Alföld - 47. évf. 6. sz. (1996. június)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Kass János

A kortárs levelei

Artner Margit angyalszárnyai

Artner Margit művészetének kibontakozását az elsők között volt alkalmam figyelemmel kísérni. Követni szeretettel és szorongva első szárnybontogatását, szorongva azért, ha repülni kezd, nem riad-e meg az alatta rejlő mélységek, veszélyek miatt. Nem olvad-e el a szárnytollait összefogó viasz, vagy pörkölődik meg a nagy sugárzástól, amit művészsorsnak nevezünk! Volt erre példa nem egy. Az Ikarus történet sokszor ismétlődő sztereotípia.

Kiállításainak sora bizonyíték arra, hogy képes volt megbirkózni a nehéz feladattal. Nemcsak nagy akaraterővel, de aszketikus önfegyelemmel, türelemmel leküzdötte az indulás nehézségeit. Ma már határozott egyéni arcéllel és bátorsággal teríti elénk az elmúlt évek eredményeit, míves rézkarcait.

A fiatal generáció képviselője keresi a maga útját. Támpontként a reneszánsz, a németalföldi kismesterek, Jan van Eyck, a miniatúrák, ponyvára kiterített kártyák, barokk, rézbe metszett oklevelek, térképek és városképek szerzőihez nyúl vissza. Biztos technikai tudást ellesve a nagyoktól, nekilát, hogy újra felfedezze a végleges törvények és letisztult képletek között is állandóan jelenlévő nyüzsgő világot. Felfedezze saját álomvilágát, a gépiesedő, kihűlő kapcsolatok tövében végig nem álmodott mediterrán álmait.

Az álom és ébrenlét határán lebegnek karcai. Törékenyen egyensúlyoznak két pont között kifeszített aranyszálon. Részletekbe menő pontossággal ábrázolja, minuciózus gonddal karcolja a számára s számunkra fontos dolgokat: fűt, fát, kavicsot, az Unikornist, az árkádok geometrikus díszeit. Ugyanakkor, valami megejtő pára futja be, itatja át lapjait, bár tisztán látunk minden apró részletet, a horizonton felsejlő távoli tengert, a felhőket, mégis, mintha egy különös világban járnánk. A barokk Muzsika, Mozart díszletei között, mintha valahol Papageno fuvolázna a háttérben.

Valóban, Mozart zenéje a kulcs, a megoldás! Az olvadó, varázslatos muzsika fénye mögött, váratlanul meglepetésszerűen felsejlő tragédia, dráma távoli moraja késztet gondolkodásra. Lehet, hogy meglepő, de itt bontakozik ki szemünk előtt egy új generáció, akik a maguk útját akarják járni, keresik a megfelelő artikulációt, eszközt, hogy elmondják a véleményüket: nem a számla végeredményt akarják a fehér felületen látni, de a sok kis tételt. A naponta megélt élmények, inzultusok, örömök, a saját bőrön megszenvedett tapasztalatok alapján, a napi gondokból összeálló egyenletet.

Napjaink meghatározó jelensége a közgazdaság új reneszánsza. Ma ez itt nem divatjelenség, de égető valóság! Mindenki érzi a gazdálkodás negatív és pozitív mozgását, hullámzását. A kommunikáció jóvoltából kitágult világképünk kénytelen felismerni a jelenségeket, az összefüggéseket. Nemcsak szűk határink között, de világviszonylatban is. Művészettörténet órákon ritka az a professzor, aki beszélt vagy beszél is arról, hogy mi van a művek mögött: hogy Dürer utaztában rézkarccal fizetett a szállásért, vagy a „Százforintos" lapnak milyen gazdasági háttere volt. Az aukciókon milliós összegekért cserél gazdát, egy jelentős mester műve, aki életében még, finoman kifejezve, a megélhetés gondjaival küszködött. Közeli példa. Kondor karcai húsz éve milyen áron keltek el, s ma mennyit érnek! Az értékek mentése és a spekuláció felveri az árakat. A Christie, a Sotheby vagy a Bizományi Áruház aukcióin a figyelmes szemlélő láthatja, mint lesz a művész neve az áru védjegye.

A józan németalföldi polgár realizmusa szinkronban volt művészeivel. A műnek pontosan kialkudott ára volt. Ez a józanság összefüggött avval is, hogy a művész a céh tagja volt! Számos példát sorolhatunk a történelemből, miképpen alakult a mű sorsa, az alkotó helyzete, a gazdasági háttér hatására. A XX. században viszont a tömegtermelés forradalma, a „használd és dobd el" manipuláció lemossa az igényeket. A naponta ömlesztett információ lemossa az előző napon sugárzott programot. A gépkocsi öt év múlva elveszti értékét. Ugyanakkor a jó műnek az ára felfelé tendál.

Széchenyi éles szemmel messzire látott, és tudta, mit kell tennie, nemcsak írt, de cselekedett is. A reneszánsz pápa, Gyula befektetése ma is kamatozik az egyháznak. A Vatikán gazdagságát nagy művek fémjelezik. De nemcsak a múlt, a jelenalkotásai is a jövő értékei lesznek. Ezért is figyelnünk kell minden új jelenségre, ne kallódjanak el a művek és a művészek. A színkép olyan változatos, annyi sugártörése van, oly nehéz kiszűrni a jót, az értékállót, de szomjazunk a szépre. Felfedezzük újra a mívességben rejlő értékeket is, szeretjük, ami az állandóságot sugallja. Az élmény, ami a jó művekből árad, legyen kép, karc, vers, könyv, zene, s amit a személyiség varázsa foglal keretbe, velünk él, belénk hatol, vérünkké válik. Szükségünk van rá! Éltető elem!

Kiállításain láthatjuk e fiatal művész válaszát, reakcióját, talán védekezését is, mert számára életforma a mű létrehozása. Védelem, mert a zűrzavar, amiben élünk, összekuszált értékrendet, törvényeket. Ebből a zűrzavarból keresve kiutat, bázisként támaszkodik a mesterségbeli tudásra, a pontos fogalmazásra. Nem tűri a homályt és nem alkuszik meg. Minden kis részletet megdolgozva precízen foglalja egybe sok szálon futó gondolatait. Itt van munkáinak Achilles-sarka is, mert korrektsége elveti a spontaneitást, a szabadon futó vonal, a száguldó rajz boldogító örömét. Az önfeledt ének gyönyörét!

Ezzel szemben nyújtja nekünk az álom, a mese, a legenda, vagy a Thomas Mann által is annyira vágyott mediterrán meleg tengerpart elíziumi képét. A reneszánsz kertek geometrikus rendben megvalósult vegetációjának, árkádjainak együttesét. A repkedő angyalszárnyak pontos látomását. Az elhullatott tollak lebegését.

Az Artner Margit rézkarcán megjelenő óra mutatója neki dolgozik. A perceket szívós munkával használja ki. Szinkronban van az idővel. Alig néhány év alatt jelentős munkákat hozott létre. Termékeny és következetes művész.

Ne áltassuk magunkat, hogy a rohanó időt meg tudjuk állítani, csak egy lehetőségünk van, műveinkkel, a megvalósult művekkel mérhetjük a megtett utat. Íme tíz év mérlege: az 1986 és 1996 között elvégzett feladatok lajstroma, főkönyve, bizonyítéka! Értékpapír, értékpapírok, értékpapírgyártás!

Ez ilyen egyszerű, sem a Nemzeti Bank, sem a Pénzjegynyomda, sem az éppen aktuális pénzügyminiszter közreműködése nem kell hozzá. Mégis, a jövő számára ezek a „Százforintos" lapok ígérik a jövő polgárának a jó spekulációs befektetést. Az elmúlt tíz év tükrében nézzük meg, hányan vesztették el a hitüket, cseréltek köpönyeget, őrlődtek fel az idő fogai és malomkerekei között. Hányan maradtak le ebben az akadályversenyben?

Magyarországon mindig is sokszoros vérveszteségekkel kellett számolni. Ami az elmúlt tíz évben történt, tehát a közösen megélt történelem fényében fehéren-feketén látjuk, akár a vaku villanásakor a hosszú árnyékokat s azt, hogy már nem lehetnek illúzióink! Ami mégis reményre jogosít fel, az az egyéni teljesítmény! egy-egy ilyen vállalkozás, kiállítás, céltudatos program. Talán valamikor e sorsukat, meggyőződésüket következetesen vállalók, s ahogy a szakemberek mondják, „önmagukat megvalósítók" együttesen hoznak létre egy vállalhatóbb jelent.

Akár a Csendes-óceáni atollok, korallzátonyok, a sok apró részecskéből felépülő lagúnák, szigetcsoportok teremtenek egy színes, gazdag csodálatos világot, mélytengeri létet. De az örökös veszély, mint a békére hivatkozó kísérleti robbantás fenyegetése, úgy látszik, sorsunk része, kikerülhetetlen lidércnyomása.

Néhány éve egy november este Sárközi Mátyás barátom elvitt a londoni lengyel klubba, ahol Tamás Gáspár Miklós, mint a magyarországi ellenzék egyik vezéregyénisége mutatkozott be. A rendszerváltás kezdetén voltunk, s ez ott Londonban különös fénytörésben jelent meg a lengyelek klubjában. T. G. M. a hazai politikáról, demokráciáról, pártharcokról tartott magasröptű, szinte érthetetlen filozófiai eszmefuttatásokkal tarkított, emelkedett előadást. Az autóban hazafelé megkérdeztem tőle, hogy vajon ezek a filozófiai röpték aprópénzre válthatók-e a politika mindennapi gyakorlatában. Ekkor azt mondta, arról van szó, hogy a magyarországi ellenzék egymás után foglalja el a régi államhatalom lövészárkait, és szinte ellenállás nélkül halad előre. Ez a magabiztos véleménynyilvánítás elgondolkoztatott. Történelmi tapasztalatokból annyit tudtam, hogy a lövészárkok visszafoglalása nem akkor fejeződik be, amikor a baka beugrik az árokba, hanem akkor, amikor meglazítja a derékszíját, megsodorja dohányát és rá szeretne gyújtani, kortyol a kulacsból. Általában ekkor robbannak az időzített aknák. S az a londoni autóút hazafele a lengyel klubból mostanában gyakorta az eszembe jut. Szorongásaim nőttön nőnek, hiszen a mindennapok engem igazolnak: aknamezőn járunk, nemcsak döglött, de éles, időzített aknák is robbannak közöttünk váratlanul.

A technikai civilizáció mindent elkövet a művészet kivégzése érdekében. S ez nem lokális kérdés és nem is európai: ez globális probléma! A történelem nem oldja meg, sokkal inkább mind keményebben reprodukálja a nehézségeket! Gondolta-e valaki, az egyszerű halandó, az ország polgára, hogy a zászlóra tűzött demokrácia elementáris győzelme után ekkora nehézségekkel és ilyen kétségbeejtő helyzettel kell majd pár év elteltével szembenéznie. Hatalmas szemfényvesztés szemtanúi vagyunk, nemcsak szemtanúi, hanem szenvedő alanyai is. Geopolitikai küzdőterek epizódistáiként kell szembesülni saját lokális gondjainkkal. A rendszerváltás önmagában számtalan ellentmondást rejt, de tévesé lenne azt hinni, hogy ez speciálisan magyar jelenség. Hadd hivatkozzam Széchenyire, aki másfél évszázaddal ezelőtt nagyon pontosan látta mindenfajta társadalom alapigazságát, a „kiművelt emberfők sokaságának" szükségességét. Az egyének felkészültsége, fizikai és szellemi terhelhetősége, a kibontakozásn lehetősége a társadalom és az állam fejlődésének alapvető záloga. A nemzet katedrálisa csakis az egyének szellemi erejének és felkészültségének tégláiból épülhet. Minden más tévedés és zsákutca, szélmalomharc. Gondoljunk csak Candide-ra, Gulliverre, Don Quijote-re. Nézzünk szembe önmagunkkal: amikor komoly problémát jelent számunkra a mindennapi kenyér, a tej, a postaköltség, a buszbérlet, akkor hogy várható el, hogy naprakész információkkal rendelkezzünk, hogy könyveket, lemezeket vásároljunk, hogy színházba járjunk, hogy idegen országokba utazzunk. Az anyagiak szabnak gátat kulturális igényeinknek.

Ha valaki csak végigfut a társadalmak és a művészetek történetén, akkor a szinkronitást a diktatúrákban és a virágzó demokráciákban találhatja meg. Az egyiptomi fáraók diktatúrája vagy a középkorban a katolikus egyház mindenhatósága lenyűgöző művészi produktumokat hozott létre, csakúgy mint Periklész görög demokráciája vagy a németalföldi kis államok demokratikus körülményei.

Véleményem szerint ma már csak nyomokban léteznek nemzeti kultúrák: a kultúra egyetemes jelenség. Természetesen színezhető az egyes népek, nemzetek hagyományain felnövő értékekkel, de egyértelműen látnunk kell, hogy a föld összezsugorodott, időben és térben egyaránt. A műholdak segítségével idegen szellemi rágógumi-kultúrák özönlenek be a magyar lakásokba és minden jel arra mutat, hogy egy kommercializálódó és amerikanizálódó hullám árasztja el Európát s benne Magyarországot is. Gondoljunk csak arra, hogy a hot-dog és hamburger visszaszorítja a nemzeti konyhaművészetet, hogy a költészet kiköltözik falfirkának az utcák házfalaira s a bőrfejűek fóruma lesz, vagy reklámszövegek szellemes vagy bugyuta rigmusa; hogy az autósztrádák a design múzeumaivá válnak; hogy kereskedelmi plakátok veszik át a képzőművészet szerepét; hogy a „Nagy Zabálás" bársonyos esti mese, a videokazettákon kapható kemény pornókhoz és a szex-shopok kínálatához képest, s hogy a Coca Cola elfeledteti a magyar kertek ízét, és a hazai borok zamatát. Egyszóval, működik a kultúra ingernacionális úthengere s talpon maradni, a világegészben érvényes értékeket teremteni egyre nehezebb s nemcsak azért, mert még nincs magyar műhold, amelyről a glóbusz minden pontjára szórhatnánk legmagasabb szintű alkotásainkat s nemcsak azért, mert sokan mondják, a magyarság be van zárva nyelvének és szegénységének kettős kalodájába. Én ezt nem hiszem. Kapcsolatokat lehet és kell teremteni: Bartók zenéje, Kocsis Zoltán zongorajátéka, Kassák képzőművészete, Marton Éva hangja a magyar szellemi élet kemény valutája. Az ellentmondás persze itt sem kerülhető ki, hisz Makovecz Imre sevillai világkiállításra készített organikus héttornyú vára önmagában hordozza ellentmondásait, egy fában szegény ország múltjának misztikumaihoz való ragaszkodását. Valami hasonló gigantománia ez, mint a Parlament épülete (amely nagyobb mint a londoni Westminster) s amely ennél fogva silány anyagból készült és folyamatos renoválásra szorul. Mint egész életünk, történelmünk, kultúránk, szellemi terrénumunk.

Ez a jelenség igencsak tettenérhető.

Az alkotó művészek hátterének szétesése dezorganizálja a művésztársadalmat s elérkezik az oly hosszú ideje tapasztalható értékromboláshoz, a művészi hitel elvesztéséhez. Az alkotók elmagányosodnak. Ritka az olyan tapasztalat, amikor hasonló gondolkodású művészek egymásratalálnak s képesek szakmai, erkölcsi, és anyagi védelmük érdekében szövetségre lépni. Sok ezen a területen a szerencselovag, a hozzá nem értő, de nagy pénzzel rendelkező vállalkozó, és beléptek a művészetek területére a bankok, amelyek világviszonylatban motorjai és provokálói az inflációnak, a művészetek áruvá silányításának, a pénzbefektetéseknek. Így történhet meg, hogy nyugat-európai aukciókon százmillió dolláros értékben cserélnek gazdát Rembrantok, Van Gogh-ok, Cézanne-ok. Ezek nyilvánvalóan nem reális értékek, hanem banki ügyletek manipulált árai.

Magyarországon sajátos helyzet alakult ki, amelynek történelmi gyökerei vannak. A világ egyetlen országában sem történt olyan történelmi méretű amputáció, mint a történelmi Magyarországgal, a trianoni döntés „jóvoltából". Ennek egyenes következménye, hogy elveszítettük a vidéki regionális központokat és Budapest vízfej-jellege egyre csak nőtt. A hatalom ma is centralizációs törekvéseiről hirhedett, s a vidék évtizedek óta meglehetősen magárahagyott.

A nacionalizmus, antiszemitizmus, a számítógép forradalma, az Internet, az űrkutatás kommercializmusa, a berlini fal, az olaj, az öböl-háború, a balkáni tragédia, a telekommunikáció és a hír itt és ott egyidejűsége, az egész Kelet-Európa elemeire való szétesése, Oroszország, Ázsia véglegesnek hitt monopolhelyzetének váratlan összecsuklása: mindezek fényében az a tapasztalat, hogy a változások súlya alatt az emberi természet, az állhatatosság, a képmutatás, a hitványság, a köpönyegforgatás, a jellem próbája is e tíz kemény év.

Artner Margit kiállítása is a művész teherbírásának a bizonyítéka, kibírta e terheket, túlélte fiatal tehetségeinket s különösen azokat, akik már bizonyítottak, akiket számon tartani kötelességünk. Példát vehetünk a tőzsde világától, ahol patikamérlegen mérik az árfolyamokat.

Kívánom Artner Margitnak, hogy teljesítményét a műkereskedelem tartsa számon és felfele kúszó árfolyama is bizonyítsa művészi értékeit, tehetségét, képességeit.

Ne áltassuk magunkat: ma már az áru értéke pénzben mérhető, a tiszta képhez ez mind hozzátartozik. Mégis, nemcsak művészetről lehet beszélni, de kell a bankárokról, a Fuggerekről, a Mediciekről, azért mert ez utóbbiak a reneszánsz Firenzéjét tették halhatatlanná, s így egyben saját magukat is.

A művész egyik rézkarcán néhány tollpehely lebeg, egy angyalszárny hullathatta el! E szárnysuhogás emlékeztessen művészetére, s ha meghallják, akkor Artner Margit célját elérte.