Alföld - 47. évf. 12. sz. (1996. december)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Márton László

Jacob Wunschwitz igaz története

Ugyanezekben a napokban Promnitz báró annyira jól érezte magát, és annyira bízott saját nemlétező egészségében, hogy mielőtt a starzwedeli vadászkastélyban Jovianus Jesenski lelkipásztorral megbeszélt volna egy fontos örökösödési, pontosabban vagyonmegosztási kérdést, amennyiben az évekkel ezelőtt elhunyt Eckehardt von Tschaksdorf und Piczkow két leányának, Rosinának és Katharinának a fennálló törvények értelmében Promnitz báró volt a gyámja, viszont neveltetésükről egy Lucas Neander nevű tudós professzor volt hivatva gondoskodni, aki Jovianus Jesenski rosszakarójának számított, ugyanakkor a soraui gimnázium igazgatójaként először végzett a környéken ásatásokat, és az ilyen alkalmak során talált agyagurnákról azt az éppannyira tetszetős, amennyire hihető elméletet alkotta, miszerint ezek az urnák vagy maguktól termettek a talajban és afféle megkövesedett, üreges gumóknak tekinthetők, vagy - esetleg! - ismeretlen ősállatok szögletes tojásai, és az e tárgyban írt értekezése tudományos körökben oly nagy feltűnést keltett, hogy Lucas Neander csakhamar meghívást nyert a prágai egyetemre, ahol egy mind a mai napig alapműnek számító növénytani munkán dolgozott, viszont érthető módon szem elől tévesztette a Tschaksdorf und Piczkow lányok neveltetését, akik ily módon sajnos nemcsak tudatlanok maradtak, hanem erkölcseikhez is férkőzött némi kétség, ezzel szemben az idősebbik elérvén, húga megközelítvén a nagykorúságot, egy, a lübbenaui udvarházból, amelynek haszonélvezete már az örökség átvétele előtt is megillette őket, keltezett levelükben követelték Promnitz bárótól az apjuk által rájuk hagyott birtokokat, kivéve azt a két kisebb jószágot, amelyek, anyai szerzemény lévén, visszaszállnak a Promnitz báróval rokonságban álló Trachtenberg családra, továbbá tizenkétezer tallér készpénzt: mielőtt Promnitz báró megkérdezte volna Jovianus Jesenski véleményét ebben a bonyolult ügyben, elhatározta, hogy vadászni meg, mégpedig azt a két vagy három farkast próbálja leteríteni, amelyek a linderodei aklot kerülgetik.

Ezért aztán Coloman vagy Carlman Pohlénak, aki majd Szent András másnapján diadalmasan fogja nyújtogatni megcsonkult jobb kezét a gubeni hóesésbe, küldetése a starzwdeli vadászházban sem jár több szerencsével, mint a soraui kastélyban, legalábbis az együgyű fuvarost, amikor a starzwdeli vadászházban, ahová csontig átfázva érkezett, őkiválósága helyett a gubeni szőlősgazdák beadványának átvételére nem illetékes Jovianus Jesenskivel találja szemben magát, a hiábavalóságnak az a meddő érzése fogja el, amely inkább csak a művelt emberek számára ismerős. Ráadásul az a hordó sör, amelyet Promnitz báró előző nap a vadászházba rendelt, nem érkezett meg, illetve a hordó megérkezett ugyan, de mivel a dongák valószínűleg rosszul voltak összeillesztve, a sör valahol útközben kifolyt. Jovianus Jesenski, miután a lipcsei egyetemen tanult néhány évig, eredetileg a szászországi Graitschenben volt lelkipásztor, ahol a házasulandó fiatal leányokkal, akiket katekizmusra kellett oktatnia, „többnyire", mint azt egy tapintatos visszaemlékezésben olvastuk, „nagyon egyháziatlanul viselkedett". Vagy ezért, vagy más okokból, például mert kriptokálvinizmussal vádolták, beállt a Felső-Magyarországon harcoló császári seregbe, ahol trombitás volt Promnitz báró katonái között, és bár inkább a hátán voltak sebek, mint a mellkasán, sőt a hátán levő sebek többségét sem harcban szerezte, mégis olyan ügyesen intézte a rábízott feladatokat, hogy hamarosan kivívta a báró teljes megelégedését; márpedig Jesenski számára Promnitz báró cinkos bizalma fontosabb volt bajtársainak szereteténél vagy később Sophonisbe von Trachtenberg bárónő nagyrabecsülésénél, akinek haláláig Jesenski nem is volt bejáratos a soraui kastélyba. Történetünk idején egy mérgezési ügyet is emlegettek vele kapcsolatban, erről azonban semmi közelebbit nem tudunk mondani, és ha tudnánk, sem akarnánk. Történetünk után három és fél évvel teherbe fogja ejteni a házában szolgáló cselédlányt, akit aztán feleségül fog adni a harangozóhoz; és ezt a harangozót kisgyermekkora óta csúfolták, mert hebegős volt, és beszéd közben a válla is rángatózott az alsó állkapcsával együtt; a lakodalomban pedig annyi gonosz beszéddel és annyi pálinkával traktálják majd, hogy végül vizelés ürügyén ki fog menni a fáskamrába, és az ott felragadott kisbaltával meg fogja rohanni az igazak álmára készülődve javában vetkőző tiszteletes urat, akinek azonban sikerül ni fog egy szál ingben elmenekülnie, és miután a harangozó, félig megutálva, félig megsajnálva feleségét, hátra fog menni az istállóba, és ott fel fogja magát akasztani, Jovianus Jesenski Prágába siet, ahol katolikus hitre tér; majd amikor Lucas Neander meggyanúsítja, hogy titokban zsidó, és kapcsolatban áll az erdélyi szombatosok szektájával, különösen egy Ötvös András nevű kereskedővel, aki Székely Mózes megbízásából rendszeresen járt Konstantinápolyba, hogy ott nagyobb mennyiségű higanyt adjon el, és már csak ezért is feltételezhető róla, hogy a törökök titkos ügynöke: ekkor Jesenski, akinek fontos lesz, hogy megszerezze a Rudolf császár ellen egyre nyíltabban és erélyesebben fellépő Mátyás főherceg bizalmasának, a buzgó katolikus Melchior Kleslnek jóindulatát, egy lakomán tisztázni fogja magát a rázúdított rágalmak alól, csakhogy újabb mérgezési ügybe bonyolódik majd, amennyiben ezen a lakomán őt fogják megmérgezni: öklendezve botorkál majd ki Melchior Klesl prágai házából, és egy trágyadombon fogja befejezni nyomorult életét, és erről neki most még, amikor a starzwdeli vadászházban azon töpreng, hogy milyen tanácsot kellene Promnitz bárónak adni a Tschacksdorf und Piczkow leányok örökösödési ügyében, mindezekről most még sejtelme sincs, mert Jovianus Jesenski éppúgy nem láthat a jövőbe, ahogyan mi sem láthatjuk e sorok írása közben későbbi tetteinket és szenvedéseinket.

Ezalatt Linderode környékén, a juhakol fölött eltisztultak az éjszakai felhők, és feltünedeztek a csillagok; és miközben Coloman Pohle nekiállt, Jovianus Jesenski utasítására valamint abban a reményben, hogy ezáltal majd elsőként ő pillanthatja meg a vadászatról visszatérő Promnitz bárót, felvágni a vadászház előtt a száraz tűzifát, ami nem volt könnyű feladat, mivel bal kezében a gubeni szőlősgazdák beadványát szorongatta, jobb kezéről viszont hiányzott a hüvelykujj, magát Promnitz bárót lassacskán hatalmába kerítette az a türelmetlenségből és fásultságból egybefonódó, unott izgalom, amely néha még a tapasztalt vadászokat is megtéveszti, és őkiválóságának e legnagyobb önuralmába került, hogy rá ne süsse fegyverét a hótorlaszok alján lengedező, lassan előrekúszó árnyékokra, miközben azt is érezte, hogy elálmosodik. A Tschaksdorf és Piczkow leányok hálátlan követelődzésére Promnitz báró még a nyár végén azt felelte egy hivatalos levélben, hogy a két leány örökségét, az ilyenkor szokásos viták elkerülése végett, egyszerre óhajtja kiadni, ezért megvárná, amíg a kisebbik leány is nagykorú lesz; mire a leányok, akik a környék legjobb ügyvédjét fogadták fel, visszaírtak, hogy: a szász jog értelmében ez csak akkor lenne lehetséges, ha nincs érvényes végrendelet vagy ha a végrendelet keltezésétől számított tizennégy év eltelik; márpedig őkiválósága nyilvánvalóan ezen határidő lejártára számít, ezért halogatja minden lehetséges módon a végrendelet érvényesítését, vagyis ki akarja őket forgatni a vagyonukból. Erre Promnitz báró, dühtől reszkető kézzel, írt egy rövid levelet, hogy: Alsó-Luzsicában a szász jog, az adó- és a vámjövedelmeken kívül csak a sófinomításra és az egyházi szervezet kérdéseire terjed ki; ezzel szemben ő, Anselm Siegfried Willibald von Promnitz báró, Sorau, Pless és Triebel szabad bárója, továbbá Hoyerswerda, Priebus és Dobrilugk örökös ura ebben a tartományban teljhatalmú megbízottként a cseh király személyét képviseli, aki személyében egyszersmind a német-római császár méltóságát is megtestesíti, és ezt remélhetőleg nem vonja kétségbe senki; úgyhogy ő, Promnitz báró örökösödési kérdésekben a kisasszonyok szíves engedelmével nem a szász, hanem a római jogot tekinti mérvadónak.

De mivel dühét még e levél papírra vetésével sem csillapította, gyorsan átöltözött, és egy Gustav nevű szolgája valamint két vizsla kíséretében, bár azidőtájt nem érezte jól magát: fülzúgás kínozta, fájtak az ízületei, hátán és jobb oldalán pedig cikcakkos vonalakban felrepedt a bőr; vadászni ment, és mintha ez a mostani vadászat annak az előzőnek a közvetlen folytatása volna. Akkor nyár vége volt, verőfényes nappal, most meg tél kezdete, sötét és hideg éjszaka; és a kettő között mintha nem is történt volna semmi. Most Promnitz báró a sötét és hideg éjszakában megpillantotta azt a lényt, aki miatt lesben állt; az állat lassan, óvatosan kúszott előre, egyre kisebb körökben kerülgette a csalétket, körbeszimatolta; és miközben Promnitz bárónak eszébe jutott, hogy milyen szerencsésen választotta leshelyét, hiszen a feltámadó szél, amely három és fél hónappal ezelőtt átsodorta Promnitz báró csónakját a linderodei halastavon a túlpartra, amely már a lübbenaui udvarházhoz tartozott, holott előzőleg volt egy pillanat, amikor őkiválósága a tó közepén ringatózva, fegyverével az ölében, óhatatlanul úgy érezte, hogy a napfény egybeolvad önmaga visszfényével, hogy az ég és a víz között elmosódik a határvonal, hogy a tópart mentén körbeforgó, lengedező nádasban az egész emberi történelem szövedéke lappang, és hogy egész életünk, sőt mindaz, ami történt előttünk és utánunk történni fog, csak álom, amelyet egy ismeretlen hatalom álmodik, csak csalódás, csak mese: a hirtelen feltámadó szél őfelé fúj a farkas felől, ezért az állat, akiben az éhség amúgy is legyűrte az óvatosságot, még mindig gyanútlan, pedig olyan közel van Promnitz báróhoz, hogy őkiválósága még a ferde vágású szemek villogását is láthatja; ekkor gyors és pontos célzás után elsütötte a fegyvert. Az állat összerogyott, és mire Promnitz báró, átvergődve a derékig érő havon odaért hozzá, már nem volt benne élet; amikor pedig a linderodei halastó túlpartján, történetünk előtt három és fél hónappal, kiszállt a csónakból, csodálkozva vette észre, hogy tarisznyájának alján ott lapul a Tschaksdorf und Piczkow leányokhoz intézett rendreutasító levél.

A kisasszonyok közül az egyik a lübbenaui udvarház ablakában ült, és egy finom kis műszerrel, egy kis rugós acélollóval a lábujjairól vágta le a körmöt, miközben kedvenc kutyája, egy nagytermetű, fekete uszkár olyan illetlenül fúrta bele a pofáját a Tschaksdorf und Piczkow leánynak, aki még mindig hálóruháját viselte, pedig már dél volt, az ölébe, hogy Promnitz bárónak a vadászkését előhúzni és a nyomorult állatba döfni lett volna kedve, holott kár lett volna a nemes vadak vérében fürdött szerszámot ilyen gyalázatosan beszennyeznie; csakhogy őkiválósága dühe nem a hálóruha vagy a lábujjak, de még csak nem is főként a fekete uszkár miatt lobbant fel újult erővel, hanem azért, mert az uszkár viselkedéséből rájött, hogy a környék legkiválóbb ügyvédje is a lübbenai udvarházban tartózkodik, és a másik Tschaksdorf und Piczkow leány távolléte valószínűleg ezzel a körülménnyel van összefüggésben. Hatalmasakat rúgott a két vizslába, akik az uszkár mellett szintén elkezdtek volna szaglászni; felszólította szolgáját, hogy adja át a levelet a jelenlévő Tschaksdorf und Piczkow kisasszonynak, vagy ha ez nem lehetséges, akkor dobja be a nyitott ablakon; és a Tschaksdorf und Piczkow lánnyal, aki végzett időközben az egyik lábával, de a másikkal még dolga volt, közölte, hogy: majd ha férjhez mennek olyasvalakihez, aki az ő, Promnitz báró tetszését is megnyeri, majd akkor kiadja nekik az apai örökségüket; ám arra, hogy lustálkodjanak és kurválkodjanak, meg arra, hogy Atterwasch faluba járjanak - tudjuk, miféle mocskos célból! - Elsabeth Julianna Dumitschin cégéres boszorkánykurvához, aki a bekapott légyből szárnyas angyalkát csinál, arra ő, Anselm Siegfried Willibald von Promnitz nem ad nekik sem földbirtokot, sem házakat, sem egy lyukas garast. A lyukas garas arról jutott eszébe, hogy a lübbenaui udvarházba vezető kanyargós úton találkozott egy Cupido Schütz nevű öreg, világtalan koldussal, aki a környéken kóborolt, bár ki volt tiltva mind Gubenből, mind Sorauból. Őkiválósága nagyot nevetett, és azt mondta Cupido Schütznek, hogy ad neki egy lyukas garast, méghozzá két részletben adja: a lyukat most rögtön, a garast meg majd legközelebb.

És majd megmondom a rohadt kis kurváknak, hogy megvakult a Szerelem, és ki van tiltva a városokból, és megöregedve, siránkozva bukdácsol a kertek alatt!

De aztán csak a lyukas garasról beszélt, és a lyukas garasról is csak annyit mondott, hogy nem adja. Harmadnap azt üzente a környék legkiválóbb ügyvédje a Tschaksdorf und Piczkow leányoknak, hogy nem tud elmenni a lübbenaui udvarházba, mert beteg; állítólag legurult a lépcsőn, és olyan szerencsétlenül esett, hogy eltört három vagy négy bordája, sőt az arca is összezúzódott; amikor pedig a Tschaksdorf und Piczkow leányok, néhány hét eltelte után, a hogyléte felől érdeklődtek, a környék legkiválóbb ügyvédje visszaüzent, hogy: másirányú sürgős elfoglaltságai miatt a továbbiakban sajnos nem tudja vállalni a kisasszonyok ügyét. Promnitz báró megelégedésére más ügyvéd, aki elvállalta volna a Tschaksdorf und Piczkow leányok jogi képviseletét, nem akadt; őkiválósága előhúzta vadászkését, és beledöfte a friss porhótól félig-meddig máris belepett, mozdulatlan állatba, hogy az életnek, ha még volna benne, kioltsa utolsó szikráját is; és amikor a szőrébe markolt, vette csak észre, hogy nem farkast lőtt. Az állat, amelynek kivérzett, merev teteme ott hevert előtte a derékig érő hóban, a Tschaksdorf und Piczkow leányok nagytermetű, fekete uszkárja volt, közelről nézve még csak nem is hasonlított farkasra; nyilván elkóborolt, és a kertek alatt bolyongott, mint a koldus Cupido, aki csak a jó Isten tudja, hol húzza meg magát ebben az ítéletidőben.

Promnitz báró az a fajta ember volt, aki feltételezi másokról, mert ő maga is erre hajlamos, hogy sérelmeiket kamatostul fizetik vissza, és e kamatokat helyénvalónak tartotta, mintegy jogos védekezésképp, már előre megbosszulni; most már biztos volt benne, hogy a Tschaksdorf und Piczkow leányok nemcsak azért járnak a Dumitschinhez Atterwaschba, mert olykor-olykor hiába várják azt a bizonyos napot, amely a nők egy részének csak a tisztulást hozza meg, ám az erkölcstelen életűeknek a megkönnyebbülést is; őt, Promnitz bárót akarják elveszejteni rontással és varázslattal, és ehhez van szükségük a Dumitschin segítségére. Biztos volt benne, hogy betegségét, amelynek okaira nem tudtak rájönni az orvosok, a Tschaksdorf und Piczkow leányok mesterkedése okozza; letisztogatta vadászkését, az uszkár tetemét elásta mélyen a hóba, és örült, hogy szégyellnivaló találatának nem volt szemtanúja, sőt joggal remélhette, hogy nem is hallotta senki a lövést, hacsak nem maga az agyonlőtt fekete kutya. Még a vérnyomok eltüntetésére is volt gondja, és közben csodálkozott, hogy miért izzad, amikor nincs is melege; majd egy pillanattal később rádöbbent, hogy nem izzadságtól lucskos az inge, hanem attól, hogy három és fél hónap elteltével újra kirepedezett a bőre a hátán és a jobb oldalán; és a következő pillanatban a földre terítette a fájdalom hirtelen rátörő hulláma. Amíg visszavánszorgott a vadászházig, egész úton az járt a fejében, hogy a Tschaksdorf und Piczkow leányok mennyire meg fogják keserülni azt a nyár végi körömvágást, meg azt, hogy ő, Promnitz báró kiforgatja őket a vagyonukból, és farkas helyett lelőtte a fekete uszkárjukat; így hát nem csoda, ha visszaérkezve a starzwdeli vadászházhoz, észre sem vette Coloman vagy Carlman Pohlét, aki jobb kezében tartva egy ugyanolyan kisbaltát, mint amilyennel majd három és fél év múlva Jovianus Jesenskit fogja világgá kergetni a soraui harangozó, esdeklő pillantásokkal próbálta Promnitz bárónak átadni a gubeni szőlősgazdák bal kezében szorongatott beadványát.

Ugyanekkor Drezdában az államtanács ülésén a weimari herceg, más jelentéktelen kérdések megtárgyalása közben, fölvetette, hogy a szász udvarnak szent kötelessége volna pártfogolni a gubeni polgárokat saját hatalmaskodó felsőbbségükkel szemben; mire Peifer kancellár, aki zokon vette, hogy a neki címzett beadványt Frigyes Vilmos kezében kell viszontlátnia, akinek hatalma, nemsokára nagykorú lévén az ifjú fejedelem, igencsak rövid ideig fog már tartani, azt felelte, hogy: az ügynek természetesen utána kell nézni, de neki személy szerint igen rossz véleménye van azokról az alattvalókról, akik felsőbbségük előtt szemtől szembe gyáván meghunyászkodnak, majd ugyanezt a felsőbbséget egy magasabb hatalom előtt följelentik; szerény véleménye szerint ezt az alattomos viselkedést hiba volna bátorítani. Még súlyosabb hiba volna - feltéve akár, hogy a gubeni polgároknak teljesen igazuk van! - egy ilyen, alapjában véve jelentéktelen ügy miatt szembekerülni a császárral, illetve, mivel a császár nem beszámítható, a prágai udvar befolyásos személyiségeivel, például az étekkóstolóval, akinek számottevő luzsicai rokonsága van, vagy a kályhafűtővel, aki valamiért neheztel a szász választófejedelemségre. Peifer úgy képzelte, hogy Szászországnak a néhány éven belül okvetlenül kirobbanó nagy háborúban a semleges közvetítő szerepét kell játszania, vagyis felekezeti kérdésekben a protestáns oldalon kell színt vallania, lehetőleg minél inkább visszaszorítva a kálvinista részt, ellenben a vallástól független politikai kérdésekben, amelyek tekintetében az uralkodók amúgy is pogánynak számítanak, a szász választófejedelemségnek a császárhoz kell szítania; s hogy ez miképpen történjék, azt Peifer olyan világosan, olyan részletekbe menően látta, amilyen tisztán csak a középkori pokoljárók láthatták a kárhozat helyét; még a császár étekkóstolóját, sőt a kályhafűtőt sem hagyta ki a számításból. Peifer titkára, Nikolaus Leutinger visszaírt a gubeni polgároknak, miután személyeskedésektől sem mentes, hosszú vitát követően a weimari herceg átadta a gubeni polgárok panasziratát a kancellárnak, aki a maga részéről késznek mutatkozott megoltalmazni mind az egyszerű gubeni polgárokat a városi tanács túlkapásaitól, mind a városi tanácsot a császári helytartó, Promnitz báró gyámkodásától, hogy: a gubeni polgárok alázatos könyörgése megérkezett a kancellár kezeihez, és a kancellár nem feledkezik meg az ügyről. Nicolaus Leutinger történetünk idején brandenburgi krónikájának ötvenedik részén dolgozott, amelyben az előző évszázad harmincas éveinek eseményeit igyekezett előadni, különös tekintettel a Szászország és Brandenburg között akkoriban kiéleződő feszültségre, amelynek okai között azt a személyes körülményt is megemlíti, hogy Joachim brandenburgi választófejedelem vallási kérdések miatt mindinkább szembekerült feleségével, Erzsébettel, akit asszonyi méltóságában is megsértett, és miután Erzsébet, aki a buzgó lutheránus Keresztély dán király húga lévén, élete árán sem lett volna hajlandó eltántorodni a reformációtól, illetve Luthertől, akivel, amíg ezt Joachim meg nem akadályozta, sűrűn levelezett, ugyanakkor számítania kellett rá, hogy férje kivégezteti vagy legalábbis bebörtönzi, ha nem tér vissza katolikus hitre a Joachim által meghatározott időpontig, 1528. március 25-ig: ezért Erzsébet, aki akkor már huszonöt éve Joachim felesége volt, felnőtt fiaik voltak, a március huszonnegyedikről huszonötödikére virradó zivataros éjszakán - a szász választófejedelem, János Frigyes tudtával és beleegyezésével! - a szász területen fekvő Torgauba menekült, majd innen Wittenbergbe költözött. Itt azonban helyzete, Luther barátsága és támogatása ellenére is, többszörösen kétségessé vált: Joachim erélyes hangú jegyzékben követelte János Frigyestől a szökevény fejedelemasszony kiadatását, amit a dán királyné, aki János Frigyes nővére volt, közbenjárásával meghiúsított ugyan, csakhogy maga Keresztély dán király, aki tébollyal határos kegyetlensége miatt először csak Norvégiában, de aztán az 1524-ben történt stockholmi tömegmészárlás után Svédországban is gyűlöletessé tette magát, megsemmisítő vereséget szenvedett Wasa Gusztávtól, és ezek után éppen annál a Joachimnál kért menedéket Berlinben, akivel Schleswig-Holstein birtoklása miatt előzőleg viszályba keveredett. Leutinger ezt a történetet mondja el nagyszabású művének ötvenedik részében; a gubeni polgárok beadványát pedig, miután hiteles másolatot készített róla, illetékességi okokra hivatkozva továbbította, Peifer kancellár utasításának megfelelően, báró Anselm von Promnitz alsó-luzsicai teljhatalmú császári megbízotthoz.

Erzsébet brandenburgi fejedelemasszony ráadásul azért sem érezhette magát biztonságban, mert Leutinger művének ötvenedik részében egy Hans Kohlhase nevű gyújtogató rablógyilkos tartja rettegésben Wittenberget és környékét, magát Wittenberget rövid időn belül háromszor is felgyújtja, olyannyira, hogy a megromlott közbiztonság és a hatóságok sikertelen intézkedései miatt már-már háborús állapotok uralkodnak Szászországban, Leutinger szerint. Amikor azonban brandenburgi területre is kiterjeszti működését a gonosztevő, például kifoszt, majd bestiális kegyetlenséggel meggyilkol egy kereskedőt Marzahnban, ahol e sorok írása idején, a huszadik század utolsó évtizedében szürke panelházakat és ingerült emberek lehet látni, és amikor megrohanja Joachim fejedelem egyik ezüstszállítmányát a róla elnevezett Kohlhasenbrücke mellett, ahol négy és fél évszázaddal később szovjet-amerikai fogolycserék zajlanak majd, és ahol a Potsdam felé tartó vasútvonal halad át, nem túl messze attól a helytől, ahol egy általunk nagyra becsült költő, aki egy elbeszélésében feldolgozta és világhírűvé tette Hans Kohlhase történetét, 1811 november 21-én hajnalban agyonlőtte magát: akkor Joachim fejedelem, akinek egyébként Carion csillagász azt jósolta, hogy leszármazottai királyi méltóságra jutnak és a keresztény világ legfőbb hatalmasságai lesznek, Hans Kohlhasét oltalomlevéllel, tárgyalások ürügyén Berlinbe csalja, majd hitszegő módon elfogatja és kivégezteti; később állítólag megbánta döntését, mert úgy értesült, hogy Kohlhasét súlyos jogtalanság érte, amennyiben egy Georg von Zaschwitz nevű földesúr szolgái feltartóztatták az országúton, és két lovat azzal a váddal, hogy lopta ezeket a lovakat, elvettek tőle; mire pedig beszerezte azokat az iratokat, amelyek bizonyították, hogy ő a lovak jogos tulajdonosa, azok annyira tönkrementek a rossz bánásmód miatt, hogy Kohlhase nem akarta őket visszavenni, hanem kártérítést követelt, ám ezt nem kapta meg, és mivel semmilyen törvényes módon nem juthatott jogorvoslathoz, ezért és csak ezért volt kénytelen fegyvert ragadni; de ha megbánta is döntését a fejedelem, Kohlhase akkor már halott volt.

Időközben a gubeni polgárok aggódni kezdtek: hátha a nagyméltóságú városi tanács tárgyalások ürügyén kelepcébe akarja csalni őket? És ha törvényes módon úgysem juthatnak jogorvoslathoz, nem volna-e célravezetőbb mégiscsak erőszakhoz folyamodni? Illetve, mert az erőszak sohasem célravezető, helyezzük minden reményünket a szász választófejedelemhez írt beadványba, amelyet, hála Istennek, mégsem vontunk vissza, pedig ez volt a szándékunk a csüggedés óráiban; azonkívül bízzunk benne, hogy Promnitz báró, akinek nemcsak érdeke, hanem kötelessége is, hogy megvédje a nyugalmat a tartományban, a nyugalommal együtt az igazságot és az igazsággal együtt gazdagodásunkat is meg fogja védeni. Megint mások azon a véleményen voltak, hogy a drezdai udvar semmitmondó válasza vajmi kevés reményre jogosít, nagyurak nagyra tátott szájába pedig nem bölcs dolog bedugni a fejünket; legjobb lesz, ha marad minden a régiben. Eddig sem volt könnyű az élet, de íme, valahogy mégiscsak megvagyunk; és ha ezután egy kicsit nehezebb lesz, akkor majd azt is megszokjuk és ha nem tudjuk megszokni, valahogy majd azt is elviseljük. Guben városát azidőtájt, ádvent második és harmadik hetében, sőt később, a karácsony és újév közötti napokban is, másmilyen ügy zaklatta fel: híresztelések foszlányai szállongtak ide-oda, majd, ahogy az lenni szokott, félúton találkoztak és kiegészítették egymást. Először csak arról volt szó, hogy a selchowi malomban fogvatartanak egy fiatalasszonyt vagy leányt, illetve hogy ez a fiatalasszonyt vagy leány a saját jószántából bujkál a selchowi malomban, mert minden oka megvan rá, hogy ne akarjon az emberek szeme elé kerülni; de később már azt is rebesgették, hogy Happenrodt helyettes polgármester mostohaleányát, Rosina Katharinát, akit, bár kevesen láttak szemtől szemben, sokan bolondnak tartottak, teherbe ejtette valaki; és hogy a városi jegyző felhatalmazott személynökének, a még fiatal Melchior Bononius konzisztóriumi tanácsosnak észrevétlen távozása (amely nem híresztelés volt, hanem tény, mert Bononius hétfő reggel nem jelent meg sem a kérvényhársfa előtt, sem a városházán, és a keresésére induló hivatalnokok a Szakállszárító utcai ház emeletén is csak lesoványodott, nyivákoló kismacskákat találtak a lebontott kályha kormos csempéi között) esetleg ezzel a botrányos fejleménnyel hozható összefüggésbe. Myurs lelkipásztor elmagyarázta az egyszerű embereknek, akikkel a mostani felbolydult hetekben továbbra is hajlandó volt szóba ereszkedni; hogy: minden rosszat, mihelyt lehetséges, fel kell tételeznünk, ám semmiféle rosszat, amíg nincs rá bizonyíték, nem hihetünk el; márpedig, jóemberek, így áll a dolog Happenrodt mostohaleányának, Rosalie-nak állítólagos bukásával és bujkálásával is. Mert hiszen hatósági személyek átkutatták a selchowi malmot pincétől padlásig, miközben számottevő kárt okoztak, amennyiben akadályozták az őrlést, megrongálták a malom berendezését és a molnárcsalád személyes ingóságait, végül pedig, már visszafelé menet, elhajtották a molnár egyik tehenét a strokwinkeli legelőről, amely a molnárcsalád és a város között évtizedek óta jogvita tárgyát képezi, majd amikor a molnár fia megjelent a városban, és visszakövetelte a tehenet, olyan gorombán válaszoltak neki, hogy vért köpött, és annyira legyengült az utóbbi két hét során, hogy alkalmatlanná vált mindenfajta nehezebb testi munkára; viszont a selchowi malomban sem Happenrodt mostohaleányára, sem pedig másmilyen fiatalasszonyra vagy leányra nem sikerült rábukkanni. Pedig még a tó vizét is leeresztették, úgyhogy kárba vesztek a szép nagy pontyok és csukák, hátha ott fekszik az iszapban a karcsú holttest; hiába.

És vajon Happenrodt mostohaleánya tényleg bolond volt? Kétségtelen, hogy rettegett a galamboktól, olyannyira, hogy még az utcára sem mert kilépni miattuk, és ezért közületek, jóemberek, némelyek holt hírét költötték, most pedig azt kérditek, hogy biztosan a galamboktól kellett-e félnie, nem inkább valamilyen egyéb madártól, például az eszterágtól, ahogyan ezen a vidéken hívják a gólyát. Erre az a válasz, hogy nem hihetünk el semmiféle rosszat, amíg nincs rá bizonyíték, illetve, hogy még a legrosszabb következmény is nem ritkán valami jóra vezethető vissza. Így áll a dolog a ti háborgásotokkal is, jóemberek: mert ha éheznétek vagy haldokolnátok, akkor nem a városi tanács, hanem a halál és az éhség ellen zúgolódnátok; és ha kéz vagy láb nélkül születtetek volna, akkor azért könyörögnétek a jó Istenhez, hogy két kezetek és két lábatok legyen, és ezt Jacob Wunschwitznak is a szemébe mondanám, ha most köztetek volna; és tiszta szívből remélem, hogy Wunschwitz éppúgy nem képzeli magát macskának, ahogy nem hiszi forró kásának a nála okosabbakat sem. Ami pedig a galambokat illeti, a galamb allegorikusan értendő: annak idején a galamb hozott először hírt róla, csőrében olajfalevéllel, hogy vége a vízözönnek; és Happenrodt mostohaleánya, Rosalie hátha nem is a galambokból rettegett, hanem attól, hogy újabb vízözön közeledik, és a vízözön végeztével éppoly vastag iszapréteg borítja majd a világot, mint a tönkretett selchowi malomtó fenekét.

Jacob Wunschwitz, aki, mint még emlékszünk rá, el akarta adni Kutya utcai házát, és mindörökre távozni kívánt a városból, most, amikor akarata ellenére az események középpontjába került, mindent elkövetett, hogy ne váljon be Happenrodtnak az a számítása, amely szerint a tárgyalásra kiszemelt harminc polgár között vagy egyre súlyosabb ellentétek támadnak, vagy mindent elborít és megbénít a szándékok áttekinthetetlen zűrzavara. Hol ennek vagy annak a céhnek a képviselőit beszéli rá, hogy mondjanak le néhány kicsinyes követelésükről, amelyeket a városi tanács vagy valamely más céh sértőnek tartana, hol meg ezt vagy amazt az utcát és az utcával együtt az egész városrészt igyekszik jobb belátásra bírni: úgyhogy amikor késő esténként végre hazakerül, felesége és gyermekei mintha idegen embert látnának belépni az idegen házba; mégis, mire Happenrodt helyettes polgármester jónak látja magához hívatni és távozásra biztatni Wunschwitzot, addigra már azok a legfontosabb követelések, amelyekkel az egész polgárság egyetért, úgymint: háromévenkénti szabad polgármester-választás, a városi tanács elszámoltatása és leváltása, szabad betekintés a város számadáskönyveibe, a törvénytelenül kisajátított javak visszavétele és újraelosztása: mindezek addigra már egyértelműen és kellő eréllyel meg voltak fogalmazva; sőt Wunschwitz még azt is javasolta, és e javaslatot nagy tetszéssel fogadták, hogy ő és huszonkilenc képviselőtársa kérjen kárpótlást a tárgyalások előkészítése miatt elmaradó jövedelmeikért; mert már hetek óta nem érnek rá sem dolgozni, sem kész munkáik eladásával törődni. Abban az időben, amikor történetünk játszódik, nemcsak az elveszített vagy el nem nyert javakért és jövedelmekért volt szokás kárpótlást követelni, hanem az időért, az életért és a becsületért is; és napjainkban, a tömegméretű számítások korszakában aligha olvashatjuk csodálkozás nélkül, milyen könnyen és magától értetődően lehetett esetről esetre meghatározni egy-egy emberélet értékét. Hans Wolleschk soraui városi írnok rövid szóváltás után leszúrta Bonaventura Kiefert orgonistát, 400 tallér kárpótlást fizetett az özvegynek és az árváknak, és a város krónikája, amelyben találtuk az ügyről szóló tudósítást, még tizenöt évvel későbbi bonyodalmakban is a város írnokaként szerepelteti. Kaspar Reintsch, Gabriel Geppardt és Hans Slibes - nem tudjuk, hogyan és miért - megölték Vincens Smet soraui polgárt, ők 30 tallért fizettek az árváknak, és kőkeresztet állítottak áldozatuk sírja fölé, ezzel szemben Hiob Schulz von Jeschkendorf nem állított kőkeresztet az általa meggyilkolt Gottlob Efraim Gandorf emlékére, és az özvegynek 7 tallért fizetett. Sőt, Wunschwitz özvegye, Bettina is kárpótlást kér és kap majd, sajnos nem tudjuk, mekkora összeget,a császártól, férje törvénytelenül kioltott életéért; és éppen azokban a hetekben, amikor a császárhoz intézendő beadvány papírra vetésével bajlódik, 1604 őszén Cosmas Damian Happenrodt von Wenzelsberg, miközben újszülött unokáját ringatja karjaiban, el fogja mondani Worbs grünebergi szemorvosnak, mielőtt az megpróbálná eltávolítani a helyettes polgármester szeméről a hályogot, hogy: aznap, amikor magához hívatta Jacob Wunschwitzot, váratlanul visszanyerte látását, illetve látásának egy részét, azt is csak néhány órára; de annál nagyobb volt a meglepetés, valóságos csoda! Jacob Wunschwitz nem egyedül érkezett Happenrodthoz, annak Vízimesterség utcai házába, mert, mint mondta, mostantól bárkivel bármiről tárgyal, szükséges, hogy annak hitelt érdemlő tanúi legyenek; vele jött Valentin Budach takácsmester és Stanislaw Dubagk pékmester; ez utóbbi titokban rendszeresen találkozott a selchowi molnárral, aki arra biztatta, hogy beszélje rá a többi péket és általában a gubeni polgárokat a városi malmok elfoglalására, mert ezáltal a gubeniek a saját gabonájukat olcsón őrlethetnék, viszont a környék lakosságának olyan magas árat szabhatnának, hogy annak tekintélyes hasznából a selchowi molnárnak is jutna egy kevés, amennyiben Beerenbruch és Atterwasch falvakra érvényesíthetné a selchowi malom javára régóta fennálló, de a gubeni városi tanács által önkényesen hatályon kívül helyezett őröltetési kényszert; sőt más falvakból is járnának hozzá. Abban a pillanatban, amikor Wunschwitz és két kísérője belépett hozzá, Happenrodt előtt feltünedeztek az élő és élettelen dolgok körvonalai, de csak a lentiek; ha fölfelé tekintett, éppoly világtalannak érezte magát, mint az előző percekben és napokban.

Látta az asztalok és a székek lábait, látta mogyorószínű, rövid lábú kutyáját, amely patkányfogásra volt idomítva, de most békésen aludt a fából faragott, karmos bútorlábak tövében, látta a teremtett világ alsó szegélyét: a szép fehér homokot, amellyel a szolgálók előzőleg, mint az történetünk idején szokás volt, felhintették a szobát, és amelyet gondosan el is gereblyéztek, és látta az elgereblyézett homok fodraiba mélyedő csizmás lábnyomokat. Mondta Jacob Wunschwitznak, akitől ezek a csizmás lábnyomok származhattak, hogy: ha még mindig el akarja adni Kutya utcai házát, akkor ő szerezne rá vevőt, aki jó pénzt kínálna érte; és mindjárt mondott is a levesestányér nagyságú lábnyomnak egy akkora összeget, hogy azért már valóban inkább eladni, mint megvenni lett volna érdemes a házat; mire egy hang, a Wunscwitzé, azt felelte, hogy: ő azt hitte, a helyettes polgármester úr bizonyos közügyeket szeretne megtárgyalni vele, mielőtt újév másnapján szakítópróbára kerülne sor, például hogy mi történjék a szőlősgazdákkal, akik, ha így megy tovább, koldusbotra jutnak, és hogy a tanácsurak elszámoltatása mennyiben jelentsen felelősségre vonást; egy másik hang azt mondta; hogy: Wunscwitz úr nem hajlandó megválni gubeni házától és gubeni polgárjogától, erre ne is számítson a nagyméltóságú tanács; különben is, tette hozzá a harmadik hang, Stanislaw Dubagk pékmester hangja, Wunscwitz úr elajándékozta Kutya utcai házát egy rokonának, ezért éppúgy nem lehet megvenni tőle, ahogyan elvenni sem lehet. Mire a mogyorószínű patkányfogó kutya ütögetni kezdte a farkával a padlót, hogy csak úgy röpködtek szanaszét a homokszemcsék; és az utóbb megszólaló két hang lassan kiment, míg Wunscwitz hangja még egy kicsit bent időzött a szobában.

Ő tudja, hogy az igazságosság nem úgy válik el az igazságtalanságtól, ahogyan a víztől az olaj, mert e két ellentétes dolog a valóságban keveredik, mi több, ötvöződik is, és egy rész igazságtalanság meg tud rontani kilenc rész igazságot; de még ha szét lehetne is választani őket, mint az olajat a víztől, talán akkor sem lehet meg egyik nélkül a másik; biztos azonban, hogy felvirrad majd a nap, amikor mindenkinek számot kell adnia, víz volt-e vagy olaj.

Wunscwitzot, akinek egyre nagyobb lett a városban a tekintélye, úgyhogy most már csaknem kizárólag tőle függött, sikerül-e békésen elrendezni a polgárok és a tanács közötti vitát, vagy mégis kitör a lázadás: Wunscwitzot szintén felkereste a selchowi molnár, egy Cicero Seleschk nevű, alapjában véve szerencsétlen ember, akin többszörösen is beteljesült az a mondás, hogy az apák vétkeit a fiúk bűnhődik meg. A selchowi malom egy Selchow nevű nemlétező faluhoz tartozott, amelyet egy 1489-es oklevél már elpusztult helyként említ, és amelyet ezek szerint vagy a husziták, vagy Mátyás magyar király csapatai tettek a föld színével egyelővé, és amelynek határát, a malom és a malomhoz tartozó Storkwinkel nevű legelő kivételével, utóbb hozzácsatolták a szomszédos Beerenbruch falu határához. A határmegosztásnak mindaddig nem volt jelentősége, amíg a létező Beerenbruch éppúgy a gubeni apácakolostor birtokát képezte, mint a nemlétező Selchow; csakhogy a reformáció terjedésével a kolostor mindinkább elszegényedett, és egyre gyakrabban volt róla szó, hogy Beerenbruchot el kell adni a Melchisedeck Schulz von Jeschkendorf nevű szomszédos földesúrnak. Ekkoriban jelentkezett a gubeni apácáknál egy molnár, név szerint Varro Seleschk, a történetünkben szereplő Seleschk dédapja, aki öt esztendei adómentesség fejében vállalta, hogy kijavítja és üzembe helyezi az évek óta elhagyottan álló selchowi malmot, majd pedig, az öt év elteltével, minden évben gyertyaszentelőkor tizenkét zsák rozsot, három zsák búzát és két kövér disznót küld a kolostorba. Ám alighogy az őrléshez hozzákezdett, színre lépett a malomban egy ember, akinek a ruhájából csurgott a víz, mintha ruhástul fürdött volna, és nem volt szemhéja, vagy legalábbis nem tudta lehunyni a szemét, és kérdezte, hogy: hol marad az őt megillető három és fél véka liszt? Mert ő itt lakik a malom alatt (és kifelé mutatott az ablakon, ahol azonban semmiféle ház vagy más épület nem volt, csak a tó vize), és a szomszédság jogán éppúgy jár neki a három és fél véka liszt, mint a kolostornak a két kövér disznó! Mire a molnár azt mondta, hogy: ő az apácáktól öt évre teljes adómentességet kapott, és kitessékelte a hívatlan látogatót, az pedig azt felelte, hogy: mostantól akkor sem jön, ha hívják. Száz évig fognak itt kínlódni a molnár és leszármazottai, szorongattatások és keserű háborgatás közepette, majd pedig, a száz év elteltével, földönfutók lesznek, és eltűnnek a föld színéről nyomtalanul.

És ki tudja, lehet, hogy bölcsebb lett volna megadni a három és fél véka lisztet a héjatlan szemű, vizes ruhájú szomszédnak, mert a földesúr, Melchisedeck Schulz von Jeschkendorf már másnap megüzente, hogy a molnárt a saját jobbágyának tekinti, mivel az adásvételi szerződésben az áll, hogy megveszi az apácáktól a falu határához tartozó malmok tulajdonjogát is, márpedig Beerenbruch mellett nincs más malom, csak a selchowi; és mivel a molnár kapott az apácáktól egy majorságot is, amely csakugyan beerenbruchi területen volt,a földesúr azt követelte tőle, hogy javítsa ki az épületeket, fizessen dézsmát, és végezzen hetente egy nap fuvarszolgálatot. Amikor pedig a molnár kijelentette, hogy inkább lemond a majorságról, mert már megöregedett, és belefáradt az időközben tizenhat éve tartó állandó zaklatásba, akkor a földesúr átvette ugyan a majorságot, de most már azt követelte a molnártól, hogy fizessen kártérítést az elmaradt fuvarszolgálatért és dézsmáért. Pert indított a molnár ellen, ugyanakkor panaszt tett, hogy az őrlető falusiak letaposták a vetését, és várakozás közben tüzet raknak; Varro Seleschk a bosszúságtól és az álmatlan éjszakáktól idő előtt meghalt. Fiának, Fabius Cunctator Seleschknek még inkább meggyűlt a baja a földesúrral, aki először meg akarta vásárolni, majd fel akarta gyújtani a malmot, majd elfogatta és kastélyának pincéjébe záratta a molnárt, és amikor a helytartó, Balthasar von Promnitz püspök parancsára kénytelen volt szabadon engedni a testbe-lélekben összetört embert, először megengedte a falusiaknak, hogy máshol is őröltessenek, utóbb megtiltotta nekik hogy gabonájukat a selchowi malomba vigyék; és az unokának, Nero Seleschknek sem volt oka túl sok örömre, amikor Beerenbruchot Guben város vette birtokba, mert a gubeniek sem voltak hajlandók elismerni a selchowi malom különállását, és az apácák maguk is ügyükfogyottak voltak ahhoz, hogy a molnárt meg tudták volna védeni. Mire pedig az évtizedek óta húzódó perbe, amelyet még Melchisedeck Schulz von Jeschkendorf indított, és amelyet legidősebb fia, Abimelech Schulz von Jeschkendorf kétségkívül meg is nyert volna, ha negyvenhárom évesen párviadalban életét nem veszti, a molnár-dédunokának, a történetünk idején élő Cicero Seleschknek hiteles okmányokkal sikerül bizonyítania, hogy a selchowi malom különálló birtoktest, és hogy a molnárnak szabad polgári jogállása van, addigra Guben városa megvásárolja, a többivel együtt, ezt a különálló birtoktestet is, a molnárt pedig jobbágynak, méghozzá dézsmát és robotot megtagadó jobbágynak tekinti.

Cicero Seleschk, akinek Wunschwitz kereken megmondta, hogy szó sem lehet a városi malmok elfoglalásáról, mert a városi tanács alig várja, hogy lázadásra és erőszakra panaszkodhasson, és ily módon maga mellett állónak tüntetve fel az igazságot, az erőszakra durvább erőszakkal válaszoljon és az önkényességre súlyosabb önkénnyel; arra a megjegyzésre pedig, hogy a városi malmok elfoglalása nem járna erőszakkal, hiszen a városi malmokat senki sem őrzi, Wunschwitz, némileg elveszítve türelmét, azt felelte, hogy: Seleschket, úgy látszik, addig nyomorgatták, amíg a lelkében is elnyomorodott a törvénytisztelet; mi azonban nem bűnözők vagyunk, és nem tűrhetjük, hogy kitaszítsanak vagy kicsalogassanak bennünket a törvényesség keretei közül: ez a Cicero Seleschk a történetünk utáni években egyszer majd megpróbál családjával együtt elköltözni a selchowi malomból, de sem azt nem fogják neki megengedni, hogy a malmot eladja, sem azt, hogy ingóságait magával vigye.

Fiának, Hector Seleschknek a lübbeni bíróság megítéli majd a szabad polgári jogállást, amely végzést hiába fog megtámadni a gubeni városi tanács; azt viszont, hogy ennek alapján kártérítésre is jogot formálhasson, csak Publius Naso Seleschk fogja elérni: mint majd özvegye kiszámítja, 72 év alatt 2745 tallér 6 garas veszteség érte őket, a kamatokat is hozzászámítva 9785 tallér 2 garas; ám az időközben lezajlott háború következtében Guben mint város átmenetileg megszűnik létezni, és az új tulajdonos, Georg von Pfuel azonnal továbbadja, nagy haszonnal, Beerenbruchot és Selshow-t egy bizonyos Friedrich von Ribbecknek, aki azt fogja állítani, hogy Pfuel elhallgatta előtte a selchowi molnár követelését, és hogy nem ő tehet a molnárcsaládot ért károsodásról, ezért nem is fizeti meg a kártérítést. Miután pedig átmenetileg nemcsak a városi élet szünetel, hanem a falusi élet is, amennyiben az elpusztított falvak újratelepítésére csak a tizenhetedik század utolsó negyedében fog sor kerülni, Sulla Seleschk, az utolsó selchowi molnár munka és kereset nélkül marad; egyesek szerint világgá megy, mások szerint beugrik a malomtóba, oda, ahonnan száz évvel korábban előjött a vizes ruhájú, merev tekintetű látogató, és ahol történetünk idejében hiába keresték Happenrodt helyettes polgármester mostohaleányának holttestét, mert a mostohaleány, legalábbis történetünk idején, él és virul.

Ezt persze Happenrodt nem tudhatja, legfeljebb remélheti, miközben a poroszlók tűvé teszik az egész környéket a mostohaleány után, aki ezalatt a cummeltitzi fogadó egyik szűk hálókamrájában, ahol senkinek sem jut eszébe őt keresni, a városi jegyző felhatalmazott személynökének jóvoltából olyan gyönyörökben részesül, amelyeket, bá minden óra minden percében százezerszámra borítják el a föld lakott felszínét, a mostohaleány mindeddig el sem tudott volna képzelni. Happenrodt, aki egy kicsit még mindig látja a teremtett világ alsó szegélyét, aggódik, és aggodalmát nem enyhíti, hogy a mogyorószínű patkányfogó kutya morogni kezd, majd farkát behúzva kioldalog az asztal alól, és eltűnik az egyik sarokban, ahová az előző percben hatalmas csörömpöléssel zuhant le az almárium tetejéről egy hosszúkás ezüsttál; és a következő percben olyan súlyos lépteket hall, mintha ő maga jönne fel saját házának falépcsőjén. Csodálkozik: hol maradnak a szolgák? Miért engedik be hozzá minden bejelentés nélkül a közeledőt? Bizonyára Wunschwitz jön vissza; talán ittfelejtett valamit; meggondolta magát, semmi kétség, és azt kívánja tudomására hozni Happenrodtnak, milyen feltételekkel hajlandó távozni a városból Szilveszter napjáig; és akkor Happenrodt megpillantott maga előtt egy pár kidőlt kérgű, rongyos fekete csizmát, amilyet akasztott emberek lábáról húznak le az arra vetődő koldusok. Rádöbbent, hogy ezek itt Fekete Pál csizmái; magát Fekete Pált évtizedekkel ezelőtt elsodorta egy ágyúgolyó, de a csizmái még mindig errefelé bolyonganak, és most eljöttek Happenrodthoz, hogy agyontiporják. Happenrodt nekizuhan az almáriumnak, ahonnan az imént leesett egy hosszúkás ezüsttál; szép lassan lecsúszik a homokkal felhintett padlóra, és még átvillan az eszméletén, mielőtt elveszíteni, hogy: Happenrodt helyettes polgármester, aki a város ügyeit intézi nagy hozzáértéssel, nem ő, hanem valaki más, mert ő egy névtelen szökevény, aki soha nem is létezett; most mégis együtt rogynak le, ketten egy öregedő testbe zsúfolva, sallárom-sallárom, feltúrt homokba.

Pedig ha felsőbb dolgokat is látna, nemcsak a teremtett világ alsó szegélyét, akkor észrevenné, hogy a rongyos csizmák emberi lényben folytatódnak, és ezt az emberi lényt úgy hívják, hogy Cupido Schütz, akit, bár ki van tiltva a városból, most az egyszer mégis beengedték az őrök, mert fontos levelet hozott. Az egyik világtalan öregember, aki szegény és üldözött, hiába próbálja felsegíteni a másikat, aki gazdag és tekintélyes: nincs a karjaiban elég erő, és nem akarja azt a látszatot kelteni, mintha megtámadta volna a helyettes polgármester urat, vagy mintha el akarná lopni azt a hosszúkás ezüsttálat, amelyet nem lát ugyan, de az ujjaival jólesően tapint. Amikor Happenrodt visszanyeri eszméletét, a világnak már az alsó szegélyét sem látja; mindaddig nem fog látni semmit, amíg a szemorvos Worbs meg nem gyógyítja valamennyire.

Cupido Schütz ugyanis Promnitz bárótól hozott levelet; őkiválósága pedig azért szemelte ki a városból kitiltott, világtalan koldust a fontos levél továbbítására, mert éreztetni akarta neheztelését, amelyet a Coloman Pohle által (azon az éjszakán, amikor őkiválósága farkas helyett lelőtte a Tschaksdorf und Piczkow leányok uszkárját) mégiscsak átadott panaszos irat olvasása váltott ki belőle. Mint már említettük, Promnitz báró, mielőtt elindult volna a soraui kastélyból a starzwedeli vadászházba, ahol eredményesebben tanácskozott Jovianus Jesenskivel, mint amilyen szerencsésen vadászott, megparancsolta, hogy a Kőgolyó fogadóból szállítsanak a starzwedeli vadászházba egy hordó sört; ám ez a hordó sör valahol útközben, valószínűleg azért, mert a dongák rosszul voltak összeillesztve, kifolyt. Őkiválósága megparancsolta Gustav nevű szolgájának, hogy hajtson át a szomszédos Rodstock nevű faluba, és onnan hozzon egy hordó sört; csakhogy Rodstock már beletartozott a gubeni sörmérföldbe, és, mint a rodstockiak elmagyarázták a szolgának, a gubeniek rendszeresen ellenőrzik, nem folyik-e titokban mégiscsak sörfőzés a falu területén. Természetesen a gubeniek is tudják, mert nem hülyék, hogy az egész falu titokban sört főz, sőt a szomszéd faluban, Sablathban árpát és komlót lógatnak ki az eresz alól az utcára, de a gubeniek nem merik sem a sört felkutatni és kiönteni, sem a helyben termő árpát és komlót elkobozni, mert nem akarják magukra haragítani Promnitz bárót, aki a sörfőzés kivételével a két falu összes haszonjogát megvásárolta; viszont mind a sablathiak, mind a rodstockiak földbe ásott hordókban tárolják, érthető okokból, a sört, amitől a sörnek egyrészt kátrányos íze van, ám ezt ők, rodstockiak már megszokták, ugyanis a földbe ásott hordókat évente kétszer kátrányozni kell, másrészt egy ilyen hordót nem volna könnyű kiásni, főleg ebben a hideg időben, és egyébként is, már besötétedett, ráadásul ebben a hófúvásban már nemigen lehet visszahajtani a szekérrel; ezzel szemben ha őkiválósága megvásárolná a gubeniektől a sörfőzés haszonjogát is, akkor hordószámra vitethetné a starzwedeli vadászházba a friss rodstocki sört, amely persze nem annyira jó, mint a soraui, de azért annyi kátrány nincs benne, mint a sablathiban.

Promnitz báró, amikor Gustav gyalogszerrel, átfázva, gémberedett kezeiben egy-egy korsó kátrányos ízű sörrel érkezett vissza Rodstockból; ráparancsolt, hogy azonnal menjen el megint Rodstockba, és hozzon gubeni sört, mert az nem kátrányos; és hogy ne fázzon annyira, adott Gustavnak egy butykost, amelynek az alján volt még egy kis törkölypálinka, de a hiányzó részt őkiválósága itta meg Jovianus Jesenskivel, aki akkor már kipirult, pufók arccal trombitál. És mire Gustav, akinek ezúttal már egy kicsit nehezebb dolga volt, mert nemcsak az út vált jóformán teljesen járhatatlanná a hóesés miatt, hanem a rodstockiakat is, akik időközben nyugvóra tértek, fel kellett ébresztenie, és - ami szinte hihetetlen! - amikor már csaknem félúton volt a vadászház felé, megbotlott, és a korsókból kilöttyent a sör, mert közvetlen közelében lövés dörrent, mellette alig három lépésnyire vinnyogva összerogyott egy fekete kutya, egy uszkár, és Gustavnak látnia kellett, hogy egy ismeretlen férfi elássa a frissen hullott hóba a kutyatetemet, és ezek után Gustavnak harmadszor is el kellett mennie Rodstockba sörért: mire Gustav megérkezik a starzwedeli vadászházba a két korsó gubeni sörrel, már csak annyi ereje marad, hogy magára zárja hálókamrájának ajtaját, utána eszméletlenül fog összerogyni, és huszonnégy órát fog aludni egyhuzamban.

Ebből a huszonnégyből nem egészen egy óra telt el, amikor Promnitz báró és Jovianus Jesenski megint szólt Gustavnak, hogy menjen át sörért Rodstockba, mert az imént hozott gubeni sör éppúgy elfogyott, mint a földbe ásott hordókban tárolt rodstocki, amelyre, noha kátrányíze volt, közben szintén ráfanyalodtak; ám Gustav nemhogy nem indult el sörért Rodstockba, de még csak nem is válaszolt, hacsak nem tekintjük válasznak azt a vinnyogó és nyögő hangokkal meg-megszaggatott horkolást, amely a belülről elreteszelt hálókamrából hallatszott. Jesenski, aki már eléggé részeg volt, és akinek szívében a trombitálástól éppannyira jóleső, mint amennyire tisztességtelen emlékek váltak elevenné, ittas fejjel összetévesztette Coloman vagy Carlman Pohlét a gonosztevő Blasius Pohléval, elmondta Promnitz bárónak, hogy: a gubeni fuvaros, akinek hiányzik a jobb kezéről a hüvelykujja, és akit marhalopásért vagy liszthamisításért felakasztottak, most itt kísért eleven alakjában a vadászház körül, de már a soraui kastély környékén is látták, hogy ólálkodik, ugyanis kegyelmi kérvényt szorongat a kezében, amelyet őkiválóságának szeretne átnyújtani. Ezt hallva Promnitz báró felugrott, fél lábra állva megpördült, nem is ügyetlenül, és hangosat rikkantott: marhalopásra vagy liszthamisításra nincs kegyelem, ahogyan boszorkánykurvaságra és magzatelhajtásra sincs! És ez a nyomorult Gustav még a törkölypálinkámat is megitta. Megyek, és agyonlövöm.

Meg is töltötte puskáját, ám a hálókamrába nem tudott bejutni, mert annak ajtaja, mint említettük, el volt reteszelve. Gőzölgő fejjel magzatelhajtásról pedig azért beszélt, mert Jesenski az imént az eszelte ki a Tschaksdorf und Piczkow leányokkal kapcsolatban, hogy boszorkányság és rontás miatt eljárást kell indítani ellenük, illetve nem is ellenük, hanem az Atterwaschban élő Elsabeth Julianna Dumitschin boszorkánykurva ellen, aki részben ügyes keresztkérdésekkel, részben a tortúra hatékony műszereivel sarokba szorítva, terhelő vallomást fog tenni a Tschaksdorf und Piczkow leányokra mint megbízóira és bűntársaira; de a Dumitschin ellen sem boszorkányság lesz a vád, mert arra csak utóbb fog fény derülni, hanem erkölcsrontás és magzatelhajtás, amit könnyű lesz bizonyítani, merthogy igaz. Sok szép leány halt már meg itt a környéken vérmérgezésben, olyanok is, akikre még jól emlékszik a történetünkben szereplő két részeg férfi.

Van egy ember, úgy hívják, hogy Wuttke, aki nem tud imádkozni és aki tapsolni sem tud, mert a jobb karját, még amikor az anyja hasában kuporgott, a Dumitschin leszakította egy hosszú acéltűvel; de a furfangos Wuttke, aki életkora szerint a fia lehetne Jovianus Jesenskinek, mégiscsak megszületett és felnövekedett; és ez a Wuttke, ha véletlenül megtudná valakitől, hogy miért hiányzik a jobb keze, bal kezével bizonyára szívesen felgyújtaná a Dumitschin házát, vagy csak egy szénaboglyát a kertben, hiszen az is elég, hogy a megfelelő pillanatban összecsődüljön az egész falu. Így kapcsolódnak össze a már elkövetett és a még el nem követett bűnök a képzeletben, és így fonódik össze a valósággal a képzelet; a képzeletben őkiválósága Promnitz báró már agyonlőtte Gustavot, a valóságban dörömböl és ordibál: Gustav azonnal nyissa ki az ajtót, mert ő, Promnitz báró agyon akarja lőni! Bentről azonban a már megszokott horkantások és nyögések hallatszanak: ágyúlövésre lehetséges, hogy felriadna Gustav, de puskalövésre semmiképpen, hiszen Promnitz báró kétszer is keresztüllő az ajtón, Gustav azonban horkol tovább. Csakhogy ebben a percben a soraui harangozó tizenkét éves öccse, akit Fritznek fogunk nevezni, bár nem vagyunk benne biztosak, hogy csakugyan így hívták-e, abban viszont biztosak vagyunk, hogy Jovianus Jesenski hozta magával kisegítőnek a starzwedeli vadászházba, de Fritz valójában elszökött hazulról, részint mert szégyellte a bátyját, akinek beszéd közben rángatózott a válla, részint mert az iskolában, ahol semmiféle tanulnivaló nem fért a fejébe, megpálcázták és csengettyűben végződő szamárfüleket varrtak a sapkájára, a sapkát pedig olyan szorosan a fejéhez kötözték, hogy sem a sapkát nem tudta letépni a fejéről, sem a sapkáról nem tudta lefejteni a csilingelő szamárfüleket: ez a Fritz kiment a vadászház elé, a hóborította sötét éjszakába, kivette Coloman Pohle kezéből, aki még mindig fát aprított, a baltát, amelyet ezek után boldogságtól sugárzó arccal és annak reményében adott át, szapora csilingelés közepette, Promnitz bárónak, hogy csillogó gyermekszemeit vérfürdő látványában legeltetheti; Promnitz bárótól azonban két akkora pofont kapott jutalmul, hogy nemcsak hátratántorodott, hanem a csörgősipkát a fejéhez rögzítő szíjak is meglazultak. Sőt a baltát hozzá is vágta őkiválósága Fritzhez, aki szerencsére félreugrott, így a jéghideg szerszám azt a bájos pásztorleányt zúzta szilánkokra, nyájával együtt, aki a pohárszék festett üvegtáblájáról pillantott vágyakozva a valóság zöld ösvényei felé; ezek után Promnitz báró megparancsolja Fritznek, hogy lépjen közelebb, vegye kezébe a két korsót, és azonnal menjen el gubeni sörért Rodstockba. Távolodó csilingelés hallatszik: Fritz úgy szalad, mintha abból a puskából lőtték volna ki, amellyel őkiválósága szeretné kioltani a vinnyogva horkoló Gustav életét; őkiválósága Promnitz báró felkapja a baltát, amely az imént az üveglapra festett pásztorlánykát zúzta össze nyájával együtt; megfeledkezve testi fájdalmairól, a részeg emberek hatalmas csapásaival igyekszik széthasogatni a hálókamra ajtaját.

Ekkor érkezik meg a soraui harangozó, aki elveszett öccsét keresi, és akinek beszéd közben rángatózik a válla, és aki majd három és fél év múlva ugyanolyan baltával fog rátámadni, mielőtt felakasztaná magát, a jelen pillanatban rémülten és bambán hátrahúzódó Jovianus tiszteletes úrra, mint amilyennel most a hálókamra ajtaját hasogatja Promnitz báró, akivel a harangozó dulakodni kezd. Az egyik lovászlegény, aki menyasszonyával és két sógorával együtt zúdul be a szobába, segít a harangozónak a dühöngő őrült megfékezésében, de a konyhából felsiető szakácsnő olyan hangosan sikoltozik, hogy az éles hangon, amely összevegyül a hálókamrából kitóduló horkolással, sem a felriadt vadászkutyák csaholása, sem a könyörgések vagy káromkodások nem tudnak áttörni; Jovianus Jesenski reggel majd a tyúkólban ébred, és nem fogja tudni, hogyan is került oda. Elhallgat a csilingelés: Fritz megáll a csikorgóan hideg sötét erdő közepén, és nem tudja, merrefelé mehetne Rodstockba, ha esze ágában volna Rodstockba menni. Úgy képzeli, hogy visszalopódzik, és, miután sikerül csörgősipkájától megszabadulnia, elrejtőzik a tyúkólban; de majd öt vagy tizenöt perc múlva nem a tyúkólban, hanem a hálókamra előtti leírhatatlan zűrzavarban fog színrelépni; ugyanis egy helyütt, ahol a havat mintha valaki feltúrta volna, sikerült leszakítania fejéről a szamárfüles csörgősapkát, amelyet most már el akart mélyen a hóba temetni; csakhogy, sajnos a szó szoros értelmében, itt volt a kutya is eltemetve, mégpedig a Tschaksdorf und Piczkow leányok fekete kutyája, amelyet néhány perccel ezelőtt Gustav szeme láttára lőtt agyon és kapart el a hóba valaki; időközben ez a fekete kutya valamelyest életre kelt a hó alatt; és amikor Fritz, aki a szamárfüles csörgősapkának lyukat kapart a hóba, hozzáért a kutya mellső lábához, a kutya beleharapott Fritz kezébe, és olyan erősen összeszorította állkapcsát, hogy Fritz képtelen volt kifeszíteni a kézcsontjai közé mélyedő fogakat. A kezébe kapaszkodó, véres kutyatetemet maga után vonszolva, zokogva fog belépni a starzwedeli vadászház nappali szobájába, ahol szép lassan hajnalodni kezd, és ahol az időközben helyszínre érkezett orvos, Adam Gottlob Worbs, akinek az a feladata, hogy lecsillapítsa őkiválóságát, valamint az őkiválóságára hirtelen rátörő fájdalmakat, Fritz kezét is kiszabadítja a rácsapódó éles fogak szorításából. Amikor pedig harmadszor kukorékol a kakas, belép a jelenlevők közé Cupido Schütz, a világtalan koldus, aki a szász választófejedelem kancellárjának titkárától, Nicolaus Leutingertől származó küldeményt fog továbbítani Promnitz báró kezeihez.

Nicolaus Leutinger, akit egy életrajzírója olyan újkori Odüsszeusznak nevez, akinek még csak reménye sem lehet semmilyen Ithakára, és aki sokszor tapasztalta a szerencse kerekének gyors forgását: bár az akkori dán király babérral koszorúzta meg és lovaggá ütötte, nagy művét, amelyen évtizedekig dolgozott, soha nem láthatta nyomtatásban, és noha sokszor volt fényes társaságok ünnepelt vendége, mégis, történetünk után hét vagy nyolc évvel, az országút szélén fog meghalni, valószínűleg éhen: Leutinger, mint még emlékszünk rá, illetékességi okokból kénytelen volt átküldeni a gubeni polgárok panasziratát őkiválóságához Promnitz báróhoz, és most ezt az okmányt, valamint a hozzá csatolt udvarias kísérőlevelet hozta Cupido Schütz a starzwedeli vadászházba. A küldemény azért érkezett némi késéssel, méltatlan személytől hozva méltatlan körülmények közé, mert a drezdai udvar lovas futárát, Fabian Kittlitzet, akitől valamiért elmaradt mindkét kísérője, egy elhagyatott helyen megrohanta és megölte Lot Schulz von Jeschkendorf egyik törvénytelen fia, akiről azt rebesgették, hogy az anyja egyszersmind a nővére is; és noha Promnitz báró, aki most az orvos Worbs beavatkozásától nemcsak teljesen lecsillapodott, hanem derűs, nyugodt és igazságos nagyúr benyomását is kelti, szigorú vizsgálatot fog indítani Fabian Kittlitz halálának ügyében, és az elhagyatott helyet, ahol történt a gyilkosság, el fogják nevezni „Kittlitz halálának"; de miután a tettest nem adják ki a szász hatóságoknak, hanem a római jog alapján ítélik el, a prágai egyetem jogi karának szakvéleményére való különös tekintettel, az ügy tovább fogja élezni a drezdai és a prágai udvar közti amúgy is feszült viszonyt. Amikor harmadszor megszólal a kakas, Cupidó Schütz átadja Promnitz bárónak a gubeni polgárok egyik panasziratát, amely a szász választófejedelemnek van címezve; a rákövetkező pillanatot használja ki Coloman vagy Carlman Pohle, hogy átadja Promnitz bárónak a gubeni polgárok másik panasziratát, amely magának Promnitz bárónak van címezve; mindez közvetlenül Szent András napja után történt.