Alföld - 47. évf. 11. sz. (1996. november)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Márton László

Jacob Wunschwitz igaz története

III. rész

Anselm von Promnitz báró, Sorau, Pless és Triebel szabad bárója, Hoyerswerda, Priebus és Dobrilugk örökös ura, ő császári felsége titkos tanácsosa és teljhatalmú tartományi megbízottja történetünk idején ötvenhárom éves volt. Gyermekként udvari apród volt Bécsben, néhány év múlva Pádovában tanult jogot és teológiát, majd vitézül harcolt a törökök ellen, úgyhogy az egyik fontos erődítmény visszafoglalásának tiszteletére ő is készíttetett magának ott helyben egy erszényt; és ezt az erszényt még történetünk éveiben is mutogatta, persze csak férfiaknak, és még nekik is csak részegen. Nem mulasztjuk el megjegyezni, hogy sokat ivott, különösen az utóbbi kilenc évben, amióta ő császári felsége ünnepélyesen ráruházta a helytartói méltóságot; ezenkívül vadászni szeretett, ám sajnos ritkán volt módja rá, mert különféle súlyos betegségek gyötörték; előfordult, hogy hónapokig ágyban feküdt, és mint mondogatták, vánkos csücskéből intézte a tartomány sorsát.

Időközben Coloman vagy Carlman Pohle megérkezett Sorauba, amelynek azidőtájt háromszáz lakóháza és, bármily hihetetlenül hangzik is, tizenkilenc tornya volt, és egy utazó, aki harminckét évvel később fog arra járni, és akinek feljegyzéseit egy folyóiratban kiadták, ebből a tizenkilenc toronyból már egyet sem fog láthatni, Coloman Pohle pedig megkérdezte, hogy: érkezett-e már idegen szekér a kastélyba? Rákacsintottak, és azt felelték, hogy: mit képzel Coloman Pohle; senki sem olyan bolond, hogy Mindenszentek után elsőként odamerészkedjék; mire Coloman Pohle megpróbálta megállapítani, hanghordozásokból és arckifejezésekből, hogy most is hazudnak-e, vagy történetesen igazat mondanak, egy kicsit gondolkodott, majd megköszönve a szíves felvilágosítást, a fogadóban hagyta szekerét, és gyalog ment fel a kastélyba, amely a várostól mintegy másfél órányira, egy dombtetőn emelkedett. A Promnitz báróknak joguk volt a Mindenszentek után először Sorau városába és a kastélyba érkező szekeret, lovakkal és rakománnyal együtt, lefoglalni, mint jogos ajándékot maguknál tartani, és a szekér gazdáját saját két lábán hazaküldeni. Az idők folyamán ez a jog elvesztette csaknem minden jelentőségét: a Sorauba Mindenszentek után először érkező szekeret a magisztrátus képviselői mintegy jelképesen elkobozták, majd rögtön visszavásárlásra bocsátották, árát egy garasban és egy kancsó közösen elfogyasztandó borban szabva meg; sőt Balthasar von Promnitz boroszlói püspök, a történetünkben szereplő Anselm báró nagybátyja, valamint (az apa, Siegfried von Promnitz korai halála után) gyámja és nevelője éppenséggel hatályon kívül akarta helyezni, más elavult jogszabályokkal együtt, a szekérfoglalás jogát is, de a soraui polgárok, akik nem akarták, hogy feledésbe merüljön e kedélyes régi szokás, rábeszélték a püspököt, hogy ne áldozza fel a haladás eszméjének oltárán a hagyományok gyökérzetére támaszkodó közösségi életet, és az ilyesféle, ártalmatlanná vált földesúri privilégiumok őket, polgárokat nem sértik sem érdekeikben, sem önérzetükben. Ám egy emberöltővel később Anselm von Promnitz báró bebizonyította, hogy a szekérfoglalás joga mégsem vált egészen ártalmatlanná, sőt az is előfordult, főleg ha be volt rúgva, hogy a kárvallott szekereseket megbotoztatta, úgyhogy Coloman vagy Carlman Pohlénak akkor is minden oka meglett volna az óvatosságra, ha a soraui polgárok nem haragudtak volna a gubeniekre, és ha őt is mint gubeni polgárt nem gyűlölték volna, annak ellenére, hogy szerették, mivel Sorauból házasodott, és mivel köztudottan rendes ember volt, és mivel Blasius Pohle gonosztevővel olyan távoli rokonságban állt, hogy a családi név azonossága, legalábbis Sorauban, fel sem tűnt volna senkinek, ha a fogadós felesége merő véletlenségből szóba nem hozta volna.

Promnitz báró kastélyában volt egy hosszú előszoba, amelynek az volt az egyik nevezetessége, hogy, noha a kerti lépcsőkre néző ablakain sok fényt kapott, mégis hamarabb leszállt benne az alkonyat, mint kint a kertben vagy a kastély belső termeiben, úgyhogy a déli harangszó után egy órával fáklyákat kellett mindkét végén gyújtani, és középen is, ahol az előszoba másik nevezetessége volt: egy óramű, amelyet Sorau polgáraitól kapott annak idején Balthasar püspök, amiért elkergette és zsarnokoskodó, gőgös, mértéktelenül tolvaj városi tanácsot, és új tanácsot, jobbat, megbízhatóbbat állított össze; ám ez az óramű olyan különleges volt, annyi sok leleménnyel, mesterségbeli tudással, művészi érzékkel szerkesztette készítője, hogy Coloman Pohle váltig csodálkozott: miért is kell egy ilyen becses kincsnek az előszobában állnia? Ezek szerint odabent, a belső termekben még becsesebb és még csodálatraméltóbb kincsek vannak; bár ő, Coloman Pohle, remegő kezében a gubeni szőlősgazdák beadványával, el sem tudna képzelni ennél csodálatraméltóbbat és becsesebbet!

Az óramű bal oldalán négy házikó helyezkedik el, előttük füves rét, közepén kúttal. Negyedkor kilép az első házikóból egy naranccsal játszadozó gyermek, narancsával egyet üt egy harangocskára, mire kimászik a kútból a homokórát lengető Halál, és csontkarjaival a gyermek után kapdos, ám egy szárnyas Angyal, akit az elmés készülék most színre léptet, kivonja lángoló pallosát, és a Halált visszahőkölteti. Félkor kilép a második házikóból egy fuvolázó ifjú, fuvolájával kettőt üt a harangocskára, és a szárnyas Angyal ezúttal is visszaküldi a csontkarokkal hadonászó, homokórás Halált a kútba. Háromnegyedkor kilép a harmadik házikóból egy nagybajuszú zsoldoskatona, buzogányával hármat üt a harangocskára, és a szárnyas Angyal jóvoltából a zsákmány után kapdosó Halálnak most is pórul kell járnia. Egészkor kilép a negyedik házikóból egy aggastyán, botjával négyet üt a harangocskára; őt a Halál megfogja és levonszolja magával a kútba, miközben a szárnyas Angyal széttárja karját, és csilingelő muzsika hallatszik. A páros órákban megjelenik a számlap fölött egy pelikán, szárnyával csapkod, csőrével verdesi mellét, ahol ilyenkor valami csillogó, piros dolog válik láthatóvá; a páratlan órákban megjelenik a számlap alatt egy oroszlán, felágaskodik, és mellső lábaival magasba emeli a Promnitz-család címerét. Az óramű jobb oldalán tizenkét kicsi színpad látható, a Passió jelenetei zajlanak rajtuk, sorban egymás után. Jézust egy órakor köszöntik Jeruzsálemben, két órakor körülveszik az Utolsó Vacsorán, három órakor elárulják a templomban, négy órakor virrasztani hagyják az Olajfák Hegyén, öt órakor elfogják, hat órakor Pilátushoz viszik, hét órakor megostorozzák, nyolc órakor tövissel koronázzák, kilenc órakor keresztet vitetnek vele, tíz órakor megfeszítik, tizenegy órakor megsiratják, tizenkét órakor feltámad; és kezdődik előlről mindez, naponta kétszer.

Üresen tátong a sírbolt, Krisztus mutatja sebét, éjfél van; Coloman vagy Carlman Pohle most tudja meg, hogy Anselm von Promnitz báró még reggel távozott a kastélyból, és nagyon valószínű, hogy kedvenc pihenőhelyén, a starzwedeli vadászházban tartózkodik, alig fél mérföldnyire attól a Szent Margitnak szentelt kápolnától, ahová, noha Szent Margit képmását időközben eltávolították belőle, a babonás vend asszonyok még manapság, történetünk éveiben is elviszik újszülöttjeik leszáradt köldökzsinórját; ugyanis a nagyságos úr megparancsolta, hogy a Kőgolyó fogadóból vigyenek egy hordó sört a starzwedeli vadászházba, amely már éppen beletartozik a kiterjesztett gubeni sörmérföld hatókörébe, ezért a közel fekvő Sablath és Rodstock falvakban tilos a sörfőzés, azonkívül a nagyságos úr az utóbbi hetekben, hála Istennek, alig szenvedett a köszvénytől.

Történetünk előtt négy vagy öt évvel hunyt el Promnitz báró felesége, Sophonisbe von Trachtenberg und Kurzbach, akinek apja, Hamilcar von Trachtenberg und Kurzbach 1579 október 31-én kora reggel szörnyethalt, miután az apród, akinek öltöztetnie kellett volna, elvesztette a ruhásszekrény kulcsát, és félve a megérdemelt büntetéstől, puskaport öntött egy összesodort papírlapon keresztül a kulcslyukba, és a papír kiálló végét meggyújtotta; Promnitz báró, főleg házassága első éveiben, ritkán volt otthon; szűkszavú és rideg leveleket írt, azokat sem gyakran, feleségének; miután pedig az meghalt, Promnitz bárónak a jól megtervezett, gondosan végrehajtott, gazdag pompájú gyászszertartás közepette, ahol a későbbi nyomtatásban is megjelent gyászbeszédet az a Jovianus Jesenski mondta el, akit mindjárt fel fogunk léptetni történetünk egyik fontos színhelyén, a starzwedeli vadászházban, Promnitz bárónak a halott búcsúztatása közben úgy kellet éreznie, mintha egy túlságosan hosszúra nyúlt vendégség ért volna véget, csak éppen azt nem tudta eldönteni, hogy ki volt a vendég: vajon az ismét ismeretlen halott, akire mindjárt rálapátolják a földet, vagy ő maga? Gyermekük nem született, és ezért a báró csakis magát és magtalanságát okolhatta volna, ő azonban hajlamos volt ezt a fogyatékosságot rontásnak vagy másmilyen gonosz varázslatnak tulajdonítani; a soraui fogadó pedig egy ököl nagyságú kőgolyóról kapta a nevét; ez a kőgolyó egy tálban feküdt a legnagyobb asztal közepén, és azt beszélték róla, hogy ez egy hűséges golyó, mert akárhová viszik, dobják vagy gurítják, másnap megint ott fekszik a tálban, csakhogy nincs ember, aki hozzá merne nyúlni. Coloman Pohle sem nyúlt hozzá, bárhogyan biztatták is a fogadóban; azt mondta, hogy egy ujját már elvesztette, nem akarja elveszteni a többi kilencet is. Mire azt felelték neki, hogy: még mindig jóval kisebb veszély megfogni a bűvös kőgolyót, mint kézbe venni a gubeni szőlősgazdák beadványát, és csodálják a bátorságát; mire Coloman Pohle minden ízében remegni kezdett, és kifizette vacsoráját.

Jacob Wunschwitz persze csak tréfált, amikor azzal vigasztalta feleségét, hogy a gubeni hegyoldalakban található gömbölyű kövekből piros festéket lehet készíteni, amint azt is tréfának szánta, hogy jó pénzért eladja majd a Kutya utcai házat; ugyanis a Kutya utcai házat, amely emlékezete szerint sokkal többet ért a szerencsétlen Buckel Páva utcai festőműhelyénél, esze ágában sem volt eladni, és, noha már sok éve megszerezte a teljes meisseni polgárjogot, gubeni polgárjogáról a világ minden kincséért sem mondott volna le; és amikor a Crosseni-kapuban az őrök, a rendkívüli körülményeknek megfelelően, beterelték egy kamrába, hogy tüzetesen átvizsgálják ruházatát, nincs-e benne levél vagy lázító irat elrejtve, ő pedig tiltakozott a méltatlan bánásmód ellen, mire az őrök gúnyosan nevettek, és azt mondták, hogy a külföldieknek nincsenek többé kiváltságaik, és akinek nem tetszik a bánásmód, az menjen haza panaszkodni: akkor Jacob Wunschwitz összevonta szemöldökét, és kijelentette, hogy: ő nem külföldi, ő gubeni polgár, és ezt hiteles okmányokkal igazolhatja; ő ebben a városban van otthon, ide jött haza; ő nem panaszkodni jött, hanem a mesterségét űzni, amiből talán a városnak is lesz némi haszna; panaszra egyelőre semmi oka sincs, de ha volna is, ő akkor sem panaszkodna, hanem érvényt szerezne a jogoknak és a törvényeknek. Mire az őrök azt felelték, hogy nincsenek jogok, csak egy jog van, de az nagyon, törvényből viszont nem egy van, hanem egyre több. És majd meglátjuk, hogy ki van itthon ebben a városban. Ám a ruházat alaposabb átvizsgálása mégiscsak elmaradt: Wunschwitz úgy lépett be a Crosseni-kapun szülővárosába, hogy az őrök egy ujjal sem értek hozzá.

Alighanem ezzel magyarázható, hogy Jacob Wunschwitz hazatérésének rövidesen híre ment az egész városban, egyre színesebb és részletesebb történetek jártak szájról szájra: egyesek egy hosszabb szónoklatról is tudni véltek, a fontosabb részleteket szó szerint idézték, mások inkább azt ecsetelték, hogyan ijesztett meg Jacob Wunschwitz egymagában egy tucat őrt, akik pedig az egész várost rettegésben tartották. Még csak hozzá se mertek nyúlni, nemhogy átvizsgálni a ruháját vagy a csomagjait! Pedig egészen biztos, hogy valami nagyon fontos hírt hozott; egyáltalán, Wunschwitz érkezése után valamiféle fordulatot kell venniük az eseményeknek. Hogy mi lesz ez a fordulat, azt egyelőre nem lehetett látni; mindenesetre az is elterjedt, hogy a gubeni polgárok beadványát Wuschwitz adta át a szász választófejedelemnek; sőt, miután azt a beadványt,a melyet a gubeni polgárok írtak a vásárcsarnokban, a polgárok egy Hans Wahl után küldött lovas futárral visszahozatták, majd közös akarattal érvénytelennek nyilvánították és megsemmisítették, így hát az az okmány, amelyet Wunschwitz kezéből vett át a szász választófejedelem, csakis egy másik beadvány lehetett, amelyet maga Wunschwitz írhatott a szülővárosa érdekében, de a maga nevében és a maga felelősségére. Csodálták a hazatérő hőst, akinek az a küldetése, hogy megmentse a várost, ám csak messziről csodálták, mert ha szembejött velük az utcán, gyorsan behúzódtak egy kapualjba, vagy hátat fordítottak neki.

Wunschwitz, aki eleinte semmi pénzért nem akarta eladni a Kutya utcai házát Wahlnak, és aki egy levélben arról értesítette szeretteit, hogy a tervezett néhány napnál valamivel tovább marad, ezért arra kéri Bettinát, hogy az ő társaságukban ünnepelhesse a karácsonyt és az újévet, azonkívül mint érdekességet azt is elmesélte, hogy egy Blasius Pohle nevű gonosztevő, akit halottnak hittek és akit el akartak ásni a temető árka mellett, az első lapát rázúduló föld után felkiáltott, hogy mégiscsak él: Wunschwitz néhány nappal a fönt említett levél megírása után belátta, hogy szülővárosában aligha fogja valóra válthatni terveit (mert a domboldalon található gömbölyű, piros köveket, amelyek állítólag ártatlanul kiontott vérből keletkeztek, békén hagyta volna, de a gyümölcsösökben csakugyan be akarta telepíteni az amerikai bíbortetűt, amelynek egyik hegyi fajtája olyan jól bírja a hideget, hogy a meisseni ház hálókamrájában, igaz, üvegbura alatt, egy ízben húsz példány áttelelt, és amelyből sokkal élénkebb színű festék nyerhető, mint a vidékeinken honos pajzstetű gallyra száradt hulláiból); belátta, hogy túlságosan tisztelik és túl kevéssé állnak szóba vele ahhoz, hogy kelmefestőként megállja helyét a városban, ezért egy reggel megkérdezte Hans Wahltól, aki azért jött a Kutya utcai házba, hogy elvigye még ott levő ingóságait, és aki eddig még sohasem mulasztotta el megismételni házvételi ajánlatát: mit szólna hozzá, ha ő, Wuschwitz mégiscsak hajlandó volna megválni a háztól? Mire Hans Wahl félrenézett, és azt felelte, hogy: ő nem akar visszaélni Wunschwitz helyzetével, de azért neki is megvannak az érdekei, és ezt Wunschwitznak is meg kell értenie, és hogy: neki, Hans Wahlnak eddig még sohasem kellett szembeköpnie magát, ha tükörbe nézett, most mindenesetre, ha ez Wunschwitznak nem okoz alkalmatlanságot, mégsem vinné el a holmiját a házból, egyelőre csak lepecsételi a ládákat és a szekrényeket, és ne haragudjék Wunschwitz, ez a lépés nem ellene irányul. Miután pedig megtette azt a lépést, amely nem Wunschwitz ellen irányul, köszönés nélkül távozott.

Wunschwitznak aznap még egy látogatója volt, illetve, mint mindjárt látni fogjuk, nem is egy; mert Hans Wahl egyik lepecsételt szekrényéből kaparászás, mocorgás hallatszott, majd valaki belülről dörömbölni kezdett a szekrény oldalán; amikor pedig Wunschwitz úgy döntött, hogy feltöri a pecsétet, aztán, a szerkény kulcsa nem lévén birtokában, úgy döntött, hogy akkor okozza a legkisebb kárt, ha a szekrényt balta vagy feszítővas helyett puskaporral nyitja fel (és olyan óvatosan töltötte be a kulcslyukba a puskaport egy összesodort papírlapon keresztül és olyan ügyesen gyújtotta meg, hogy a roncsolás a körülményekhez képest elenyészőnek volt mondható), akkor előugrott a szekrényből egy tizenhat év körüli, duzzadt arcú leány, összekulcsolta kezét, és így kiáltott: Jacob Wunschwitz, gyengék és üldözöttek védelmezője, bújtass el, könyörgök, mert nagyon, de nagyon szerencsétlen vagyok! Nevelőapámhoz nem térhetek vissza, hűtlen kedvesem eltaszított, és most irgalmatlan üldözőmként azért keres halálra, hogy korábbi méltatlan helyemre visszakényszerítsen, és így ne kelljen attól tartania, hogy a terhére leszek! Ráadásul irtózom a galamboktól, és beteg vagyok, ha csak egynek is hallanom kell a szárnya csattogását; ments meg, Jacob Wunschwitz, kérlek mindenre, ami szent!

Wunschwitz megkérdezte Rosalietól, mert így hívták a leányt, hogy: miért irtózik a galamboktól, és ha már irtózik tőlük, azt miért hiszi oly nagy bajnak, és egyáltalán: hogyan kerül ide? Majd kihajolt az ablakon, amelyet még a puskapor meggyújtása előtt nyitott ki, és megnyugtatta a durranás hallatán összeverődött polgárokat, hogy: sem erőszakos cselekményre nem került sor, sem egyéb szerencsétlenség nem történt, és, nem törődve Rosalie riadt integetésével, hozzátette, hogy: erről mindenki meggyőződhet a saját szemével, jöjjenek csak fel; ám a polgárok, akik még nem szokták meg, hogy tilos az utcán csoportosulni és engedély nélkül nagyobb létszámban vendégeskedni, most egyszerre csak visszahúzódnak házaikba, és a helyszínre siető fekete sisakos őrök feltartott mutatóujjukat rázogatják Jacob Wunschwitz felé.

Ridegen állhatatos jellemű nevelőapám zsarnokságát nem bírván elviselni, egy kedves ifjú karjai közé menekültem, hogy tapasztalnom kelljen: a bizonytalan és puha jellemű férfiak néha még erőszakosabban zsarnokiak, mint a magukbiztos kemények; de hiszen te magad is csak férfi vagy, ó védelmezőm, Jacob Wunschwitz! Amikor pedig megérleltem szívemben azon szándékot, hogy e második, még tűrhetetlenebb zsarnokság elől is el fogok menekülni, sejtenem kellett, hogy most már saját jellemvonásaim zsarnoksága fogja eltorlaszolni terveim és életem útját: annyira félek a galamboktól, hogy még az ablakon sem hajolhatok ki, és még inkább félek attól, hogy nincs a földnek olyan zuga, ahol ne kellene minden pillanatban attól tartanom, hogy galambok röpülnek át a fejem fölött!

Wunschwitz becsukta az ablakot, nagyot lélegzett a november végi levegőből, amely az imént percek alatt kihűtötte a szobát, és azt mondta, hogy: ő senki oltalomkérőtől nem tagadja meg, hogy segítségére legyen a maga szerény eszközeivel és csekély erejével; de vajon a tekintetes kisasszony, aki neki, Wunschwitznak életkora szerint a leánya lehetne, galambok helyett nem inkább egy másikfajta madártól kellene, hogy féljen, attól, amelyik a kéményre rakja fészkét és ott kelepel? Odalent ebben a pillanatban megzörgették a ház kapuját:

Jacob Wunschwitz, ha Istent és irgalmat ismersz, könyörgök, ne áruld el, hogy itt vagyok!

A Kutya utcában egy fekete ponyvával beborított szekér gördült tovább, a Wunschwitz-ház kapujában pedig ott állt dr. Melchior Bononius konzisztóriumi tanácsos, és szinte ragyogott fiatalságának az a jelentős része, amely még nem múlt el. Ő úgy hallotta, hogy Jacob Wunschwitz el akarja adni ezt a házat, vagy legalábbis kínálgatja boldog-boldogtalannak. Hát ezt egy kicsit előbb kellett volna meggondolni, nem akkor, amikor a városi tanács már elhatározta, hogy el fogja kobozni az ingatlant; de azért még most sem teljesen késő. Mi ez a csodálkozó tekintet? Hát nem tudja Wunschwitz úr, hogy a szász uralkodóhoz önhatalmúlag benyújtott kérelemért, amelyről itt a városban csak a süketnéma Josias Wilke nem hallott még, drágán kell megfizetnie? Ne válaszoljon semmit Wunschwitz úr, mert ő, Melchior Bononius egyelőre nem hivatalos minőségében van jelen, ő csak segíteni akar Wunschwitz úrnak, amennyiben hajlandó Wunschwitz urat ettől a szép háztól, amely csak terhet jelent, és amelyet ráadásul még rövidesen el is koboznak, megszabadítani. Sok pénzt nem adhat érte, sőt kifejezetten kevés pénzért szeretné a házat megkapni, de ha meggondolja Wunschwitz úr, hogy a háza olyan fejszéhez hasonlítható, amelynek egy hét múlva már a nyele sem lesz meg, akkor ez a kevés pénz is több a kelleténél, és ne mondja Wunschwitz úr, hogy nem adott át semmiféle beadványt a szász választófejedelemnek, mivel tudjuk, amit tudunk.

Wunschwitz mutatta Bononiusnak, hogy kívül tágasabb, ám a konzisztóriumi tanácsos félreértette a határozott mozdulatot, és feliramodott a lépcsőn: számára nem ismeretlen ez az épület; hogy úgy mondja, édes emlékezetű órákat töltött e falak között, de azért, Wunschwitz úr szíves utólagos engedelmével egy kicsit körülnézne. Szeretne ugyanis valamit megkérdezni. Hogy nem látott-e Wunschwitz úr egy bizonyos női személyt? Pontosabban fogalmazva, egy, mondjuk az egyszerűség végett, leányt, szőkét, kékszeműt, aki az évszakhoz és az erkölcsöshöz képest feltűnően hiányos öltözékben szökött el hazulról, egy ilyet nem látott Wunschwitz úr? És ha sajnos nem látott, akkor nem lehetséges, hogy a szóban forgó teremtés mégiscsak itt tartózkodik e szívbizsergető enyelgéseket látott falak között? Ha pedig azt mondja Wunschwitz úr, hogy a falak nem látnak, mert a falaknak legfeljebb csak fülük van, akkor szíveskedjék arra gondolni, hogy sokan csodálkoztak már, amikor egyszerre csak azon vették észre magukat, hogy süket falakkal néznek farkasszemet hosszú évek óta.

Wunschwitz azt mondta Bononiusnak, most már egy kissé emeltebb hangon, hogy takarodjék, de gyorsan; mégpedig abban a szobában mondta ezt, amelynek sarkában ott állt a puskaporral felnyitott szekrény, kihajtott ajtóval, azonkívül egy lepecsételt láda és egy almárium.

Bononius az ujjai között forgatta a leszakított pecsétet, beleszimatolt a levegőbe; hangot adott azon reményének, hogy a kénkőfüstöt szagoló angyal és a tömjénfüstöt szagoló ördög legalább egy pillanatig átérezhetik egymás szenvedéseit, és ez már majdnem annyi, mintha szerepet cserélnének; mert gondolt-e már arra Wunschwitz úr, hogy milyen jó lenne, ha megláthatnánk az emberben a rosszat? Nem úgy, mint a színes kelme rostjaiban a festéket, hanem a maga eredendő voltában, a jótól és minden egyébtől elkülönítve? Gondolt-e rá Wunschwitz úr, hogy mennyi szenvedéstől és nyomorúságtól menekülnénk meg, ha megpillantanánk az emberben a rosszat, két marokkal megragadnánk, és hipp-hopp, mint valami gyomot a konyhakertből, gyökerestől kitépnénk, vajon gondolt-e már Wunschwitz úr ilyesmire? Milyen kár, hogy nincs az az ész, amely tisztán észlelné a rosszat, mert az elrontott jó, nevezzük embernek, a színes kelme, amelyben a rossz csupán a festék, és maga az ész is, bárhogyan csűrjük-csavarjuk, mégiscsak emberi dolog; de ha volna ilyen ész, akkor sincs az a hatalom, amely a rosszat a jótól ténylegesen el tudná különíteni; de ha volna ilyen hatalom, akkor is hiábavaló volna, mert amíg bal kezével kiszaggatná az emberből a rosszat, addig jobb kezével a jóba kellene belekapaszkodnia, és a rossz kitépése után a következő mozdulat a jó kitépése lenne, és az emberi lény cafatokra tépve szóródna szét; akkor ő most el is búcsúzna Wunschwitz úrtól, és bocsánatot kér a zavarásért.

Mire a szekrény ajtaja megnyikordult, és a szekrényajtó mögül olyasféle hang hallatszott, amit leginkább visításnak nevezhetnénk. Melchior, ne hagyj itt!!!

Ó, te undorító szörnyű gonosz aljas csókolnivaló drága szépséges Melchior, Melchior, hogyan is gyötörhetsz ily kegyetlenül! Ma nem foglak megcsókolni, ma ütni-verni foglak, és beléd harapok és beléd vájom a körmeimet és fojtogatni foglak, hogy ízelítőt kaphass fájdalmaimból, és hogy végre-valahára egy test, egy lélek legyünk!

Ismét befordult a Kutya utcába a fekete ponyvával borított szekér, egy pillanatra megállt, majd felindultságtól remegő két utasával továbbindult a Crosseni-kapu felé.

Cosmas Damian Happenrodt von Wenzelsberg, aki nemrég elszenvedett balesete miatt rosszul látott, három törvényszolga kíséretében igyekezett a Wunschwitz-ház felé, de mivel részben lépteinek száma, részben tapintás alapján tájékozódott, először a Kutya utcával párhuzamos Kérvényhársfa utcában kereste a Wunschwitz-ház kapuját, majd rálépett egy orbáncban elpusztult házinyúl tetemére, megcsúszott, és, bár a törvényszolgák elkapták a jobb karját, bal karja nekinyomódott a Kérvényhársfa utca egyik előreugró falszögletének, ahová az elhasznált kocsikenőcsöt volt szokás felkenni, ezért az egyik törvényszolga, miközben a másik próbálta letisztogatni Happenrodt ruházatát, azt súgta a harmadik törvényszolga fülébe, hogy: a helyettes polgármester úr őméltósága nem felkent ugyan, de legalább felkenődött személy; ezt a kijelentést azonban a harmadik törvényszolga nem értette pontosan, mert egy, a Kutya utcába beforduló szekér dübörgése minden egyéb hangot elnyomott, ezért az első törvényszolgának a beálló pillanatnyi csendben, amikor a szomszédos utcában a szekér valamiért megállt az egyik ház előtt, meg kellett ismételnie alkalom szülte tréfáját; csakhogy mivel a harmadik törvényszolga nem akart nevetni, de még csak el sem mosolyodott, az első törvényszolga kénytelen volt félrevonni a másodikat, és minthogy a fel-felbuggyanó röhögéstől már nem tudott összefüggően beszélni, mutogatással és fintorokkal kellett, hogy szemléltesse, mire gondol; amiért is nem csodálkozhatunk, hogy Happenrodt a kelleténél egy kicsivel később érkezett Jacob Wunschwitz házához, és amikor beleszagolt a Wunschwitz által felrobbantott ruhásszekrénybe, már csak annyit állapíthatott meg, hogy Rosina Katharina még néhány perccel ezelőtt a helyiségben tartózkodott. Tett néhány általános megjegyzést a női test szagával kapcsolatban, ezeket azonban a törvényszolgáknak címezte, akárcsak a puskaporról eszébe jutó sikamlós érdekességeket. Wunschwitznak az állítólag tervbe vett házelkobzást illető kérdésére nem válaszolt, illetve csak annyit mondott, hogy aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók, azonkívül Jacob Wunschwitz kelmefestő feltörte Hans Wahl kereskedő egyik lepecsételt szekrényét.

Jacob Wunschwitznak, miután Happenrodt és a törvényszolgák elhagyták a házat, rá kellett ébrednie, hogy gubeni tartózkodása nemcsak értelmetlenné, hanem veszélyessé is vált, hogy Hans Wahl, aki Meissenben és Drezdában nem tudhatta még, miféle büntetéssel jár a gubeni polgárok beadványának továbbítása, tette következményeit igyekszik őrá, Wunschwitzra hárítani, és minden tekintetben Wunschwitz rovására igyekszik menekülni szorult helyzetéből, és egyáltalán, hogy eredeti céljának éppen ellenkezője látszik megvalósulni, mert nemhogy nem lesz módja szorgos és becsületes munkával gyarapítani vagyonát, hanem inkább veszélybe került a vagyona és vele együtt a becsülete is, ezért előkészületeket tett arra, hogy amíg nem késő, szépszerével és nagyobb veszteségek nélkül elhagyhassa Guben városát. Öt évre előre kifizette a külföldön tartózkodó polgárok házadóját, az úgynevezett „fecskepénzt", majd írt egy nyilatkozatot, amelynek értelmében a Kutya utcai házat elajándékozza Gubenben élő egyetlen rokonának, Josias Wilkének, azzal a feltétellel, hogy ő, Wunschwitz, amikor szülővárosában tartózkodik, az említett házban lakhasson, és hogy Josias Wilke halála után a házat Wunschwitz idősebb fia, Heinrich örökölje; és Wunschwitz máris felkereste rokonát, hogy az iratot, amelyen még meg sem száradt a tinta, megmutassa neki. Ám Josias Wilke nemcsak süketnéma volt, hanem írástudatlan is, és noha többnyire könnyűszerrel ki tudta olvasni a szájmozgásból a hozzá intézett szavakat, ezúttal Wunschwitz kiejtett szavai éppoly olvashatatlannak bizonyultak számára, mint az elébe tartott okmány fekete kacskaringói, ezért végül az jutott eszébe Josias Wilke öreg szolgálójának, aki látta Wunschwitz döntésének okait és azt, hogy ebből őrá nem jelentéktelen haszon fog háramlani: mi lenne, ha áthívatnánk a szomszédból Tewess Gabschicgkot, a péket, aki mutogatással minden ügyállást vagy ténykörülményt, a legcsavarosabbat és a legszerteágazóbbat is, töviről hegyire meg tud magyarázni Josias mesternek?

Tewess Gabschicgk nem egyedül jött, mert eredetileg egy másik pékmesterrel, Stanislaw Dubagkkal kártyázott, amikor Urban Limpinn szólt nekik, hogy varangyosbékát látott a kecskeólban, és hogy el fog apadni a kecskék teje, mire Pankratz Kammunik, aki szintén értesült az esetről, azt mondta, hogy ilyenkor télen nincsenek is varangyosbékák; mindenesetre átmentek a kecskeólba, és egy üvegcseréppel felnyitották a varangyosbéka hasát, amelyből csakugyan valami tejszerű, fehér folyadék szivárgott; ráadásul Jacob Wunschwitz elajándékozza házát, és el akarja hagyni a várost! Valentin Budach takácsmester is megjelent a helyszínen, úgyhogy legalább itzenöten voltak már, amikor betódultak Josias Wilke szobájába. Kérték Wunschwitzot, ne hagyja őket magukra; különféle okokkal és érvekkel hozakodtak elő, amelyeket éppoly fárasztó volna felsorolni, amilyen könnyű elképzelni őket; Isten küldte Wunschwitzot, hogy a vezérük legyen, és ha megfutamodik az Isten által rámért feladat elől, akkor is vezér marad, árván hagyott közösség méltatlan vezére, akit nem tüzes szekér fog az égbe röpíteni, mint Illést, hanem vagy a Véletlenség által emgrendített föld fogja elnyelni őt, mint Kórét, vagy, mint Jónást, a Gondviselés küldte cethal. Mondták Wunschwitznak, hogy egy szavába kerül csak, és megrohanják a városházát, kiebrudalják a nagyméltóságú tanácsot, és új tanácsot választanak, igazságosabbat, közülük valót; és milyen igaza van Wunschwitznak, nem szabad fejjel a falnak rohanni, és ha Wunschwitz, akiben bíznak és akinek szavára hallgatnak, az ő józanságával, az ő mérsékletével, az ő bölcsességével nem tartaná vissza őket az erőszaktól, akkor bármely pillanatban kitörhetne a polgárháború, amelynek csak a jó Isten tudja, hány halálos áldozata lenne!

Ekkor megjelent Josias Wilkénél az újonnan szervezett városi őrség, és a polgárok azt felelték az őrségnek, miután az őrség felszólította őket, hogy azonnal hagyják abba a gyülekezést, és mindenki menjen haza: ennyi erővel a hangoknak is megtilthatnák, hogy szavakká csoportosuljanak: ők ugyanis éppen huszonhatan vannak, mint a német ábécé betűi, és mindegyikük, ennek megfelelően, egy-egy betűt képvisel, hogy ily módon szemléltessék Josias Wilke számára a kezében tartott ajándékozási nyilatkozat mondanivalóját. Nézze csak meg az őrség azt a boldogságot, amely a szerencsétlen süketnéma Josias Wilke arcán fénylik! Ezen kívül találtunk a kecskeólban egy varangyosbékát, és noha négy szöggel felszögeztük az ajtó belső oldalára, mégis biztosak vagyunk benne, hogy az Atterwasch faluban élő Elsabeth Julianna Dumitschin cégéres boszorkány, aki hitelt érdemlő tanúk szerint rontást hoz emberekre és barmokra egyaránt, sőt jégesőt is tud varázsolni, és a hatóság helyesebben tenné, ha Dumitschin és a hozzá hasonló cégéres boszorkánykurvák üldözésével töltené drága idejét, nem pedig a békés polgárokat zaklatná.

Csend lett; a csenben szép halkan kinyílt az ajtó, valaki belépett, és azt a hírt hozta, hogy megkérkezett Meissenből Jacob Wunschwitz felesége a három gyermekkel együtt, és hogy hazavárják Wunschwitzot a Kutya utcai házba.

Aznap este, amikor a Kutya utcai házban, a felrobbantott ruhásszekrény előtt Bettina ruháját megszaggatva, sírva könyörgött Wunschwitznak, hogy végre gondoljon a családjára és a mesterségére, és ne akarjon több lenni annál, mint amire Isten rendelte őt; majd forró csókok zápora közepette biztosította férjét, hogy akármi történjék vele, ő, Bettina és a gyermekek jóban-rosszban kitartanak mellette és készek akár a halál küszöbéig is követni őt, amikor pedig hajnaltájt fel fognak ébredni egymás karjaiban, egyikük sem fog emlékezni rá, melyik percben tépték le egymásról azt a sokféle ruhát, amely egy halomban összevegyülve fog az ágy mellett heverni; aznap este, amikor Fekete Pál csizmái a városházától aránylag messze, a Werder-kapu környékén rémítgették az álmukból felriadókat, és Blasius Pohlét két fáklyás ember átviszi a siralomházból a közönséges tolvajok és liszthamisítók tömlöcébe, ahol egy harmadik fáklyás ember ünnepélyesen közli vele, hogy újabb körülmények merültek fel, amelyek egytől egyig ártatlansága meleltt tanúskodnak, ezért a halálos ítélet végrehajtására valószínűleg nem fog sor kerülni, és hogy Blasius Pohlénak csupán háromszáz korbácsütést kell majd elszenvednie, azt is három részletben, amely munkáért az alsó-luzsicai hóhéroknak a tizenhatodik század nyolcvanas éveiben, tehát nem sokkal történetünk előtt, minden hatvanadik korbácsütés után kilenc garas járt, míg egy mérő borsó még a jobb években is tíz-tizenkét garasba, egy véka búza pedig majdnem két tallérba került, márpedig történetünk éveiben szinte mindig rossz volt a termés, azonkívül a dél-morvaországi és a szepességi hónérokat még az alsó-luzsicai hóhéroknál is rosszabbul fizették; aznap este, amikor Andreas Myrus lelkipásztor gyertyfénytől sűrűn pislogó, kivörösödött szemmel hosszú levélben tájékoztatja Nicolaus Leutingert a gubeni eseményekről, miközben először írja le Jacob Wunschwitz nevét, majd óvatosan érdeklődik az udvari események és a nagykorúsága küszöbén álló fejedelem tervei felől, továbbá igaz-e, hogy Crell, bár fegyveres őröktől kísérve, mégis kiléphetett a szabad ég alá, és végigsétálhatott a fél városon, egészen addig a házig, amely ház kapujában tartóztatták le három lustrummal ezelőtt, és hogy Crell egyik fia Nápoly környékén belefulladt a tengerbe, másik fia Spanyolországban él, ha még él, mert évek óta nem érkezett felőle hír, harmadik fia pedig, akit egy kanász nevelt fel, disznók közé rekesztve beszéd helyett röfögni tanult meg: aznap este még javában tartott a városi tanács vitája arról, hogy az események menetét miképpen lehetne visszaterelni a hétköznapok békés medrébe, és a lázbeteg várost, ha egyáltalán elgondolhatjuk a várost egységes emberi testként és elismerjük, hogy beteg, milyen orvosságokkal volna lehetséges meggyógyítani.

Arról, hogy e tanácskozásra sor került, Jacob Wunschwitz özvegyének , Bettinának a császárhoz intézett panasziratából értesülhetünk; és még ma sem lehet részvét nélkül olvasni az ügyefogyott mondatokat, amelyek gyér fénye nem annyira azt van hivatva megvilágítani, hogy mi történt, inkább a kelmefestő szerepét igyekszik minél kedvezőbb színben feltüntetni; annyit azonban kétségkívül megtudhatunk az özvegy beszámolójából, hogy a tanácskozáson jelen volt a főpolgármester, a három helyettes polgármester és a négy tanácsúr, míg a városi esküdteket csak az utolsó pillanatban látták jónak meghívni, tehát végülis tizenöten voltak jelen a tanácskozáson, illetve ha a városi jegyző felhatalmazott személynökét is hozzájuk számítjuk, akkor tizenhatan.

Az egyik tanácsúr, név szerint Jeremias Appelles azon a véleményen volt, hogy a zavargás a szőlősgazdák panaszai miatt robbant ki, és ezek a panaszok, bárhogy nézzük is, bizonyos mértékig jogosak: nem járnánk-e jobban, ha a város költéségn kijavíttatnánk a megrongált hajókat, és ünnepélyesen megígérnénk a szőlősgazdáknak, hogy mihelyt megolvad a Neissén a a jég, máris berakodhatják boraikat, és eladhatják őket a szokásos Odera-menti vagy tengerparti helyeken? Happenrodt helyettes polgármester belebámult Appelles arcába, noha vajmi keveset láthatott ebből az arcból, mert Adam Gottlob Worbs, a világhírű grünebergi szemorvos csak 1604 őszén fogja egy fájdalmas, de hatékony kúra segítségével visszanyerni Happenrodt szeme világának egy részét, és azt mondta, hogy: ez az ígéret már elhangzott, és ezzel ő, Happenrodt csak olajat öntött a tűzre, sőt kérdésessé tette saját szavahihetőségét is, amit az életénél, sőt elveszett mostohaleánya boldogságánál is fontosabbnak tart, no de azért a konzisztóriumi tanácsos úrnak nem kell a föld alá süllyednie, hanem csak vezesse nyugodtan a jegyzőkönyvet. Én azon a véleményen vagyok, és ezt Paul Unwürde tanácsúr mondta, hgoy fel kellene vásárolnunk a szőlősgazdáktól a bort, persze csak a javát, mert a silányat igyák meg ők maguk, és a bor eladását a nagyméltóságú városi tanács vehetné a kezébe: ezáltal megintcsak gyarapodnának a város jövedelmei, és a jóembereknek egy gonddal kevesebbjük maradna! Ó, szent képmutatás!, kiáltotta az egyik helyettes polgármester, akinek nem tudjuk a nevét: hát nem éppen azért robbant-e ki a zenebona, mert a jóemberek szívósan ragaszkodnak a gondjaikhoz, és nem tűrik, hogy levegyük vállukról a gondokat, a jövedelmekkel együtt?! A szőlősgazdákat különben is hamarabb kellett volna megbékíteni, most már késő, most már az egész város háborog: ezt hárman vagy négyen kiabálták egyszerre, míg a hét városi esküdt lesütött szemmel, pirosra gyúlt arccal ült a hosszú asztal túlsó