmiség
ült a nézőtéren, őneki és
őróla szóltak a darabok, közös
volt a tudás, a nyelv, a cinkosság, a vélemény
a világról, és az őket körülvevő
hatalomról. Tehát mondhatjuk, hogy a 60-as 70-es
évek prosperáló drámairodalma az értelmiség
drámairodalma volt, ahogy a másik nagy prosperáló
korszakban a századelején a polgárság
ült a nézőtéren, neki és róla
szóltak a darabok, és ők vitték sikerre
íróikat itt, Budapesten is, és még
a polgár-művek is nekik íródtak, nem
is olyan hajdanán.Hová lett az a régi homogén
polgárság: eltűnt a világháborúk,
gazdasági változások süllyesztőiben,
kivándorolt, elszegényedett, meghalt, átváltozott.
És hová lett a homogén, egy nyelven beszélő
értelmiség? A 60-as, 70-es, 80-as évek fiataljai,
középkorú intellektueljei, az egymás
után sorjázó nemzedékek, akiknek csalódásairól,
válságairól, lázadásairól,
tehetetlen, tetszhalott életéről szóltak
Sarkadi Imre, Csurka István, Szakonyi Károly, Örkény
István, Békés Pál, és részben
Bereményi, Spíró, Nádas, Kornis Mihály
és a többiek munkái. Kiknek lehet ma szólni?
Kik ülnek a nézőtéren? Van-e még
közmegegyezés a dolgok megitélésében?
Közösség-e ma a közönség? Mit
gondolnak a világról, amelyben már nem a
hatalom és az egyén viszonya, a megalkuvás,
vagy a lázadás politikai alternatívái
a fontosak, ahol már alig beszélnek értelmiségi
szerepvállalásról, gondolkodásról,
ideológiákról, utópiákról,
nem kérdés már, hogy ki hogyan csalódott
az eszmében. És - úgy tűnik - most
már nem az az elsőrendű és alapvető
kérdés, hogy milyen drámákat él
meg az értelmiség, mit gondol, hogyan él,
hogyan gondolkozik a világról , mert jelenleg az
a benyomás, hogy napjainkban erőteljesen csökkent
a meghatározó ereje , kohéziója ennek
a társadalmi rétegnek, formációnak.
Ma a társadalom döntő hányadában
a drámai tét : az egzisztenciális létezés,
a puszta fennmaradás.. A társadalom mély,
a szökőár erejével felérő
változásokat, átrendeződéseket
él át. S mintha a kritikai attitüd, a kritikus
alapállás máshová helyeződött
volna át , mint ahol régebben volt . Máshol
fontos ,hogy megszólaljon a kritikus írói
hang. És a szolidaritás is másmilyen, mint
régen, amikor a szociális minimál biztonság
nem volt kérdés, viszont kérdés volt
a szolidarítás a rendszer ellenállóival.
Most mintha az a szolidarítás lenne a fontos, amely
a szociális biztonságát elvesztett emberrel
kapcsolatos, aki mindegy, hogy paraszt, cigány, tanító
vagy elit-értelmiség: csak egy a fontos neki: miből
fogja eltartani a családját, s talán még
azt az egyetlen maradvány értelmiségi kérdést
azért felteszi: ki, mennyiben felelős mindezért
a múltban, és a jelenben. Erről a másik,
megváltozott világról még nagyon kevés
jelzés érkezik a drámairodalomból.
Ilyen az 1985-ös Csirkefej - egy új katarzis szemlélettel,
ilyen Parti Nagy Lajos Mauzoleuma. A prózában Krasznahorkai
László, majd pedig Tar Sándor, Csalog Zsolt
beszél a közvetlenség erejével erről
a riasztó új világról, ahol a nemzet
egyharmada divatos szóval élve, "leszakadóban
van", ahol nem működik az igazságszolgáltatás
, a társadalmi szolidarítás, a szociális
háló szétszakadt, és a morális
ellehetetlenülés mindennapossá vált.
Ebben az értelemben kipörög az idő - megitélésem
szerint - a drámaírók alól, s vajon
ki lesz, aki utoléri, milyen témával és
milyen főhősökkel?Nádas Péter
szerint ebben az országban mindent legyőz az állandó
intenzív jelen, s a múlttal való szembenézés
mindig elmarad. Most viszont olyan időszakot élünk,
mikor már nemcsak a múlttal, hanem a jelennel való
intenzív szembenézés is hiánycikké
vált, legalábbis a drámai műfajban.
Ez a "kontra", ez a nagy hiányérzet a
kortárs drámával kapcsolatban, mert a műfajnak
egyik legfontosabb éltetője az aktualitás,
a jelenvalóság narkotikuma, a közvetlen reagálni
tudás a körülöttünk zajló történésekre,
és ha másképp nem lehet, legalább
a publicisztikai dráma egyáltalán nem lebecsülendő
és nem is könnyű műfajában. Ezért
tartom fontos kisérleteknek Spiró György "Zeitstück"-jeit
, a Vircsaftot és a Dobardant.