Alföld - 47. évf. 10. sz. (1996. október)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Toldi Éva

Vágyódás el és vissza

Szathmári István: A villamos és más történetek

Ez a villamos Szabadka utcáin közlekedett egykor, Szathmári István gyermekkorának idején. 1974-ben azonban végleg megszüntették, felszedték a síneket is. A gyermeki emlékezet annyit őrzött meg belőle csupán, hogy jött a kalauz, befújt a szél, sokféle ember zsúfolódott össze, mire az ember a palicsi állatkerthez ért, a villamos csöngetett. A Szathmári Istváné talán egy kicsit többet. A "bordó" "vasállat" új kötetében programszerűen csilingeli végig az egykori várost. Prózájában hangsúlyos tárgyak jelennek meg, a tárgyi világnak olyan objektumai, amelyek köré történeteit szövi, mostani kötetének központi "tárgya" a villamos.

Nem Kányádi Sándor kiváló, rondó formában megírt "vörös villamos"-a ez (Kuplé a Vörös Villamosról, avagy abroncs nyolc plusz két pótkerékre), bár voltak korok, mikor ez is, bizonyára, "meg volt rakva virágos néppel", nem. Szathmári István villamosa nem emelkedik a kelet-közép-európai ember életének egyetemes szimbólumává, ő gyermekkorának emlékeit idézi föl, bár nem kétséges, hogy eközben egy letűnt közösség kollektív emlékezetének krónikásává is szegődik, történeti vonatkozások után azonban nem kutat, ami egyszerűen csak novellisztikának jellegéből adódik, novellái nem történetközpontúak, nem a cselekmény "felidézésére" irányulnak, hanem hangulatokat idéznek meg, a cselekményből csak "foltokat" őriznek meg: Szathmári István lírai prózát ír.

A líraiság eredői pályájának kezdetéig nyúlnak vissza. Olyannyira, hogy első kötete, az 1988-ban megjelent Az Andok felé nem kizárólag prózai szövegeket tartalmaz, hanem az útirajzok és rövid esszészerű írások mellett prózaverseket és verseket is. Ezt a hangvételt folytatja második kötetében is, amely az újvidéki Fórum Könyvkiadó 1991. évi regénypályázatának díjnyertes alkotása volt, az Álmok és életek egy szerelmi kettős tudatállapotának rögzítése, amelyben nem a történetnek, sokkal inkább a hangulat kifejezésének van meghatározó szerepe. Már a cím is kifejezi azt a létállapotot, amelyet Szathmári István olyan előszeretettel ábrázol. A hősök valóság és képzelet, álom és ébrenlét határán élnek, minduntalan a múlt eseményeit idézve fel.

Akárcsak előző köteteiben, A villamos és más történetek írásaiban is a szöveg ritmusa köti össze múlt és jelen történeteit. A prózaritmus teszi lehetővé, hogy egységesnek érezzük a kötet alkotásait. Nemcsak azt biztosítja, hogy egyféle krúdys hangvételt halljunk ki a szövegekből, a részletek rajzánál időzzön tovább az írói figyelem, hanem egyféle belső időkezelést is lehetővé tesz. A szöveg lassításának és gyorsításának effektusait figyelhetjük meg: ahogyan a villamos lassít a kanyarokban, és gyorsít, ha egyenes terepre ér, úgy lódul meg és fékez a Szathmári-próza is, az ismétlés, a felsorolás lendületének engedelmeskedve: "És akkor látom, hogy a lilás-fekete, gőzölgő, párálló szántón, a göröngyös földön egy nagy fekete kutya csaholva hörögve zavar egy nyulat, egy ide-oda cikázó riadt állatot, megállok, állnék, de anyám int, gyere, mert ránk szakad a sötét. És hallom, amint arra, messze már szakadozik..."

Lírainak azonban nemcsak ezért nevezhetjük Szathmári István prózáját, hanem azért is, mert benne alapvetően a lírai én szólal meg. A novellák elbeszélője majdnem mindig az egyes szám első személyű narrátor, s Szathmári István nem törekszik arra, hogy figurát hozzon létre, hogy olyan novellahőst ábrázoljon, akinek jellegzetes vonásai vannak, nem alakokat ábrázol, hanem én-elbeszéléseiben mindig a narrátor a főhős, az ő visszaemlékezéseit halljuk. Prózájának van konkrétan behatárolható helyszíne, többnyire ideje is, azt azonban sohasem tudjuk definiálni, hogy ki beszél, pedig ez a beszélő a novellák főhőse is egyúttal. Ezért állítható, hogy a költészetből ismert lírai én szólal meg szövegeiben.

Egyetlen olyan szereplő van Szathmári István kötetében, akinek a kilétéről többet is megtudhatunk: Lizi. Egyféle A feleségem történeté-ről van itt szó, s talán nem véletlen, hogy Füst Milán Störr kapitányának feleségét is Lizzynek hívták. Novellák egész sora szól a szeretetéhes palicsi lányról, akit apja elad ausztráliai férjének, s a hajón ismeri meg a nemiséget, erotikus bájait pedig a matrózok is megcsodálhatják. De még Lizi is mint a lírai én által felidézett, az ő emlékeziben meglevő alak jelenik meg a kötetben.

A hajóra szállás, az utazás, a víz olyan motívumai Szathmári István prózájának, amelyek szintén a kezdetektől jelen vannak írásaiban, jelezve érdeklődésének folyamatosságát, törekvését, hogy mind árnyaltabban fogalmazza meg életérzését. A villamos és más történetek után jelent meg Szabadkán nemrégiben az Életjel kiadásában az Ünnepnapok című elbeszélés-gyűjteménye, amelynek kötetzáró novellájában olvashatjuk: "Utaznunk kell. Hajóra szállni. Mérni időt és tereket. Ilyen nincs, mondom. Nem lehet. Nekem kell a hold, ott, ott, fenn, a sziklánk felett, akárhogyan is, akármilyenen is. És persze nem csak nekem. A többieknek is. A hajó óriási. Ha végignézek a kisziklázott, szűk utcán, látom, hogy beúszik. Mint valami hófehér monstrum. Ülök a fedélzeten. Majd a korlátnak dőlök. Reggel van, majd este. A hajó áll. Csak remeg. És akkor látom. Szapphó holdfényben mossa a haját. Majd kifésüli, hosszasan. És amerre néz, minden sárga. Arany. És játszik a húrokon. Majd tovaszökken könnyedén." Szövegeinek lírai alapállása sem módosult a kezdetek óta, csupán az érzelmi kötődés iránya változott meg, amíg első kötetének útirajzaiban a nosztalgikus elvágyódás figyelhető meg, újabban írott szövegeinek izzását a hazavágyódás erős érzelmi felhangja adja meg. Lekerekedni látszik ezzel egy pályaszakasz, amely nem vonatkoztatható el az életrajz tényeitől sem: az első kötet még az örökös vándorlást, az elutazást áhítja. Időközben, hogy Szathmári István valóban eltávozott abból a közösségből, ahol született és ahol élt, ellentétébe fordult a vágyakozás: az ünnepnapok a nagyvárosi ember hazavágyódását fogalmazza meg, az el és a vissza mellett megjelenik az itthon és az otthon hangsúlyosan szétvált jelentése. A kör bezárult, az érzelmi-gondolati ív visszatért kiindulópontjához, önmagába.

Szathmári István prózája továbbra is következetes és felismerhető. S ez nem kevés. Legújabb kötetében azonban az irónia és a rezignáció is megjelenik. A kötet így fejeződik be: "Megy a hajó. És tudom, arra, messze, háborúk dúlnak. Nézem a látványt. És nincs mit mondani." Ami arra utal, hogy lírai prózája egyre szigorúbbá válik. S a hallgatás után az újbóli megszólalás, lehet, ennél is izgalmasabb lesz. (Széphalom)