Alföld - 48. évf. 2. sz. (1997. február)
(Verstanulmányok egy regényhez)
A kenderáztató helyi neve,
dolyinai kertünk végében is volt,
a nyár első felében csak békakása fedte víz állt benne,
szélét pedig körben benőtte a fű, a sás,
a nyőtt kendert csátéval kévékbe kötöttük,
rétegesen a vízre raktuk,
kővel elsüllyesztettük,
aztán karókat vertünk a fenékbe,
és azokhoz rögzítettük,
mikor belepte a víz,
úgy festett, mint egy túlterhelt tutaj,
de nem hagytuk nagyon leszállni,
hanem csak pár ujjnyira lebegtettük a felszín alatt,
ha ráugrottunk a partról,
elbírt bennünket,
csak arra kellett vigyázni,
nehogy a szélére lépjünk,
mert akkor felborult,
és a sűrű, barnás, büdös lébe estünk,
különösen gyerekekre nézve jelentett veszélyt,
mert amelyik nem tudott úszni,
az könnyen belefulladt,
mikor megérett a kender,
leszedtük róla a köveket,
átvágtuk a tartóköteleket,
és csáklyával egyenként a partra húztuk az elváltozott kévéket,
Rácfalun volt egy fűzes,
melyet Mocsolyáknak hívtak,
mert tele volt mocsolyával,
aki nem rendelkezett saját mocsolyával,
az bekéredzkedett a máséba,
vagy a Tarnába áztatott,
a sekély folyóvízben a kender alaposabb rögzítést igényelt,
valósággal a fenékhez kellett cövekelni a kévéket,
de így is megesett,
hogy áradáskor elszabadultak,
és elvitte őket a víz.
Üres,
de még mindig olyan,
mintha benne lakna anyám és apám,
mintha csak bezárkóztak volna,
és nem jönnének ki többé az udvarra,
pedig már két
esztendeje odaát vannak a temetőben.