Alföld - 47. évf. 2. sz. (1996. február)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Mezey Katalin

Apológia vagy irodalom

Be kell vallanom, még az éjszaka folyamán sem írtam le az előadásomat, s ennek nem túlzott önbizalmam, nem is csak a lustaságom az oka, hanem az, hogy nem érzem magam kellően felkészültnek arra, hogy az előttem szólók körében, tanácskozásunk tárgyában előadást tartsak. Amit mégis megkockáztatok elmondani, csupán reflexió a tegnap és ma elhangzottakra.

Azzal kezdeném, hogy valójában már az is megtisztelő számomra, íróféle számára, hogy egyáltalán létezik az irodalomtudomány. Tehát a világnak a tudomány által feltárandó tényei között szerepelnek az irodalmi alkotások is, amelyek ennek megfelelően kutathatók és tudományos törvényszerűségek vonhatók le belőlük.

Ehhez képest viszont az az érzés alakult ki bennem az elmúlt másfél napon, hogy noha jobbnál jobb előadások követték egymást, szinte nem is esett szó az irodalomról. Úgy tűnik, hogy az idei téma előadóit a kérdés („Merre tart az irodalom(tudomány)?") második, zárójeles része érintette meg, erre igyekeztek vagy éppen nem igyekeztek válaszolni. Az irodalomtudománnyal foglalkozó irodalomtudományos előadásokat hallottunk, szellemes és elmélyült, máskor éppen szellemes és felületes elemzéseket. Az irodalom „merre tartásáról" nemigen esett szó (ami valószínű nem olyan nagy baj, hiszen ki tudná megmondani? Ámbár néhány e tárgykörben mozgó hipotézis is kavarhatott volna - az elhangzottakhoz hasonlóan -, pikáns izgalmakat). Ezért merült fel bennem valószínű az a talán eretnek, de mindenképpen tiszteletlen gondolat - és ezért előre is elnézést kérek -: lehet hogy az irodalomtudomány nem is az irodalommal, hanem valójában önmagával, az irodalomtudománnyal foglalkozik? Ezért hogy kicsit belterjesnek, ezért, hogy finomságai igazán csak a beavatottak számára élvezhetőek (nem idézem Derridát).

Lehet, hogy ez így természetes. Hiszen, hogy egy hasonlattal éljek, minden esztendőben olvasunk, hallunk, látunk szenzációs tudósításokat arról, hogy valakik már megint megmászták vagy éppen nem tudták megmászni ezt vagy amazt a hegyóriást. Ez szenzáció. Arról, hogy ez vagy amaz a hegyóriás még mindig a helyén áll, viszonylag ritkán ad hírt a sajtó. A dolog nem szenzáció. Valahogy így lehet ez az irodalomtudományos iskolákkal is. Örülnünk kell, hogy hegycsúcsaink érdeklődést keltenek, hogy újra és újra akadnak merész vállalkozók, akik fel akarnak jutni rájuk, hogy kitűzzék zászlócskáikat.

Rátérve az ígért reflexiókra: Szegedy-Maszák Mihály előadása számomra is igen érdekes, tartalmas és szerteágazó volt. Nem tudom, elméletileg áll-e az a kitétele, hogy az összehasonlító irodalomtudományé a jövő, hogy az a korszerű? A gyakorlatban viszont, legalábbis a magyar irodalom szempontjából, ismerve a nagy nyugati irodalmak nárcisztikus szemléletét, azt hiszem, vitathatatlanul, megfogadandóan igaza van. Aligha lehet másként egy ismeretlen, mondjuk magyar remekművet a figyelem körébe vonni, mint a komparatisztika segítségével, hogy legalább a fele a dolognak már ismerős legyen a tudományos élet tekintélyei előtt. Mert, sajnos, amit a világ porondján nem ismernek, úgy tetszik, hogy az nem is létezik.

Vitatkoznék viszont azzal, amit Szegedy-Maszák Mihály a megkésett művészeti hatások, az időben fel nem fedezett alkotások reménytelen helyzetéről mondott. Nem hiszem, hogy jelentős érték csak az lehet, ami azonnal integrálódik a művészeti folyamatba, azonnal képes, vagy lehetősége van a hatáskifejtésre. Számos példa sorolható, hogy hosszú lappangás sem árt meg a valódi értéknek, mert felfedezése pillanatában mindenképp az újdonság erejével hat, s integrációja, sokszor nem is véletlenül, csak megkésve lehetséges, vagy a felejtés hosszú korszaka után kezdődhet újra. (Nem idézem Jaust, de említem Vivaldit, Csontváryt stb.) Tehát az irodalmi (művészeti) alkotások vannak, az irodalomtudománytól függetlenül is: a tudományos elemzés, vagy annak hiánya nem bontja le őket, bármikor, késve is, többször is meg lehet kísérelni a magaslatok megközelítését.

Ugyancsak az előbb említett előadásban hallhattuk, hogy ma már nem tűnik korszerűnek egy-egy írói életmű önmagában való vizsgálata. Az intertextualizmus, az összehasonlító szövegelemzés új lehetőségeket ad. Ez is igaz lehet. Ugyanakkor csaknem valamennyi előadó intenzíven foglalkozott a vezető, hogy ne mondjam divatos irodalomtudósok életmű-egészének, gondolatrendszerének összefüggéseivel (kialakulásával, változásával stb.). Ha egy irodalomtudós alkothat összefüggéseiben vizsgálandó eszmerendszert, nem képzelhető el ugyanez a szellemi autonómia egy íróról is? Hogy eszmerendszerének, művészi víziójának egészét csak az életmű-egész összefüggéseiben tudjuk feltárni? Ami persze nem teszi szükségtelenné az összehasonlító (komparatisztikai) megközelítést.

Véleményem szerint - az irodalom egészét, s benne a jelent is figyelembe véve -, az író nem csak szövegeket alkot, és munkái nem csupán és föltétlen az irodalomelmélet egy éppen divatos koncepciójának szemüvegén át értékelhetők. Nem szerencsés, ha kihuzigáljuk belőlük azokat a szálakat, amelyek, mondjuk beleszőhetők a kor uralkodó irodalomtudományos elképzeléseibe. Nem hiszem, hogy az irodalom csupán az irodalomtudomány apológiája lenne. Sőt meggyőződésem, hogy nem az, és nem is szabad akként tekinteni.