Alföld - 47. évf. 1. sz. (1996. január)
Nem illeszt össze, vele, csak úgy, árnyékaink
egybeeső vízszintese, nem, nincsen olyan hibátlan almú
ez a délután, legalábbis még érdes fényforgácsa
söpör előttünk, a szélben, így vibráló foltként,
érthetetlen világosan esteledik körém a végső kép,
sétánkon, áttetszően (inkább láthatatlanul); a kezem
csak vezetik, mikor színnel festem, jövök rá, a nő
hamis jellegű, levegő, egyáltalán: a vászon helyesebb
dolgiból való porciók mindegyike elővételező
darab: igaz, szerencsére maga a halál, mögöttük, enyhülő
időjárás, afféle trans, havazása fokozatosan
havasesőbe, majd felszabaduló esőbe megy át
Akár hetekig is eltarthatsz így, panasz nélkül. S igen
késő. Gyors, majdnem kazettáról lopott vállalkozás
fonala lettél (szúr, átbújik, bemerít-
kezik). Esténként újra s újra megkísérled. Kint esik.
bent göngyölődsz, felfűznöd nem lehet;
mit légüres belső feled zár körbe. Orsód is te vagy.
És ami surrog, elfogy, lepereg: az eső;
üvegén vörös fényfolt detonál, szilánkjai bőrödön.
Lámpáját dobálja a tér. Lüktet. Az ablakig
lendül, visszahanyatlik, szünetel. Majd forgalom;
utolsó csörömpölése rángat kétfelé. Egyik feled
már rajta. Háló-rongyként fedi. (Gubanc.) Másik feled
te vagy. S micsoda bosszúság most! A lé dadog.
A szabadság konzum szőke leány,
mely Neki ellentettje. E szavak
jelezhetik, hogy nem változtam. Mégis itt
kizárólag az Ő vízjelei. Hegyek, erdők, város,
udvar jellegzetes ködben. Terjesztik hátukat. Mind
visszajönnek most valahogy. Sokáig egyetlen;
és sort nem írok Hozzá. Mire meg,
már késő. Áttetsző, amikor levelezni kezdek fölé.
Ez lesz az, amit nem tud folytatni. Négykezes
jelenetezés. Alultáplált túlkapások részemről.
A végén csak amorf pontok: vitorlásként távolba merül
augusztus tónusa is; konzumöl olajozza mindennapom
talán. Már nem emlékszem. A mólón azért
egyedül: igen, a forma. Cselleng felém szürkülő
hullám. Viszonzó kíméletből befelé terjedek.