Alföld - 47. évf. 8. sz. (1996. augusztus)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Csáki Judit

Legfesztivál

A debreceni Országos Színházi Találkozóról

Hagyomány és újítás vitáját a színházban nem lehet teoretikus alapon eldönteni. Ma. Volt idő, amikor elméletileg, pontosabban elvileg le lehetett szögezni, hogy bizonyos fajta színház elavult, az adott kor igényeihez képest korszerűtlen, tehát rossz; noha esetleg nem volt mindig az. A statikus színház és az úgynevezett deklamáló színészet járt így például, s ha ma esetleg mégis kedvtelve nézzük ilyen előadások kopott felvételét, viszonyunk hozzá történeti.A debreceni színházi találkozón számos hagyományos és számos újító jellegű produkciót láthatott a közönség - mindkét nemben jót és rosszat is. Kevés rosszat egyébként; ez elsősorban is azt jelenti, hogy az egyszemélyes válogatóbizottság, Nánay István színikritikus a találkozó versenyjellegét tartotta szem előtt (ellentétben például Vámos Lászlóval, aki a tavalyi találkozóra szinte minden színház általa legjobbnak tartott produkcióját meghívta, szigorúan "népfrontos" alapon). A versenyben tizenhét előadás vett részt; és versenyen kívül szerepelt legalább kétszer ennyi, többnyire úgynevezett alternatív produkciók, közülük is azok, amelyek a közönség - a debreceni közönség - megértésére és tetszésére számot tarthattak.A debreceni közönség először is - volt. Nem mindig és nem mindenhol - és nem mindig végig -, de volt, nézte a neki is rendezett találkozót, és ez kétségtelenül jót tett a produkcióknak. A találkozók esetében ugyanis mindig kérdés: megéri-e egy helyre gyűjteni egy évad kiemelkedő produkcióit azért, hogy néhány megszállott szakmabéli megspóroljon néhányszáz kilométernyi utat? És: eléri-e vajon ez a mégiscsak elsősorban szakmai rendezvény a helyi közönséget, s az tud-e kezdeni bármit is azzal a ténnyel, hogy a "krémet" látja? Nem lehet lelkesült igenekkel válaszolni ezekre a kérdésekre - de nem lehet és nem érdemes lekicsinyelni vagy eltagadni egy ilyen előadás-sorozat kétségtelen erényét: sűrítetten tudósít a színházművészet állapotáról. Ezt próbálom tenni én is alább, azzal is, amiről írni szándékozom, és azzal is, ami említetlen marad.Hagyomány és újítás dilemmájának elhúzódásában egyébként a kritika is "ludas". A színházi szakkritika - eltérően például az irodalomkritikától - egyelőre a hagyományos szemlélettel és szókészlettel dolgozik; a legújabb esztétikai, hermeneutikai elméletek nem "fordultak át" kritikai gyakorlattá, annak ellenére, hogy a kritika tárgyában, a színházban éppúgy szaporodik azon előadások száma, amelyek feszegetik a hagyományos kritikai gyakorlatot, mint az irodalomban. Ezeket a kísérleteket, akár drámaiak, dramaturgiaiak, akár színháziak, még mindig le lehet írni hagyományos módon; közönség és színház között még mindig adekvát - ha tán nem is eléggé rugalmas - moderátor a kritika.Igaz, a színikritikát nem is érte oly agresszív késztetés, mint az irodalomkritikát. Eltekintve átmenetileg a külföldi elméletírók munkáitól, mint e késztetés egyik fontos elemétől (legalábbis az irodalomban), a hazai kontextus megváltozása alighanem meghatározó elem. A színházkritika azonban - a színházművészettel együtt - politikai értelemben 89 előtt is "nonkonform" volt, legalábbis annyiban, amennyiben közvetítette a hazai színházművészet élvonalának politikai nonkonformitását. Leíró formában, a sorok közé bújtatva, a hagyományos szókészlettel, de a politika-ideológia által leterhelt terminológia helyett érzéki-megjelenítő, mondhatni impresszionista módon, és mellőzve minden preskriptív, normatív szándékot vagy jelleget. Ennek magyarázata egyebek mellett abban rejlik, hogy a színházban megvalósulhatott az, ami az irodalomban nem: a klasszikus előadásokba bújtatott aktuális társadalomkritika, esetleg egészen a szembefordulásig, megjelent a közönség előtt. A "három T" korszakában a színházzal kevésbé volt szigorú a kultúrpolitika, mint az irodalommal - ennek számos oka és magyarázata van, miközben akadékoskodás volt azért a színházzal kapcsolatban is elég. (Gondolom, nyilvánvaló, hogy mind a színházművészet, mind a színikritika esetében egy mennyiségileg kisebb, minőségileg azonban döntő hányadról beszélek.)Ha a debreceni Országos Színházi Találkozó alapján a magyar színházművészet állapotát szeretnénk megvizsgálni, alighanem öncsalásnak esnénk áldozatul. Verseny lévén, itt valódi élvonal volt - az egész bizony nem ilyen, hanem, tömören fogalmazva, sokkal rosszabb. A magyar színház egyik szembeötlő jellegzetessége azonban általánosnak mondható: a színészi játék, a színjátszó tehetség mennyisége és minősége még mindig feltűnő. Míg az évad egészében eléggé tipikus, hogy egy-egy közepes vagy annál gyengébb előadást a színész "ment meg", tesz nézhetővé, ezen a találkozón kiemelkedő alakítások dömpingjét láthattuk. Hagyományos és nem-hagyományos előadásokban egyaránt. (Csiky András, Bíró József, Vári Éva, Barkó György, Csomós Mari, Bálint András, Scherer Péter, Kamarás Iván, Gálffi László, Törőcsik Mari, Iglódi István, Bodnár Erika, Újlaki Dénes, Szacsvay László, Horváth József, Tóth Ildikó, Létay Dóra - mind legjobb.)Visszájáról nézve ugyanezt a jelenséget, azt kell észrevennünk, hogy a jó és még jobb alakításokból akkor lesz jó és még jobb előadás, ha rendező is feltűnik a porondon. Mondhatjuk: ez igazán nem újkeletű felismerés - nem is az, csak éppen igen látványosan mutatta magát Debrecenben. És: a korábbi évek jogos panaszáradata elé talán gát épül mostanában: innen-onnan új rendezők tűntek fel, mi több, stabilizálták helyzetüket a színházban (ez a folyamat is tart néhány éve). Tompa Gábor, Vincze János, Gothár Péter, Kiss Csaba, Máté Gábor, Novák Eszter és Telihay Péter nélkül már nem telik ki itthon egy "normális" évad.A nem-hagyományos versenyprodukciók kétféle formában rugaszkodtak el a realista, lineáris, kukucska-térben játszódó előadásoktól. Formailag: elsősorban újfajta teret keresve maguknak; illetve dramaturgiailag: a műbe erőteljesen beavatkozva, más metszésvonalak mentén, más eszközökkel építették fel az előadást.A hagyományos előadások sem úgy hagyományosak, mint voltak valaha. Van persze olyan is, kövületszerű - de nem mert hagyományos, hanem mert gondolattalan, üres. És van olyan, amelyik a hagyománnyal, mint anyanyelvvel játszva új szavakat, képeket, fogalmazásmódot keres, jobb esetben talál.A győri színház Macbeth-előadása a legjobb előadás díját nyerte - megosztva egy másik produkcióval. Ez a Macbeth stúdióban játszódik, és mindössze négy szereplője van. Kiss Csaba rendezésének legfőbb eleme egy hagyományosan nem rendezői elem, a dramaturgia, az a sebészeti beavatkozás, melynek során Shakespeare drámájából eltűnnek például a boszorkányok, sőt: eltűnik mindenki Macbethen, Lady Macbethen, Macduffön és Banquón kívül. Hogy mi marad? Az öldökléssorozat, és mögötte egy lecsupaszított motívációrendszer, mely voltaképpen nem idegen Shakespeare drámájától, mégcsak nem is felesel vele - csak éppen sokkal kevesebb annál. Az öldökléssorozat spirálszerkezete mögül eltűnik a mítikus-mitologikus háttér - érzésem szerint elveszítjük Shakespeare drámájának nagyszerű és borzongató, útvesztőkkel és rejtelmekkel teli fenségességét; közben persze egy tagadhatatlanul erőteljes, egyszerű, tömör és pergő variáns játszódik le előttünk. E variáns kiben-kiben az eredeti, teljes műre támaszkodva érvényesül igazán - ami önmagában nem baj, és adott esetben például hatásosabb, mint a versenyben nem szereplő, de szintén az elmúlt évadban bemutatott vígszínházi produkció.Kiss Csaba rendezése következetes; saját Macbeth-verzióját pontosan szolgálja. A játéktér két oldalán ülő nézők közeliben követhetik nyomon, mint őrül bele a gyilkolásba ez a kezdetben igencsak gyáva, koncepciótlan, a felesége által hergelt Macbeth. A színészek közül nekem a Macdufföt játszó Scherer Péter tetszett a legjobban; valószínűleg azért is, mert az ő figurája állt legközelebb a Shakespeare-műéhez.Szintén dramaturgiai beavatkozás emeli ki a hagyományos előadások sorából a Pécsi Harmadik Színház produkcióját, a Vincze János rendezte Tótékat. (Vincze dramaturgiai díjat kapott érte. Itt jegyzem meg, hogy sem Kiss Csaba, sem Vincze nem tartotta szükségesnek feltüntetni e beavatkozás tényét és "szerzőjét".) Örkény drámájának szereplői megfogyatkoztak - a családon és az Őrnagyon kívül csak a postás maradt meg, mellesleg Barkó György ezért az alakításért méltán nyerte el a találkozó legjobb epizódjának díját -, néhány jelenet helyet cserélt, s a manőver eredményeképpen máris egy Tóték körül forgó előadást láttunk, a hagyományosan Őrnagy-központú helyett. Vincze Jánost szemmel láthatóan elsősorban a család tagjainak finom rajza, a bennük végbemenő lelki folyamat lépcsői érdekelték - ez kétségtelenül originális nézőpont, s az előadás helyt is áll érte. Legfőképp Vári Éva Tótnéja révén: ez a fia életéért rettegő asszony annyira odaadó párja férjének, hogy végtelen alázattal követi annak rezdüléseit. Ilyenformán a darabzáró gyilkosság mintegy szenvtelen, logikus fejlemény: egyszerűen a következő lépés a sorban. A produkció terét - amúgy kukucska - fokozatosan benövik, betakarják a dobozok, melyek valahai szimbolikus jelentése kissé háttérbe szorulván, ma elsősorban a belülről, önként emelt falakat, a beszorítottságot, a mind szűkülő életteret jelzik.A miskolci Amalfi hercegnő furcsa és érdekes előadás. Akik látták nemrégiben, aligha fogják valaha is elfelejteni az angol Cheek by Jowl társulat Amalfiját, annyira tökéletes volt. Ekkora hendikep jókora tehertétel - és Telihay Péter rendezése állja az összehasonlítást, mi több, kifejezetten provokálja. Az angolok vendégjátékában Webster rémdrámájának szikár, gondolatilag tiszta és analitikus értelmezése színházilag visszafogott produkció volt, kevés eszközzel, még kevesebb teátralitással komponált előadás, mely egészében mégis a színházi teljességet tárta a néző elé. Telihay rendezése burjánzó, sőt helyenként túlburjánzó, szüntelen teátrális ötletdömping, effektus és poén - ráadásul a tér kompozíciója oly tágas, hogy a néző egyfolytában a szó szoros értelmében a fejét kapkodja. És ebben a kavalkádban mégis megtörténik Webster drámája, méghozzá izzó szenvedélyességgel, elementáris sodrásban - igaz, hogy az angolok higgadt, komoly, erős személyiséggel bíró Amalfi hercegnője helyén itt egy szinte gyereklány lázadó áll, aki majdnem értelenül, minden esetre konokul teszi, amihez kedve van, egészen a halálig. Létay Dóra játssza, és tényleg ezt a nekiszabadult, gyerekes elszánást mutatja a figura domináns jellemvonásának.Van tűz, víz, horrorfilmekből importált öldöklési formák, süllyesztő, emelő, ugrálás, tapicskolás - minden. Ez egy rémdráma rémelőadása. Ez a rendezői koncepció.A rendhagyók közé tartozik a veszprémiek Nádas-bemutatója, az Ünnepi színjátékok. Ez az eredetileg háromrészes szöveg és előadás a tér problémái miatt kétrészessé apadt a debreceni vendégjátékra - és az embernek mégsem volt hiányérzete. Ami engem illet, nagyon sajnálom, hogy Nádas drámáinak eleddig csak fontos, nem pedig kiváló előadásai születtek; ez az Ünnepi színjátékok pedig mégcsak nem is dráma. Szövegek a színházról, egy színházról, valamilyen színházról, a lehetetlen színházról - és elsősorban arról, milyen kardinális probléma Nádas alkotói tevékenységében a színház mint olyan. Vándorfi Lászlót, az amatőrmozgalomból érkezett színidirektort és rendezőt csak elismerés illeti azért, hogy mozgássá és térré kottázza az esszét, hogy megpróbál testet és alakot adni ezeknek a szövegeknek. Miközben a második (harmadik) - néma - részben úgy éreztem magam, mintha a hetvenes évek közepén ülnék az Egyetemi Színpad valamelyik, igencsak hagyományosan avantgárd avagy amatőr színházi előadásán, és egy fia gondolatom sem támadt sem Nádasról, sem a színház és Nádas viszonyáról, e jó érzés egy kísérlet csődjét is jelentette egyben.Ellentétben például az Arvisura Színház Bálványosvár című produkciójával, amely egzotikusnak, e nemben viszont ismerősnek, ugyanakkor érdekesnek tetszett a találkozó mezőnyében. Ötletes mozgásszínház, kevés szöveggel (igaz, ez a kevés nagyon hamisan hangzik) - mintha Somogyi István rendezése csak felvillantaná a válogató Nánay István azon meggyőződését, hogy itt bizony egy, a hivatásos, bebetonozott kőszínházi struktúra mellett egyenrangúvá növő másik színházi út is épül.Némi töprengés után nem "alternatívnak", hanem hagyományosnak gondolom a Ruszt József rendezte Othellót - igaz, ezt a hagyományt legfőképpen Ruszt József tette azzá. Amióta a rendező kis térben - sőt, többnyire ugyanazon vagy ugyanolyan kis térben - dolgozik, ezt a kis teret összenövesztette a maga szertartásszínházával, melynek gyökereit a hosszú emlékezettel bírók valahol a régi Egyetemi Színpad környékén, én pedig a Romeo és Júlia tájékán tudom felfedezni. Ruszt tere sokszor keresztalakot formáz, de sosem áll meg ennek kézenfekvő asszociációinál, most például egy izgalmas Othello-értelmezést társított hozzá. Ennek lényege, hogy a barbár mór addig barbár, amíg harmonikusan létezik saját bőrében: imádja és birtokolja Desdemonát, csillogtatja harcászati erényeit. Abban a pillanatban, amikor Jágo mesterkedései következtében szívébe befészkeli magát a féltékenység, a becsapottság, fokozatosan hasonlítani kezd ránk, "normális" emberekre, és mire öl és öngyilkos lesz, szinte a bőre is fehérré fakul. Ruszt hatásos és minden előadáson nagy közönségsikerre találó értelmezését Kamarás Iván Othellója és Gállfi László Jágója érvényesíti a legteljesebben.És ha már hagyomány és újítás határán billeg ez az értékelés, itt célszerű megemlíteni az említésre egyáltalán érdemesek közül két további produkciót, melyek ugyanezt teszik. Novák Eszter az Új Színházban bemutatott rendezéseivel látszólag tudomásul veszi mind a színház térbeli adottságait, mind a kukucska meghatározónak tartott színházi hagyományát, mégis feszegeti mindkettőt. A Vérnász egységes, szép, erősen lírai, a drámához illőn klasszikus rendezés, és hatásos, remek alakításoktól hemzsegő előadás. Tere voltaképpen befér az Új Színház rendkívül mély és rendkívül keskeny színpadára, de kővel bélelt falai, sírkamrát idéző ridegsége úgy illik oda, mint... sírkamra az ékszerdoboz módjára díszített színházba. Ez a produkció "mozgásképtelen" - nem tudott leköltözni Debrecenbe.Akárcsak a Kamra-béli Parti Nagy Lajos-darab, a Mauzóleum, melynek egyik fő hatáseleme, hogy mindannyian ott ülünk a lerobbant bérház udvarán, körülöttünk fut a gang, bejátszanak bennünket a színészek. A Katona színjátszási hagyománya - hagyomány; s e hagyomány elismeréséül kapott a Mauzóleum színészcsapata társulati díjat a zsüritől. A dráma, melyben nem a történés, hanem a szöveg, a monológok, az életképek, a sorstudósítások dominálnak, igazi szerepdarab, annyi szerepé méghozzá, ahány van benne. Parti Nagy Lajos nyelvhasználati bravúrját méltóképpen hozta, s még meg is fejelte ez a társulat; olyanformán, hogy ki-ki, hozzáadván a maga színészi tálentumát, kerek, teljes ember formált a szerepéből. Máté Gábor rendezői munkája éppen ezért csak látszólag lehetett egyszerű: valójában arányokat, ritmust, keretet kellett szabnia a színházi este köré.Számomra két csúcspontja, kiemelkedő előadása volt a debreceni színházi találkozónak: egy, amelyet az évad egyik csúcspontjának is gondolok, és egy, amely "pusztán" ritkaságszámba megy az itthon látható produkciók között. Az első el is nyerte a legjobb előadás díját (megosztva a Macbethtel, mint említettem); ezen kívül a zsüri ebben látta a legjobb női és a legjobb férfi alakítást is (én is, egyébként). Ez a díjeső meglepő módon Albee Nem félünk a farkastól című drámájának Gothár Péter rendezte előadására hullott. Meglepő módon, mondom, mert ami engem illet, Albee-nak ezt a házastársi-szerelmi kapcsolat poklairól szóló drámáját igencsak porosnak gondolom ("tudnék mesélni"), és jókora összeggel fogadtam volna, hogy aligha készülhet belőle olyan előadást, amely a ma e téren szuperkvalifikált értelmiségijeit megérinti. Hát született, Gothár Péter kezétől, aki színészeivel együtt Albee művének lehetséges mélysége alá küzdötte magát, alighanem egészen saját tapasztalataiig és tovább. Kicsi frissítés történt a szövegen, ez is használt a produkciónak, de nem ez a lényeg. Hanem az, hogy a négy színész - Csomós Mari, Bálint András, Nagy Mari és Csankó Zoltán - a magyar színjátszás legerősebb hagyományának, a lélektani realizmusnak a mentén oly kíméletlenül analitikus, egyszerre "beleélős" és reflektált alakítást nyújt, amelylyel e magánéleti válsághalmazt szinte átvilágítják, láthatóvá, sőt, átláthatóvá teszik. Közben persze élik a rájuk szabott sors fázisait - és élhetőnek, túlélhetőnek mutatják azt. Ez adja az előadás katarzisát egyébként, és ez bizony igazán húsba, gyomorba, szívbe és lélekbe markoló tanulság: nincs az a rossz, amit ne lehetne élni.A másik kiemelkedő produkció Kolozsvárról érkezett; Bulgakov Moliére-jét Tompa Gábor rendezte. Ez a darab szintén súlyos értelmezési hagyománnyal bír: egyik oldalról a színházi örökzöld, a színházcsinálás, másik oldalról egy másik örökzöld, a hatalom és a művészet, a hatalom és a művész konfliktusa, ennek morális-egzisztenciális aspektusa a dráma lényege. A kérdése pedig az: a széleskörűen kompromisszumkész író, rendező, színész Moliére meddig és hogyan tűri az uralkodói kegyet, majd annak elvesztését.Tompa ezt a hagyományos értelmezést sem kerüli meg - ez képtelenség is lenne a magyaron belül is speciális tradíciókkal bíró kolozsvári színházban -, de a szokásosnál erőteljesebben fonja össze a színházcsináló magánéleti konfliktusával: az idősödő férfi önkínzó, öngyötrő szerelmével a fiatal Armande Béjárt iránt. Ugyanakkor a különféle színházi technikákban jártas és bennük kedvtelve barangoló Tompa a hagyományos teátralitásba merész játékokat csempész, és ezek a par excellence színházi trükkök - egy-egy jelenetben az idő kitágítása a tűréshatárig, esetleg azon is túl, vagy egy szertartás képi kompozíciójának előttünk történő kikísérletezése - felvillantják azt az öncélúságot is, amely közös vonás Moliére-ben, Bulgakovban, Tompában és sok-sok színházi alkotóban: a játékot, mint a játék célját és tétjét. Ebbe bele lehet és bele kell halni - a legvégén, amikor már a formai és tartalmi elemek egységgé vált egészében csak a játék maradt.Sokan voltak, akik ezt az öncélúságot a szó konvencionális értelmében használva elutasították, mint a mű és az előadás szervező erejét. Magam Jeles régi, legjobb előadásaiból emlékszem hasonlókra, amikor a színházcsinálás látható célja a színház "megcsinálása" volt, és nem egy "végeredmény" feltálalása. Fogalmam sincs, hogy ezt a tevékenységet és ezt a fajta színházat modernnek vagy hagyományosnak kell-e tartanom - de mintha már a régi görögök is...Tíz előadásról írtam eddig - többükről részletesen is az évad folyamán -, és kézenfekvő lenne azzal befejezni: "a többi néma csend". Nem igaz. Mint az évad egészében, a találkozón is szerepeltek olyan produkciók, amelyeket igen szakmaiatlan, de azért találó kifejezéssel "nézhetőnek" szoktunk nevezni; nézzük, látjuk, nem marad nyoma. Nem rossz és nem kiemelkedő; jó esetben hozza a szakmai minimumot, még jobb esetben annál többet is, de nem annyit, hogy kiugorjon a bemutatódömpingből. Mégsem kárhoztatnám Nánay István azért, hogy ilyen előadásokat is beválogatott a mezőnybe - hiszen ezek biztosítják a színházművészet folyamatosságát, azt a masszát, melyből egy-egy szerencsés pillanatban valaki vagy valami kiemelkedik, és továbblöki az egészet, kitalál valami újat.Némi benső bizonytalansággal rögzítem azt a véleményt, mely szerint a jó színházi előadások mostanában nem köz-, hanem magánérzetről szólnak. Igaz. De igaz úgy is, hogy ami régen köz, az most magán. És igaz úgy is, hogy a magán köz már, de legalábbis közös. Érdekes az is, hogy ezek a jó előadások mindig a rosszat mondják el oly érzékletesen és jól. Tobzódunk az elviselhetetlenben - így viseljük el. Óvnék mindenkit, hogy ennek alapján meszszemenő nemzetkarakterológiai következtetésekre jusson. Miként attól is, hogy erre a tézisre építse színházelméletét. Ez van.