Alföld - 48. évf. 1. sz. (1997. január)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Keresztury Tibor

Szerep és személyiség: kritika és „nosztalgia" Petri versfelfogásában

Részlet egy monográfiából

Petri indulása a hatvanas évek vége pályakezdőinek tömegesre duzzadt mezőnyében nem csupán jól látható elkülönböződése, hanem a különállás érezhető átgondoltsága, tudatossága miatt kelthette fel a korszak amúgy meglehetősen egyirányú, az újra kevéssé fogékony szakmai érdeklődését. Távlatos koncepciót sejtető törekvése ugyanis még érintőlegesen sem volt e megpezsdült évek hangzatos nemzedéki programjainak megfeleltethető, s ekképpen a fiatalos szárnypróbálgatások közé besorolható. A rajban röptető lekezelés, az elhallgatás, vagy az elutasítás megszokott stratégiáinak zökkenőmentes alkalmazhatóságát tovább nehezítette annak kényszerű belátása, hogy a magyar lírai hagyomány alapsémáit variáló mintakövető, valamint a megszakítottságot a tagadás gesztusaival hangsúlyozó - elenyésző számú - önmeghatározási kísérletekkel szemben itt a költői útkeresések kétpólusú modelljében nemigen elhelyezhető, a hagyományhoz való viszony szempontjából csak nehezen leírható líratípus létrehozásáról van szó. A látens ellenbeszéd olyan egyedi változatáról, melyben az általános érvénnyel kínálkozó tradíció folytathatatlanságát tételező kritika elemei a megszülető új minőség megmunkált és kifejtett állításaiban kapnak különleges nyomatékot.

Mindez azért lehetett már a Magyarázatok M. számára megjelenésekor az elfogulatlan szemlélő számára érzékelhető, mert a szokásostól eltérően Petrinél a színrelépés nem a helykereső, a tájékozódás premisszáit kijelölő bemutatkozás lehetősége, hanem egyfajta határozott verseszmény és kialakult poétikai eszköztár felmutatásának alkalma volt. Aligha mondható általánosnak az a fegyelmezett munka, amellyel a költő az indulása előtt tisztázta saját előfeltevéseit, s aminek következtében a Magyarázatok... összeállításának idején túl van azon a poétikai letisztuláson, érési, leválási folyamaton, aminek terepe és ára többnyire (és jóesetben) az első kötet szokott lenni. a kivételes starthelyzet persze nemcsak, s nem is elsősorban teoretikus megfontolások eredménye volt. Petri ekkorra maga mögött hagyta első, azóta is hangsúlyosan megtagadott költői „korszakát", a József Attila-örökség abszolút vonzásában eltelt „ellenpróba" időszakát. A több-kevesebb rendszerességű verspróbálgatások azon szűk évtizedes periódusát, melynek feledésre ítélt művei a gyakorlat kudarcízű tapasztalatával érlelték bizonyossággá az addig számára gyakorlatilag kizárólagos hagyomány folytathatatlanságának felismerését. Annak ténye, hogy a huszas évei közepén járó költő merész - és a korban teljességgel eretneknek számító - következtetése a rituális apagyilkosság lázadó gesztusánál jóval mélyebb jelentéssel bír, költők egymás közt című antológia révén lett közelesen belátható, kifejtett formában pedig az ott közölt anyagot is integráló, 1971-ben megjelent könyvben mutatkozott meg.

Petri lírafelfogása a vállalt versek időszakától kezdve határozott, kialakult, s főbb jellegzetességeiben mindenekelőtt a legáltalánosabban elfogadott verseszmény karakteres alternatívájaként jellemezhető. A pálya egészére kiható érvényessége nem hagy kétséget afelől, hogy korai, mégis végleges alapozottságú esztétikai megfogalmazását az említett, nyomasztóan erős tradíció felülvizsgálatán túl a költészet, a költői beszéd alapjainak radikális újragondolása segítette elő. Petri György kiteljesedő művészi gyakorlatában mindebből az ismert poétikai trendekkel szembeni kétely és kritika olyan fokú kiterjesztése következett, mely a költészet kifelé irányuló, társadalmi funkcióját és a közvetlen vallomásosság, a személyes önkifejezés feloldó és általánosítható tapasztalatú, megoldást kínáló szerepét egyszerre kérdőjelezte meg. Így van ez akkor is, ha az ekkori nyilatkozatok egyes teoretikus megfogalmazásai nem nélkülözik a marxista esztétika korabeli követelményeinek aktuális közhelyeit, mert általuk a költő a társadalmi és értelmiségi benne-lét szükségszerűségét, megkerülhetetlen adottságát, nem pedig feladat-jellegét, a helyzetfelmérés elhivatottságát hangsúlyozza. Kibontakozó költészete a filozófiai elveken nyugvó elemző társadalomkritika igényének, s a közösségi szempontok elvárásainak csak annyiban megfeleltethető, amennyiben abból a versekben megjelenő lírai én tágabb meghatározottságai is kikövetkeztethetők. Közvetett módon, hisz e pályakezdés kivételes jelentősége és újítása nem kis részben abban áll, hogy ez a törekvés minden lírai közléselemet - tartalmi funkciót, külső vonatkozást, dekoratív eszközt - a beszédmód integráns részének tekint, a kifejezés mikéntjében próbál feloldani. A versalakítás, a beszédforma maga lesz itt tehát a legfőbb jelentéshordozó, szoros összefüggésben a költői tevékenység erős nyelvcentrikusságával és reflexív önismeretével.

Érdekes adalék, hogy a hatvanas évek lírai orientációjától, költői programjaitól élesen eltérő, a megszólalás prioritásait belső szükségletek és külső célképzetek helyett a nyelvi megformáltságra szűkítő, s a Magyarázatok... anyagában szerves és meggyőző kifejtettségében megmutatkozó elgondolás voltaképp a költő József Attila-„korszakánál" is régebbről eredeztethető. Ha hihetünk Petri emlékezetének, akkor esetében egy semmiképp sem szokványos előélet rekonstruálható: szavai szerint kisgyerek korától evidens volt, hogy a nyelvvel akar foglalkozni, s tizenhárom évesen azt is eldöntötte, hogy költő lesz. „Én egyszerűen profi akartam lenni. Tehát egyáltalán nem azt éreztem, hogy vallomást akarok tenni, (...) én egyszerűen verset akartam írni" - folytatja a történetet a vele készített egyik legalaposabb interjúban, feltárva a későbbi felismerések gyökereit. Azt a költői pálya szokásos inspirációitól teljességgel különböző, szakmai természetű motivációt, melynek gyerekkori megfogalmazását a tényleges alkotómunka hitelesítve igazolta vissza. Cáfolhatatlanul jelezve, hogy Petri György számára a költői tevékenység vallomáskényszerből fakadó belső közlésvágy helyett valóban nyelvi kihívást, s ebből következően erős érzelmi-kifejezésbeli önkorlátozást jelent, Brodszkij figyelmeztetésének szellemében: „Abban a pillanatban, amikor a művészet elutasítja a szükségszerűség és a racionalitás elvét, feladja pozícióit, és tisztán dekoratív funkciókra kárhoztatja magát."

Amikor az induló Petri saját pozícióját a magyar lírai hagyomány újraértett, személyre szabott keretei között kísérli meg kijelölni, nem annak megtagadására, pusztán az érvényesen hasznosítható tapasztalatok felülvizsgálatára tesz gyakorlati javaslatot. Azon értelmezői közösségek visszatérő ítélete, melyek életművét bizonyos szent és sérthetetlen normák megsértésével vádolják, nemcsak azért felületes, mert a hagyományban való benne-lét kardinális meghatározottságáról nem vesz nála tudomást, hanem mert törekvésének irányultságát épp ellentétesen értelmezi. Petri alkata és ambíciója ugyanis teljességgel nélkülöz mindenfajta offenzív, tabukat döntő elképzelést, avantgárd jellegű formanyelvi expanziót; korszerűségigénye sem a programszerű újítás, sem a meghökkentés igényével nem párosul. Kritikája ettől persze nem kevésbé radikális, csakhogy az a kortársi verstípusok legelterjedtebb változataira, azok kritikátlan hagyományszemléletére, másrészt pedig általuk magára a hagyományos költői szerepre vonatkozik. Petri György újításának lényege és történeti jelentősége e szerep kiterjesztése, határainak tágítása helyett annak korlátozásában rejlik. Egy defenzív programban tehát, amelyben a lírikus szerep teherbírását, s a művészi magatartás karakterét nem az átörökített konvenciók mintatípusai, sem pedig az azokkal való szembefordulás látványos gesztusai, hanem alkat és szerep pontos önismeretere valló megfeleltetése hivatott eldönteni. Fodor Géza monográfiájának egyik legfőbb koncepcionális állításával - mely szerint „Petri alapjában véve tradicionális költő" - ennélfogva azért lehet egyetérteni, mert ez a versmodell önkorlátozó, önkritikus, reflexív jellegéből adódóan akkor is belül marad a hagyományos lírai alapviszonyon, amikor több strukturális összetevője - nyelvi, poétikai, tematikai radikalizmusa - a lírai beszéd közmegegyezéses területén túlmutat.

Nem véletlen persze, hogy Petri fogadtatása e belátástól akkor is eltekint, amikor törekvése a közelítés konzervatív stratégiái számára is bőven nyújthat támpontot, érveket. a hatvanas-hetvenes évek fordulójának értelmezési horizontja ugyanis - meglehetős masszivitással - azon az alapon nyugszik, amit Gottfried Benn 1951-es dolgozata pontosan jellemez: „a nyilvánosság (...) úgy képzeli: emitt van egy ligetes táj vagy egy naplemente, amott pedig áll egy melankolikus hangulatú fiatalember vagy kisasszony, s máris megszületik egy vers. Nem, ilyen módon nem születik vers. Egyáltalán: vers nagyon ritkán születik, a verseket csinálják." A naiv költészetfelfogás talaján ily módon Petri szemléletének alapvetése lesz érzékelhetetlen: annak ténye, hogy számára a versírás kegyelmi állapot helyett kezdettől fogva mesterségbeli kérdés, s hogy ez az attitűd alkati konzervativizmussal súrlódásmentesen összeegyeztethető. Nem a magyar lírai hagyománnyal, hanem a költészet kultikus felfogásával szakít: a költői beszédet demitizálja és tradicionálja, uralt és ellenőrzött műveletté teszi. Amikor Benn idézett tanulmánya Valéry, Mallarmé, Pound, Poe és az ezesetben különösen fontos Eliot és Baudelaire nyomán a költés folyamatát is az opusz integráns részének tudva a vers keletkezését Petrire is tökéletes érvénnyel egy ösztönös, szubjektív, valamint egy megfigyelő, vizsgálgató, patológikus helyeket kereső, rafinált és szkeptikus mozzanat együttes meglétével modellálja, az elsősorban Tandorihoz és Petrihez köthető líratörténeti fordulat belső feltételét, alkotásmódbeli következményét írja le. Azt a szemléleti hátteret jelzi, melynek talaján ők „a kultusz központi mozzanatának, a költői szerepnek kritikáját, a személyiség önvizsgálatát tették költészetük alapmozzanatává. A romantikus esztétikából örökölt szubsztanciális személyiség kategóriája (...) lett a költészeti kritika tárgya; s e költészetnek témájává így (...) a költői megszólalás kritikátlanságának felszámolása vált. Amit a kultikus szemlélet külsőként tételez (tehát pl. hogy a költői sors nehézségei, a szerep ellentmondásai, a költői tevékenység vélt eredménytelensége, mind a külső világ idegenségéből, aktuális gonoszságából eredeztethetők), az e költők számára mint belső, költészeten és személyiségen belüli probléma jelenik meg."

Margócsy István érzékeny és lényeglátó problémafelvetése a „ki beszél a versben?"-típusú kultuszellenes kérdések tematizálásával, s méginkább a nyelvhasználat gesztusaiba való beépülésével, a megszólalás aktusának kritikai szemléletével, s így a versbeszéd naivitását megszüntető, önmagát kommentáló verstípus létrejöttével kapcsolatban nemcsak mélyebben érinti a Petri-líra természetét, hanem szempontjainak következetességével meg is kérdőjelezi Fodor Géza könyvének alaptézisét - legalábbis annak az életmű egészére történő kiterjeszthetőségét. Ha ugyanis ez a költészet a monográfia ajánlata nyomán a valóság és az eszmény, az életvilág és az értékvilág szembenállásának szerkezetével leírható, e virtuális alaprajz keretein belül hiánytalanul értelmezhető volna, épp azon ki nem kezdett személyiség rehabilitációja nem maradhatna benne el, melyet az kezdettől kétségbe vont. Akkor is így van ez, ha Fodor Géza koncepciója az értékvilág ambivalenciáját, fenntarthatóságának kérdéses voltát, illetve a „sóvár vágy" által való fenntartását illetően fontos megszorítást tesz, hisz a világkép szentimentális-romantikus alapstruktúrája csak a kultikus versfelfogás személyiségképével volna Petri esetében meggyőzően alátámasztható. Egy olyan modellben, melynek legnagyobb hatású kortársi változatát egy morális alapozottságú, nemzeti mitológiával áthatott univerzális értékeszmény érdekében-védelmében felnövesztett lírai hős megteremtésével Nagy László dolgozta ki. Mert e kétpólusú szerkezet egyik „oldala", a nyomasztó, deprimáló külvilág Petri létérzékelésében adottnak mondható ugyan, de a szembeszegülő értéktételezés - nem kevésbé markáns formában, de - legfeljebb az állandó ráutalás mozzanatában lesz tettenérhető. Aki itt a versben beszél, az ítélkezés erkölcsi többletét és pozicionális magabiztosságát teljes mértékben nélkülözi - a felülemelkedés fölénye helyett a figyelmes jelenlét az, amit demonstrál. Kitüntetett, koherens, szerepében felstilizált középpont helyett a lírai én a széthulló világ részeseként, megfigyelőjeként és értelmezőjeként funkcionál, ily módon semmilyen értelemben nem reprezentatív. Ez az a pont, ahová a József Attila-i hagyomány közvetlen folytathatatlanságának felismerése visszavezethető, s amit Radnóti Sándor - Fodor Géza által vehemensen vitatott módon - az evidencia hiányaként foglalt össze. Pedig Petri Költők egymás közt-beli bemutatkozó szövegének József Attilára vonatkozó passzusát - mely szerint „ő volt az utolsó, akinek még sikerülhetett a lírai alapok egyszerűségének megőrzésével, a személyesség maximális intenzitásával nagy költészetet teremteni" (kiem. K. T.) - Radnóti a versek által igazoltan gondolta végig, amikor az evidencia hiányát a személyesség és a személyiség között feszülő ellentétből, distanciából levezetve gondolatmenetét azon paradoxonba futtatja, hogy „mégis egy személy az, aki e személy megfoghatóságával szembeni kételyét végigéli, szenvedi és magyarázza" (kiem. az eredetiben). Mint ahogy egy tizenöt évvel későbbi dolgozatában is meggyőző érvekkel erősíti meg e látszólagos ellentmondást: „Itt nem a személyiség rendezi el a tényeket. A tényhalmaz, amelyben benne van az élete, mintegy megelőzi személyiségét. (...) S mégis, ennek ellenére, Petri költészete »megmenthetetlenül személyes« (Cédulák). Csakhogy az a személyiség, mely a személyességet működteti nem adott. Újra és újra meg- és ki kell nyerni az élet tapasztalati tényrakásaiból" (kiem. az eredetiben).

Ha nem is mérvadó, a pályaépítés tudatossága okán semmiképp sem elhanyagolható, hogy Petri legtöbbet idézett korai ars poeticája („számomra a személytelenség nem program, hanem probléma. Mert analitikusan szemlélni a versek életanyagát, ehhez távolságtartás és irónia szükségeltetik, viszont a személyiség érezhető jelenléte nélkül a vers elemei centrumuk-vesztett töredékké válhatnak.", és annak későbbi pontosítása, kiigazítása („Nem a személyességgel akartam leszámolni, hanem annak az úgynevezett »lírai hős«-nek a fikciójával, aminek semmiféle empirikus személyiséghez nincs köze, hanem bizonyos poétikai klisékből áll: egy valahol spontán kialakult normarendszer megszabja, hogy milyennek kell lennie a költőnek.") egyaránt a fentebbi kritikusi megállapítások irányába mutat. Magukban hordozzák azt a személyiség-felfogást, amit ez a líra nagyfokú következetességgel kifejt, s felvillantják egyszersmind a verseszmény kritikai és nosztalgikus elemeinek együttes jelenlétét. Petri költészetében a homogén személyiség éppúgy elveszti evidenciaértékét, mint a költői közlés, a lírai beszéd maga - a világkép centrumában kétségkívül az evidenciahiány áll. E tapasztalat mélyen fájdalmas pesszimizmusa azonban távlatosan termékennyé fordul azáltal, hogy a költő a nyelv, az élményvilág, az élettények mellett magát a versben megjelenő személyiséget is lírája anyagává és tárgyává teszi, vallomástevő, kitüntetett helyzetű, szervező középpont helyett megmunkálandó nyersanyagként, újra és újra megformázandóként fogja fel. Mindez az „egyedien személyes" (Szilágyi Ákos) nézőpontjának, a „csak egy személy" pozíciójának a pályán túlmutató, történeti jelentőségű létrehozásával egy rendkívüli módon redukált szerephelyzetben szabadítja fel az ezáltal mégsem eltárgyiasított, ám folytonosan kétségbevont, távolságban tartott, fenntartással kezelt és ironizált személyiség lírai beszédlehetőségét.

A Petri-féle eltávolított személyességű, lefokozott szereptudatú, az objektív és az alanyi költészet kategóriájába egyként besorolhatatlan verstípus kényes egyensúlya struktúrájában nem, de belső arányaiban a pálya alakulás során jelentős módosulásokat mutat. Kezdetben a szerep veszteségtartalma és a személyiség veszteségélménye a hangsúlyosabb: a Magyarázatok... versvilágának fokozottabban tragikus hangoltsága, a lírai pátosz rejtett visszaszerzésének kísérlete, a zárt szerkezetben megőrzött egység képzetének fenntartása, a megfogalmazódó verseszmény egy-egy tettenérhetően visszamutató, hagyományos stíluseleme pontosan jelzi ezt. Még eleven az elveszített hit és meggyőződés hajdani ideológiai, világképbeli hátterének emlékezete, érződik a teljesértékű, telt intenzitású szerepek iránti nosztalgia, ám abból a szembenézés józansága minden szentimentalizmust és rekonstrukciós bizakodást kiirt. A „Mért nem lehettem régi költő?" óhaja (A szerelmi költészet nehézségeiről) végérvényesen ironikus fénytörésbe kerül, nosztalgikus felhangjai a „sóvár vágy" megőrzésében, a ráutalás állandóságában oldódnak fel. A versépítkezés iránya már ekkor egyértelmű, a pályaív szemléleti megalapozása végbement, a költői attitűd alapvető premisszáinak kijelölése megtörtént. Bármennyire igaza van is Dérczy Péternek abban, hogy Petri költészete épp a szemléleti meghatározottságaiból egyébként kínálkozó „cinikus, súlytalan agnoszticizmusba, transzcendált pesszimizmusba" való belefulladástól áll a legtávolabb, merthogy „legprózaibb indíttatású versei mélyén is pontosan érzékelhető az így felfogott létezésnek mint egyedül lehetségesnek a tragikuma" (kiem. az eredetiben), lírája a személyiség integritásának, világkép- és beszédmódbeli bizonyosságainak, összetartó erejének elvesztésével a tragikus látásmód szereplehetőségét is felszámolta. A tragikum megőrzött élményképessége, formátumeszménye, fenntartott teljességigénye és a világérzékelés tragikum utáni perspektívája: a Petri-életmű egyik újabb, centrális és jellegadó paradoxonja ez. Kétpólusú, mégis szervesen koherens erőtér, melyben a pályaív minden hullámmozgása interferál. Ebben a keretben a Magyarázatok... időszakában az elvesztés pillanatának még drámai töltetű horizontja, a kommentárok közvetítettségével ugyan oldott, modalitásában, grammatikájában és koncentráltságában mégis definitív nyelvállapot távlata nyílik meg, hogy aztán az egységes, zárt költészet célképzetével leszámolt, az integratív személyiségkép hiányának kérdésen túljutott kései líra relativizáló, nyitott, az összpontosítás feszességét fellazító, mégis sűrű nyelvi terében Petri az addig vezető út minden tapasztalatával végső poétikai és létevidenciák alakzataira találjon rá. Költői magatartásának mozgásiránya a folyamatos visszavonulás, a pályájáé a folyamatos megújulás: kihátrálás a magyarázat igényéből az állapot rögzítésén át a maradék lehetőségek fogyó, szűkülő szituációjáig, állandó szakmai nyereségként aknázva ki mindazt, ami megszűnt, elmaradt. A hullás, a zuhanás, a remények felszámolásának invenciózus, öntörvényű útja ez - tragikus történet, melynek katarzisa útközben, a reflektálás módja révén, elveszett.

A Petri-líra végső konzekvenciája ily módon nem a felülkerekedésé, az ellenpontozó értékállításé, sem a drámai elbukásé, hisz a művészetek hagyományos üzenetképzésének személyiségháttere és beszédpozíciója itt meglévő adottság helyett megalkotandó feladat. Ha van „tanulság", az modellálhatóan kevéssé kiterjeszthető, hanem a pályaív személyre szabott kereteiből, az alakulástörténetből leszűrhetően magában a megírhatóság tapasztalatában rejlik. Abban, hogy a redukált ambíciók szerephelyzetében, majd abból is visszavonulóban egy formátumos költői személyiség mégis felépíthető; létrehozható egy olyan intenzív lírai világ, melyben az olvasó az egyedien személyes nézőpont valóságvonatkozásai révén mindennapjai ismerős színterére ismerhet rá. Ez a találkozás azonban „az énekléshez való viszony" radikális megváltoztatását sürgető Gombrowicz által üdítő gonoszsággal kifigurázott „a dalnok éneke, a hallgató elragadtatottan hallgatja"-típusú kapcsolatban biztosan elmarad. Nemcsak azért, mert Petri György költészete a beleélő olvasói közelítés helyett a vers keletkezési folyamatát, s a kínálkozó jelentéssel szembeni kétely mozzanatát is a mindenkori megértés feltételévé teszi, hanem mert költészetfelfogásának kiindulópontjai az alkatilag is oly közeli lengyel szerző kategorikusan racionális, az „oltár előtt végzett szertartás" attitűdjét nevetségesen avíttnak ítélő nézeteivel a lehető legmélyebb rokonságban állnak: „A tiszta, verses költészetben a túlzás gyötör; túl sok költészet, túl sok költői szó, túl sok metafora, túl sok szublimáció és végül túlzott sűrítés, megtisztítván minden költőietlen elemtől: vegytani anyaghoz lesz hasonló a vers. (...) a költőkben nemcsak ájtatosságuk zavar, az, hogy minden kompenzáció nélkül teljes mértékben átadják magukat a Költészetnek, hanem a valósággal szemben folytatott struccpolitikájuk is: védekeznek a valóság ellen, látni vagy elismerni sem akarják, szándékosan hozzák magukat bódult állapotba, ami nem erő, hanem gyengeség. (...) egyszer s mindenkorra szakítanunk kell azzal a súlytalan gondolattal, hogy »a művészet elragadtatást kelt bennünk« és hogy »gyönyörködünk a művészetben«. Nem, a művészet csak bizonyos mértékig kelt elragadtatást, és a gyönyörűségek, melyekben részesít, kétségesek..." (kiem. az eredetiben). Ha valamitől Petri György kétséges gyönyörűségekben részesítő költészete végképp idegen, a túlzás esztétikája, az ájtatosság, a valósággal szembeni struccpolitika és a bódult állapot feltétlenül az.