Alföld - 47. évf. 5. sz. (1996. május)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Sándor Iván

Maga elé terítve a leveleket

Olvasta: „kattogva folyt az idő, mint a némafilmvetítéseken, amikor valami műszaki hiba miatt eltűnik a kép, s a sötét teremben csak a gép kattogását hallani... a vászon üres". Az ő számára nem maradtak hangok, némán folyt az idő, de a vászonról a képek sohasem tűntek el. És ha műszaki hiba támad - benne -, ha a képsorok megszakadnak, akkor csakhamar újak nyomulnak a közökbe, nem folyamatosan ugyan, hanem porrá zúzva minden kronológiát, cáfolva az idő sorbarendező képességét, évtizedek távolságában is egymáshoz kapcsolódva. A tájak, gondolta, amelyek felé abban a reményben haladok, hogy talán kezet tudok fogni a névtelennel, nemcsak olyan vidékeket jelentenek a számomra, amelyeken a nagyszülők, a dédszülők s az oldalági hozzámtartozók éltek, nem egyszerűen az anyakönyvek, a halotti bizonyítványok, a sérült fényképek, az elmosódott levelek birodalmában járok-kelek.

Hátradőlt íróasztalszékén, az anyai nagyszülei hajdani cseresznyefa ebédlőasztalához tartozó hat szék egyikén. Egy méternyire volt a faltól, amelyen túlról évtizedeken át hallotta, amint az anyja az ugyancsak a nagyszülei kanapéjából készült fekvőhelyét minden este kihúzta. Életének utolsó éveiben már vagy a bátyja végezte el ezt a műveletet, vagy ő ment át segíteni. Huszonhárom évvel a halála után most a szavak leírásától mintha hallaná az ágyneműtartó rekesz súrlódását, amint kihúzáskor a kis görgők a szőnyegen siklanak. Lám egy hangot máris felfedeztem abban az ismeretlenben, aki önmagam számára vagyok. Az ágygörgők futásának zaja a parketten jelenidejű, bennem zajlik, ezzel így most találkozom először.

Érezte a hajdani Szent István kakaósdobozokból áradó illatot is, miközben elképzelte, hogy az ujjai felszakítják a zárószalagot és kiemelnek egy színes képet. A Columbus utca és Thököly út sarki fűszerüzlet polcáról Patócs úr, hatvan éve leemeli a dobozt, jön egy tizennyolc év körüli fiú és a kenyérrel, a tejjel, a vajjal, a zöldséggel, a felvágottal, talán a görögdinnyével és a zöldpaprikával együtt triciklire rakja. Lali - a név felejthetetlen - fél óra múlva érkezik, felviszi a lakásba az élelmiszert, visszajövet a kertben hatalmasat rút a fociba, spiccel, a lövés irányított, zúg, kivédhetetlen. Az ebédlőszőnyegen a bátyjával egymás mellé rakják a színes képeket: Kolozsvár főtere a Mátyás-szoborral, a Szent Anna-tó, a Gyilkos-tó, Zágon tornyai. Ötvenöt évvel később a Szent Anna-tó partján áll, és látja saját magát, amint a szőnyegen térdel, látja az anyját, amint átnyújtja az újonnan vásárolt kakaósdobozt, de ugyanakkor önmagát is látja, amint már az anyja halála után néhány hónappal írja a szabadságharc idején játszódó regényét, amelyben a temesvári könyvesboltból nyíló szoba homályában a gyertyafényben egy fejkendős asszony imádkozik.

A jegyzetei között ráakad a temesvári templomoltár lerombolását rögzítő adatokra: „Temesvárott 1848. március 15-én a dísztér négy sarkán a négy felekezet imasátort állított fel. Az egyenlőség kikiáltását ünneplő tömeg nekirontott az izraelita sátornak, szétszaggatták, az oltárköveket felszedték." „A Walachischer-Kranz kocsmában tartott gyűlésen megszavazták, hogy tizennyolc kivételével tiltsanak ki minden zsidó családot a városból." „Payer János polgármester fegyveres védelmet biztosít mindenkinek, de végül a 74 'lakhatási joggal' nem rendelkező családnak el kell hagynia a várost." „Április 1-én érkezik meg Klauzál-Szemere-Pulszky védőlevele." (Thim József, 1. kötet).

1992-ben elutazott Erdélybe. Találkozott sokakkal, akiknek a sorsával szolidaritást vállalt, s ezt korábban ki is nyilvánította. Bejárta azt az utat is, amit a regényében a szüleit kereső temesvári diákból lett negyvennyolcas lovaskatona végigjárt. Erdőszentgyörgyön kereste azokat az emlékeket, amelyeket a regény mondatait leírva egyszer már keresett. 1995-ben egy sepsiszentgyörgyi tanítótól hallotta, hogy néhány évvel előbb egy kolozsvári könyvtáros a regény és az abrudbányai front parancsnokáról írt esszéje alapján egyeztetett néhány levéltári anyagot. Amikor dolgozott, a részleteknél felhasználta az egyik nagybátyjának az első világháborús főhadnagynak a kitüntetései között gyermekként turkálva szerzett ismereteit. Felhasználta továbbá egy másik nagybátyja sokszor elmondott negyvennégyes emlékei közül azt, amely szerint a legjobb barátját a vállán cipelte Mauthausenben, hogy megmentse az életét. Ugyancsak felhasználta a bátyja emlékei közül azt, hogy negyvennégy decemberében Kassa közelében megszökve a munkaszolgálatos századból egy istállóban napokig a bajtársa holtteste mellett feküdt, amíg el nem tudta temetni.

Amiként ezek a töredékek akkor erőre kaptak bizonyos szavak, mondatok és bekezdések leírásával, ugyanúgy hallja most leírás közben a falon túli egykori heverő kihúzásának hangját. Mindez a jelenidejűség tudatával azonos. Az idő belülre kerül, elnyeli, újraalkotja, miközben a helyek együtteséből a leírással megszületik az ő számára érvényes és működő időtér. Mi ez? Szembenállás az idő pusztításával? A sorsom formálódása és a sorsomnak a tudatomban való megalkotottsága két különböző entitás. A kizökkent idő a magam belső mozgatóerőinek működésével rendeződik át, mint (ennek) a leírás(nak is) a formája.

Az, hogy a Hévízre tartó vonaton ismerkedett meg Zsuzsával, miközben azért utazott oda, hogy ott legyen, ahol a szülei együtt voltak, s ahol már nem lehettek együtt, azt jelentette, hogy - persze véletlenül - közösen kezdték birtokba venni azokat a helyeket, ahova aztán többször ellátogattak. Ilyenkor igyekezett minden emlékét pontosan továbbadni, a kútkerék nyikorgásának és az ablak alatt pattogó labdájuknak a hangját is. Hasonlóképpen persze a Columbus utcai kert emlékeit, például a könnyen megmászható törzsű ecetfa hajdani helyét. A fa akkor már régen kidőlt, s hogy miért nevezték éppen ecetfának? Amikor először jártak a Szent Márk téren, ugyanúgy megkértek egy turistát, hogy fényképet készítsen róluk, amiként a szülei a nászútjukon, csak ők éppen nem egy ahhoz hasonló pillanatban, mint amelyikben - a családi albumban őrzött kép tanúsága szerint - egy galamb éppen annak a fiatalembernek a kalapjára szállt, aki 1924-ben az apja volt.

Lassan, szívósan birtokba vették az anyja emlékeit is, amelyeket, ahogy az évek teltek, egyre többször idézett fel. „A Frenkel Rózsival úgy ismerkedtünk meg, hogy a Tisza Kálmán téren megszólítottuk egymást: kislány, jön velem játszani? Fehér cérnakesztyűnk volt. Én hatéves lehettem, ő talán hét..." Az élete utolsó éveiben többnyire ilyesmiről beszélgettek. A történelem a számára az volt, amit az első világháborúban, a második világháborúban, az ötvenes években átélt. A családja életén től játszódó eseményekkel nem kívánt kapcsolatba kerülni. Hosszabb időnek kellett elmúlnia, amíg elfogadta, hogy az anyja számára, amiképpen hajdan a nagyszülők számára is, a család, a néhány barát jelentette azt a teret, amelyet az időben be tudott az életével tölteni. El kívánta magát zárni minden más hatás elől? Semmi tudatos nem volt ebben. Egyszerűen: így történt, így lett azonos önmagával. És hogy később erre gondolt, boldogság töltötte el, mert megjelent előtte egy fiatalasszony és egy kisgyerek, amint egy napos nyári délelőttön egymás kezét fogva haladnak az Erzsébet királynő útjának a vasúti töltésén túli, a Liget felőli járdaszegélyén a Hungária körút felé, ott, ahol 1949 óta a 70-es trolibusz végállomása volt; szó sincs még trolibuszról, a járda olyan keskeny, hogy a négy-öt éves kisfiú és a fiatalasszony csak úgy férnek el, ha szorosan egymáshoz simulva lépkednek; hallja, amint az anyja nevetve azt mondja: gyere, jó emberek kis helyen is elférnek.

Ahogy az évek teltek, az a kis hely az anyja számára a gyermekkora lett. Visszacsúszott a régi helyszínekre, kizárta magát a hatvanas évek eseményeiből is, és amikor kiutazhatott végre Hollandiába a testvéreihez - kétszer is visszautasították az útlevélkérelmét -, mint valami mesés zápor szakadt rá az újratalálkozások öröme. Elmerült a meghitt, édes együttlétben, a gondoskodásban, a tengerparti séták, az utazások jótéteményeiben. Ő pedig, miközben a leveleit olvasta, nem érzett lelkiismeret-furdalást, hogy ezt a gondtalanságot sohasem tudta biztosítani az anyjának. Ez önmaga és a családja számára sem volt elérhető. Arra gondolt, hogy ha majd hazajön az anyja, meddig képes tartalékolni magában az utazás élményeit. Pedig ha fiatal nem is, de hát nagyon idős sem volt. Csakhogy az apja halála után tíz évvel öregebb lett a saját életkoránál. A hollandiai utazások ennyi időn át repítették vissza. Ötvenöt-hatvan évesen is hatvanöt-hetven évesként utazott el és a saját koránál valamivel fiatalabban jött haza, hogy aztán egy-két hónap után visszaöregedjen. De a levelekből áradt a még egyszer megnyert öröm.

Maga elé terítve a leveleket, először az írás hibátlansága, a betűk, a sorok, a mondatok kiírtsága tűnik fel. Nincs áthúzás, nincs javítás. Minden sor tiszta és lendületes. Bruxelles: „Csodálatos élmények, szinte beleszédülök. Anci, Laci a tenyerükön visznek szinte. Hű!!! De sokat fogok mesélni!" Bretagne: „Tegnap du. óta vagyunk ebben a gyönyörű halászfaluban. Nagyon jó utunk volt és most már kipihenve élvezzük a tenger és környéke látványosságait." Rotterdam: „Tudom, hogy nagyon szerettek, édes gyermekeim, én is imádlak Benneteket, de az én szomorú gyászomat, az én forrón szeretett párom után, csak egy testvér, aki olyan boldogan él, mint az én drága testvérem, tudja pótolni, ha egyáltalán lehet. Az a sok kedves gyermekkori emlék, amiből mi öregek főleg élünk. A meghitt kedves esték, amit csupa kacagással töltünk borozgatva. Tegnap Anci fodrászhoz vitt, levágatta a hajamat. Csodálatos a frizurám, utána egy olyan kalap, hogy izére estek, ha meglátjátok anyátokat. A hét végét megint Hugóéknál töltöm. 29-én költözködnek gyönyörű új lakásukba. Mondanom sem kell, hogy Anci-Laci segítségével rendezkednek be. Egy boldogság látni a bátyámat, mily örömmel rendezgeti első saját otthonát 56 éves korában. Oly remekül néz ki, mint 40 éves korában. Sokat dolgozik, ő is, Éva is, de eredménnyel hál'istennek." Rouen: „Csodálatos utunk van, közben megpihenünk egy feketére ezen téren..." Kronborg Castle: „Hamlet kastélyából küldöm csókjaimat. Most örülök, hogy nemrég láttam Gábor Miklóst benne. Mesélni majd személyesen fogok a sok-sok élményről." Bécs: „Álom az egész, majd csak Pesten ébredek föl."

És mit kezdhetsz most a levelekkel, kérdezte magától, amiközben visszahelyezte őket az íróasztala baloldali fiókjába. Arra azért jók, hogy lássa újra az anyja betűit és érezze az örömét, amit látott rajta, ha az unokáival beszélgetett. A teste úgy száradt, hogy az intenzív osztályon már csak a belőle áradó és az elmúlásával zsugorodó szeretet volt ő maga, még egy pillantásáig, aztán már addig se, mert habár még élt, de amikor fölé hajolva elhúzta a tenyerét a nyitott szempár előtt - nem ezért indult el az a mozdulat, ám mégis ugyanúgy tartotta a kezét, mint ahogyan az anyja tartotta imádkozva a nagyapja halála után a mécsesláng előtt, mert azt akarta látni, reagál-e még a szeme előtt elhúzott kézre - már nem reagált rá, merev volt a pupilla.

Mikor idáig jut (az emlékezésben? gyatra képesség! végül is mi más történik, mint az, hogy látja önmaga huszonkét év előtti kézmozdulatát, a mozdulat találkozik azzal, amit most érez, ahogy azt a mozdulatot látja, nem is látja, inkább csak elképzeli, de mégis, mintha a szándéka, ami arra irányult, hogy megállapítsa, hogy az anyja reagál-e még a szeme előtt elhúzott kézre, töretlenül megmaradt volna benne, mintha még most is kész lenne egy ilyen próbára, ez megmaradt benne, a hibernált akaraterő, az anyja valamilyen ott-tartására a mozdulattal, abban a világban), nos, amikor idáig jutott, a tanácstalanságtól, hogy a mozdulat elképzelése most a jelenben ugyancsak hiábavaló, letette a tollat. Azt érezte - és lám ez lett a leírás folytatása -, hogy nem volt és nem maradt benne semmi abból, amiről Kosztolányi azt írta: „Mennyit szenvednek a gyermekek a szülők miatt és a szülők a gyermekek miatt." De hogy jön ide Kosztolányi? Így... Nem volt és nem maradt benne ilyen érzés. A szülei abban az egy-két esztendőben, amikor kihátrált a közös családi sorsból, talán akkor érezhették. De soha nem beszéltek róla. Nevezhető ez a megbocsátásnak? Inkább annak a képességnek, amely föloldja és nem őrzi meg a lélek mélyén összegyűlt salakot.

A ravatalozóban hatan voltak. Ők Zsuzsával, Judittal és a bátyja a fiával, meg Gyuri jövendőbeli első feleségével. Csendben akarták a hamvakat elkísérni? Persze: csendben. Úgy érezték, csakis az ő búcsújuk kell legyen az a búcsú. Nem kívánták senkivel megosztani. Úgy érezték, csak ők képesek az ilyen megőrzésre. Se egyházi szertartás, se búcsúbeszéd. A hitközségi tisztviselő mintha értette volna, amikor kérte, hogy ne hangozzék el egyetlen szó sem. Az urna a fekete kendővel letakarva. Zsuzsa nagyon halkan valami olyasmit sóhajtott: istenem, milyen kicsi. Ő úgy érezte, hogy így még könnyebben megőrizhető. A hitközségi tisztviselő felemelte az urnát, azt mondta, jöjjenek utána. Mintha mondott volna egy rövid imát, de magában, tapintatosan, a tekintetéből olvasta ki, hogy azért imádkozik, habár az ajkait ő is összeszorította. A négykerekű kocsit az urnával a közepén két sírásó húzta, ők mögöttük lépkedtek a napsütésben. Mikor a parcellák közt elkeskenyedő ösvényhez értek, a többiek előreengedték a bátyját és őt. A két sírásó ásni kezdett az apja virággal borított sírjának a közepén. A bátyja odalépett, kivette az egyik sírásó kezéből az ásót. Hagyta, hogy néhány nyomnyit egyedül ásson, mintha valami ősi szertartás írná elő, hogy ez az idősebb fiúgyermek előjoga, aztán kivette a másik ásót a másik sírásó kezéből és együtt ásták ki az urnának való helyet. Együtt temették be földdel. Ráhelyezték a közös koszorút, a gyerekek a szál virágokat. Álltak még némán néhány percig, aztán szó nélkül elmentek a temetőből. Nemsokára oda került a fehér márványkőre az anyja keresztneve az apja neve alá. Semmi más, csak a keresztnév és az évszám: Rózsa 1903-1973. Néhány hónappal később leírta annak a regényének a kezdő sorait, amelynek kitágult téridejében egy feketekendős asszony péntek esti gyertyát lobbantott fel a múlt századi Erdélyben, egy temesvári lakás szobájában, szolidaritást vállalva mindazokkal, akikkel egynek érezte magát a szenvedésben.